"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Kint csillagos már az ég Pici szemeid már nyugovóra térnek. De nini egy fényes csillagocska, hogy mosolyog reám Tudja Ő, hogy kiért is dobban pici szívem...
Te Hajnalcsillag mutasd meg, hol van kedvesem Kérlek vezess el hozzá, hiszen őt Szeretem. Kérlek ragyogjál fényesen kis csillagom, Fényedtől s mosolyodtól az emberek oly boldogok...
Mutasd meg fényesen Kedvesemhez az utat Szeretnék neki szép álmokat kívánni. Kérlek Édim, hogy álmodjál szépet, s álmodjál jót, Álmodjad azt, hogy Veled vagyok, minden éjszakán...
Hozzád bújok, S a fejemet a szíved fölé hajtom, Mert nagyon, de nagyon szeretlek Édes Drága pici Hercegem...
A gyémántnál is többet ér Mosolygó s édi szemed Mikor rám nézel oly boldogan Érzem s tudom, mennyire Szeretsz...
Nem bírom nélküled, olyan nagyon hiányzol, Szinte minden reggel fájó szívvel ébredek Várom, hogy hozzám szólj legalább egy szót, Vagy, hogy küldj egy jelt, SMS-t magadról...
Hiányzol érzem, nem tudom tagadni Minden könnycsepp csak érted tud fakadni Látom s érzem azt, hogyha nem vagy velem végem Olyan szomorkás lesz szívem...
Ilyenkor apró csillag gördült ki a szememből, Apró csillag folyik végig a az arcomon. Apró csillag mélyről jön s csakis érted sír De tudom, hogy már csak pár nap s újra itt leszel velem...
Tudod Édim, hogy a szívem csak érted dobog? Nincs olyan perc s óra mely ne telne el, hogy ne Rád gondolnék Te vagy a Kincsem, s Egyetlenem S hogyha többé már nem szeretsz, akkor én meghalok...
Mert meghalni csak is érted tudok Vágyódva Rád, vagy miattad nem ugyanaz a dolog Hallani a hangod, azt az édeset Mikor súgod, hogy mennyire is szeretsz engem...
Ismersz, szeretnélek mindig elvarázsolni s kényeztetni Kérlek hagyd, hogy újra és újra megbabonázzalak, Kérlek hagyd, hogy a szíved még jobban szeressen engem, Kérlek hagyd, hogy szíved együtt legyen velem...
Csukd le szemed, hallgasd mit a szíved súg. Felejts el mindent csak figyeld és tudd A dallam mit hallasz a boldogságba vezet Kövesd és hidd el van ki nagyon szeret...
Hallod a zenét, érzed a ritmusát Megannyi kis hangjegy lengi be a szobát Mind egy irányba, feléd mutat utat Ne nyiss ablakot mert elviszi a huzat...
Zárd inkább el mélyre és tartsd ott örökké Hamis hangok ne zavarhassak többé Boldogság, szerelem miénk lesz, s tudom A kis dallam szállni fog, s együtt messze repít minket...
Tétlenül állok most előtted te valaki, akit nem ismerek Érthetetlen rendszerét megérted lelkemnek? Félve állok most előtted élet, te ismeretlen furcsa erő Tépd ki a szívem ha erre van szükség...
Soha többé nem fogom engedni Hogy így közel kerüljön bárki más... Szívem s lelkem kemény lesz Elfutok jó messzire...
De most álomra hajtom fejem és várom a végem Talán jobb ha álomvilág küszöbén a remény is visszalök engem. De időben rájövök, hogy én nem tudok ilyen ember lenni Mert nem tudok változni s ez-az én hibám...
Érted a vágyam te ismeretlen Értelem? Sok álszent dolog s ember sebezett már meg. De az érzések, az érzelmek komolyabb dolgok Ezt már nem értheti se felnőtt sem gyermek
Ha tényleg vetélytársak voltak, egyenlő felek, ellenek egy bizonytalan végű küzdelemben, ahol a vesztes vére megered - ahol a győztes biztos halálosztó,
és nem sokra megy, mindhiába nyert;
ha tényleg pont egymásba kapaszkodtak, és valamelyiküknek bukni kellett, elveszítettek emlékezést, tervet,
értéket; el a józanság vizét;
ha megtagadták, ami érthető, de elrejtették végleg, ami szép (és ami jó, rég eltemettetett -);
míg vannak szépek, incselkedő hangú, kísértő pillantású, puha léptű lányok vagy asszonyok, mert ugye mindegy;
míg letehetjük szörnyű terheinket;
elgondolkozhatunk, hogy ő vagy ő; hogy miért volt az vonzóbb, mint a másik, hányszor telt meg a hold; a szó, a pázsit hányszor égett ki köztük, hogy lett volna?
