Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kilincshez ér, lábat töröl és halkan benyit. Nem szól, de ért. A vállamhoz ér, majd puhán rám simítja édes bilincseit. Igen. Ő az. A boldogság. Ahogy csendben megérkezik.
Ingünk vásznában szent hideglelés az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad. Mint útra termett garabonciás, cipeljük létünk szent küldetését, múltunk reccsenő hangjait tekerjük szüntelen a lélek szomorú kintornáján.
E modernségtől szemmel vert világban száz alakban küzdünk a szavakért kardélre hányva a földalatti mozgalmakat, a gerilla szóvetés megannyi támadását, a hangsúlycsúszdák katapultjait ereszkedő mondatainkban.
Adj Uram csalogány nyelvet a magyarnak! Kend be mézzel igéink mindkét oldalát, tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást, és főneveinket adogasd falatnyi rendben szánkba, cseppnyi borssal, sóval, kakukkfűvirágok bódult illatával fűszerezd újra létünk lényegévé elkoptatott jelzőink füstbe ment zamatát!
Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére, cseppenként adagold elménkbe a múltat: beszédünk borostyán aszúját, szerelmes szavaink dús párlatait! Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást, rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet, szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez adjuk hozzá a lét buzgó kovászát, hogy jusson majd karéjnyi ima, morzsányi köszönés, csenddé foszló mosoly jövőnk asztalára!
meghalunk herceg meghalunk ha elhagyott a szerelem mikor elmúlik az a múlt vele múlunk el hercegem mert egyszer csak egy reggelen nem találjuk többé magunk nincs már honnan már sohasem vezet valahová az út
mert hiába a dal a kard hiába lélek és erő ki költő volt és ki lovag egy volt igazán szerető és fagy jön és villám eső és nyár-asszony is simogat ha nincs már szerelem-idő hiába mormolod a dalt
elmúlik gyász és némaság elmúlik múlt és el jelen mi tartja sejtjeink falát ha elmúlik a gyötrelem az egyetlen még amiben voltunk s éreztünk legalább porként pergünk szét hercegem amelyen kóbor szél fúj át
Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj! nekem csak játék volt, hogy mély a Balaton. Hol vannak az éjek, míg havat lapátoltál hogy elveszett anyánkat ajándékkal pótold hol van már vak dühöm, mi ellened fordult – elveszett az is. Csak emlék van, hogy jó volt jó volt a szigorod, és jó volt kemény kezed bár felnőve előled világgá futottam nem vettem észre, hogy bennem maradtál az erőd, az hajtott, hogy eddig eljutottam. És hol vannak már a zilált-zajos évek kemény játék volt, míg felnőtté váltam kellett az erőd, hogy végül megbocsáss, és elviseld azt, hogy én is megbocsássam. Felnőttem hozzád, de hol vannak a nyarak az emlékké száradt születésnapok mikor egymás vállán sírunk részegen siratjuk anyát, ki réges-rég halott. Nekem te legenda, idomulás voltál de hova lett erőd, mikor hagytad el? Nem bomlik a rejtély. Most én vagyok erős és nem szoktam sírni. Már nincs kivel.
