Nálam is csereberélődnek a tünetek.. voltak hónapok mikor hipochonder voltam, aztán testi fájdalmakban megnyilvánuló stressz (olyankor kényszeres tünetek nincsenek), aztán voltak a hülye gondolatok, majd a rossz nyomasztó érzések, depi stb..
Aztán vannak a tisztaságmániás, tökéletességmániás időszak.. kb úgy fél évenként vált, gondolom megunja :D
Ki milyen kényszert érez? Ha leírjátok, akkor válaszolok a gyógyítás lehetőségéról..Két diplomás mérnök és természetgyógyász vagyok, erről jogosítvánnyal rendelkezem..nem érdeklődők levelét várom, hanem akik ki is akarnak gyógyulni a betegségükből..a bemutkozáskor részletes leírást kérek..
vannak azért ennél olcsóbb terapeuta árak is általában átlagosan 5 - 8.000 között mozognak...
reméljük használ a hipnózis, igazából gyakorlás után önszuggeszcióval te is meg tudnád ezt csinálni magadon, de sokat és kitartóan kell,kéne gyakorolni...
Tetszik, remélem segít neked, kérlek majd jelezd mennyire volt hatásos. Igazad van, az ár korrekt, no persze egyben kifizetve fáj egy picit, de a jólétünk, az egészségünk ennél még többet is megér.
2 óra, 18.000 Ft. Egyben én kicsit sokalltam, de egy pszichológusnál is 8-9 ezer legalább egy óra. És többet ért, mint 4 alkalom sima beszélgetés, ahol a felszínt kapargatjuk.
Nem volt semmilyen "most menjünk le alfába" dolog. Beszélgettünk, fél óra múlva megkért,h. csukjam be a szemem és emlékezzek vissza egy adott szituációra, amiről épp beszéltünk. Aztán lehet, hogy jött volna valami lazulós technika, ha azt látja rajtam, hogy nem tudok elmélyülni, passz.
1,5 órán át voltam így, de érdekes módon csak max. fél órának tűnt.
No, megvolt tegnap a 2 órás hipnoterápia. Semmi humbukk nincs benne, leültünk, kb. fél órán át felmérte,h. pontosan mi a problémám és utána annyit kért,h. csukjam be a szemem, onnantól kezdve 1,5 órán át csukva volt. Kicsit más tudatállapot állt be, de végig észnél voltam. Bemásztunk masszívan a tudatalattimba. :) Gyerekkoromban szinte minden évben meghalt valakim (9 év alatt 8-an), sokukkal együtt is éltem, így első sorból láttam haldokló embereket. Erre vezethető vissza ez a hipochondriával kevert kényszeresség. És arra, hogy a szüleimmel egyiket sem beszéltük át, soha. Most végigvettünk mindenkit, a halálukat, amikor utoljára találkoztam velük. A terapeuta beszélt az én nevemben hozzájuk,pl.: "Papi, nagyon sajnálom, hogy amikor utoljára láttalak, sírtál, hogy mi lesz velünk, ha Te meghalsz. Sajnálom, hogy méltatlan volt a halálod. Amennyire tudtam, próbáltam segíteni, de csak egy gyerek voltam. Túl kicsi voltam ehhez." Én pedig ezután reagálhattam a meghalt személy nevében, hogy "Értem, köszönöm, tudom, hogy mindent megtettél". Közben pedig azt éreztem, hogy felszakad a mellkasom a fájdalomtól, és kitört belőlem a sírás.
Figyelnem kellett a testemben lezajlódó érzésekre, fájdalmakra. Az elején szinte majdnem megfulladtam, annyira nyomott a torkom, a végére teljesen elmúlt, ahogy kiadtam ezeket magamból.
