Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Azt mondtam, vége van. De nem gondoltam úgy. Ő sem hitte el, de örült neki nagyon. Aztán veszekedni kezdett, hogy mit gondolok én. És én is veszekedni kezdtem, tényleg, mit gondolok én. Az ő hibája, hogy ilyenekre gondolhatok. Nem adott igazat, de elvettem. Azt hiszem, 8 évvel ezelőtt történt ez az egész. Ruháinak többsége piros volt, a szeme haragos. Talán egy lakásban ültünk nyitott ablaknál, vagy egy kertben nyitott ablak alatt. Egyébként nyugodtak voltunk, majd hirtelen csendesek. Felrémlett nekünk, hogy halál, válás és öregkor lehet olyan is, mint a rohadt fog. Akkor még megöleltük egymást. S ha már nyitva volt, gyengéden beengedtük a tengerparti éjszakát a szívünkbe. Repülők és sirályok szálltak, nem tudtuk, melyik melyik.
Tudom, hogy szép a fa. Laktam is rajta már. Nekem a kérge szól. S azt mondja, hogy halál. Tudom, hogy mennyit ér szabadnak lenni, jó. Nekem mégis üres, rémült szenzáció. Kutattam föld alatt elásott pénz után, és vártam éjszakára párolgó dél után, találtam kincset, Istent a csillagok között, nyugalmam nincsen mégsem, az én szívem köhög. Gyereknek lenni szép, mint illatos kenyér, olyan az anya teste, ha gyerekhashoz ér, varázslatos világ, felesleges mesék után mondom ki halkan: voltam gyerek, elég. Szerelmek szénakazla, égett bennem a táj, az jut eszembe mégis, az égett bőr, ha fáj. Találtam boldogságot, és feledtem magam, örülök a halálnak, felettem, hogyha van. Céltalan, ruhátlan fürödni az idő mosolygós, suttogós öblében, vagy a kő, mely naptól langyos, ül lent, tudom, hogy szép, s ha füllent egy költő bármit, érték: most mégis azt kiáltom: nekem ezt mások kérték. Se tánc, se dal, sem illat örömöt nem okoz. Tudom a hasznát, mégis mindig zavar a kosz. Senki, semmi, soha vagy nem jól viszonoz.
már nem hozok neked sarjadó tavaszt talán az utolsó is elhervadt egy fogadkozó koldus remegő kezében régen de még adhatok nyarat azt a langyos nyárvégit amit enyémnek mondanak hozhatok vállamra leomló hófehér hajat miből néhány szál ruháid szövetén makacsul megtapad nem nem lesz majd a jól ismert lesöprő mozdulat csak nézzem sokáig ami belőlem gyengülő válladon ott maradt
Terrornak mától azt nevezd tehát, mi úgy lopakszik korból korba át, hogy rejtőzködve álarcot cserél, majd jótevődként lép fel, úgy ígér boldogulást, de hálót vet ki rád, megszervezné, hogy bálványozd, imádd. Terrornak azt nevezd, ami szabadságot tud játszani, meg-megcsillantva hirtelen odafönn, aztán idelenn, hogy fontos mindenütt te vagy, vigyáz majd rád, csak el ne hagyd, miközben fájva vonszolódsz a part felé, kések felé, hol majd ő ontja véredet, és megmentődként ünnepelheted. Életmentőnek ne nevezd, ki lassan öl, mert úgy szeret, akinek zsákmánya lehetsz, szabadon soha nem ereszt, minden más zsarnoktól megóv, heterofób, homofób, bifób, szélső, középső, bármely oldali, agyadba írja, mit kell mondani, megtanít egyenmosolyt hordani, zsinóron rángat jóembereket, eljátszat velük játszmás ügyeket, hogy nincs is itt, már úgy van itt, csak elszorítja ujjaid, elhallgattatja éneked, vasajtó brong, kerék visít, a lélek is csak test lehet, már úgy van itt, hogy nincs is itt. Terrornak ezt nevezheted.
Van élet még a vég előtt. Jártam ott egyszer egy délelőtt. Keskeny az ösvény, jó gyomos. Nem döcög arra villamos. Nincsenek sorszámok, trón alatt - Isten a sörpultnál fogad. Bankbetét helyett: hangszerek. Kávéznak kócos genderek. Válladhoz szárnyak tapadnak. Dublőre lehetsz magadnak. Emléket gyűjthetsz, rang helyett. Hallgatott róla a tanmenet. Jobbról is, balról is szakadék. Van rá pár éved. A maradék.
mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. ahogy elmúlt a mai nap, úgy múlt el a beígért tavasz, csak a vírus az, meg a hazug szavak, melyek nem várt vendégként, mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak, indulatból, indulatról, indulót dalolva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. gyengeségünket kihasználva, örökké éheseknek főfogásként tálalva, nem lázadva, nem lábadozva, magunkért nem kiállva, örök némaságba burkolózva, mosolyt és boldogságot belehazudva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak.
Kilincshez ér, lábat töröl és halkan benyit. Nem szól, de ért. A vállamhoz ér, majd puhán rám simítja édes bilincseit. Igen. Ő az. A boldogság. Ahogy csendben megérkezik.
