Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egy ismeretlen szép lány zongorázik. Fájó dallam, mint örvénylő patak, Lüktet fülembe a kis kerti házig, Hol meghúzódva ülök hallgatag. Kívül merev, bús tömbökké verődvén Merengnek vénhedt, hajlott testű fák, Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény, Kék árnyukban ül hűs szomorúság...
Ellobbant lángelmék halk muzsikája Füröszti fáradt, sáros lelkemet, S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra, Mint holt mező, mit tar homok temet. A drága múlt ragyog fel ím előmbe, Mint éji tó, az árnyruhás, borús, Ha hűs tükrén piros fényét elöntve Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...
Szívem mélyén, a bíbor koporsóban Holt álmok népe ébredez, remeg. S naiv ritmusra fürgén, rikítóan Körültáncolnak és megejtenek. Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem Üde melegét újra érezem, Az agg lugasban ülünk újra ketten, S vékony, fehér kezéhez ér kezem...
A zongorán künn új dal zúgva harsan, Vonagló, jajgató, éles, sötét, S én felriadva, könnyes szemmel, halkan Lefogom ábrándjaim kék szemét. Ó, mért is volt álmodni annyi álmot, Fényes mennyország, mért szálltál le rám, Ha pár év múltán életed s halálod Egy halk futam egy ócska zongorán...
Kínokkal és kínokra szült anyám, de mondd, barátom: ér-e valamit egyik napból másikba halva lassan megérni s észrevétlen elrohadni? Valamikor azt hittem, hogy sokat fogok használni, sokat ártani, – ma már látom, a sorvasztó idő túl gyorsan arcomra öregedett s máris kikezdte szemem erejét. Homlokom lelket hordozott, de most – céltalan hús-, csont- s ideggép – irigylem kis húgomat, aki már visszatért a semmiségbe, és keserűen nézek a tétlen jövendőbe, mert – mert mondd, barátom: ér-e valamit egyik napból másikba halva lassan megérni s észrevétlen elrohadni?
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél, égsz bennem, miként a felgyújtott világ, felhőkkel szeretkezik a határszél, mint irigy istenekkel szent krónikák.
Celládban ébred a vétkes öntudat, életfogytiglan elítélted vagyok, léptedben bukdácsoló félmozdulat, ha veled nem, hát nélküled sem halok.
Túlhordalak megannyi létezésen, viszlek, mint szökevényt, rabságokon át, akkor is, ha leszel maréknyi porszem, tűröm széthulló sejtjeid halmazát.
Át nem engedlek téged a halálnak, a végtelen négy szegletébe zárlak.
Láttam mikor rongyaiban a lámpafényből a szürke estbe bújt.
szemét vagy égre emelve vagy földre sütve járt senki arcát nem érintette tekintete a gyermekzsivajt gondosan kerülte konokul nem nézte tömött táskák hasát elfordult ha párt látott ki kézen fogva járt
Valami vonzó dallama lehet annak, ahogyan másokat az iszapba vetsz. A végtagok ritmust cuppognak; az árkokat elhagyni, ki lenne rest?
Talán az íz a szádban, amikor valakit gyalázol. Oly édes az, ha minden kitalált, s a fikciók rendszerére te felvigyázol.
A látvány, amikor előtted, ha kicsit is, de mindenki bókol, és bábot készíthetsz gyermekből, felnőttből, gyönge nagyanyóból.
Az érzés, hogy végre nem rajtad röhögnek, regnálnak, viccelődnek, s a szíjat most te hasíthatod. A hátak, úgy véled,
korbácsért remegnek vagy azért, hogy hordozzák rögeszméidet. Királya lettél annak, ami gyötör, palástot akarsz, de inkább köpönyeg
illik ahhoz, aki sebesen forog vagy gátlások nélkül manipulál, s csak azzal törődik; mi éri meg. A reményre leginkább az ad okot, hogy a hatalmad lesz a végzeted.
