Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43489

Kosztolányi Dezső

 

 

RÓZSA

 

Egy régi név kiált az életemben,

egy régi lány, akiről nem énekeltem,

kinek a szívem rég adósa volt,

ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

 

Diákkoromban mentem hozzá néha,

az árvalányhoz, én, kezdő poéta,

megbújtam nála a dívánsarokba

és ámbratestét néztem, szívdobogva.

Ó, csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!

Ó, tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!

Ó, kisdiák, ki andalogva ballag

s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!

Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!

Ó, lány, kinek sokkal vagyok adósa,

hadd zengek őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

 

Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem

az éjszakát, már eltakar egészen.

Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?

S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

Forró fejed bután födi a föld el

s mint antik húgaid, repedt tükörrel

és koszorúkkal fekszel mély koporsón

a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

 

Nem tudni soha, hova száll a tündér,

én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,

nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,

míg verekedtél a sovány halállal.

Valahol messze, a poros vidéken

halnak meg ők, egy tompa este, régen,

így mennek el, kik bennünket szeretnek,

csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.

 

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,

mely téli fagykor melegítve tűz ránk,

csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,

akár egy cella, oly szűzi és árva.

A hajsütővas égett szaga fojtón

szállott köröttünk és ruhája folyton

száradt a székén meg az asztalán.

Az élete: két arckép volt talán.

Hogy mutogatta. Egyiken merengő

kislánykezében egy olcsó napernyő,

a másikon, mint síró, árva démon –

ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –

egy elhagyott padon ül, és mögötte

egy élet rémlik a távoli ködbe.

 

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,

múlt és jövő, akik egymásra leltünk,

én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,

pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,

ki elvetette aranyát-ezüstjét,

csak szívta a rossz cigaretta füstjét,

tündöklő jáspis-karjait kitárta,

úgy vágyott innen egy regény-világba,

a messzeségbe, messze-messze űrbe,

s kis pille, a szobáját átrepülte.

 

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,

s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

 

 

Összes versei 1., 1915 [308-310.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43488

Kosztolányi Dezső

 

 

[Ó, ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET]

 

Ó, én szeretem a bús pesti népet,

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

ruhákba jár vasárnap délután

 

és ámolyogva, szédelegve hallja,

hogy döng a tükrös kávéházak alja

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

 

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

 

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

kis görbe közein a téli sárnak

vezeklőn járok az utcátokon.

 

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

letaposott cipősarokkal, árván,

kávémérésbe bújva hallgatag.

 

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

gázláng alatt sötéten állanak.

 

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

 

Én láttam a munkást és lázra bújtott,

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szívét.

 

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

 

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

 

 

Összes versei 1., 1913 [384-385.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43487

Kosztolányi Dezső

 

 

A JÓ ÉLET

 

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,

daloljatok és mondjátok: igen.

 

Hurrázzatok e nyári hajnalon,

ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

 

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.

A nyári nappal együtt lángolok.

 

Most kikiáltom, élni, élni szép.

Boldog, ki él és boldog, aki lép.

 

Boldog a táncos és a sánta is,

az élet jó még őiránta is.

 

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,

áldott az éhség s áldott a cipó.

 

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,

meginni egy pohár jeges vizet.

 

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,

elszívni a dívánon egy szivart.

 

Ó, július, aranyos a ködöd,

torzult ajakkal tüzet gügyögök.

 

A vörös nyár zúgása bátorít,

én, élet atlétája, állok itt.

 

Szaladni tudnék, nem tudom hová,

szeretnék élni, végtelen soká.

 

Száz évig, míg a testem megtörik,

szeretnék élni, élni örökig.

 

Az arcom mostan csupa-csupa fény,

az isten karjaiba szálltam én,

 

mint egykor anyám köténye alá

és úgy tekintek félve-bízva rá.

 

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,

más vágyam nincs, tartson soká a föld.

 

Jó emberek, ezt kéri társatok,

csak talpalatnyi földet adjatok.

 

A végtelenben egy kicsi helyet,

hol meghúzódhatom és élhetek.

 

 

Összes versei 1., 1913 [314-315.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43486

Kosztolányi Dezső

 

 

KEDVES

 

Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,

álarcodat magadra szoritod

s nem tudja senki, hogy voltál titok,

hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

élő titok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

kis fákkal és kis bárányfellegekkel

és végtelen és bús, akár a tenger

és megkuszálja hullámos hajad,

szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

és künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólitod a Véghetetlent

s felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng

és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

 

 

Összes versei 1., 1912 [271.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43485

Kosztolányi Dezső

 

 

A VÁROSBAN

 

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten

s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,

mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.

Lopva néz csupán reám még s tépelődöm zajtalan,

a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,

a magány nyugalma van.

 

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő

oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.

Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,

megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,

melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,

megbűvölt vad lelke él.

 

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,

a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele

s mint imádom a magas falt, a rét, erdő – a magasztalt

nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege

és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,

altató szelíd zene.

 

 

Összes versei 2.,

1909 [135.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43483

Kosztolányi Dezső

 

 

MIÉRT?

 

Ti kérditek, miért vagyok?

Miért kelek fel újra?

Hogy lássam, mint a kósza szél

a lányok aranyos, finom haját

könnyes arcukba fújja.

 

Hogy várjam azt, ki eljövend,

egy lány, vagy nem tudom ki,

oly jó álmodni tétlenül

s szeles időben szürke ég alatt

dalolva kóborolni.

 

Hogy imádjam, szegény hívő,

mi fájó s halhatatlan.

Hogy elsirassam csendesen

a zokogó szeptemberi esőt

egy bús, haldokló dalban.

 

 

Összes versei 2., 1908 [126-127.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43482

Kosztolányi Dezső

 

 

HOLDSUGÁR-SZONÁTA

 

Álmodó hold...

Éjbe lengő néma lámpa,

alvajárók, bús bolondok,

tolvajok barátja.

Vaksi fényed

újra éled,

mint gyermekkoromban,

hogy a hanton

– síri fantom –

százszor elbolyongtam.

Napsütésbe, déli tűzben

ábránd-lepkét sosem űztem.

Te voltál barátom,

álmodóknak éji napja,

gyöngy-naszád, bús karcsu sajka,

céltalan, vak álom.

 

Most vezess te...

És hogy útam meg ne lássák,

vesd rám gyötrő szerelmemnek

fekete palástját.

Lengj előttem,

fönn a ködben,

hisz te elvezethetsz,

szent delejtű,

fecske lelkű

ifjú kedvesemhez,

ő a holdsugár kisasszony,

ugye hivogat panaszlón

ablakának árnyán?

Félig csendesen merengő

éjszemű szelíd istennő,

félig vad cigánylány...

 

 

Összes versei 2., 1908 [121-122.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43481

Kosztolányi Dezső

 

 

SZELLŐK ZENÉJE

 

Szellők kísérnek mostanában engem,

szellők szavára száll az alkonyat.

Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,

szellők nevetnek ezüst éjszakán át

s csiklandva fricskázzák az arcomat.

Honnan repülnek? A hajam kibontják,

hozzám tipegnek észrevétlenül

s egyszerre lelkem egy fekete, halvány

szerelmes arcú szellőlányka karján

száll, száll, tovább repül.

 

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,

kitépik a párnát fejem alól.

Nyakamba fújva rántják ingemet le,

szikrát, tüzes port hintenek szemembe

s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.

A messzeségbe, szellők tengerére

űz olykor egy ravaszdi szélkalóz

és hogyha jázminos az este s holdas,

egy széltündérke űl könyvemhez – olvas –

s halkan tovább lapoz.

 

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,

lágy, altató, halk temetői dal.

Szellő a szerelem, szellő az élet,

a csók, a tűz szeles magasba réved

s a szende szél már szendergő vihar.

Üres levegő, kék ábránd a vágyam,

üres levegő szellőpalotám.

Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.

Virrasztva vacogok a kósza szélnél

s búcsúzó arcom halovány.

 

 

Összes versei 2., 1908 [119-120.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43480

Kosztolányi Dezső

 

 

HÚSVÉTI HIMNUSZ

 

Ó, szellőlengető

Igazság!

Szállj, szállj, riaszd a téli álmot,

némítsd el, ami gyenge, álnok,

akassz a fákra lágy ezüst csipkét, tűzszínű bimbót,

lengő fehér csipkét, lángolva nyíló ifjú bimbót,

szirmot, mosolygva ringót,

suhanj elő,

ó, szellőlengető

Igazság!

 

Ó, könnytől éledő

Igazság!

Lebegj be a kunyhókba lágyan,

mint balzsamos, sugáros áram,

fess rózsaszín álmot a barna, ócska nyoszolyára,

az elhagyott, szegény, álmokra váró nyoszolyára,

hol érted sír az árva,

lebegj elő,

ó, könnytől éledő

Igazság!

 

Ó, újra-születő

Igazság!

Eljössz ma is és összejárod

az enyhe, álmodó világot.

Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit,

fújjad az ünnep szent, aranyos, néma harsonáit,

s minden valóra válik.

Rohanj elő,

ó, újra-születő

Igazság!

 

Ó, harangdörgető

Igazság!

Zúgj át az alvó, lomha földön

s légy úr felette mindörökkön.

A vérkönnyes, síró sebet fesd szépre, aranyosra,

csókold a sok sebet tüzes-fényesre, aranyosra,

tózöld lágyan susogva.

