Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44580

Mécs László

 

 

EMBER VAGYOK: A FÖLD SZEME, FÜLE, SZÍVE

 

Hátborzongató buta kozmikus őrület ez,

ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld?

Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer

s azóta kering ez a nagy búgócsiga-játék.

Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki merre.

Én, én vagyok itten a Szem: a földfia Ember,

én nézek a Föld szemeként pár tízezer éve.

Mit láttam a Föld szemeként pár tízezer éve?

Ugyanazt a Napot, Holdat, Tejutat, meg a Göncölt,

az üstökösök siető, sistergve menő robogását,

ugyanazt a Tavaszt, ugyanazt a ravaszt, a Varázslót,

ugyanazt a varázslatot űzi nehány ezer éve:

szerelem, születés, csók és lakodalmi üvöltés,

kék álmodozás, rügyezés, pacsirta, lombosodás,

– aztán jön a Tél, a csontkoponyájú sírásó

s elássa a csókot, a lombot, az álmot, a bölcsőt.

A Forradalom véres forgószele jött, ment.

És láttam a Háborút is mindig azon-arccal,

vért kért lakomáihoz és szűzeken taposott.

És láttam a vallások lobogó születését,

és láttam a vallások zokogó zuhanását.

Mindig ugyanazt, de a lényegeset sohasem,

újat, örököt sohasem, soha azt a Kezet,

amelynek a Föld, meg a Nap: pörgő kicsi játék,

nem láttam az Istent!

 

A Föld süket is, füle nincs, füle én vagyok, én,

hallottam a legzengőbb madarak dalait,

hallottam az éjjeli jajt, pitymallati gerlekacajt,

hallgattam a tengereket, a vihart, citerás szeleket,

mind, mind dadogott, dadogtak a bölcseletek,

dadogtak a próféták, verítékezvén a Titoktól,

dadogott a Biblia is, bár isteni Szó volt,

mert emberi agy kicsiny villanydrótjai hozták

az isteni agy rettentő áram-erőit;

másképp olvasta a Szót Péter s az Utódja,

s másképp Luther, és másképp követői megint.

Hiszem őt, Jézust, Isten fia, vallom,

hallgattam a Hegy tetején – de szája a szájunk:

mit bír el az emberi száj? Mit bír el a fűzfa

csöpp sípja, ha Ciklon is az, ami fújja a füttyét?

De nem hallottam a Szót, a fergetegest,

a rettenetest, mely hangtalanul és szájtalanul

mondotta: legyen!

és jöttek a Nap, meg a Hold, meg a csillag-nyáj a Nihilből,

mint jönnek: a kos, meg a bak, meg a nyájak az éji karámból.

 

Nemcsak vak a Föld, nemcsak süket, ó, szíve sincs.

Szül, szül billió méhű őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot

– s folyton temet is ugyanúgy őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot.

Nem érzi a kéjt, nem érzi a kínt. Szíve nincs.

Én, én vagyok itten a Szív. Én érzem a kéjt, meg a kínt.

Rajtam gyöngyöznek a Föld örömös rügyei.

Rólam veri földre a szirmot a jég, meg a kín.

Én meghalok egyszer. Lélek leszek egyszer.

Meglátom a lényegeset, meglátom az Istent.

Meghallom a lényegeset, meghallom az Istent.

Kivirul rajtam Isten örökös öröme.

De a Föld vakon és süketen, suta-szívtelenül

csak vágtat a semmibe, és mindegy neki, merre.

 

 

Aranygyapjú, 1930 [167-168.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44579

Mécs László

 

 

CSÉPLÉS

 

A gyümölcsterhes szilvafák alól

a cséplőgép búgását hallgatom.

A gyümölcsterhes szilvafák alól

az égre néz hálával telt szemem.

Az ég: az Úr adománylevele.

A Magna Chartán vígan olvasom:

mindenkinek joga van a kenyérhez,

a mézhez, húshoz, sóhoz és a borhoz.

A Magna Chartán Isten arany pecsétje:

a Nap.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a méz

a mezők, kertek virágaiba,

virágokból a méhek torkába,

méhek torkából a kaptárakba,

kaptárakból a családok asztalára,

asztalokról menyasszonyba, gyerekbe, aggba

csurog a fény, csurog a méz.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a mámor

a Napból a venyigékbe,

venyigékből a fürtökbe,

fürtökből a kádakba,

kádakból a pincékbe,

pincékből a családok asztalára,

asztalokról vőlegénybe, cimborákba, öregekbe

csurog a fény, csurog a mámor.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a vér

a Napból a legelőkbe,

füvekből a bocikákba,

bocikból a mészárszékbe,

mészárszékből a családok asztalára,

családok asztaláról gyerekbe, ifjúba, vénbe

csurog a fény, csurog a vér.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog az élet,

a Napból a barázdába,

barázdából a vetésbe,

vetésből a cséplőgépbe,

cséplőgépből a malomba,

malomból a kemencébe,

kemencéből a kenyérbe,

kenyérbe, vagy a kalácsba

a családok asztalára,

asztalról a gyermekekbe, felnőttekbe, öregekbe

csurog a fény, csurog az élet.