még néhány könyvet elolvasok amíg a falakon kívül megszűnik a nyikorgás és eltávolodik végleg az utcán szekerét hajtó halál
a teraszon naponta kétszer megjelenik Mózes a szomszéd napozó macskája levegőben terjedő szabadságban mossa csillogósra bundáját
sorokon gondolkodtam mert nem tudom úgy elmondani a hiányt ahogy szeretném de ettől függetlenül ez most nem egyedül rólad szól
hanem a házon kívül mindenkiről akikkel általában nem foglalkozom annyira csak most hogy ritkább a találkozás odakint meg a buszon
aki lökdösődik vagy az udvarias a köszönő ismerős és aki ugyan ismer de ha meglát átnéz rajtam én meg tök hülyén érezhetném esetleg magam
ja találtam néhány régi fotót is rólunk elég szerencsétlen ruházatban és a frizuráink is olyan viccesek de azért feltekert bennem is egy eldugott vigyort
mindegy mert az a lényeg hogy csend van és a székek egymásra vannak pakolva a padló ragyog de a bejárati üvegajtón tábla mutatja átmenetileg nem látogatható
ezért felöltözünk itthon is ünneplőbe mintha mennénk és beülünk a laptop elé a facebook élőben ad mindenre ellenszert futurisztikus élmény letöltés nélkül
feltöltődés után imádkozok rólad aztán sorban következik a család utána barátok de egy idő után már az egész világ arra a listára kerül akiket megmentenék
a lakásban felcseperedett egy új világ amíg kint elfoglalták a várost a vadak és a belvárosi parkban egy mosolygó szarvas iszik a szökőkútból
reggelente fertőtlenítik az összes utcát és persze a tavasz nem törődik semmivel mert amíg mi túlélünk addig mohát növeszt a szobrokon és legelőt a tereken
Azt mondtam, vége van. De nem gondoltam úgy. Ő sem hitte el, de örült neki nagyon. Aztán veszekedni kezdett, hogy mit gondolok én. És én is veszekedni kezdtem, tényleg, mit gondolok én. Az ő hibája, hogy ilyenekre gondolhatok. Nem adott igazat, de elvettem. Azt hiszem, 8 évvel ezelőtt történt ez az egész. Ruháinak többsége piros volt, a szeme haragos. Talán egy lakásban ültünk nyitott ablaknál, vagy egy kertben nyitott ablak alatt. Egyébként nyugodtak voltunk, majd hirtelen csendesek. Felrémlett nekünk, hogy halál, válás és öregkor lehet olyan is, mint a rohadt fog. Akkor még megöleltük egymást. S ha már nyitva volt, gyengéden beengedtük a tengerparti éjszakát a szívünkbe. Repülők és sirályok szálltak, nem tudtuk, melyik melyik.
Tudom, hogy szép a fa. Laktam is rajta már. Nekem a kérge szól. S azt mondja, hogy halál. Tudom, hogy mennyit ér szabadnak lenni, jó. Nekem mégis üres, rémült szenzáció. Kutattam föld alatt elásott pénz után, és vártam éjszakára párolgó dél után, találtam kincset, Istent a csillagok között, nyugalmam nincsen mégsem, az én szívem köhög. Gyereknek lenni szép, mint illatos kenyér, olyan az anya teste, ha gyerekhashoz ér, varázslatos világ, felesleges mesék után mondom ki halkan: voltam gyerek, elég. Szerelmek szénakazla, égett bennem a táj, az jut eszembe mégis, az égett bőr, ha fáj. Találtam boldogságot, és feledtem magam, örülök a halálnak, felettem, hogyha van. Céltalan, ruhátlan fürödni az idő mosolygós, suttogós öblében, vagy a kő, mely naptól langyos, ül lent, tudom, hogy szép, s ha füllent egy költő bármit, érték: most mégis azt kiáltom: nekem ezt mások kérték. Se tánc, se dal, sem illat örömöt nem okoz. Tudom a hasznát, mégis mindig zavar a kosz. Senki, semmi, soha vagy nem jól viszonoz.