Dörögj elő,

ó, harangdörgető

Igazság!

 

Ó, vérben ébredő

Igazság!

Ne várakozz, ujjongva törj ki

sötétedő sírbörtönödből,

és lángoló piros betűid, hogyha elfakultak,

ha a poros, kopott múlt gyászos árnyai elfakultak,

gyújtsd föl tüzét a múltnak!

Robogj elő,

ó, vérben ébredő

Igazság!

 

Ó, szikladörgető

Igazság!

Ujjongva, lázadozva, zajgva

verj indulót új diadalra,

repeszd a jégpáncélt s a harsogó húsvéti kedvtől,

a tavaszos, zenés itélkező húsvéti kedvtől

a nép is összezendül,

vágtass elő,

ó, szikladörgető

Igazság!

 

 

Összes ver-

sei 2., 1908

[114-115.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43479

Kosztolányi Dezső

 

 

HAJNALI CSÓK

 

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már

s sóhajba halnak az éjjeli szók,

vacogva vonaglik egybe az ajkunk

s fáradt remegéssel újra sohajtunk,

leszáll a csók,

a hajnali csók.

 

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő

fázó derü, hajnali kósza titok.

Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,

fáradt gyönyöröknek lángraszítója

a csók, a csók,

a hajnali csók.

 

 

Összes versei 2.,

1908 [108.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43478

Kosztolányi Dezső

 

 

ÁPRILISI EZÜST ESŐ

 

Szeles, fehérlő délutánon,

mikor dalt hallasz messze, távol,

a tiszta, illatterhes égből

hull a napfényes, könnyü zápor.

 

Akáctömjén röpül a légben,

a lomb merengő, szűz fehérség,

kis, ideges lányok kacagnak,

veri az ördög a feleségét.

 

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,

agyunkba rózsaszínű láz kap,

vékony, ezüst esőfonálon

fehér angyalkák citeráznak.

 

Piros a síró égnek arca,

s a lágy eső vígan pörög le,

mint fiatal, szelíd leányok

titkos szerelmü, enyhe könnye.

 

 

Összes versei 1., 1908 [247-248.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 -1 0 43477

Kosztolányi Dezső

 

 

BUDAI IDILL

 

Hopp, ugorjunk fürge szánra,

menjünk a hegyekre fel.

Csillog az ezüst barázda,

villog a havas lepel,

friss, fehér hó hull a tájon,

cseng a csengő s mint egy álom

lép eléd sok ó csuda,

régi várú Ó-Buda.

 

Rántsd meg a vén csengetyüt,

jó szivet lelsz mindenütt,

orrán régi pápaszemmel

nyit kaput egy tisztes ember

s nem találja a helyed.

Kérdez és felel, nevet.

Otthonos, nemes szivesség

unszol egyre: ,,Tessék, tessék.”

Jő a kancsó, forg a tál

s a fehérlő kályha öblén

a hasábfa dübörögvén

rózsaszínű pára száll.

 

És a tiszta kis szoba

a barátság temploma.

Minden olyan egyszerű,

oly finom, babaszerű.

A szagos, langyos borúból

titkosan dereng a bútor

s ami kedves, ami szép:

régi óra, régi szék,

régi album, régi naptár,

mely napot rég nem mutat már,

fönn a kályhán szerteszéjjel

findzsa-sor, aranyszegéllyel,

aztán föntebb a befőttek,

ódon, zöld üvegpohár,

s a vén lámpa kedves árnya

imbolyogva szálldogál.

A terítős asztalon

régi könyv, egész halom,

múlt időknek bölcsei,

Kisfaludy, Kölcsey...

Itt a gomb is szent ereklye,

itt a porszem is csuda.

A szobákba, a szívekbe

Biedermeyer stílusa.

 

Ám a német szó ma ritka,

csak ha nagy a gazda titka,

akkor mondja németül.

Német erkölcs, jó magyarság

hű barát lett itt hamarság,

tiszta frígyben egyesül.

Hisz e sziklás, büszke vén föld

ezredéves bús regét költ.

Régi nóta, régi monda.

Vén basák fürödtek itten

a kénes, zöld, lanyha vízben

s látta Mátyást a hegy orma.

 

Régi emlék újra kel még,

régi fullánk újra szúr

és a hangzó ős magyar szó

büszke földjén újra úr

s hálósipka, ősi virtus,

népi szólás, germanizmus,

háziasság, régi kedv,

józan mérték, égi nedv,

gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,

otkolon- és szappan-illat,

csöndbe foly egymásba által,

mint ó parfüm illatával

a konyhába fojtva főlő

káposztának illata.

 

A jó gazdasszony előjő –

a szíves mosoly maga –

régi módi, síma hajjal

s kérd, kínál nevetve halkkal,

a kötényén – ó, mi furcsa! –

lóg a pince, kamra kulcsa.