A végén még áttértünk az anyajegy nézegetésre. Kérdezte, hogy hiszek-e test és lélek különállóságában? Ezután megkért, hogy úgymond kössön egyezséget a testem és a lelkem: a lelkem megígéri, hogy vigyáz a testemre, de a testem megígéri, hogy időben figyelmezteti a lelkem, ha valami baj ütné fel a fejét. Ez így elég viccesen hangozhat, de esküszöm éreztem, ahogy ők ketten kezet fognak egymással és azt mondják: Áll az alku.:)
Amúgy egy nagyon "kellemes" férfi a terapeuta, megnyugtató a kisugárzása. Itt lehet róla olvasni: http://hipnocoach.hu/
Megkért, hogy ne agyaljak semennyit a történteken, hagyjak időt, h. minden a helyére kerüljön, a tudatalattim ezeket szépen elpakolgatja, ahova kell.
Összességében véve egy nagyon pozitív élmény volt, habár reggelre "kattantam" az anyajegyekkel, de valahogy sokkal enyhébben, és könnyebben abba is tudtam hagyni. De mivel rögzült időpontokban jött elő eddig is, szerintem ráállt az agyam, hogy "hé idő van, csináld!" Ezeket a berögzült sz*rokat még ki kell iktatnom.
"Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni?"
Szerintem az ember akkor gondol ilyeneket, mikor a realitástól kissé elfordul, pl. a kényszergondolat miatt "minden mindegy" állapotban van. Normális ember azért akar élni, mert van, ami örömet okoz neki, vannak céljai és szereti a családját, barátait.
Ilyenkor a gondolatSTOP, elterelés segíthet, pl. Csak ezt a napot éljem túl! felkiáltással tevékenykedni valami értelmeset.
Bocs, hogy ezt most ideírom, az ifjú (állítólag depis) Hamlet szerint az öngyilkosság a bátor. Ebből is látszik, hogy nincs beszámítható állapotban.
"Meghalni elszunnyadni és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel?"
olyan jó volt olvasni a soraidat, hogy rendesen mosolyra derültem. :) Nagyon jól összefoglaltad és csodálatos ember vagy már csak azáltal is, hogy ekkora segíteni akarás van benned.
Én is ezeket szoktam csinálni, a versírást és az imádkozást leszámítva. Habár sport tekintetében én kick boxra jártam (ugribugri zenére, de gyilkos órák), ott azt vettem észre,h. gyakran nem a flow érzés jött nálam, hanem teljes letargia az edzés után. Érdekes....most már otthon edzek, azóta egy fokkal jobb. :)
Bluebalu,
ma megyek, jelentkezem utána, legkésőbb holnap :)
VPP,
bocsi, ha korábban már írtad és csak lemaradtam, de Te milyen módszerekkel próbálkozol/próbálkoztál? Ma hogy érzed magad?
Én is hasonlóan rosszul vagyok mostanában. Ma hál égnek kicsit jobban vagyok, kialudtam magam,
már ez is sokat számít, jobb a hangulatom.
Nekem főleg 17 éves koromban voltak vallásos kényszereim, nagyon rossz volt.
Lehet,hogy valakinek segít az ima és a spirituális dolgok, de akkor nekem
totál kényszeressé váltak.Imádkoztam, mert bűntudatom volt, de nem szűnt meg a szorongás,
ezért újra imádkoznom kellett. Aztán amikor kiderült,hogy OCD-m van akkor ezeket majdnem teljesen sikerült leállítanom, csak maga a tudat segített,hogy ez betegség és nem kell csinálnom, jobb is lett,
de a rossz gondolatok nem múltak el.
Sokszor gondolok az öngyilkosságra is, de még remélem messze vagyok tőle.
Vannak nagyon kemény időszakaim amikor teljesen behúz a kényszer és úgy érzem nincs értelme
folytani az életem,de valahogy mindig marad bennem egy kis optimizmus.
Nehéz ez. Nem tudom,hogy mi a megoldás.
Én 150mg Anafranilt szedek plusz este 0,5 mg Rivotrilt, valamit segít, de soha nem voltam még huzamosabb ideig teljesen jól.
A gyógyszer önmagában nem elég .