 

Leszállt az éj. Alusznak a parasztok.

A cséplőgép megállt, de valahol

egy misztikus cséplőgép zakatol,

csak olyan halkan, mint a szúnyogdongás.

A gyümölcsterhes szilvafák alól

az égre nézek és a csillagokra.

Az ég az Úr adománylevele:

„mindenkinek joga van álmodozni

jóságról, igazságról, szépségről, szeretetről!”

A Magna Chartán Isten bűvös pecsétje:

a Hold.

 

Isten bűvös arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a vágy

Holdból a szerelmesek szívére,

szerelmesek szívéből a bölcsőkbe,

bölcsőkből a jövő vetéseire

csurog a fény, csurog a vágy.

 

Isten bűvös arany pecsétje fénylik,

ragyog a Hold,

csurog a fény, csurog az álom

szépségről, jóságról, igazságról

Holdból a költők szívébe,

költők szívéből a nemzetekbe,

nemzetekből az emberiségbe

csurog a fény, csurog az álom.

 

Alszik a föld. Alusznak a parasztok.

Alszik a szegény magyar nemzet.

Alszik a világ embersége.

Egy misztikus cséplőgép zakatol

a föld felett, a nagy hegyek felett

s rózsát dobál és álmot a parasztra,

a szegény, szegény magyarokra,

a föld minden meggyötört emberfiára

s ragyog az ég: az Úr Magna Chartája

és fényt csurgat bűvös pecsétje:

a Hold.

 

 

Összes

versei,

1920-1940,

1930 [226-

337.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44578

Mécs László

 

 

ÖRÖK BANALITÁS

 

Tulajdonképpen nem történt semmi. Kitavaszodott.

Megjött a fecske, megjött a gólya, megjött a gébics.

Megjött az ibolya, megjött a gyöngyvirág, megjött a tulipán.

Tavaly is így volt, tavaly előtt is. Évezredek óta.

 

A fák magukat részegre szívták valami borból,

földből gyökérrel, fényből rügy-szájjal lerészegedtek.

A lelkem magát színesre szívta valami örömből:

ezer gyökere emberben, földben, égen, Istenben.

 

Mintha most látnék először tavaszt! Ki játszik velem?

Nincs semmi dolgom ezen a dűlőn. Mit kószálok itt?

Babonázottan kódorgok Isten kék ablaka alatt,

mint a szerelmes kószál kedvese ablaka alatt.

 

Nincs mit beszélnem, mégis beszélni, dalolni,

mégis fütyülni késztet Valaki, mint a rigókat.

Nincs mit sietnem, mégis sietni kerget Valaki

dűlőről dűlőre, hegyre föl, hegyről le, nyírfától nyírfáig.

 

Nincs, kinek virágot vinnék titokban. Mégis virágos

botom, kalapom, s egy nagy virág lüktet szívem helyén.

Nincs mit örülnöm, s hej, haj mégis részeg pacsirtákat

szeretnék csempészni gondvert emberek szíve helyére.

 

Valaki néz rám: harmat-szemekkel, nefelejts-szemekkel,

pipacs-szemekkel, napraforgó-szemmel Valaki néz rám.

Valaki beszél: fűzizegéssel, lombsusogással,

szél-citerákkal, vágy-hegedűkkel Valaki beszél.

 

Valami ritmus lüktet az űrben, mint a folyóvíz,

most hallhatóan fény-esők zuhannak, felhők suhannak,

tojások fogannak, tervek fogannak, emberek rohannak,

célok rohannak. Valami ritmus lüktet az űrben.

 

Tulajdonképpen nem történt semmi. Banalitások.

S mégis csak meg kell kicsit bomolni! A végtelenbe

ablakot vágni: a kék örömet tüdőre szívni,

élni a ritmusban, hinni, remélni s szeretni, szeretni!

 

 

Üzenet, 1930 [164.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44577

Mécs László

 

 

VÉLETLENÜL

 

Véletlenül: vagyis az Úr

utána nem nyomozható,

hajszál estét is kutató

tervéből sűrűn hullt a hó.