Szétnéz s a konyhába illan –

mert a jó ebéd a fő –

a fánk puffadoz a zsírban,

kácsa, csirke, pulyka fő,

bugyborékol a fazék.

A leánya szótalan,

tudja: hallgatni arany,

arcán ifjuság az ék.

És a vendég, hogyha szól,

lopva, félve válaszol,

a beszéde – hallga, hallga –,

mint zenélő óra hangja.

Az ősz néni – hangja vékony –

ókuláréval köt és fon,

s hogyha bekerül akárki,

kész a lakzi, kártyapárti.

Mindenütt jómód, középszer,

víg pazarlás józan ésszel.

Otthonosság – kedves és szép –

fürge készség, friss egészség:

ez a kincsük őnekik.

És a dalt is szeretik.

Kedvük vidor, lelkük éber

s néha este tétován

zeng föl a kis zongorán

áradozva, sírva Weber.

 

Félre, zord gond, ásító bú,

a fehér fák közt a hó fú,

fázva zúg a téli kert,

zúzmarás nyomor diderg.

A közelbe s mégis messze,

a folyón túl zajba veszve,

fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,

küzdve, nyögve és hörögve

villámtűzbe kél az est.

Rongyselyembe kárhozottan

hadd vergődjön, sírjon ottan

háborogva, zúgva Pest.

 

 

Összes versei 1., 1907 [109-113.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43475

Kosztolányi Dezső

 

 

ÁLMODTAM ÉN IS

 

Álmodtam én is fényes Ázsiáról,

hol harcra fú a vágtató magyar,

aranymezőkön jártam messze, távol,

hol hőssebet piros virág takar.

 

Álmodtam én is... lelkem andalogva

sok ezredévbe visszaérezett

s most megjelentek kósza, bús dalomba

szent véreim, ti drágák, édesek.

 

Ím, újra visszatér a régi ihlet,

eltűn előlem, ami gyenge, színlett,

s zokogva zengem, hogy magyar vagyok.

 

És újra látlak, daliás nagyok,

s könnyes szemem elött harsogva, búgva

vonul el a múlt győzedelme, búja.

 

 

Összes versei 1., 1907 (?) [97.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43474

Kosztolányi Dezső

 

 

TÉLI ALKONY

 

Aranylanak a halvány ablakok...

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

 

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhába állanak a fák.

 

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

 

S az ónszín égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

 

 

Összes versei 1., 1907 [65.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43473

Kosztolányi Dezső

 

 

NOTTURNO

 

Világoskék az éj...

A röpke, zúgó fénybogár

a lámpalángra szálldogál,

a suttogó lombok felett

egy-egy arany csillag nevet.

– A fáknak árnya mély,

világoskék az éj.

 

 

Összes versei 2., 1906 [89.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43472

Kosztolányi Dezső

 

 

TAVASZ-ELŐ

 

Maradj, maradj, bús téli alkony,

ne vond még vissza sugarad!

Ha lábadozva elsötétülsz,

szerelmes szívem megszakad.

 

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,

a nap vígan bukik elő,

tavaszruhában andalog már

az álmodó járókelő.

 

A síma, langyos fuvalomra

kinyílanak az ablakok,

a halk, búcsúzó sárga fényben

sok régi utca s ház ragyog.

 

Száz édes emlék ébred újra:

a drága múlt, az ifjuság,

gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,

a lázas és dicső tusák.

 

Mind búsan elmerengve járunk,

szivünk sok emléktől nehéz;

ami szemünkbe forr s cikázik,

a sejtelem ködébe vész.

 

A jog ropog s alóla zúgva

ezüst kacajjal jő a víz,

tavasz lesz, úgy mint régen egykor

s e szó a múlt honába visz.

 

Szemünk meredt, a múltba réved,

ragyog a kék-sugáros ég,

a sárga hóvizen lebegve

szétpattan egy-egy búborék.

 

A szél fú s érzi méla lelkünk,

a kikelet fuvalma az...

És nézzük összetett kezekkel,

hogy érkezik meg a tavasz.

 

 

Összes versei 2., 1906 [75-76.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43471

Kosztolányi Dezső

 

 

ÜLLŐI-ÚTI FÁK

 

Az ég legyen tivéletek,

   Üllői-úti fák.

Borítsa lombos fejetek

szagos, virágos fergeteg,

   ezer fehér virág.

Ti adtatok kedvet, tusát,

ti voltatok az ifjúság,

   Üllői-úti fák.

 

Másoknak is így nyíljatok,

   Üllői-úti fák.

Szívják az édes illatot,

a balzsamost, az altatót

   az est óráin át.

Ne lássák a bú ciprusát,

higgyék, örök az ifjúság,

   Üllői-úti fák.

