"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Ó, Távoli - csodáid szíven ütnek: A csend élő és titkos sóhaja Vagy a vihar vonagló halkká csüggedt, Emberfölötti jajduló jaja,
Vagy csillagok, mik végtelenben csüggnek, Aranyfürtben - vagy hintázó gallya Egy rongy fának, mely egyre nőve, zölden, Még lengni fog, ha fekszem, rég ledőlten!
De sokszor, nyomván az unott robot, Kis tettek, olcsó könnyek, semmi eszmék, Roppant képed előtt tompán lobog A mécs...
Valahol egy harang szól, Ide hallom Talán nem is harang - zokogás Túlontúl remeg a magány
******
Mikor könnyet hullajt a lelkem Mikor sírni kezd minden sejtem Mikor a húrokon megakad a vonó Mintha kettévágnák az időt Mintha valaki után becsapnák az ajtót Hiába ringatom rím bölcsőmben Az elhalkuló szépen dalolót Csak a léleknek adhatok fészket Múló csendes hegedűszó
A tetőpontra az jut,aki tudja,minek örüljön,aki a boldogságát nem tette másoktól függővé,aki nem nyugtalankodik,aki bízik önmagában...
Ami könnyen elérhető,az a felszínen csillog.Ami érték,olykor fénytelen és a mélyre kell leásni érte.Amiben a sokaság élvezetét leli,sivár és illanó gyönyörűséget kínál.Amiről én beszélek,az a felszínről nem látható,a bensődben derül.Szórd el,ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted.Örülj a magadénak.
Hogy mit jelent ez?
Téged és éned legszebb részét.
Szeretnéd tudni honnan ered?
Ha szándékaidat becsületesek,cselekedeteid helyesek,lelkiismereted nem zúgolódik..akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton,amit ÉLET-nek nevezünk...
A fejlődéshez az embernek újra kell alkotnia önmagát, és nem alkothatja újra önmagát szenvedés nélkül. Mert ő a márvány és a szobrász egyaránt.” (Alexis Carrel)
Ó szép szemek, elnézve síri színem – mely mindenekben elmúlást idéz fel – szánalmatok felindult, s égi fénnyel köszöntve éltettétek árva szívem.
A jó erő, mely életben marasztott, áldása volt az Ön csodás szemének s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.
Ön adta nékem, asszonyom, a létet. Serkenté – mint az ostor lomha barmot – a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.
Boldog vagyok, mert szívemen a zárat csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében, s ha kell, tovább hajózom bármi szélben, mert Ön mit ád, számomra drága minden.
Hát újra itt vagy, édes, drága hó! Beláthatatlan, végtelen fehérség. Alvóknak takaró, Holtaknak szemfedő, Békétleneknek: diadalmas béke. Alattad nem fáj a virágok szíve, Alusznak mind: A nefelejcsek és a margaréták, Mert fáraszt a virágzás És jó pihenni jövő tavaszig. S még jobb talán - örökké.
Hát újra itt vagy, édes, drága hó! Betöltve minden zeg-zugot; Az öreg földnek gyűrődéseit, Tar mezők ág-bogát Mily fölségesen tudod elsimítni. Az Egyenlőség bajnoka Te vagy, A legigazibb és a legnagyobb, Hozzád képest milyen kontárok mind A vörösinges ál-apostolok, - Te győzelmes fehérség! Ha soká hullanál, Elfödnél minden embermagasságot: Dómok, pagodák, piramisok ormát, S egy mesebeli Münchhausen-lovag A hóhullásos éjben fát keresve, Lovát a toronygombhoz odakötné.
Hát újra itt vagy, édes, drága hó! Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők, De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt, Ne menj el kérlek, maradj még velünk, Sárrá ne válj az utcák bús kövén, Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát Szűz erdők rejtekébe, Szakadékok ölén húzd meg magad, Maradj tisztának messze valahol. Hogy tudjam ezt, - S e sáros, véres, gondszürke világban Tudjak a jó Istenben hinni még!
Bocskorrá nő a fagy zsibbadt lábamon. (Hogy is telelhet mezítláb az ember?) Macskáktól kölcsönvett konzervdobozon, csillagról kacsintó, szelíd fény hever,
s nyelvemen forgatott Miatyánk csordul bajszomról, némán üres tenyerembe, s mikor szorgos lét szívembe alkonyul, frissen fürdetek bölcs álmokat benne.