 

Véletlenül ép este volt.

Nem járt az úton senki sem.

Bánat-verővel vert harang:

sötéten kongott bent szivem.

 

Véletlenül egy ház előtt

mentem, hol egy család lakott,

egy elbocsátott bús család.

Rám bámultak az ablakok.

 

Véletlenül azt is tudom,

hogy kamrájuk kenyértelen,

tavaszuk kulcsa elveszett,

kertjük meddő, reménytelen.

 

Véletlenül sziven ütött

bentről egy gyermek-kacagás,

mint karácsonyi csengettyű,

kihívó kín-, könny-tagadás.

 

Véletlenül eszembe jött,

hogy számunkra már nem maradt

itt semmi örülni való:

könny-árvíz mindent learat.

 

S véletlenül van még, kinek

örülni valója maradt:

távoli Tavasz küldte őt

hírnöknek, mint egy madarat.

 

Véletlenül tán távoli

feltámadás csengője ő.

Most még csak ő cseng csend-űzőn,

halál-csend szétverője ő.

 

Véletlenül majd tűzbe jő

a sok berozsdált nagy harang,

könnytől berozsdált szív-harang

s hegyen-völgyön giling-galang.

 

Véletlenül: vagyis az Úr

utána nem nyomozható

végzéséből tavasz jöhet.

A tél-halál kivárható.

 

 

Fagyöngy, 1930 [71-74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44576

Mécs László

 

 

SÁROS, SZERETLEK!

 

Szél döngeti házam: üzentek felülről.

Fent zúgnak a hegyek, fent zúgnak az erdők,

hej, hova lettetek gyerekkori napjaim,

hej, hova lettetek ifjúkori éveim?

Hej, fűzfának álltatok valahol a faluvégen,

sípot csinál belőletek valami legényke.

Hej, hársfának álltatok valahol az erdőszélen,

méheket legeltet rajtatok valami öreg méhész.

Hej, gyöngyvirágnak álltatok valami tölgyes mélyén,

Kassára visz eladni valami szegény nénike.

Hej, fű, fa-virág, madár lett belőletek,

ott rejtőztök a földben, felhőkben, ifjúkori éveim.

Hej, könyvek káposztáján átettem magamat. Vénülök.

De ma is szeretlek, elindulásom földje,

fiatal anyácskám, dajkaföldem, Sáros,

szeretlek!

Ködtelen, hótalan, világos fejű hegyek,

szeretlek!

Derűs lelkű dombok, nap-csókolta lankák,

szeretlek!

Gyöngyvirág-álmú tölgyesek, borovnyicás bükkösök,

szeretlek!

Elvarázsolt szüzecskék, szélfinom nyírecskék,

szeretlek!

Eperillatos vágások, hegyháti málnások,

szeretlek!

Erdei sötétben rejtőző rejtelmek, félelmek,

szeretlek!

Erdei utakon átfutó erecskék,

pisztrángos patakok, gyerekszájú csobogások,

szeretlek!

Gyerek-fürdető, fényes vizű folyamok,

szeretlek!

Mézfüves, kakukkfüves eredőszéli tehénlegelők,

hol mezítlábas gyerekek tüzet, lombkalyibát csinálnak,

szeretlek!

Gyerekkori társalkodónőim: cinkék, csízek, rigók,

stiglicek, pacsirták, pirókok, pintyőkék, sármányok,

szeretlek!

Tehén-jámbor, evangéliumi-jámbor parasztok,

szeretlek!

Branyiszkó, Sáros, Kapi vára, romantika,

szeretlek!

Fiatalnak maradt anyácskám, dajkaföldem, Sáros,

szeretlek!

A Nagyalföldhöz nem volt semmi közöm!

Csak a folyóink mentek dél felé,

mint a vérerek mentek a szív felé...

(Hej, jég van a folyókon, beteg a lüktetés!)

Csak a madaraink mentek dél felé,

mint zenésítetlen őszi elégiák,

és visszatértek, mint zengő tavaszi himnuszok...

(Hej, kísértet-némán járnak vissza a madarak.)

Csak a szélkamaszok bukfenceztek dél felé fagyosan

és visszatértek forrón ibolyát csókolni a dombokra,

pipacsot csókolni a vetésbe, fecskét parittyázni az égre...

(Hej, fagyosan, jégcsaposan járnak vissza a szélúrfiak!)

Dajkaföldem, Sáros, szeretem a mondásodat,

„a szivárvány vizet iszik a földből”.

Aki Szivárvány akar lenni, szívnia kell a szülőföld vérét.

Én belőled szívtam a szivárvány színeit.