már nem hozok neked sarjadó tavaszt talán az utolsó is elhervadt egy fogadkozó koldus remegő kezében régen de még adhatok nyarat azt a langyos nyárvégit amit enyémnek mondanak hozhatok vállamra leomló hófehér hajat miből néhány szál ruháid szövetén makacsul megtapad nem nem lesz majd a jól ismert lesöprő mozdulat csak nézzem sokáig ami belőlem gyengülő válladon ott maradt
Terrornak mától azt nevezd tehát, mi úgy lopakszik korból korba át, hogy rejtőzködve álarcot cserél, majd jótevődként lép fel, úgy ígér boldogulást, de hálót vet ki rád, megszervezné, hogy bálványozd, imádd. Terrornak azt nevezd, ami szabadságot tud játszani, meg-megcsillantva hirtelen odafönn, aztán idelenn, hogy fontos mindenütt te vagy, vigyáz majd rád, csak el ne hagyd, miközben fájva vonszolódsz a part felé, kések felé, hol majd ő ontja véredet, és megmentődként ünnepelheted. Életmentőnek ne nevezd, ki lassan öl, mert úgy szeret, akinek zsákmánya lehetsz, szabadon soha nem ereszt, minden más zsarnoktól megóv, heterofób, homofób, bifób, szélső, középső, bármely oldali, agyadba írja, mit kell mondani, megtanít egyenmosolyt hordani, zsinóron rángat jóembereket, eljátszat velük játszmás ügyeket, hogy nincs is itt, már úgy van itt, csak elszorítja ujjaid, elhallgattatja éneked, vasajtó brong, kerék visít, a lélek is csak test lehet, már úgy van itt, hogy nincs is itt. Terrornak ezt nevezheted.
Van élet még a vég előtt. Jártam ott egyszer egy délelőtt. Keskeny az ösvény, jó gyomos. Nem döcög arra villamos. Nincsenek sorszámok, trón alatt - Isten a sörpultnál fogad. Bankbetét helyett: hangszerek. Kávéznak kócos genderek. Válladhoz szárnyak tapadnak. Dublőre lehetsz magadnak. Emléket gyűjthetsz, rang helyett. Hallgatott róla a tanmenet. Jobbról is, balról is szakadék. Van rá pár éved. A maradék.
mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. ahogy elmúlt a mai nap, úgy múlt el a beígért tavasz, csak a vírus az, meg a hazug szavak, melyek nem várt vendégként, mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak, indulatból, indulatról, indulót dalolva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. gyengeségünket kihasználva, örökké éheseknek főfogásként tálalva, nem lázadva, nem lábadozva, magunkért nem kiállva, örök némaságba burkolózva, mosolyt és boldogságot belehazudva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak.
Kilincshez ér, lábat töröl és halkan benyit. Nem szól, de ért. A vállamhoz ér, majd puhán rám simítja édes bilincseit. Igen. Ő az. A boldogság. Ahogy csendben megérkezik.
Ingünk vásznában szent hideglelés az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad. Mint útra termett garabonciás, cipeljük létünk szent küldetését, múltunk reccsenő hangjait tekerjük szüntelen a lélek szomorú kintornáján.
E modernségtől szemmel vert világban száz alakban küzdünk a szavakért kardélre hányva a földalatti mozgalmakat, a gerilla szóvetés megannyi támadását, a hangsúlycsúszdák katapultjait ereszkedő mondatainkban.
Adj Uram csalogány nyelvet a magyarnak! Kend be mézzel igéink mindkét oldalát, tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást, és főneveinket adogasd falatnyi rendben szánkba, cseppnyi borssal, sóval, kakukkfűvirágok bódult illatával fűszerezd újra létünk lényegévé elkoptatott jelzőink füstbe ment zamatát!
Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére, cseppenként adagold elménkbe a múltat: beszédünk borostyán aszúját, szerelmes szavaink dús párlatait! Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást, rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet, szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez adjuk hozzá a lét buzgó kovászát, hogy jusson majd karéjnyi ima, morzsányi köszönés, csenddé foszló mosoly jövőnk asztalára!