Kemény szenvedést tud okozni az OCD , de a környezetem általában ezt nem érti,
mert számukra értelmetlen szorongásaim vannak, fontos,hogy valaki megértsen,
nekem még se pszichológust, se pszichiátert nem sikerült találnom aki értette volna,hogy milyen dolgok idegesítenek. Nem biztos,hogy az ő hibájuk, ebben a betegségben annyi hülye gondolat van,hogy
saját magam sem értem néha, mástól sem mindnig elvárható.
Tomi, nagyon sok fontos dolgot leírtál. Remélem, lesznek néhányan, akik megfogadják a tanácsaidat, mert ezek azok az eszközök (a teljesség igénye nélkül), amik segítenek végigjárni a gyógyulás útját. És természetesen nem csak te vagy én, de még nagyon sokan mások is leírták tapasztalataikat, tanácsaikat. Nagyon jó, hogy így segítjük egymást, és jó látni, hogy egészen különböző nézőpontok is milyen jól megférnek egymás mellett, sőt ki is egészíthetik egymást.
Pontosan tudom, hogy vannak sokan, akiktől távol áll a spiritualitás, vagy legalábbis eddig még nem foglalkoztak vele. Van, aki nem utasítja el kapásból, de mégsem meri még csak kipróbálni sem: "Erre én képtelen vagyok.". Pedig még sosem próbálta. Ez az önbizalomhiány, ami sok mindent meghiúsíthat az életünkben, ha hagyjuk. Annyit azért szeretnék elmondani, hogy kivétel nélkül MINDENKI képes megtanulni meditálni! Sokat kell gyakorolni, de meló nélkül soha nincs eredmény. Viszont érdemes kipróbálni, mert csak akkor tudunk róla tapasztalatot szerezni. És akkor fogjuk tudni, hogy kell-e ez nekünk vagy sem. Természetesen azt, hogy kinek mi az útja, mindenki maga dönti el.
És ami a legfontosabb: akkor van esély a gyógyulásra, ha megszületik bennünk az elhatározás, hogy valóban meg akarunk gyógyulni. Hinnünk kell a gyógyulásban. És nem csak hinnünk kell, hanem TENNÜNK IS KELL ÉRTE! Nekünk kell végigjárnunk azt az utat, ami elvezet a gyógyulásig. Ezt senki más nem teheti meg helyettünk. Senki nem tud meggyógyítani minket, legfeljebb segíthet abban, hogy mi meggyógyítsuk magunkat, de azt is csak akkor, ha mi is hajlandóak vagyunk tenni érte.
Hosszú idő után ismételten bátorkodtam írni,mert láttam,hogy sajnos elég sok embertársam a földi poklot éli meg. Szeretném elmesélni röviden és tömören mi történt velem,jelenleg mikkel küzdök a kényszergondolataim ellen,milyen sikerességgel és remélem ez mindenkinek vigaszt,együttérzést és reményt fog nyújtani, aki rászorul. Elnézéseteket kérem,ha túl hosszúra fog sikeredni,de szeretném részletesen leírni az érzéseimet és a tapasztalataimat is ezzel az egésszel kapcsolatban,hátha segítséget nyújthatok a gyógyulni vágyóknak. Ugyanakkor nem akarok itt regényt írni, nem a konkrét történetem a lényeg, ugyanakkor annak is csak egy részét mutatom be, hanem az,ahogyan a velem történtekhez viszonyultam/viszonyulok.
Elköltöztem otthonról 180 km-re,otthagytam csapot papot, mert kaptam egy állásajánlatot. Engem 4-5 éve kezdett el kínozni ez az egész,mikor kiderült,hogy beteg vagyok és rá nem sokra hirtelen rámszakadt minden. Kb 6-7 hónapja ismét előjött és én azt gyanítom,hogy én attól félek,hogy végre fel kell nőnöm,mert befejeztem a főiskolát. Anyukám mindig burokban nevelt és így a világ számomra nem egy felfedezni való hely,hanem inkább egy veszélyes és barátságtalan hely... Na de,felköltöztem,bekerültem egy nagyszerű társaságba, egy nagyon jó munkahelyre, de valahogy mégsem tudtam úgy igazán örülni neki.