Így lettem magyar szivárvány. S addig maradok,

míg le nem hullok rólad, mint a csecsszopó a csecsről...

 

 

Aranygyapjú, 1930 [162-163.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44575

Mécs László

 

 

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

 

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

 

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

 

Isten tudja honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

 

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

 

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édes anyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

 

Amíg ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

 

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

 

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

 

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

 

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

 

Aranygyapjú, 1930 [160-161.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44574

Mécs László

 

 

KETTEN A CSODAFÁVAL

 

Sokat jártam, mendegéltem,

egyszer egy nagy fához értem,

lehetett pár ezer éves,

sok-sok odva: egész méhes,

egész lelke méztől édes.

Sok-sok lombja: egész erdő,

titok-rejtő, fészek-rejtő,

Sok madara: kész dalárda.

Sok szépséges szép virága.

 

Megállottam bíz én ottan,

s fél-hangosan gondolkodtam.

Én Istenem, de jó volna,

ha e vén fa megbomolna,

megbomolna, elindulna,

elindulna gyökér-lábon,

s ezer lábon a világon

vándorolna, velem járna

egész világ csudájára.

 

Hát a vén fa meghallotta,

kacagását kibontotta,

minden ága rengett bele,

hullt virágja és levele,

rám esőzött nevetése,

nem maradtam adós én se,

vele együtt jót kacagtam,

hát az ajka szóra pattan:

emberem vagy, amint látom,

veled megyek, kis barátom.

És elindult ezer lábon,

s így vándorlunk a világon.

 

Járunk, járunk, járdogálunk,

jégesőnek aláállunk,

fény-esőnek aláállunk,

semmi fontost nem csinálunk,

csillagokkal cimborálunk,

itt megállunk, ott megállunk.

 

Néhol nyomor-házak állnak:

odaállunk kenyér-fának.

Néha vidám szelek jönnek,

viharai jobb jövőnek:

mint a zászló leng a lombunk,

szívből adjonistent mondunk.

Néha délibábot játszunk,

és tótágast állni látszunk.

Könny-tavakba mézet öntünk,

s kinek minden álma eltűnt:

kicseréljük minden éjjel

bús szívét fülemilével.

Találkozunk siratókkal,

országos nagy koporsóval:

odaállunk remény-fának,

föltámadás példájának,

madaraink dalba fognak,

s költögetjük a halottat.

 

Járunk, járunk, járdogálunk,

semmi fontost nem csinálunk,

itt megállunk, ott megállunk,

csillagokkal cimborálunk.

 

 

Üzenet, 1930 [245-246.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44573

Mécs László

 

 

ÖREG FÁK

 

Az Ősz, a szőrös szívű végrehajtó,

beszedte már a bús adót a földtől:

rezgő nyárfákról ezüst pénzt szedett,

fehér nyírfákról arany pénzt szedett,

nagyságos tallért napraforgó szárról,

a szőlődombon színes szőlőgyöngyöt.

A pezsgő mustból áldomást ivott,

duhaj máglyát rakott a krumpliszárból,

aztán leült egy kertben a sövényre.

 

Öreg házaspár reszketeg kezekkel

fűrészelte a vénhedt körtefát.

A fa kidőlt. A többi fák felsírtak,

mint emberek, ha egyikük kidőlött.

Halálos csend lett, csak egy szomszédkertben

harkály kopácsolt, odút vájt a fába,

mint lelkünkben a csákány-csőrű gondok.

A két öreg leült a fára mélán,

a verítékük hullt és hullt a könnyük.

A férfi szólt: apám ültette még

szegényt, épp akkor, mikor egybekeltünk.

Jól szolgált, Volt virágja és gyümölcse,

de napról napra múlott, mint az ember,

és véle múlt virágja és gyümölcse.

Az asszony szólt: olyan, mint mink vagyunk,

nézd mennyi odva, görcse, forradása,

és olyan, mint az öreg ember lelke,

mit szúk és búk és harkály-csőrű gondok

odvasra vájtak, s bagoly kuvikol

az odvakból az úton elmenőre.

 

Ne sírj öreg, fájánál még melegszünk

e télen, aztán elmegyünk utána.

Az Ősz kacagni kezdett, mint a vércse,

aztán elindult, varjúraj kísérte,

a szomszéd-kertben harkály kopogott,

mint lelkünkön a csákány-csőrű gondok...

 

 

Üzenet, 1930 [244.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44572

Mécs László

 

 

CSAK ENNYI AZ EGÉSZ

 

Igen, lehettem volna én is boldog,

az én utam is éppen arra vitt.

A kert elébe értem, mely reám várt.

