antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mint a vihar, röpítve vitt a drága sodrás, a fölfelé futás, s oly egyszerű volt sorsod logikája hogy: becsület vagy hitvány árulás, hogy tűz vagy víz, hogy a halál vagy élet, de most ezer gomolygás összefut, töprengve zúg föl mély húron a lélek, hátad mögött is fölkérdez az út.
Szép napot Neked is ! egyre szebbeket és igazabbakat írsz-mindannyiunk oromére..
Szent-Gály Kata: A kegyelem
Te soha többé nem leszel nyugodt, és nem lesz tiéd a nyárspolgári béke, mert beléd hullott az Isten vetése,
és azt kitépni nem lehet - vagy nem mered - mert érzed, hogy éned jobbik része. Azt megteheted, hogy sohasem kapálod, hogy nem öntözöd, hogy szinte gyűlölöd - de Harmat is van! És néha akaratlan meglep, és elindul benned egy gondolat..., egy meglátás..., egy szó, egy - semmi, és amit már kezdtél elfeledni, vagy letagadni, megint duzzad, újra él. A gyökér, a mag, beléd fonódik és szárrá fakad, és vakmerő kalandra bátorít: kilépni önmagadból, az átlgosból -, komolyan venni azt, amit hiszel.
Ha azt hallod majd rólam egyszer, hogy legszebb álmom megtagadtam, s elmondanak mindennek, rossznak, csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy az, aki voltam, az maradtam. Följajdul a lomb is a szélben, virágain vad keserűség, de gyökere feszül a mélyben, így kötöz engem, kezem-lábam, szívemet így fogja a hűség. Ha elmennék messzire, s onnan nem írnék, csak egy levelet sem, s mondanák, hogy: látod, a hűtlen, vágj a szavukba csöndesen, és mosolyogj, te jól ismersz engem. S utam ha véget érne, és a tenger torlódva összecsap fölöttem, s koromba fúlt napom kilobban, úgy emlegess, kérlek, ki egykor tágra nyitott szemedben tükröződtem. Te láttál engem, s jól tudod, hogy milyen nehéz ragyogás vár rám, mert ember voltam, ki hajóra szállt, hogy egyszer kikössön végül valahol az igazság táján.
Minden kétkedő megtér egyszer, feladva büszkeségét, - magához, Istenéhez, mikor elérvén a végső ponthoz belátja, hogy van erő és van akarás, amelyiket nem ő uralja...hogy önmagát ajándékba kapta, s adja vissza sejtek pusztulásán...
Gyalog és könnyű szivvel indulok a nyilt úton, Épen, szabadon, elöttem a világ, Akárhova elvezet a hosszú barna fonal. Többé nem kérdem a szerencsét, magam vagyok a szerencse, Többé nem sopánkodom, nem késlekedem, semmi hiányom, Elmarad az otthoni gond, kétség, óvatos ingadozás, Egészségesen, elégedetten haladok a nyílt úton. A föld elég nekem, Nem vágyom a vezércsillagokat közelebbvonni az égről, Tudom, ahol vannak, helyükön vannak, Tudom, segítik a hozzájuk tartozókat.. (Még itt is hordom gyönyörű terhem, Hordom őket, fiakat, nőket, hordom őket, bármerre járok, Nem menekülnék tőlük, esküszöm, Betelek velük és betöltöm őket.) ...... Társam, kezet nyújtok néked, Több jóságot, mint pénzt kinálok, Papolásnál s törvénynél előbb magamat; Te is nekem adod magad? Velem tartasz? Együtt maradunk ameddig élünk?
Megint a nyár: parlagfű, zöld legyek. Amint az év bankjegyét januárban fölváltottam, a kisebb címletek kifolynak a kezemből: újra nyár van, megint egyszer hóvége, újra kedd. Úgy nő tovább az élet szakadatlan, mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma. Virágzik az ecetfa – mint tavaly, tíz éve. Mintha a mintát lefújta volna a szél egy régi blúzról, fakó kis csillagok a lábtörlőn, a lépcsőn. Besodródnak a hallba, éjjel a holdfény rombusz alakú tócsájában hevernek haldokolva. Még a két macska is ecetvirágszagú…
*
Nyolc óra: az utca percek alatt kihal. Az ablakokban reszketeg kék világosság: valami sorozat. Vágy, bosszú, szenvedély hevíti föl az estét. Mindez oly távoli, akár bölcs is lehetnék, vagy szent, de csak a szomjúságot érzem az eltűnt szomjúságra. A vágy, mint régi seb, még tompán jelez a kéken meg-megrángó sötétben.
*
Éjszaka az idő magára hagyva tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet. Az ábécérendet összezavarja a polcon, minden vízszintes felületet porral lep – penésszel a kenyeret. A rózsát barna kóróvá aszalja. Már nincs erőm, hogy ellene tegyek. Hagyom, vigyen, ahova ő akarja…
*
Erre-arra kanyarog a kidőlt sör csíkja. A sarki kisbolt előtt egy szál trikóban vedelik a sört. A bolton túl az árok, alján fekete-zöld szennyvíz, partján csalán és bodza nőtt, szél borzongat csiga rágta laput. Az árkon túl a domb, a dombon a fenyők. Az erdőn túl egy újabb betonút egy ugyanilyen városba vezet. S az erdő mélyén, ott sincs semmi más sehol, csak a már ismert részletek új kombinációi: sarjadás és korhadás, nem lakja megbűvölt lény a fát, nincs ház a sűrűben, hol csontkezek mákot törnek mozsárban, kiseprik a szobát. Nem horzsol hattyúszárny holdtól vemhes vizet…
*
Vállamon egy madár ül és rekedt hangján azt ismétli: nem érdemes. Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek nem változnak, csak a helyszínek és nevek. A régi bajt tövestül tépheted, csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak. A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…
*
Kénsárga fény a temető fölött: az égi roncstelep öngyulladása, az alkonyat rongykazla füstölög. Aztán kék este ömlik a sistergő parázsra. S a kékben úgy dereng egy messzi sárga ablak, mintha minden, amit szerettem, ott élne most a halvány borostyán térbe zárva, félig még látható, egész elérhetetlen.