Ugye egy költözés azért elég nagy stresszel jár,hisz új környezet,új emberek,új munkahely,új megfelelési kényszer és persze a komfortzónánkból való kilépés miatti félelem. De ugyanakkor hasznos is lehet, nem is kicsit. Régebben írtam nektek, hogy nekem leginkább agresszív kényszergondolataim voltak/vannak, illetve a saját egészségemre vonatkozó dolgok,amik elhitetik velem,hogy elég durva betegségek és minden egyéb nyavalya utolér majd a későbbiekben.
A helyzetet tetézte,hogy életem szerelme,aki egyben a legjobb barátom is volt megkeresett és még egy tőrt döfött a szívembe azt követően is,hogy éveken át nem tudtam túltenni rajta magam azáltal,hogy bejelentette van valakije ismét és boldog. Múlt héten olyan szinten mélypontra zuhantam tőle,hogy aznap este amikor beszéltem vele,hogy azt kívántam bár eltűnnék a föld színéről és reggel fel sem kelnék többet. Aztán rájöttem arra,amire már eddig is rengetegszer az elmúlt hónapok alatt. Ez bizony akár hiszitek akár nem, minket szolgál. Teljes mértékében. Hisz megváltoztat minket, más emberré tesz. Na igen, nekem is nagyon nehéz volt,de gőzöm sincs arról ti min mentetek keresztül. De igazándiból kezdem azt hinni,hogy nem azért vagyok jobban,mert már nem akar annyira kínozni ez az egész,hanem azért,mert amikor kínoz ,akkor sem figyelek oda rá. Nem hiszek el ezeknek a gondolatoknak semmit, nem tanúsítok figyelmet és arra eszmélek fel,hogy fél napokon át magamra hagynak,ha pedig ismét előjönnek újból eljátszom ezt. Persze van időszak mikor jobban előjön,akkor nem lehet nem odafigyelni rá.
Ekkor jön a második titkos fegyverem.
Mitől félünk mi emberek? Állítólag minden félelem alapja a haláltól való félelem. Mi az, ami minden emberben közös? Az,hogy idővel mind meghalunk. A halálra mindenki úgy tekint, mint a végre, így be agyunk tojva és az agyunk olyan dolgokat kezd el kreálni,ami (számunkra) abnormális. Pedig elhihetitek nekem, sokkal,de sokkal elvontabb gondolatokkal rendelkező emberek mászkálnak el mellettünk sokszor az utcán,akik még csak segítséget sem mernek kérni,mert félnek,hogy kiutálják őket ez miatt (vagy épp bezárják - ez a mai napig tévhit). Szóval mit tehetek,ha egyszer úgyis meghalok, de még most élek és nem tudom mi lesz velem, viszont szeretnék megpróbálni boldog lenni? Egyetlen egy dolgot: Elfogadom az életem olyannak amilyen,magamat is beleértve és ezzel együtt elfogadom azt is,ha bármi rossz vagy épp jó bekövetkezik eztán. Úgy tekintek rá,mint ami a saját fejlődésem szolgálja és azért van,hogy jobb emberré válhassak.
Az elfogadás egyszerűbb,mint hinnétek és bár én is gyakorlom a mai napig és van,hogy rossz kedvem van,vagy szorongok,vagy bármi egyéb, de később akárhogy is legyen elmondhatom,hogy eltöltöttem 1 hosszú hónapot egy új légkörben, új munkahelyen, új emberek között....és megálltam a helyem.
Itt jön a következő lecke: örülnünk kéne az apró dolgoknak, rengeteg apró öröm van az életben. "Ma munka után enni fogok egy fincsi gyrost. Egy gyönyörű lánnyal fogok filmezni szombat este. Megnézem azt a filmet a héten a moziban,amit 1 éve vártam. Süt rám a nap és ragyogó a fénye!!!"