 

Haldoklik a sárgult határ,

   Üllői-úti fák.

Nyugszik a kedvem napja már,

a szél búsan dúdolva jár,

   s megöl minden csirát.

Hova repül az ifjúság?

Feleljetek, bús lombu fák,

   Üllői-úti fák.

 

 

Összes versei 1.,

1906 [113-114.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43470

Kosztolányi Dezső

 

 

KÉK VIRÁGOK KÖZT

 

Hogy búsan a vonatra szálltam,

lenn volt az éji szürkület,

és a sötét mezőkre nézve,

szóltam: ,,Mi rossz tenélküled.”

 

Nappal van... A vasút a rétet

ujjongó kedvvel futja át,

friss illat árad messze-messze,

körül virágzó tarkaság.

 

A szélbe kék virágok ingnak,

s én tőlük félve kérdezem:

,,Kék lányszemek, kéklő virágok,

felkelt-e már hű kedvesem?”

 

A kék virágok integetnek:

,,Most kel fel épp hű kedvesed,

rád gondol és a szíve úgy fáj,

szemei könnytől nedvesek!”

 

 

Összes versei 1., 1906 [120-121.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43469

Kosztolányi Dezső

 

 

BUDAPEST

 

Ó, mint imádlak, mint szeretlek

csordult szivem bálványa, Pest;

ha rámfuvall százszínü lelked,

a vér eremben újra pezsg.

Hogy ifju kedvvel felkerültem,

egy más világ zajgott körültem

s sajgó reménnyel, tétován

bolyongtam útjaid során;

díszházaid kő-Bábelében

zendült meg lantomon a húr,

míg fönnröl a lágy, kék azúr

szelídeden simúlt elébem.

Zajnak, tudásnak városa

el nem felejtelek soha!

 

Vágyódom én mindég utánad:

ha lábunk friss havat tapos,

s zivataros ütembe vágtat

tovább a csörgő villamos;

de lantom egyformán magasztal,

ha langy, fuvalmas, halk tavasszal

aszfaltba nőtt lombok között

járkál selyembe öltözött

sok lányod, asszonyod s amint mén

szines napernyő-árny alatt

számítva, büszkén, hallgatag

hódít, igéz, reánk tekintvén...

Ó, Pest, mi sok szép asszonyod –

s szivet szivem mégsem lopott.

 

Mindegy. Habár ez a sugáros

érzés reménye nem követ,

szeretlek, édes, büszke város,

imádom a porod, köved,

a partot a nagy, zöld Dunával,

a szürke Gellért bércit által,

mely büszkén nyomja fel tovább

horpadt, de gőgös homlokát;

ott búg, süvöltöz a hajósíp,

tolongnak a hidak előtt,

izzadnak a járókelők,

az elhagyott nyomor vivódik;

fuldoklik és felsír, az, ez,

de hangjok a zavarba vesz.

 

Amott a fellegekbe lebben

intőjelül, virágtalan,

méltóságos, sötét tömegben,

kőtrónusán az agg Arany.

Körötte sok korcs, vézna gyermek,

kik – törve – németül csevegnek

fitymálva a hazájukat.

S itt elfog egy bús hangulat:

várom, mikor mozdul ez ősz fej

s ércbuzogányt mikor ragad,

hogy az erőtlen fiakat

lesujtsa mózesi erővel.

Ércorrán másznak a legyek.

Nem mozdul... Én továbbmegyek.

 

Itt minden ifju s mégis emlék,

itt minden új s máris erő;

e partokon nézhette sergét

Mátyás király, a Bécs-verő,

ott a lépcsőfal, ősi csarnok,

hol a lázas tömeg kavargott,

mit részeggé tett a tavasz.

Bezzeg megváltozott ma az!

Mert bár e hős nép szónokol még,

ma már az ifju is öreg

s nem jár itt más, mint legfölebb

néhány könyvtárőr, béna honvéd,

míg künn a rikkancs-száj szalad

s harsányan orditoz: ,,A Nap!”

 

A kávéház mélyébe soknak

kitárul az üres világ.

Az alkusz kínosan nyomorgat

szájában egy virzsiniát;

fenn a plafondon ég a villany,

a borfiú sürögve illan;

a füst, a hő, a lárma nő,

a férfi sok, de több a nő,

ki összejő s mint holmi zsúrnál

ásit, kacag, fitymál, nevet,

mellette jajgat a gyerek,

kezében egy jófajta Journál

s a nagy tükörbe bágyatag

látszik a füstös forgatag.

 

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,

menjünk hamar, megfojt e hely!

A népes korzó áll a parton

s a lányka mindig érdekel;

halkan susog a sok platánfa,

bódít a hó-akác virága,

az ember ismerőst kutat...

Nézd itten a szökőkutat!