Kedvünk volna csak érvénytelen vagyon. Úgy, hogy hihetnék: jó, megfelel. Tapadtunk bizalmas pontnál, majd minket tapodtak, mert akadt valami bajunk. (Nem velük, akkor még csak úgy) Kaparóddz, vakaróddz - mint ilyenkor szokás - ha tudsz hirtelen cselekedni. Persze, másnak se jó - nekünk se jó így. Ahonnan jöttünk, ott születtünk. Onnan kergettek. Onnan el. Tanakodtak, kellünk-e még, s mint át- hatóan látható: nem. „Jó, hogy már nincsen, s most meg- tartsam, hogy legyen?” A dilemma ép elmére vall. Noha úgy tűnik, elmérve van. Mit tesz, lám, a többes szám! Pedig hát tőlünk félni, még ha reális, akkor is, ugyan... Szóval, arra játszottunk rá, amire ráláttunk, s volt mit, bárhová lestünk: a baj bajba ért. Fagyatkoztunk esetlenül. Igen hánytató volt a látvány, ügyesen hágva át a jó ízlés határán. Kegyelmünk réges-rég veszve már, oda a bizakodás, a békesség is oda lett. Üres széksorok maradtak, mint záróra után valamely sápadt lebujban. Néhány tevő-vevő rakosgatja csak a feladott koszos kellékeket, s ők 12-en, akik még maradnak. A kampót gallérjukba akasztja a béketűrés, meg ha ott senki nem lesz, akkor ki - csak az űr. A veszély nem forog fenn. Nagyobb baj az, olyanok fészkelnek a kakasülőn, akiknek jószerint menniük kéne. Mi meg szépreményű utcákat bolyongunk teli. Megmozgatva fájdalmas tájainkat. De egyre megy... S mégis egyre csak fenekedünk. Nem várnak minket, hát minek keressenek? Kinek szeressenek? Jövünk-megyünk, gondolkodó húsok. Rovarok, növények... algák bár lehetnénk. S ha akadna olyféle neves utca, amint ez is - csak hal álom -, nevében megszül újra minket, megszűntet minden bizodalmat. Kérdőre von, vagyunk-e még? Ez is csak év, akár a tavalyi, s a többi szűk esztendők. Azt hinnők néha már, befellegzett minekünk. De mégsem. Az utca, mely felé haladunk - hátrányosan bizakodva okot nyugalomra nem ád. És újabb kétségek születnek arról, helyes-e az útirányunk? Nem jó ez így, mondom én tinéktek.
Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év - a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. Az ember az első prímszám, ő az Egy; a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött... Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fövő leves, a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés - folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott... A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is - egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres...
Merevítik a köveket, satírozzák a felhők árnyát, legyezgetik, ki didereg, a bénára vetik a pányvát, telítik buzgón a telit, keresztre ácsolnak keresztet, s ítélettel fenyegetik, kit már keresztre feszítettek.
Mi baj? Mi ok, hogy tégedet Kell féltenem, Mi kéne még neked, Én nemzetem? Földed bort és búzát S aranyat ád, Mégis szegény fejed Szükséget lát. Az arany kirepül Fejed felett, Vad éhség néz veled Farkasszemet. Kit egykor gyűlölél, Most kedvesed, Még a pityóka is Rajtad veszett. És pénzed soha sincs, Csodálatos! Pedig még vized is Aranyat hoz. Gondolkozál-e már, Mi adna pénzt? Tégy mint más nemzetek: Végy kölcsön - észt. Szabadságod dicső, De magtalan; Üdv nem terem sötét Árnyékiban. Törvényid száma nagy, Ki tartja meg? Betegség ez a sok Törvény neked. És volna szép Dunád, De berekedt, Végén egy jó barát Hurkot vetett: Széles határod is Görcsöt kapott Mindinkább befelé Vonogatod. Mi lelt, beteg vagy-e, Mi kéne még, Mit adjon, hogy üdülj, A kegyes ég? Rossz gazda vagy, szegény Jó nemzetem, Gazdálkodásodat Nem szeretem. Kivánod ami nincs, S nem kapható, S mid van, kezed között Olvad mint hó. Hol a hű szorgalom S szent indulat, Emelni s védeni Országodat? Helyt adni másnak is A jog terén, S nem tűrni a jogot Bitor kezén? De mindez még sebaj, Ha lelked van, Ha lelked csábokért Nincs áruban; Ha lelked ébren áll Jó s rossz napon, Világol és hevít Munkáidon. Ha ezt is eladod, Jó éjszakát, Nincs isten, aki le Tekintsen rád.
Éjszaka Kalüpszó barlangjában alszik, nappal persze rajongva néz az égre, és utánanyög minden sirálynak, a szavak zűrzavarából csak egy maradt neki: a kiöltött nyelv. Hogy gúnyt űzzön a sóhajtozástól, fájdalomtól és a vén kurva gyertyáitól taplóvá szárított kedvből. Valaha oly ragyogóan járt-kelt, homlokát merészen szegte a levegőbe, most úgy gubbaszt, akár egy berezelt nyúl, és aszalódik, mint kígyóbőr az út szélén, mely arra vár, hogy széttapossák.
Rossz szagú koldus a kapunál alig nyílik egy-egy tenyér bent vasárnapi áhítat a szent tanítás ennyit ér üres sapka, hideg szemek és hit, remény és szeretet az én hitem nem itt lakik ezek csak festett istenek.