(A képzelet csöndrögökbe botolva. A vágyakozás zsibbadó zsilipbe. József Attila a reménybe, a hitbe, Tündér-Flórába, Illyésbe; a mégbe és az ésbe -)
a homályban megszületett a figyelem. Született az emlékezés, az álom és a képzelet.
Az isteni szándékból ember-szín, ember-forma, ember-méret, ember-történet született!
De bölcsessége: mint az Istené. De végtelen derűje, biztonsága, teljessége, megszüntetett magánya nem hasonló: valóban Istené.
Nyugodj, leányka: ép az újszülötted. Egészséges fiúcska. Higgy. Remélj. Sürgő-forgó figyelem körülötted. Fény született, hogy többé már ne félj csoda született, vágyainkból gyermek.
"Tudod, Kislány, aki el akar menni, annak segíteni kell csomagolni. Amikor kész az úticsomag, és egész biztos, hogy egyetlen fél pár zoknit sem hagyott a fiókban, aminek az ürügyén még hívogathat és visszajárhat, mint valami elcseszett kísértet, akkor jó szélesre kell tárni neki az ajtót, hogy kiférjen a bőröndjeivel. A macskát természetesen nem viheti, hiszen félő, hogy éhen halna szegény pára, míg Őfelsége bárokban ücsörög, körbeutazza a Földet, vagy épp megdöglik. Reméljük, hogy a legutolsó. Természetesen, míg a kulcsot le nem teszi az előszoba szekrényre a tükör elé, addig szélesen mosolygunk, és kívánunk neki minden jót. Olyat mint patkánymérges rántotta, bubópestis, és lábrázás, némi kőkemény impotenciával fűszerezve. Persze csak magunkban. Amikor becsaptad az ajtót (amit te festettél le a két kezeddel, mert ő sosem ért rá valamiért), na akkor elkezdhetsz bőgni. De csak akkor. És csak ha jól felhangosítottad a zenét. És csak egy 10 percet. Mert utána fontos feladatod van: ki kell aludnod magad, hogy józan ítélőképességed teljes tudatában végrendelkezés helyett megtaláld azt, aki átfesti majd az ajtódat, és újraszínezi az életed. És szeretni fogja a macskád. De leginkább Téged, Kislány."
"A lélek levegője a szeretet. Nem látjuk, mégis érezzük. Lelkünk magába szívja, és él. És ahogy testünk levegőjét más élőlényeknek köszönhetjük, úgy lelkünk levegőjét is. Annak köszönhetjük, aki szeret..." Csitáry-Hock Tamás
BOSSZÚ Mindegy milyen régóta gyógyulunk, mindegy, milyen szilárdak spirituális alapjaink, néha elönthet a vágy, hogy megbüntessünk valakit, kiegyenlítsük a számlát. Bosszúra vágyunk. Látni akarjuk, hogy ugyanúgy fáj neki, mint amilyen fájdalmat nekünk okozott. Látni akarjuk, hogy megadja neki az élet, amit megérdemel. Az az igazság, hogy ebbe szívesen besegítenénk. Ezek teljesen normális érzések, de nem kell megtennünk, amit súgnak. Hozzátartoznak haragunkhoz, de nem a mi dolgunk az igazságszolgáltatás. Megengedhetjük magunknak, hogy haragudjunk! Még egy lépéssel tovább is mehetünk: mélyebbre áshatunk, és felidézhetjük a többi érzelmet – a sértődöttséget, a fájdalmat, a kínt. De a célunk az, hogy ezt azért tegyük, hogy többé ne legyen velük dolgunk. Számon kérhetjük a másik cselekedetét. De nem a mi dolgunk ítélkezni fölötte. A bosszúvágy nem segít, inkább gátol és visszatart. Lépj tovább! Szállj ki ebből a játékból! Vond le a tanulságot! Köszöndmeg a másiknak, hogy valami fontosra tanított meg. S ezzel hagyd az egészet magad mögött. Csak a tanulságot vidd magaddal. Az elfogadás többnyire segít. A megbocsátás is. Nem az a fajta megbocsátás, amely szinte fölszólítja a másikat, hogy kövesse el újra, amit ellenünk vétett, hanem az, amely megszabadít a haragtól. Ettől leszünk szabadok.
Ma annyira haragszom, amennyire kell ahhoz, hogy lezárhassam befejezetlen ügyemet. Ha már megszabadultam a haragomtól, és sértődöttségemtől, egészséges megbocsátásra törekszem, amelynek vannak határai. Tudom, hogy ezek a határok, a megbocsátással és együttérzéssel karöltve, előbbre fognak vinni.