Minden emlék új ízű kenyér falat... Már magamra sem emlékszem, hogy szaladt Anyám szemébe könny mikor elestem.
S míg az ábránd kályha melegén játszik, a büszke kéményfüst alól nem látszik, hogy gyűlnek elém a napok, időtlen.
Kétszer visszajöttem a túlpartról és még mindig nem tudom hogy mi van hogy milyen kendőzetlen valóság rejtezik fénycsuhába bebújva hogy valóban mi is van odaát?
Nem láttam fényalagutat senki senki sem fogta tétova kezem nem hallottam hangok dús záporát sem boldog ősök nem hívogattak még nem tudom mi is van odaát?
Bármikor kiléphetek magamból mint egy szekrényből lám átéltem néztem szabdalt lepedőénemre fiatalságom halt zord rácsok között mégsem tudtam mi is van odaát?
Megkínzott szívem börtönbe zárt rab föladta álmát dacosan megállt mint trükkös mozigépész fordítva befűzött filmként pergett életem csak az innenső part fényét láttam izgat a túlpart mi van odaát?
Tudatlan halok ingerszegényen ostoba hétköznapok dzsungele mint lián tekergőzik álmomra belefulladok a valóságba Istenem mondd meg mi van odaát?
Otthontalan csavargó vagyok én? Hiszen minden vidéken otthon érzi magát szívem. Minden határ fölött a régi kék az ég, s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem szemét. Őrházikók előtt, akárhol is, Apám tiszteleg; s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek. És minden állomáson én mindig megérkezem, szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa int nekem. A városok hatalmas hangszerek, húrjaikon botladozva emlékeim dallamait újra tudom; harangszavuk nagy pálmaága fölém hajol, s egy ismerős pad mindenütt int felém a fák alól. Én nem tudom, már sokszor félek, vétkezem: hát nincs Anyám, szerelmem és barátom énnekem? hogy én bárkit, bárhol is bolondul szeretek, s e földön én itt idegent sosem lelek. Ha már kezet fogott és hallgat velem, vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló tekintetem, már üldögélnék órákig panasza tornya alatt, amíg fölöttem szíve harangütései inganak.
Baranyi Ferenc: Variációk egy Petőfi- témára „ Fa leszek, ha fának vagy virága”
Nő még nem volt ilyen igaz hozzám, ha csillag lehetnék – beragyognám, ha felhő lehetnék – száraz árnyam kísérgetné őt a pára-nyárban, ha forgószél lennék – táncba vinném, keringőznénk háztetők gerincén.
Ha sebes folyóban fuldokolna: deszkaszál lennék, belém fogózna, s ha ő maga lenne folyó habja: fegyelmező zsilip lennék rajta, mely futása elé falat vonva erejét sodróra százszorozza.
Ha futásom elé falat vonna, mi vesztembe-rohanástól óvna: odaparancsolnám őt a falhoz, amit oltalmamra rakott, ahhoz- s nem kímélném.
Lennék puskatöltény. Szívébe hatolnék és megölném.
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.
Villannak sárgán az utcai lámpák. Magányosan állok az ablak előtt. Szobám sötétjének fénye a gázláng. Arctalanul mennek a járókelők. Babaszobák, a messzi toronyházban, telnek élettel, s mint árnyak úsznak el, a függöny mögötti otthonvilágban megszokott élet, megszokott útra kel. Neonreklámok színes futófénye vibrál: piros, zöld, piros, zöld... monoton. Lassan kihal a város, utóvégre éjfél bolyong már a templomtornyokon. Telihold ragyogja körbe a várost, ezüstfénye arcomon lágyan simít. Elfordulok lassan, alszom talán most, hűs matracom ásítva álmodni hív.
Hótalanul kékül hegyeken az árnyék, felhőket füstölög az alpokalji táj. Bár a múló évben azért van, ami fáj, minden tegnapba egy napra visszavágynék.
Az idő hatalma belénk kódolt szándék, konfettis örömünk fogyó szárnyú sirály, lelkünk a vurstliban egy nagy marcipánkirály, ki elhiszi, hogy új év, új kör, új játék.
Gyertyacsonkként a most olvad a sokára, rácsorog az év az elfogyó sohába. Kölniillatú Pandora szelencéje, hát pezsgőt bontunk girlandos szerencsére.
Jókedvünkbe megkésett petárda dörög, s a mindig új hajnalba múlik az örök.