Ingünk vásznában szent hideglelés az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad. Mint útra termett garabonciás, cipeljük létünk szent küldetését, múltunk reccsenő hangjait tekerjük szüntelen a lélek szomorú kintornáján.
E modernségtől szemmel vert világban száz alakban küzdünk a szavakért kardélre hányva a földalatti mozgalmakat, a gerilla szóvetés megannyi támadását, a hangsúlycsúszdák katapultjait ereszkedő mondatainkban.
Adj Uram csalogány nyelvet a magyarnak! Kend be mézzel igéink mindkét oldalát, tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást, és főneveinket adogasd falatnyi rendben szánkba, cseppnyi borssal, sóval, kakukkfűvirágok bódult illatával fűszerezd újra létünk lényegévé elkoptatott jelzőink füstbe ment zamatát!
Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére, cseppenként adagold elménkbe a múltat: beszédünk borostyán aszúját, szerelmes szavaink dús párlatait! Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást, rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet, szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez adjuk hozzá a lét buzgó kovászát, hogy jusson majd karéjnyi ima, morzsányi köszönés, csenddé foszló mosoly jövőnk asztalára!
meghalunk herceg meghalunk ha elhagyott a szerelem mikor elmúlik az a múlt vele múlunk el hercegem mert egyszer csak egy reggelen nem találjuk többé magunk nincs már honnan már sohasem vezet valahová az út
mert hiába a dal a kard hiába lélek és erő ki költő volt és ki lovag egy volt igazán szerető és fagy jön és villám eső és nyár-asszony is simogat ha nincs már szerelem-idő hiába mormolod a dalt
elmúlik gyász és némaság elmúlik múlt és el jelen mi tartja sejtjeink falát ha elmúlik a gyötrelem az egyetlen még amiben voltunk s éreztünk legalább porként pergünk szét hercegem amelyen kóbor szél fúj át
Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj! nekem csak játék volt, hogy mély a Balaton. Hol vannak az éjek, míg havat lapátoltál hogy elveszett anyánkat ajándékkal pótold hol van már vak dühöm, mi ellened fordult – elveszett az is. Csak emlék van, hogy jó volt jó volt a szigorod, és jó volt kemény kezed bár felnőve előled világgá futottam nem vettem észre, hogy bennem maradtál az erőd, az hajtott, hogy eddig eljutottam. És hol vannak már a zilált-zajos évek kemény játék volt, míg felnőtté váltam kellett az erőd, hogy végül megbocsáss, és elviseld azt, hogy én is megbocsássam. Felnőttem hozzád, de hol vannak a nyarak az emlékké száradt születésnapok mikor egymás vállán sírunk részegen siratjuk anyát, ki réges-rég halott. Nekem te legenda, idomulás voltál de hova lett erőd, mikor hagytad el? Nem bomlik a rejtély. Most én vagyok erős és nem szoktam sírni. Már nincs kivel.
Kedvünk volna csak érvénytelen vagyon. Úgy, hogy hihetnék: jó, megfelel. Tapadtunk bizalmas pontnál, majd minket tapodtak, mert akadt valami bajunk. (Nem velük, akkor még csak úgy) Kaparóddz, vakaróddz - mint ilyenkor szokás - ha tudsz hirtelen cselekedni. Persze, másnak se jó - nekünk se jó így. Ahonnan jöttünk, ott születtünk. Onnan kergettek. Onnan el. Tanakodtak, kellünk-e még, s mint át- hatóan látható: nem. „Jó, hogy már nincsen, s most meg- tartsam, hogy legyen?” A dilemma ép elmére vall. Noha úgy tűnik, elmérve van. Mit tesz, lám, a többes szám! Pedig hát tőlünk félni, még ha reális, akkor is, ugyan... Szóval, arra játszottunk rá, amire ráláttunk, s volt mit, bárhová lestünk: a baj bajba ért. Fagyatkoztunk esetlenül. Igen hánytató volt a látvány, ügyesen hágva át a jó ízlés határán. Kegyelmünk réges-rég veszve már, oda a bizakodás, a békesség is oda lett. Üres széksorok maradtak, mint záróra után valamely sápadt lebujban. Néhány tevő-vevő rakosgatja csak a feladott koszos kellékeket, s ők 12-en, akik még maradnak. A kampót gallérjukba akasztja a béketűrés, meg ha ott senki nem lesz, akkor ki - csak az űr. A veszély nem forog fenn. Nagyobb baj az, olyanok fészkelnek a kakasülőn, akiknek jószerint menniük kéne. Mi meg szépreményű utcákat bolyongunk teli. Megmozgatva fájdalmas tájainkat. De egyre megy... S mégis egyre csak fenekedünk. Nem várnak minket, hát minek keressenek? Kinek szeressenek? Jövünk-megyünk, gondolkodó húsok. Rovarok, növények... algák bár lehetnénk. S ha akadna olyféle neves utca, amint ez is - csak hal álom -, nevében megszül újra minket, megszűntet minden bizodalmat. Kérdőre von, vagyunk-e még? Ez is csak év, akár a tavalyi, s a többi szűk esztendők. Azt hinnők néha már, befellegzett minekünk. De mégsem. Az utca, mely felé haladunk - hátrányosan bizakodva okot nyugalomra nem ád. És újabb kétségek születnek arról, helyes-e az útirányunk? Nem jó ez így, mondom én tinéktek.
Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év - a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. Az ember az első prímszám, ő az Egy; a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött... Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fövő leves, a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés - folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott... A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is - egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres...
Merevítik a köveket, satírozzák a felhők árnyát, legyezgetik, ki didereg, a bénára vetik a pányvát, telítik buzgón a telit, keresztre ácsolnak keresztet, s ítélettel fenyegetik, kit már keresztre feszítettek.
Mi baj? Mi ok, hogy tégedet Kell féltenem, Mi kéne még neked, Én nemzetem? Földed bort és búzát S aranyat ád, Mégis szegény fejed Szükséget lát. Az arany kirepül Fejed felett, Vad éhség néz veled Farkasszemet. Kit egykor gyűlölél, Most kedvesed, Még a pityóka is Rajtad veszett. És pénzed soha sincs, Csodálatos! Pedig még vized is Aranyat hoz. Gondolkozál-e már, Mi adna pénzt? Tégy mint más nemzetek: Végy kölcsön - észt. Szabadságod dicső, De magtalan; Üdv nem terem sötét Árnyékiban. Törvényid száma nagy, Ki tartja meg? Betegség ez a sok Törvény neked. És volna szép Dunád, De berekedt, Végén egy jó barát Hurkot vetett: Széles határod is Görcsöt kapott Mindinkább befelé Vonogatod. Mi lelt, beteg vagy-e, Mi kéne még, Mit adjon, hogy üdülj, A kegyes ég? Rossz gazda vagy, szegény Jó nemzetem, Gazdálkodásodat Nem szeretem. Kivánod ami nincs, S nem kapható, S mid van, kezed között Olvad mint hó. Hol a hű szorgalom S szent indulat, Emelni s védeni Országodat? Helyt adni másnak is A jog terén, S nem tűrni a jogot Bitor kezén? De mindez még sebaj, Ha lelked van, Ha lelked csábokért Nincs áruban; Ha lelked ébren áll Jó s rossz napon, Világol és hevít Munkáidon. Ha ezt is eladod, Jó éjszakát, Nincs isten, aki le Tekintsen rád.
Éjszaka Kalüpszó barlangjában alszik, nappal persze rajongva néz az égre, és utánanyög minden sirálynak, a szavak zűrzavarából csak egy maradt neki: a kiöltött nyelv. Hogy gúnyt űzzön a sóhajtozástól, fájdalomtól és a vén kurva gyertyáitól taplóvá szárított kedvből. Valaha oly ragyogóan járt-kelt, homlokát merészen szegte a levegőbe, most úgy gubbaszt, akár egy berezelt nyúl, és aszalódik, mint kígyóbőr az út szélén, mely arra vár, hogy széttapossák.
Rossz szagú koldus a kapunál alig nyílik egy-egy tenyér bent vasárnapi áhítat a szent tanítás ennyit ér üres sapka, hideg szemek és hit, remény és szeretet az én hitem nem itt lakik ezek csak festett istenek.
Várj még, Idő, késsetek holnapok! tavaszt ígértél s forró, új nyarat… - Hol tart a lét, és én most hol vagyok? - Cipeld magaddal új napokba azt… Új hajnalok és új tragédiák, vad szócsaták a groteszk asztalán, hol foszló fény és hervadó virág, s egy vers hever, egy hattyúdal talán.
Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
Boldog vagyok Uram, hogy kiállhattam a sorból, hogy mindenki előttem rohan és hagyom már, hogy félrelökjenek és minden konc után az enyémnél gyorsabb kezek nyúljanak...
Nehéz volt először megállni a dolgok áradó sodrában, a lárma fülledt ütemében, ó mert forró, halálos izgalom hörgött a rohanók hangjában és a város lobogó, fénylő öléből gigászi kapuk tárultak tüzes öleléssel...
Most, hogy az elhagyott úton felismertem a Békét, a virágok szelíd arcában az Örömet és a fák égfelé ringásában az imákat, messze kerülöm a hangos, fényekben izzó várost és az éjszakát a csendes ég alatt töltöm inkább, hol csodálatos álmok és örök sejtelmek hajolnak hozzám a csillagokból...
Nem kívánok senkinek se különösebben nagy dolgot. Mindenki, amennyire tud, legyen boldog. Érje el, ki mit szeretne, s ha elérte, többre vágyjon, s megint többre. Tiszta szívből ezt kívánom. Szaporodjon ez az ország Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, s ki honnan jött, soha soha ne feledje. Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, vissza nem fognak a kátyúk… A többit majd apródonként megcsináljuk. Végül pedig azt kívánom, legyen béke. – Gyönyörködjünk még sokáig a lehulló hópihékbe’! (1956)