Szerelem. Rózsák édes mámora.

Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.

Szántás-vetés humuszban, szerelemben.

Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.

A nagyvilág villámait fogó,

vihar-szordínós villámhárítók.

A nagyvilág lármáját átszűrő,

dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.

Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

 

De megfordultam, nem tudom miért.

Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.

Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,

hogy mi a cél és mi a harc a célért,

hogy mit keressek itt a másik úton.

Csak megfordultam. Ennyi az egész.

 

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.

Valaki nagyobb minden boldogságnál,

minden csendnél és minden szerelemnél,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.

Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

 

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,

a Jézus Krisztus ember-ideálja.

Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.

A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,

csak megy, ha küldik, s nem tudja miért.

És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

 

És jártam mint a többi vándorok.

Fecskét kérdeztem és fülemiléket.

,,Mi nem szövünk, mi nem fonunk,

mi nem szántunk, mi nem vetünk,

mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:

mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”

És vándoroltam. Ennyi az egész.

 

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,

s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.

Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,

gyerünk, gyerünk játék-ekécske,

nem kis családi kertben, sem megyében,

de országos határban megy a szántás.

S játék-köténykét is kötnek elémbe

és teleszórják furcsa új magokkal,

hogy vetegessek hetedhét határon,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Arany puskát, arany kardot kapok,

a világosság játék-fegyverét.

Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,

sötét-magammal s a sötét világgal,

sötét Sátánnal és sötét pokollal.

És néha mintha varázs volna rajtam,

nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,

s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.

S néha sebezhet még a csillag-fény is,

és vért csapol egy érzelem-tövis.

Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Néha futok és félek, hogy megállok.

És néha állok s félek, elbukom.

És néha fekszem s félek, hogy elalszom

és eltapos örökre a Sötétség.

És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,

s kisírom magma este, hogy kacaghassak reggel.

Így játszom én a könnyel és kacajjal.

Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

 

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.

De nem siratom vissza azt a kertet!

Valaki engem végtelen szeret,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,

hagyom magam szeretni, mint a gyermek:

s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1930 [73-74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44571

Mécs László

 

 

KIRÁNDULÁS

 

Szeretem a szegények romantikáját.

Eljössz csudalátni? Eljössz a romantikus erdőbe?

Itt van fölöttünk, benne járunk, mint a mesében.

Nem látod? Megállj!

Verd meg a virággal a szívedet, szemedet,

ez a virág a szeretet.

Ugye most látod! A középen van a Boldog Mosoly fája:

Jézus lejött az égből, hogy ezt a fát lássa,

könnyével és vérével öntözte, hogy szebb legyen…

 

(A szegények szeretnek sokan lenni,

szeretnek együtt lenni, mint a vetések,

hogy millió vonásból összeálljon az Isten arca…

Most üresek a gyárak, a műhelyek, a konyhák.

Vasárnap délután van. Most zöldül a romantikájuk…)

 

Most járjuk végig a szegények romantikáját.

Külvárosi kocsma. Munkások mulatnak.

Hervadt feleségük halk hangon dúdolgat gramofonszó mellett.

A borkancsóból nőni kezd a Boldog Mosoly fája…

 

Mozi. A szegényeknek jó elbújni benne.

Nézd, hogy tudnak sírni a legbutább történeten,

még mindig van könnyük,

pedig mennyi elfoly bánatuk malmain…

Hogy tudnak kacagni Maxinak mókáin, Pufi puffanásán,

akár a gyerekek…

Nézd, a félhomályban könnyharmatban áll a Boldog Mosoly fája…

 

Léghajó-hinta, automata-verkli.

Bakák, cselédek, varrólányok, mesterlegények.

Micsoda mámor: ringni önfeledten,

nagy néptömegtől nézetni magunkat

legalább egyszer, vasárnap délután…

Nézd ezt az égő-vörös ruhájú lányt:

most indul épp tizedszer, állva hintázik,

mily kéjjel ring, akár a régi rokokó dámák,

míg gáláns gavallérok lesték szoknyájuk lebbenését…

Tudod min ringatózik ez a lány?

A Boldog Mosoly fáján…

 

Falun vagyunk. Éppen nyílnak az akácok.

Esteledik. Messze száll a harmonika, énekelnek hozzá:

Édesanyám rózsafája, én vagyok a legszebb ága.

Kihajlottam az utcára a legények bánatára…

Aki ezt hallgatja, lehajtja a fejét, s úgy borul reá a

Boldog Mosoly fája…

 

Kántortanítóék kilenc gyerek-sípján orgonál a Jókedv:

az egyik fiúcska fésűjén muzsikál, a többi meg táncol…

Kint a kicsi kertben bimbósodni kezd a Boldog Mosoly fája…

 

Holdfényes kápolna áll a faluvégen.

