antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hogy ki jött előbb, vagy utóbb, ki kit fogadott be, vagy viszont, ez nekem semmit sem mond....a múltban élni nem, azon csak rágódni lehet.., de azt meg minek???
Régi közös történet ez..lassan tíz éves....meg is kellene ünnepelni!!!!!!
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van, maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Kedves Bajkáli, nem kellett téged befogadni, mert mindig is ide tartoztál, hiszen összeköt bennünket a versek szeretete. És egyébként is, ha kíméletlen akarok lenni magamhoz, engem meg nagylelkűen visszafogadtak, mert tékozló fiú módjára évekre csúnyán cserbenhagytam a topikot.
Csöndesen szeretlek. Magamban. Nem, mint a csitrik, Kik még világba kiáltják Szívük határtalan örömét. Az én szerelmem csak Benned élve láttatja az erejét. Álmodban szeretlek, Nézve vonásaid jól ismert rajzait, Mit rejthetnek vajon még El nem mondott, éjben rejlő álmaid? Szeretlek ébredőn, morcosan, Szeretlek frissen és szakállas-kócosan. És szeretlek téged munkába indulón, Sietve adott csókoddal a számon, S szeretem, ahogy tested nyomát Elsimíthatom az összekuszált ágyon. Én csöndesen szeretlek, Csak annyira, hogyha múlna, Majd nekem is fájjon.......
Tudod Kedves Szan, suket az, akinek semmit sem mond a csend...itt nagy volt a csend akkor tájban mikor Teresát próbára tették az égiek-egyedul voltál, ugy gondoltam segítek Neked fentartani a topicot-s végul itt maradtam, mert befogadtatok :)
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan... És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje... Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
A homo christianus soha nem reményvesztett ember! .......a jövő embere,mert számára a halál sem halál.Nincsen lehetetlen,mert benne van az Úrban és az Úr őbenne.Valami nem sikerül; bennem van Az,Aki erőt ad a következő lépéshez,a következő hónapokhoz, a következő esztendőkhöz,már itt,ezen a földön,ebben az életben.
Utadba jön - nem is kerested. Útjára megy - hiába nem ereszted.
Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! Mindegy - üvölts, ha az vigasztal! Mindegy - harapd némán a nyelved! Mindegy - párnád ököllel verjed, vagy görcsösen szorítsd a szádra! Hiszel? - most istent káromolhatsz! Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! Legyintenél - az is hiába. s hiába vágyol a halálra. Hát élj, s tanuld meg elfogadni, hogy nem tud ennél többet adni:
utadba jön - nem is kerested, útjára megy - hiába nem ereszted.
A csend az élet varázsa, mely bennünket magával ragad. Hallgasd, mert számunkra mindent megmutat. Az alkotások csendben történnek, nem kell hozzá a zaj, az élet nem mindig csata, vagy zűrzavar. Hozzánk beszél a csend, melyben zümmög a bogár, a madár dalol,az ég reánk dörög, szú perceg a fában, halljuk,ha az eső csöpög. A beszéd, a zene lágyan szárnyal, a vonat zakatolva fütyöl. A csend , a csend számunkra tükör! A természet ölében ül a csend, erdőben, réten, mezőn, hegycsúcson havasi legelőn, barlangok mélyén,a tenger vizén. Légben a repülő zúg, de csend van a fedélzetén. Életünk véges a csend - örök -, amely nem magány Béke nyugalom létünknek alapja, s benne van születés, élet és halál.
könnyeden, ágakon ringnak terheink, vékony levelek vastag árnyéka ez, mi borzas fák törzsén barázdát keres, hogy arcunkon nyíljon ki a nyugalom, bontatlan hajlaton fekve alhatom, és híven, szádon, hogy mégis alkonyon még vigyázón él,brokátos ágakon... két kecses szív túl végsőn; újra gyenge, félni egymást igyekszik gyengesége, maguk lábához oldalt odaülvén, hogy erejük fenségét megfeleljék...
minden titkoknak titka ráhajolt; a zárját nyitni senki nem volt képes: a tudni vágyás mindenkiben véges..
. Bárki járt e lélekházban a múltban, nem jutott be, ha hozzá is simultam... Képtelen volt belépni oda, hol én vagyok magam valómban, és a vén dacos titkaim raktam halomba le -
nem látta őket ajtón át senki se. S így engem sem érzett igazán soha... csak kívülről figyeltek énrám, noha a lényeg a hetedik ajtó mögött, a létem biztos végzetébe lökött...
Leszel-e az, ki be mer oda lépni? Tudod-e tenni, ha kulcsát kell tépni nyakamból, ahol hordom, szívem fölül, mert a Te kezedbe csakis így kerül, ha láz-ölelésben bátran elveszed...
S nyitni próbálod a zárat, elhiszed, titkot leplezel le, biztos belém látsz, ám megdöbbensz, nem azt kapod, amit vársz:
Nyílok... belépsz... nézel... eszmélsz:
Téged őrizlek, Te vagy az ajtón túl már réges-rég magamban ártatlanul... Leszel-e az, ki be mer oda lépni, önmagával énbennem szembenézni?
Ezek az absztrakt reggelek. A nyolc négyszög: ablakkeret, mögötte tetők összevissza háromszöge, sok ferde síkja, tűzfal, kémények, szegletek: függőleges felületek, a lassan csúszó hó alatt a csupasz tetőcserepek, tetőgerincek torlasza, bordázat párhuzamosa a csarnok görbe bádogtestén, a sokirányú, behatárolt, de így-úgy mégis összetartó koordinátákba rendezett tér – a napsugár percmutatója egy-egy részletre rámutat, fény élesíti, hó lazítja a megcsuszamló síkokat, mozgalmas, mégis mozdulatlan formák, irányok az anyagban – tartsd tisztán a tekinteted: vigyázz, ha nem figyelsz oda, elkap, megszédít és begyűr a zajló tértektonika.
Teresa, emlékszel, mennyit vágyódtunk a tengerhez?
Farkas István: Ölelés
Én még sosem láttam a tengert. Nem álltam partja homokjában, hűs vize nem ölelt, hulláma nem ringatott. Nem láttam felette felkelni vagy lenyugodni a napot, víztükrében az éjszaka csillagait, vagy az ég kékjét. Nem csapta szélvihar arcomba sós vízcseppjeit, soha nem éreztem illatát és nem láttam a háborgó vízbe csapódó villámokat.
De néha elképzelem, hogy ott vagyok és látom. Úgy érzem, hazaértem, megtaláltam otthonom. Érzem érintését testemen, ringat csillagfénytől ezüst hullámain és úgy ölel, olyan szerelmesen, miként most csak vágyaimban, kedvesem.
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha úgy november táján ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok, anélkül, hogy alakod látni tudnám, a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod (másnap lett volna a születésnapod) és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahová elrepült, az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta tizennyolc éve ég egy csillagon.