Párkány-szögelletén a kádnak

sok moh-lepett, bús nimfa van

s oroszlánfői untalan

gyöngyös, fehér vizet okádnak,

míg az emelt, magas sikon

blazirtan áll egy vén Triton.

 

Itt fényes az éj, mint a nappal

s akár az éj, bűnös a nap,

a vérbe lázadozva nyargal

a szenvedély s zajong, kacag.

A csendes utcán nagy titokban

vörössugárú lámpa lobban.

Egy udvaron sípláda szól

s a fél ház vele búg, dalol,

elvész a szó a kába zajban.

Máshol nyekerg a hegedű,

hajlongva kér a félkezű,

és a szemétládára pattan

két sápatag, korán okos

négyéves lányka s – bosztonoz.

 

Az égi rózsák fenn kinyílnak,

a sárga hold az égre lép

s halkan kigyúl, mint földi csillag,

a sok bioszkóp szerteszét.

És tódul a néző ezerszám,

bőg, csattog a vastorku reklám:

,,Szenzáció, szenzáció!

A zárdaszűz, a víziló...”

A cimpilimpi zúg, a smokk vár,

pesztonka, asztaloslegény

les, fészkelődik a helyén.

A ,,zenekar” munkába fog már

s helyéből mindenkit kitúr

pár raccsoló, pipes ficsúr...

 

Ó, én szeretlek áhitattal

tornyos, kavargó, büszke Pest!

Ha elpihensz, s fáradva halkal

leszáll a csókos, csöndes est,

édes gyönyörtől fuldokolva

megyek ki a körútra nyomba.

Kék és forró az éjszaka,

halk a hegedűhúr zaja.

Bús lelkem ekkor átölelne

magyar, szerelmes városom,

szívemnek húrján átoson

kevély fajom szilaj keserve...

Bár tőlem olykor, pénz hiján

csak rossz hatost kap a cigány.

 

De félre tréfa, víg enyelgés,

halkabban édes ifjuság!

Így látja Pestet a szerencsés,

de jöjjenek csak a tusák

és törjenek meg búsan, őszen

térjek meg erre s itt időzzem,

nem ismerem meg e helyet

s árnyat találok fény helyett –

lehet; de Pest, szép ideálom,

bár megtör is majd aggkorom,

te majd felismersz akkoron

s engem megejt a régi álom.

Itthagytam lelkem, pénzemet:

elég ok, hogy szeresselek.

 

 

Összes versei 1., 1906 [104-109.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43468

Kosztolányi Dezső

 

 

ALFÖLD

 

A gyorsvonat az Alföldön fut át

   s az utasok a zörgő ablakokból

bámulva nézik, mint egy új csudát.

 

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,

   itt-ott egy árva, tikkadó kazal.

A búza habja szikrát hányva mormol.

 

Az élet alszik, mindent tűz aszal,

   a gulya tétlenül delelve ődöng,

távolba búsul egy vén, puszta fal.

 

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,

   egy ócska, kis sip álmosan huhog

és nincs a rónán sehol üdítő zöld.

 

Fáradtan álldogálnak a juhok,

   a délibáb poros mezőn suhanva

köddé fakul, és eltűnik utóbb.

 

A rozsvetés közt s a sötét ugarba

   olykor elballag egy szikár legény,

izmos, erős és szikkadt arca barna.

 

Vad, idegen tűz villan a szemén.

   Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló

s horkanva nyargal el, mint tünemény.

 

Alszik a törpe tengeri, a tarló,

   a zöld mocsár teng, távol eb ugat,

sátorfa mellett álmodik az alvó.

 

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.

   E vérvirágos föld ma is a régi,

az ősök itt kinyújtják karjukat.

 

A szörnyű harcok marcona vitézi

   őrzik ma is a múltak csarnokit,

vén váruk árnypallosuk éle védi.

 

S a föld is Ázsiáról álmodik.

 

 

Összes versei 1., 1906 [90-91.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43467

Kosztolányi Dezső

 

 

KISKŐRÖSÖN

 

Itt élt, dalolt a nagy, a szent, a dalnok...

Állj meg hamar, te prüszkölő vasút.

Bús áhitatban a göröngyre hajlok,

s tisztelve oldozom meg a sarút.

 

A rét szőnyegje lábától virágos,

még illatot ont lépte szerteszét,

versen merengve tán e vén akáchoz

hajtotta halvány és finom fejét.

 

A zizzenő aranykalászú róna

zúgó morajjal álmodik ma róla,

ki máshol alszik, – isten tudja, hol.

 

Nyár van. Fejem a hőtől zakatol,

a nap dobálja perzselő nyilát

s távolba leng egy kósza délibáb...