Julcsa néni és a többi szent nénikék ott ülnek a gyepen.

Gyertyánál olvasnak elrongyolt újságból egy szent német lányról,

aki megkapta a Jézus szent sebeit…

Titokban mind érzi, hogy kezd sebesedni keze, lába, melle…

És a kápolnánál ragyog, égig nő a Boldog Mosoly fája,

s a hold kacag rája…

 

 

Üzenet, 1927 [234-235.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44570

Mécs László

 

 

TAVASZI ZSOLTÁR

 

Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére,

s az óriások felujjongtak: végre!

 

Valaki rálépett a folyók jegére,

s mikor százezer folyón megroppant a jég,

a vizek felharsantak: végre!

 

Valaki elindította délről a darvakat,

fecskéket, gólyákat, kakukkokat,

hogy idejében érkezzenek az ünnepre.

 

Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba,

s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből,

csivogva csörgedez, csurran a csuda kék muzsika.

 

Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat.

Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is,

hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.

 

Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések,

legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök,

és mindenek öltözzenek ünneplőbe.

 

Valaki vadakat járat az erdőkben,

nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat,

rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat,

farkasokat és futrinkát futtat, méheket rajoztat.

 

Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját,

mint én a két-napos libuk hátát,

s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere

csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.

 

Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:

sziklából, földből, állatokból

hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.

 

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!

 

A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott;

ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás;

ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember!

Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre:

örök feketeség borulna a világra...

 

Nem mondom: bőröd bizsereg neked is,

cigánnyal huzatsz, örülsz a szeretődnek,

arcizmaid mosolygósdit játszanak,

– de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak:

fekete kőszakadékokban fekete haramiák.

 

Pedig a többi csak játékszer:

felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket,

naprendszereket, üstökösöket:

pontosan járnak és lejárnak egyszer...

,,És látá Isten, hogy jó...”

 

Csak rólad mondotta a rettentő igéket:

,,Megbáná, hogy embert teremtett a földön...”

 

Mert te volnál az Isten dicsősége:

– és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!

Te volnál az Isten gyönyörűsége:

– és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te volnál az Isten atyai szelídsége:

– és te vagy az Isten hetedizigleni haragja,

hiába állította fel a villámhárítót a Golgotán, Ember!

Te volnál a teremtés koronája:

– és te vagy a teremtés csődje, Ember!

 

Te vagy az Isten állandó nyugtalansága,

te vagy az Isten boldogtalansága,

tavaszodj végre akarata szerint, Ember,

és légy az Isten boldog békessége. Amen.

 

 

Üzenet, 1927 [144-145.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44569

Mécs László

 

 

AZ ÉN CSALÁDFÁM

 

Az életemnek hangszerén

a mérhetetlen Múlt izen…

Ez egyszer nem leszek szerény:

a családfámmal eldicsekszem…

Bár korcs gyümölcs vagyok: a fa

vérét megérzed az ízen…

 

Az én családfám: a Kereszt.

S Ádámtól minden szenvedés,

mint misztikus szőlőgerezd

csüng rajta… Ebből sajtolódik

az élet mámoros bora

s minden teremtés, magvetés…

 

Az ősöm legrégibb: a Nép!

Gúlát rakott a fáraó:

ő volt a malter, tégla, gép…

Gyöngyöt raboltak a királyok:

ő evező, meg kedvező

szél volt, meg árboc, meg hajó!...

 

Ő volt a hullám és a part,

míg zúgott a történelem…

Ha harc volt: testvérébe mart:

– s íródeákok följegyezték,

hogy Caezár, vagy Napóleon

győzelmet nyert ellenfelen…

 

Korbácsolták a gazdagok:

– de ő csak szántott és rakott

arany- meg búza-asztagot…

Mezítelen volt szörnyű izma,

bár selymet szőtt. És éhezett,

míg főzött úri abrakot…

 

Kunyhóban hált. De várakat,

kéjházat, fürdőt épített

és templomot, meg gyárakat.

– S íródeákok följegyezték:

hogy bölcs Salamon épített

az Úrnak házat… Égi tett!!

 

Mind a szelídek, könnyezők,

kik tudtak tűrni hősien,

irgalmasok és éhezők,

kik éhezték az igazságot,

a jóságot s a kenyeret:

ezek mind, mind az őseim…

 

Nagy tenger… könnytől keserű,

de benne oldott gyöngy-anyag:

elosztva édesség, derű,

mit gyönggyé gyűjtött égi kagyló:

fiat fogant a Szűz Anya,

és megszületett Jézusunk…

 

A tenger így csinált csodát!