Most pedig gondolom felmerül bennetek a kérdés: Mégis hogyan gyakorolhatnám az elfogadás tényét? Hát nem úgy,hogy bent ülsz a szobában és kínlódsz ezekkel a csúnya gondolatokkal. Elmondom én hogy csinálom és remélem neked is segít:
1. Dorkával a mai napig irkálunk egymásnak és úgy érzem segít. Bár leginkább hétköznapi dolgokról van szó, az életünkről, nem pedig arról,hogy épp milyen gondolat kavarog a fejünkben, de mivel kötetlen a beszélgetés témája maga, így arról is eshet szó természetesen. Találjatok bárkit,aki tudjátok,hogy megért, higgyétek el, sokat számít. Akár csak levelezés céljából is. Akár nekem is írhattok,ha szeretnétek beszélgetni időnként erről vagy arról valakivel. Szívesen meghallgatlak midannyiótokat.
2. Meditáljatok. Látom ismét volt szó róla, aki pedig kishitű és azt mondja sosem konyított hozzá és meg sem próbálja, annak üzenem: a szexet is a nulláról kezdik az emberek,mégis mindenki ért hozzá.
3. Én elkezdtem futni járni, heti 3-4 alkalommal 2-3 km-eket futok + a munkámba napi szinten oda vissza 6 km-t sétálok. A mozgás fontos és legalább ennyivel többet is vagytok a friss levegőn. Egyébként rengeteg
dologgal próbálkoztam a boxtól kezdve az erőedzésig,az ok ami miatt a futás mellett döntöttem: átmozgatja mindened, az egyik legjobb és legegészségesebb állóképesség növelő sport, ráadásul elég ha napi 10-20 percet futsz, azalatt is ki tudod magad hajtani olyan szinten,hogy az önbecsülésednek imponálj és lenyugszik tőle az elméd is,mivel a futás nem más, mint passzív meditáció!!!
4. Fogadjátok el ezt amiben vagytok, ne ellenkezzetek, csak nehezebb lesz. Ne féljetek magatoktól,sem a gondolatoktól. Nyugtázzátok magatokban,hogy ez a rosszakaró nem árthat nektek többé.
5. Írjatok verset vagy mesét,rajzoljatok, töltsétek néha kreatív tevékenységekkel szabadidőtöket. Én például munka közben van,hogy Mozart-ot is szoktam hallgatni, meg úgy egyébként is: a komolyzene gyógyító hatása köztudott és valóban működik!!! A versírásban pedig a legszebb,hogy kiadhatjátok magatokból minden fájdalmatokat és ha olyanok vagytok,akik szégyenlik,hogy segítségre szorulnak, itt burkoltan tehettek vallomást, mivel az olvasó nem fogja tudni konkrétan rólatok van-e szó vagy csak egy kitalált személyről...
6. Mondjatok el néha egy imát,de ne csak segélykérés gyanánt,hanem hálanyilvánítás szempontjából is. Mindig van minek örülni,csak az ember hajlamosabb a rosszra figyelni a jó helyett. A köszönöm,hogy volt mit ennem ma mondattól kezdve a köszönöm,hogy van két egészséges szemem,amivel láthatok mondaton át mindannyian rengetegen mondhatunk hálát sok dologért.
7. Amikor nagyon nehéz jusson eszedbe,hogy más is küzd ugyanezzel a problémával, volt akinek sikerült meggyógyulnia és boldog. Nem a tiéd a világ összes gondja és nem tudhatod mit hoz a holnap. Bízz.
Még sorolhatnám késő estig,de így is nagyon hosszúra nyúlt az irományom, így még egy dolgot tennék csak hozzá: Egy társ sokszor rengeteget tud segíteni a lelkiállapotunkon, még ha félünk is attól,hogy ez a betegség alkalmatlanná tesz minket. Szeretném,ha tudatnátok magatokkal,hogy megérdemlitek,hogy boldogok legyetek és legyen valaki mellettetek, mert mind nagyszerű emberek vagytok. Ez csak egy állapot, ami miatt nem vesztetek a tényleges értéketekből.
Bocsánatot kérek,hogy ilyen hosszúra nyúlt az irományom. Remélem lesz,aki hasznát veszi majd. Szép napot nektek! :)
nagyon nagyon ritkán, de előfordulhat, hogy a kényszeres tünetek eltakarnak egy más betegséget,
ami tényleg komoly betegség. Amíg tudod, hogy a kényszeres félelmeid, kételyeid nem valószerű, nagy valószínűséggel nem bekövetkező dolgokra vonatkoznak, nincs baj.