 

 

Összes versei 1., 1906 [76.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43466

Kosztolányi Dezső

 

 

A NAGY BÉRHÁZBA TÖRTÉNT VALAMI

 

A nagy bérházba, hol kőrengeteg

sorvasztja el az izmos életet,

hol a szegény fáknak köves ugar jut,

s mind kétségb’esve nyujtják égre karjuk,

hol a szobák vak mélye zúgva mormol,

hol otthonos a bűz, zaj és piszok, por,

hová a gyárfüst vastagon terül,

hol kis gyerek sír-rí szünetlenül

s a háziúr, lakó egyként fogoly,

hol a nótás cseléd ruhát porol;

hol annyi közt vagy s mégis egyedül,

hol a nyomor s gazdagság elvegyül,

hol a sötét, dohos, vizes szobákba

sápadt írók éjente lázban írnak,

s ha rózsaarccal ébred a szelíd nap,

benn csak tovább virraszt az éji lámpa;

hol éj a nap s a nappal éjszaka,

hol sose szűnik az élet zaja,

hol pört, zavart gyakorta hallani:

a nagy bérházba történt valami...

 

Bús őszi délután borult föléje,

unalmasabb, miként az éjek éje,

rítt a gyerek, az ég is könnyezett

langyos, unalmas, őszi könnyeket.

Aludni látszott már az édes élet,

nevettek a szemérmetlen cselédek,

fojtott a füst, kiszáradt a torok,

a szél nehéz, bús álmokat hozott,

egy zűrzavar volt a homályos udvar,

s a házalók döngték be dús dalukkal

s csak nőttek a szivek fájdalmai...

 

És ekkor, ekkor történt valami...

 

Halk reszketés fuvalma szállt oda,

s belésírt e homályos zűrzavarba,

titokzatos búbánatot kavarva,

halkan, búsan a méla zongora.

 

 

Összes versei 1., 1906 [18-19.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43465

Kosztolányi Dezső

 

 

ÁLMOK ALKONYATJA

 

Mikor a nyári dél sárgálva tűz le,

befüggönyözöm az ablakomat

s belémerengek a bús lámpatűzbe.

 

Narancsszín est lesz, álom-alkonyat.

Ijedten kotródik a durva élet

s csend, végtelenség, bús öröm fogad.

 

Egy éj-szemű leány szemembe réved,

a teste árnyék s én is árny vagyok

s szeretjük egymást, száműzött szegények.

 

Száll az idő. Percek, órák, napok?

Ki tudja? Láz csap által árva főmön.

Csak álmodom magamba rogyva ott.

 

Én nem tudom, élek vagy képzelődöm?

 

 

Összes versei 2., 1905 [58.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43464

Kosztolányi Dezső

 

 

SZILÁNKOK

 

Koromsötét kéménysorok között

felkelt a hold, vágyódva szertenézett

s hideg ezüstrózsákat tüzdögélt

a bús szemérmes éj sötét hajába.

 

                          *

Az összefutó háztetők között

kék utca nyíl a sápadt éjszakába

és fölfelé az égre túrja útját

s a rózsaszínű hajnal tetszelegve

járdal szagos, harmatfriss szőnyegén.

 

 

Összes versei 2., 1905 [53.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43463

Kosztolányi Dezső

 

 

DÉLUTÁN

 

Az asztalon ott vannak még a morzsák,

a jóllakott gyomor butult, nehéz.

A homlokokra ráleng a komorság,

a rózsakedv ásító görcsbe vész.

 

Az udvaron csipog künn a baromfi,

bágyadt közönnyel andalog a nap.

A vén kutyánk is lusta már bolyongni,

elnyúl a langyos kőlépcsők alatt.

 

Az ablakot kinyitják s rajt ezüstlő

magasba lengő, kék sugáru füst jő,

az úton egy-egy ember megy tova.

 

Megszólal álmosan a zongora

s míg pang az élet, itt véresre festve,

kormos köpenybe megjelen az este.

 

 

Összes versei 2., 1905 [43-44.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43462

Kosztolányi Dezső

 

 

DÉL

 

Nehéz melegség leng a tóra,

pilledtek a fáradt növények,

egy percre most megáll az élet

s magába néz a déli óra.

 

Szomjú a föld, izzó az űr fenn

és a harangszó lomha, fáradt,

inogva, lassan, csendben árad,

a kert meredten ég a tűzben.

 

A dél jön s mint hegyen merengő

vándor, lassan halad előre,

aztán hideg mélységbe dől le

s a délutáni lomha csend jő...

 

 

Összes versei 2., 1905 [35.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43461

Kosztolányi Dezső

 

 

A RÉGI DALOKBÓL

 

1

 

Nem a hiú világ a boldog,

a fény, a pompa csak lepel,

hogy abba régi, ősi rongyát,

koldus-nyomorát rejtse el.