meghalunk herceg meghalunk ha elhagyott a szerelem mikor elmúlik az a múlt vele múlunk el hercegem mert egyszer csak egy reggelen nem találjuk többé magunk nincs már honnan már sohasem vezet valahová az út
mert hiába a dal a kard hiába lélek és erő ki költő volt és ki lovag egy volt igazán szerető és fagy jön és villám eső és nyár-asszony is simogat ha nincs már szerelem-idő hiába mormolod a dalt
elmúlik gyász és némaság elmúlik múlt és el jelen mi tartja sejtjeink falát ha elmúlik a gyötrelem az egyetlen még amiben voltunk s éreztünk legalább porként pergünk szét hercegem amelyen kóbor szél fúj át
Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj! nekem csak játék volt, hogy mély a Balaton. Hol vannak az éjek, míg havat lapátoltál hogy elveszett anyánkat ajándékkal pótold hol van már vak dühöm, mi ellened fordult – elveszett az is. Csak emlék van, hogy jó volt jó volt a szigorod, és jó volt kemény kezed bár felnőve előled világgá futottam nem vettem észre, hogy bennem maradtál az erőd, az hajtott, hogy eddig eljutottam. És hol vannak már a zilált-zajos évek kemény játék volt, míg felnőtté váltam kellett az erőd, hogy végül megbocsáss, és elviseld azt, hogy én is megbocsássam. Felnőttem hozzád, de hol vannak a nyarak az emlékké száradt születésnapok mikor egymás vállán sírunk részegen siratjuk anyát, ki réges-rég halott. Nekem te legenda, idomulás voltál de hova lett erőd, mikor hagytad el? Nem bomlik a rejtély. Most én vagyok erős és nem szoktam sírni. Már nincs kivel.
Kedvünk volna csak érvénytelen vagyon. Úgy, hogy hihetnék: jó, megfelel. Tapadtunk bizalmas pontnál, majd minket tapodtak, mert akadt valami bajunk. (Nem velük, akkor még csak úgy) Kaparóddz, vakaróddz - mint ilyenkor szokás - ha tudsz hirtelen cselekedni. Persze, másnak se jó - nekünk se jó így. Ahonnan jöttünk, ott születtünk. Onnan kergettek. Onnan el. Tanakodtak, kellünk-e még, s mint át- hatóan látható: nem. „Jó, hogy már nincsen, s most meg- tartsam, hogy legyen?” A dilemma ép elmére vall. Noha úgy tűnik, elmérve van. Mit tesz, lám, a többes szám! Pedig hát tőlünk félni, még ha reális, akkor is, ugyan... Szóval, arra játszottunk rá, amire ráláttunk, s volt mit, bárhová lestünk: a baj bajba ért. Fagyatkoztunk esetlenül. Igen hánytató volt a látvány, ügyesen hágva át a jó ízlés határán. Kegyelmünk réges-rég veszve már, oda a bizakodás, a békesség is oda lett. Üres széksorok maradtak, mint záróra után valamely sápadt lebujban. Néhány tevő-vevő rakosgatja csak a feladott koszos kellékeket, s ők 12-en, akik még maradnak. A kampót gallérjukba akasztja a béketűrés, meg ha ott senki nem lesz, akkor ki - csak az űr. A veszély nem forog fenn. Nagyobb baj az, olyanok fészkelnek a kakasülőn, akiknek jószerint menniük kéne. Mi meg szépreményű utcákat bolyongunk teli. Megmozgatva fájdalmas tájainkat. De egyre megy... S mégis egyre csak fenekedünk. Nem várnak minket, hát minek keressenek? Kinek szeressenek? Jövünk-megyünk, gondolkodó húsok. Rovarok, növények... algák bár lehetnénk. S ha akadna olyféle neves utca, amint ez is - csak hal álom -, nevében megszül újra minket, megszűntet minden bizodalmat. Kérdőre von, vagyunk-e még? Ez is csak év, akár a tavalyi, s a többi szűk esztendők. Azt hinnők néha már, befellegzett minekünk. De mégsem. Az utca, mely felé haladunk - hátrányosan bizakodva okot nyugalomra nem ád. És újabb kétségek születnek arról, helyes-e az útirányunk? Nem jó ez így, mondom én tinéktek.
Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év - a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. Az ember az első prímszám, ő az Egy; a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött... Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fövő leves, a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés - folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott... A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is - egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres...
Merevítik a köveket, satírozzák a felhők árnyát, legyezgetik, ki didereg, a bénára vetik a pányvát, telítik buzgón a telit, keresztre ácsolnak keresztet, s ítélettel fenyegetik, kit már keresztre feszítettek.