Egyik kiemelkedő pszichiáterünk Magyarországon egy kicsi fiú esetében elbizonytalanodott a diagnózisban a fiú drasztikus és képtelen tünetei miatt, félt, hogy a fiúcska elszakadt a valóságtól és valójában ez a betegsége, azaz pszichotikus . Mikor azonban a kisfiú felsóhajtott, és kimondta, hogy sejtem, tudom, hogy, ezeket nem kellene csinálnom, csak valamiért mégis kényszert érzek és csinálom, a pszichiáter megkönnyebbült. Mert akkor van rálátása a fiúcskának a betegségére és akkor ez csak OCD.
Tudom, mert megtapasztaltam, hogy lehetnek napok, hetek, amikor egy percre sem hagynak el a
kínzó gondolatok, és úgy tűnhet nincs enyhülés.
Érzed néha úgy, hogy ez az egész irreális, és tulajdonképpen lehetne rajta egyszer még akár kacagni is ?
Megértem az érzéseidet, azt hiszem, én is átéltem eléggé ezt a hardcore OCD-t. Ami olyan fokú rettegés a nap minden pillanatában, hogy konkrétan olyan, mintha eljött volna a világvége. Nálam még csak fél éve van jelen a kényszerbetegség, de javulok, és te is tudd, hogy van kiút! Az öngyilkosság nem megoldás, csak menekülés. Meg tudod oldani a problémáidat. :) Ne add fel! Nekem egy természetes gyógymód segít sokat + gyógyszer + pszichológushoz is járok.
kbsztt padlón vagyok ,teljesen maga alá gyűr a betegség.A nap 24 órájában eltorzítja a gondolataimat és egy vonalat húz a világ reális érzékelése mellé és közém.Illetve a világot én is úgy érzékelem mint más,csak egy bénulásban kell állandóan a szálakat bogoznom és az agyamnak elmagyarázni ,h mi lehet valós és valótlan(vallásos kényszerek,kőkemény babonák...) ,mindezt 24 órás diszkonfortban.3éve még oké voltam, vissza hoztam magam a betegség mélyéről(ebben rizsa irományai sokat segítettek)és újra boldognak éreztem magam ,persze csak néha:) ,de ez így kész.Ez már kvázi három pszichózis erejével ér fel és nem múlik...Ó és emellett az alvásom is káosz(szinte nem létező dolog),szóval nem értem ,hogy jöhet így össze valakinek.Azon kattogok ,h vajon az öngyilkosság bátrabb dolog ,vagy az ha egy lehetetlen,még az orvosok szempontjából is feldolgozatlan,nem igazán dokumentált lelki fogalomból,tudatállapotból próbál az ember !abszolúúte! ,mindent az asztalra lerakva,szabadulni,egy olyan OCD-ből aminek a gyógyulási esélyei alapjáraton csodával határosak.
Kéne ennek egy név..Mondjuk extrém ocd , Harcore OCD ,vagy ocd 2 (szóval ,hogy még egy ocd-s se értené meg mi az isten van velem ,ill. csak részben értene meg)!
Teljesen igazad van. Az "én semmit nem csesztem el kategória" az anyósom, így ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tartozik a köreimben. Azt sajnálom, hogy 22 évig viszont csak rombolta a lelkem.