 

A szenvedők szerelme boldog,

ha kéz a lázas kézhez ér

s két száműzött egymásra dőlve

szerelmet ad szerelemér’.

 

2

 

Mint szélben a futó katáng,

bolyongtam árván, téveteg.

És akkor mondta meg nekem:

ne sírjak, mert szeret, szeret!

 

A rengetegbe törteték

s belé zokogtam a neved,

ujjongva zúgtak fák, galyak:

ne sírj szegény, szeret, szeret!

 

És átkaroltam a mezőt,

hullajtva forró könnyeket,

s szóltam: kövek, kemény kövek,

tudjátok-e, szeret, szeret!

 

Lázas szivemre ölelém

a reszkető természetet,

s azt súgta fű, fa, föld, virág:

ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

 

3

 

Minden nap egy-egy édes álom

nyom nélkül elhal, elenyész.

E röpke élet más se nékünk,

mint egy örök, nagy temetés.

 

Ábrándjainknak lombja hullong

és lassudan mind sírba tér.

Míg, mint kopár fa áll szivünk és

befújja ágait a dér...

 

 

Összes versei 2., 1905 [27-28.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43460

Kosztolányi Dezső

 

 

AZ ALKONYATHOZ

 

Szivem szívéből szól a dal

s remegve a homályba hal.

Beléd te pompás, bús borongás,

mely tört szivünknek álmot ad:

elérhetetlen, röpke szellem

         ó, alkonyat!

 

Lassan teríted szerteszét

az éj szagos, kék szőnyegét

s könnyezve véded a kiégett

fáradt, beteg virágokat.

te lengve tűnő, jószivű nő

         ó, alkonyat!

 

Lábujjhegyen jössz s vérezőn

járkálsz a harmatos mezőn

s sötét hajadban olthatatlan

lobban fel a fény újolag

s hull, hull a szikra árnyaidra

         ó, alkonyat!

 

Halkan kopogsz az ablakon

s kérded, miért nem alhatom.

s én felzokogva fátyolodba

rejtem könnyázott arcomat

s füledbe súgom, hogy mi bú nyom

         ó, alkonyat!

 

Átfogsz karoddal csendesen

lecsókolod égő szemem

éjszínű fátylad csendbe rám csap

s a szenvedésem ellohad.

s csókol, ölelget enyhe csended

         ó, alkonyat!

 

 

Összes versei 2., 1905 [21-22.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43459

Kosztolányi Dezső

 

 

HERVADT KERTBEN

 

A kerti golyókon a nap tüze ég...

Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.

Szótlan haladok fáradt utamon

s vérem melegíti a nap sugara.

 

A ritka lugas, mely a nyár idején még

árnyat teritett, amidőn teveled

bolyongtam a rét iratos szövetén,

most fázva susog s piruló levele

egymásra borulva, a szélben inog.

Pár árva virág remeg ott a gyöpön,

bús szára lehajlik, tört szeme zárul

és várja a csendet, az álmotadót

s én hallom e csend, e mulás elejét.

 

Némán haladok... De a fű, a virág

mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?

Emlékezem és kigyuló szememet

a könny lepi el s csüggedve lezárom.

Halovány orcámra a láz tüze száll,

miként a levélre az őszi, piros lob,

aztán lesülyed fejem a kebelemre,

mint ottan az őszi virág, amely elhal.

 

S a kerti golyókon a nap tüze ég.

 

 

Összes versei 1., 1905 [115-116.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43458

Kosztolányi Dezső

 

 

FASTI

 

Karácsony

 

Ezüst esőbe száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sürű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.

 

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

 

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von.

 

És zsong az ének áhitatba zöngve...

Csak a havas pusztán, a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

 

 

Húsvét

 

Már kék selyembe pompázik az égbolt,

tócsákba fürdenek alant a fák,

a földön itt-ott van csak még fehér folt,

a légen édes szellő szárnyal át.

 

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe

viszik a zavaros szagos vizet,

a lány piros tojást tesz el merengve,

a boltokat emberraj tölti meg.

 

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,

megrészegül az illaton a föld,

s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –

 

kelet felől egy sírnak mélyiből,

elrúgva a követ, fényes sebekkel

száll, száll magasba, föl az isten-ember.

 

 

Pünkösd

 

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,

az éj meleg s már perzselő a reggel,

bolygunk az éjbe álmodó szemekkel

s ritkán találunk hűvös árnyra már.

 

Az ég fakó, az éjjel is rövid,

alig bujik el a nap egy bokorba,

aztán ragyogva, új erőbe forrva

kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

 

A róna várja a hűsfényű holdat,

leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,

leszáll a boldogság a másvilágból.

 

A néma csillagok reánk hajolnak

és álmodó, fáradt fejünk körül

szines, aranyló lepkeraj röpül.

 

 

Összes versei 1., 1905 [78-79.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!