Őbenne Istent szült a Nép!

Szelídek, önként-ostobák

hulláma volt az Isten-ember –

mely fölcsapott és égig ért

s a föld felett megnyílt az ég…

 

Megölték őt a gazdagok.

De a keresztfa égbe nőtt,

s leverte a hamis Napot…

Azóta a családfán csüngő

Krisztus-szív lett a földi Nap,

s ránéznek minden szenvedők.

 

… Az én családfám: a Kereszt.

A Jóság és a Szenvedés

mint misztikus szőlőgerezd

csüng rajta… Ebből sajtolódik

az élet mámoros bora,

s minden teremtés, magvetés…

 

 

Aranygyapjú, 1927 [126-127.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44568

Mécs László

 

 

VALAKINEK, MINDENKINEK AKI SZERET

 

Olyan jó tudni, hogy szeretsz,

hogy vártok, vágytok és szerettek:

fehérvirágú kerteket

érezni vállaim megett,

midőn az éj sötétbe rettent…

Olyan jó tudni, hogy szerettek!

 

Maradnék mindég mindenütt,

de hajh, tovább kell vándorolni,

mint a tavaszi fergeteg

futtában érint kerteket:

csábít száz édes, csodás holmi…

Pár perc… tovább kell vándorolni…

 

Vagyok tavaszi fergeteg,

villámok magja sincsen bennem:

csak csöndes csókot pergetek,

esővel áldok kerteket

angyal-szárnyon lebegve fennen…

Villámok magja sincsen bennem…

 

Maradnék mindég mindenütt,

de testvér-tájak mágneseznek

maguk felé: rétek, mezők,

szívek várják az érkezőt…

…A szárnyaim tovább eveznek…

új testvér-tájak mágneseznek…

 

A kerteken rozsdás lakat…

Én szállok, szállok kerttől kertig

sodorva szirmot, illatot,

a titkos posta én vagyok,

míg a sövényt is elfelejtik,…

Én szállok, szállok kerttől kertig…

 

Várnak goromba, nagy hegyek:

csak ott pihenhet angyal-szárnyam…

Kinyujtom szivárvány-kezem:

emlékeztek, emlékezem

és köd előttem, köd utánam…

csak ott pihenhet angyal-szárnyam…

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1927 [227-228.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44567

Mécs László

 

 

DAL

 

Feljött a hold. A harmat is lehullt.

Sóhajtanak, suttognak a vén fák,

fészkek felett imádkoznak a lombok.

 

a tulipánok bezárták szirmukat.

Egész nap pirosra kacagták magukat, itták a fényt.

Most ringanak, mint kis angyalszívek.

 

Szegény szívem csöndesedj, ne irígykedj!

Szeretnél ilyen könnyű, tiszta, fényittas lenni?

Szeretnél testvérüknek állni az esti kertben?

 

Szeretnéd, ha kalapjára tűzne az Álom,

s úgy vinne, vinne a varázserdőn keresztül,

holdas pázsiton alvó kedvesének?

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1927 [226-227.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44566

Mécs László

 

 

MÁR GYÜLEKEZNEK…

 

Kertemben rég volt ennyi szín meg illat,

a dáliák, verbénák egyre nyílnak,

napfény csókol sok szűz virágfejecskét

– s a háztetőmön gyűlnek már a fecskék…

 

A nékem járó részt kicsicseregték,

hoztak virágot, vidámságot, lepkét,

– most másnak mennek lepkét, álmot adni,

más életeknek tavaszt nyitogatni.

 

Ó velük menni! vándoros szerelmem!

A vágyak pénze megcsappant zsebemben,

lassú sodrú lett hegyipatak-vérem:

messzire menni nem lehet kis éren…

 

Már gyülekeznek és örökre mennek…

Van egy-két háza még az életemnek,

hol megjelennek: lakodalmas házon

megülnek pár órára vihorászón,

 

vagy víg baráti borozások házán:

Tavasz-tündér fölrémlik, hahotáz rám

s a cimborák közt senki sem gyanítja,

hogy kalapomat kivirágosítja…

 

Még furulyálok, mint legény koromban,

harminc év nyúzott nyája jár nyomomban…

Az aranygyapjat lenyúzta az Élet:

s a bőrökön ki tudja, kik henyélnek…

 

Egy aranygyapjún jó volna aludni:

az őszt, fájdalmat, mindent kialudni,

míg megsúgnák a szűz virágfejecskék:

tavasz van, ébredj, megjöttek a fecskék…

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1927 [223-224.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44565

Mécs László

 

 

ALÁZAT

 

Néha kínai fallal körítem a kertemet.