Fontos, hogy magunkba is nézzünk, de vigyázva, nekünk akiknek így is alulbecsült az egész lénye meg kell próbálni reálisan gondolkodni. Hidd el nem lehetetlen, csak ez egy hosszú folyamat:-(
igen, ezt már észrevettem...ha el kezdem magam jól érezni, fél mp-en belül jön a gondolat: anyajegy? tuti valami gáz van...te nem lehetsz boldog. Hozzászoktam a szarhoz és ezért keresem valószínűleg.De dolgozom az ügyön! :)
Gombóc:
Elég szomorú, de máshol is ezt látom-hallom, hogy a családi kapcsolatok sorra mennek tönkre (nálunk is). Sajnálom, hogy Nálad is így alakult. :(
Sajnos baromira nehéz a helyén kezelni a konfliktusokat. Én mindig először magamba nézek,h. mit cseszhettem el. Régen mindig magamat okoltam, de most kb. 1 éve jobban odafigyelek. És kialakítottam egy olyan szilárd értékrendet, hogy aszerint mérlegelem a saját és mások cselekedeteit. Mert a másik véglet meg az, hogy én nem cseszek el semmit, én nem hibázok...az is tévútra visz.
Ahogy megismerek pszichés problémákkal küzdő embereket mindenkinél kijön a gyerekkor. Az én apám szigorú, konzervatív katonatiszt volt, anyukám pedig a zugivó alkoholista. Nekem 9-re haza kellett érnem még dolgozó lány koromban is, mert apám azt hitte, hogy csak éjjel lehet szexelni. Tévedett:-))) Rengeteget hazudtam csak hogy legyen egy pici magánéltetem, de ez is jó volt valamire, megfogadtam, hogy az én gyerekemet nem ilyen szellemben fogom nevelni. És ez így is lett. A mai napig, pedig 2 gyerekes anyuka mindent megbeszélünk.
Anyósomékkal, beleértve a sógornőméket épp 10 éve nem beszélünk. A vita során képtelenek voltak a kompromisszumra. Most veszítettem el egy baráti házaspárt, a vita során képtelenek voltak tényekre azt mondani, hogy bocs, igazad van. Nos ezekért az emberekért nem kár. Látod, a te eseted sem szélsőség, sajnos ez sűrűn megtörténik, szerintem mi nehezebben dolgozzuk fel. Igen, az emberek itélkeznek, rosszindulatúak, irigyek, önzők, egoisták, végtelenül hálátlanok és nem utolsó sorban szarkavaróak. Tisztelet a sok kivételnek. Pechem van, az alább felsoroltakból bőven van a környezetemben. Ezekkel nincs mit tenni, pipa-kuka az életünkből. Ma már úgy vagyok, hogy inkább ne vegyen senki körül, mint ilyenek. Idősebb vagyok, régebben szenvedek, de régebben is haladok a javulás útján. Nem lehetetlen, sok sikert mindenkinek!:-))
"Nem vagyok elég jó, úgyhogy megérdemlem, hogy szarul érezzem magam."
Ezt hívják úgy, hogy bűntudat. Rossznak, bűnösnek érzed magad, ezért bünteted magad tudatosan vagy tudat alatt. Még azt sem engeded meg magadnak, hogy örömödet leld valamiben, mert ahogy mondod, beprogramoztad magadnak, hogy te megérdemled, hogy szarul érezd magad. Viszont ezeket a programokat át lehet írni... :)
Ó igen, a gyerekkor...bennem apám indította el,h. szar vagyok. Szeretetet sosem kaptam tőlem habár szerintem szeret, de alkalmatlan a kimutatására. Majdnem végig kitűnő voltam, soha nem volt velem probléma, sőt, anyám életét és az általános felnőttnek való dolgokat is én intéztem már 14 évesen a családon belül. A férjem a második férfi az életemben, de amikor vele összejöttem, lekurvázott. "Nem veszed észre,h. mindenki rajtad röhög? Széttárt lábakkal jársz a fiúkollégiumban." Ez kicsit beleégett az agyamba. Szóval nem jófej.
Köszönöm a tanácsot, remélem el tudok majd lazulni, de remélem, hogy az eddig szerzett (ugyan nem túl sok) meditációs gyakorlatom segíteni fog ebben. :)
Régen gyakran gondoltam erre,h. dehát ő is hibázik, dehát ő sem tökéletes, dehát-dehát-dehát.
Aztán arra jutottam, hogy azok, akik annyira rosszindulatúak, hogy egy vita során alkalmatlanok a kompromisszumra és csak egy céljuk van, hogy lenyomják a másikat, azok konkrétan bekaphatják. Nem vagyok hajlandó energiát fecsérelni rájuk. Nyilván ez a szélsőséges kategória, eddig 3 ilyen emberrel találkoztam.