*
Egy idegen szobában ébredek minden reggel. Az ismeretlen ágyból nézem a szürke-kék eget, ahogy a véletlenszerű ablakkeretben kettőbe vágja egy esetleges szederfaág. Várom, hogy összekösse az „itt és most”-tal az emlékezet a szálat, amit elmetszett az este: a döntések és kényszerek sorát s a véletlenekét, amelyek összessége az életem, amelyben minden lehetne más, minden lehetne semmi, a kezdetet kivéve. A kezdet: ott van első, egyetlen otthonom. Időtlen napsütés pereg a konyhakőre, a kézre, régen nincs sehol, most is fogom, már el sem engedem, arra a kis időre…
Ha azt hallod majd rólam egyszer, hogy legszebb álmom megtagadtam, s elmondanak mindennek, rossznak, csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy az, aki voltam, az maradtam. Följajdul a lomb is a szélben, virágain vad keserűség, de gyökere feszül a mélyben, így kötöz engem, kezem-lábam, szívemet így fogja a hűség. Ha elmennék messzire, s onnan nem írnék, csak egy levelet sem, s mondanák, hogy: látod, a hűtlen, vágj a szavukba csöndesen, és mosolyogj, te jól ismersz engem. S utam ha véget érne, és a tenger torlódva összecsap fölöttem, s koromba fúlt napom kilobban, úgy emlegess, kérlek, ki egykor tágra nyitott szemedben tükröződtem. Te láttál engem, s jól tudod, hogy milyen nehéz ragyogás vár rám, mert ember voltam, ki hajóra szállt, hogy egyszer kikössön végül valahol az igazság táján.
Január 1-jén múlt 93 éve, hogy megszületett Tamási Lajos, József Attila-díjas költő.
Tamási Lajos
Kiserdő
Tudok az erdő rejtekében a domb alatt egy kicsi fát, ágait holnap el is érem, szavamra lehajlik az ág. Minden levele színezüstöt zizeg és ága színarany – – irigykedik majd rám a püspök, pedig arany ruhája van.
Harsogva jő két vadpatak, Egy harmadik, egy negyedik, Külön kis völgyből mindenik, De egymás felé tartanak. Alább a sodruk sebesebb, Alább már malmot hajtanak, Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni.
A forráspontjuk messze - messze Rejlik az Ünőkő alatt. Egyiké itt, a másiké amott, De álmukban már látják társukat, akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadul birkóznak fával, kővel,
"Nem, mégsem engedem el a kezét!" Írta, mikor már szinte haldokoltam. S megértették egysoros levelét Akkor az égben s a pokolban. Sikoltása forró szélvész gyanánt Becsapta menny és pokol ajtaját. Pedig kettő közül valamelyik Engem akkor már tárva-nyitva várt. "Nem, mégsem engedem el a kezét!" Pedig messziről írta egysoros, Kétségbeesett és akaratos, Gyönyörű levelét.
Nem telt bele egy év: Én álltam ágya mellett. De nem tudtam úgy ostromolni mennyet. És fogtam szinte végig a kezét.
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott:Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök. Csírázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között. Érezd, hogy nő benned a feszület, Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe, Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, & Otilde;s-fádnak ezer apró másaképpen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra. A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát. Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
könnyeden, ágakon ringnak terheink, vékony levelek vastag árnyéka ez, mi borzas fák törzsén barázdát keres hogy arcunkon nyíljon ki a nyugalom, bontatlan hajlaton fekve alhatom és híven, szádon, hogy mégis alkonyon még vigyázón él,brokátos ágakon... két kecses szív túl végsőn; újra gyenge félni egymást igyekszik gyengesége, maguk lábához oldalt odaülvén, hogy erejük fenségét megfeleljék...
Ahogy a gyermek anyja ölében, ha idegen hozzájuk ha betéved, bújjatok és kapaszkodjatok a versek melegébe, egymásba és abba a hitbe, hogy rokonná lesz minden idegen....
Kedves Bajkáli, jól csinálod, amit csinálsz. Ennek a fórumnak a lényege az, hogy olvassunk verseket, mert az erősíti a lelket. Ha valami igazán tetszik azt megosztjuk, remélve azt, hogy másnak is akkora gyönyörűséget okoz a vers olvasása, mint nekünk. Igen, néha hibázunk, amikor bemásolunk egy verset. És akkor mi van?!
"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."(Weöres Sándor)
„Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom – de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.” Mrs. O’C. 88 éves öregasszony Oliver Sacks The Man Who Mistook His Wife for a Hat c. könyvében.
Visongat az üveg – az ablakot
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.
Itt minden, mint szokott: a bútorok,
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Most hallom csattogni a habverőt,
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
uhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.
Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony.
Drága Teresa, olyan ez a fórum, mint a zuhanó légtornász alatt a védőháló: biztonságot ad, lehetőséget a túlélésre. Amíg magabiztosan lengünk a kupolában, nem is igazán vesszük észre, de ott van, s várja az aláhullókat.