Várj még, Idő, késsetek holnapok! tavaszt ígértél s forró, új nyarat… - Hol tart a lét, és én most hol vagyok? - Cipeld magaddal új napokba azt… Új hajnalok és új tragédiák, vad szócsaták a groteszk asztalán, hol foszló fény és hervadó virág, s egy vers hever, egy hattyúdal talán.
Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
Boldog vagyok Uram, hogy kiállhattam a sorból, hogy mindenki előttem rohan és hagyom már, hogy félrelökjenek és minden konc után az enyémnél gyorsabb kezek nyúljanak...
Nehéz volt először megállni a dolgok áradó sodrában, a lárma fülledt ütemében, ó mert forró, halálos izgalom hörgött a rohanók hangjában és a város lobogó, fénylő öléből gigászi kapuk tárultak tüzes öleléssel...
Most, hogy az elhagyott úton felismertem a Békét, a virágok szelíd arcában az Örömet és a fák égfelé ringásában az imákat, messze kerülöm a hangos, fényekben izzó várost és az éjszakát a csendes ég alatt töltöm inkább, hol csodálatos álmok és örök sejtelmek hajolnak hozzám a csillagokból...
Nem kívánok senkinek se különösebben nagy dolgot. Mindenki, amennyire tud, legyen boldog. Érje el, ki mit szeretne, s ha elérte, többre vágyjon, s megint többre. Tiszta szívből ezt kívánom. Szaporodjon ez az ország Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, s ki honnan jött, soha soha ne feledje. Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, vissza nem fognak a kátyúk… A többit majd apródonként megcsináljuk. Végül pedig azt kívánom, legyen béke. – Gyönyörködjünk még sokáig a lehulló hópihékbe’! (1956)
Az ingerült világ nyugodni képtelen, a perc rohan velünk, akár a vad patak. Avult a múlt, adós maradt a szép jelen, s a szertelen fiak szerelme lankatag.
Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán a boldogabb jövő, merő utópia? Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán, s szentek fejét sem ékesíti glória.
Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér, spion követ, haszonleső tekintetek… A nagyvilág sopánkodása mit sem ér, szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.
A délceg ifjaink bizalma ingatag, ma már csak álmainkban él a szép jelen, a perc rohan, megyünk utána, mint a vak, az ingerült világ nyugodni képtelen!
Egy egész évet múlttá éltem S ma megbocsátom minden vétkem. Ma megbocsátom a szívemnek, Hogy lanyha volt s nem verte végig Sohsem a nótát könnyig, vérig. - Még vannak holnapok és évek - A sok letűnt perc tetemére Erős inakkal hágva lépek. Jó hogy olyan nyomtalan halnak Hangjai a csírátlan dalnak, Hogy vézna örömek eldőlnek Tág utat tárva a jövőnek.
Újév reggel azt hinném, a létezés kitárul, mint a liliom tölcsére. Csak a kopár hegyet látom. Jönnél felém, ezüst árnyakkal, és mégse.
Hozzád beszélek és hallgatom, ahogy süvít a szél. Szemedben a láng régóta takarékon ég. A hüvelykujjadon rövidre kerekített köröm. Te hallgatsz, én dadogok, így telnek hónapok. Talán megtagadlak, vagy inkább elnémulok.
Mi az, hogy szabadság – akkora, mint egy ország, vagy valami apró és tömör, mint egy borsó? Igazi vagy képzeletbeli? Ismerek én valakit, aki ott él, vagy az egy lakatlan, rideg hely?
Óránként harang kondul a templomtoronyban. És sétálok a tengerparti homokos ösvényen. Kék ég, ezt szeretem, de a szürke sem zavar. Nem börtönben élek.
A járdák nem síkosak. A levegőt jólesik tüdőre szívni. Nem egy magas párkány szélén állok. A föld nem engem kerülget. Próbálom kitalálni, az életemben mi zavar. Tegnap mutatták a televízióban. Kikapcsoltam.
Szabadság, szabadság, szabadság. Igyekszem nem ismételni magam, de egyes szavak olyan jól hangzanak, hogy nem tudok ellenállni nekik, annyira befogadóak, be tudnék költözni, és élni bennük.
Szabadság – jó, legyen egy borsószem, képzeletbeli, ott magam is idegen vagyok.