Ami fontosabb, hogy az, hogy rólam xy mit gondol, az ő dolga, nem az enyém. Az emberek szeretnek ítélkezni, és mutogatni, hogy "bezzeg Te!Te sokkal szarabb ember vagy!" Nem mindegy? Attól, hogy ő szar, én nem leszek jobb. Magunkhoz képest kell jónak lennünk, folyamatosan fejlődni, haladni, javulni.
Erről eszembe jutott egy nemrég olvasott cikk, szerintem zseniálisan összefoglalja a lényeget.
Én sosem éreztem büntető funkciónak. Mielőtt pszichiáterhez kerültem kinevettem azokat, akik a gyerekkorban keresték a gyökereket. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy ott sok minden eldőlt. Azt a mai napig sem hiszem, hogy az anyaméhben és a születés folyamán is történik valami. Aztán ma már tudom, hogy mekkora károkat okozott bennem anyósom, aki folyamatosan táplálta belém, hogy semmirekellő vagyok, szart sem érek, bezzeg ő....
Nekem a hipnózisterápia azért nem jött be, mert nem tudok relaxálni. Úgyhogy kiváncsian várom a tapasztalataidat.
Talán egy tanács, ami kizökkenthet a megfelelésből, gondolj arra, aki kritizál vagy veled épp csak szemben áll és te azt gondolod, hogy vajon most mit gondol rólad......ő tökéletes? Nincs rajta semmi kivetnivaló? Külsőleg és belsőleg se? Ha rájössz, hogy senki nem tökéletes talán a te tökéletlenségeidet is jobban el tudod fogadni és letojod mit gondol és mond a másik. És amit már írtam, ha valaki szeret így szeret ahogy vagy, aki nem az pedig akkor sem fog ha úgy viselkedsz ahogy neki tetszik.
1,5 év alatt, amióta próbálok kijönni ebből az egészből, már sok mindennel próbálkoztam én is.
Meditációs tanfolyam--> sokat segített, egy olyan hapsi tartja, aki kint élt éveket szerzetesként Indiában.
2 hét múlva megyek egy hipnoterápiára, állítólag ilyen kényszeres betegségek esetén nagyon hasznos, mert annyira a tudatalattidba másztok, hogy könnyebb rájönni a probléma forrására. Mert az szerintem 100 %, hogy ezek a gombok nem csak úgy maguktól nyomódnak be, hanem súlyos előzményei vannak, amiért "kattan valami" bennünk.
Nagyon szívesen leírom majd a tapasztalataimat, mert ha bejön, másnak is segíthet. Egy pszichomókus ajánlotta, mert sok embert küldött már ugyanilyen problémával ehhez a hipnoterapeutához, és általában 1 alkalom már kizökkenti az embert a kényszer-sodrásból.
Nekem múlt héten volt egy nagyon durva mélypontom, napközben is legalább 2-3 órát csesztem el 1 db anyajegy nézegetésével. Már ver a víz, begörcsölnek tőle az izmaim...jó, abbahagyom....fél perc, de tuti jól láttam? mi van, ha nem? és akkor megint kezdem....és ilyenkor nem elég,h. szarul vagyok, de úgy haragszom magamra...és az önvád csak mélyíti a kényszert...
Ti nem gondoltatok arra, hogy ez az agy részéről egy büntető funkció? "Nem vagyok elég jó, úgyhogy megérdemlem, hogy szarul érezzem magam."
Erre tegnap jutottunk a férjemmel, aki nagyon sokat segít abban, hogy kijöjjek ebből a szarból.
Nekem is óriási megfelelési kényszerem van, dolgozom rajta. Mindig mások véleményéből rakom össze magam. Pedig nyilván nem az határoz meg. Például: ha valaki tök egyedül él egy erdő közepén és nem éri semmilyen impulzus más emberektől, akkor ő "semmilyen"? :) Nyilván nem...csak magunkat nehéz meghatározni.