Kizárom az embert, hogy szeretni tudjam az embert,

mert tetőtől talpig gonosz és mégis szeretni kell!

Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban.

Egy hang tükörként kérdez a magasból:

ki vagy te??

Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.

Aranymosónak álltam életem folyójába.

Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.

Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,

egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,

én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!

Ez vagyok én.

A szenvedések szűrőin szűrtem a véremet:

mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz.

Aranymosónak álltam életem folyójába:

mégis hiu vagyok, mint a többiek,

szeretem, ha szemet húnynak hibáimra,

örülök a tömjénezésnek.

Ez vagyok én.

Tetőtől talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell!

Könnyeim varázslatos vegyi vize végigcsorog a lelkemen

s most látható lett egy titkos írás.

Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,

most látható lett az üzenet:

,,Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested!

Hazudtál:

első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten!

Ezért nem találtál semmit.

A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak:

első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én.

Ez az út, az igazság és az élet.”

Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból.

Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig.

Az egyik végén van Isten,

a másik végén egy kis villanylámpa: én.

Ha ő akarja, világitok betegek ágya felett;

ha ő akarja, nászi népnek világitok;

ha ő akarja, világitok minden magyaroknak;

ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett…

Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából

s a lámpát összeroppantja örökre…

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1927 [212-213.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44564

Mécs László

 

 

HOVÁ MÉGY?

 

A kertekben szappanbuborékokat fújnak a gyerekek

Valaki a végtelenben buborékokat ereget:

Merkur, Vénusz, Föld, Mars, Napok s más csillagok

csillognak és elpattannak egyszer…

Hová mégy?

 

A földgömbön néha álmok színesülnek:

a hantok alatt vidám halottak ülnek

s a fák, bokrok hajszálcsövein át

fújják a bimbó-buborékokat…

Hová mégy?

 

Tüzek, vizek harcolnak, ölik egymást az elemek,

felhők gomolyognak, záporokat ellenek,

folyók rohannak, fájdalmak tengerlenek,

Te komoran, megszállottként menetelsz.

Hová mégy?

 

Tavaszok futnak el örökre legényesen, virágosan,

nyarak nyargalnak, őszök bársony lába oson,

telek cammognak, mint százesztendős jövendőmondók.

Te komoran, megszállottként menetelsz.

Hová mégy?

 

A Földbuborékon utak tűnnek fel: dicsőség, szerelem,

vallások, világnézetek, teremtés, történelem,

és temetőkbe torkollnak az utak,

míg egyszer örökre elpattan a buborék…

Hová mégy?

 

 

Aranygyapjú,

1927 [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44563

Mécs László

 

 

MEGLÁTTAM A FÉRFIT

 

Ezüstös őszi hajnalon

pókhálót szőtt az unalom,

kopott volt szívem és dalom

– s kimentem, hogy az ugaron

s az utakon szívem színezzem...

 

Lombzápor, hulló életek:

szivárványos színförgeteg

színesre fesse, míg a dér

ezüstöt szórjon rá – s a szél

gyászindulókat orgonáljon.

 

Borzongtam, jártam álmatag,

bámultam barna árnyakat:

ködlő egen bús varjakat,

őszből futó víg darvakat

s a daltalan, bimbótlan földet.

 

...Egyszerre a titok-lakat

keleti égről leszakadt,

szívemből édes dal fakadt,

csodák járták az utakat:

mert jött a Magvető, a Férfi...

 

A földből nőtt és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért

nagy lendülettel szórta széjjel...

 

Így lépett árkon, bokron át,

folyók felett, hegyormon át,

se síró fák, sem orgonák,

sem új királyi koronák

nem állták útját: ment nyugatra...

 

Leányok, vén és ifjú nők

ezerszám jöttek, kérve őt,

elébe dobták szívüket,

– ő lépett, mint ki vak, süket,

s piros virág-szívekre gázolt...

 

Éreztem, hogyha lehajol,

s csak egy virágot megszagol:

egy röpke pillanat alatt

szíve helyén szivacs marad,

és ember lesz: kis földi féreg...

 

De ő csak ment és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért,

a vért lendítve szórta széjjel...

 

 

Üzenet, 1925 [18-19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44562

Mécs László

 

 

SZOMORÚFŰZRE SZÁLLOTT A HOLD…

 

A vándorlásnak vagyok bolondja:

idegen város kövén bolyongva

éjféli órán magamba járok.

Úgy fáj a csönd,

ma testvér-csókos csodára várok.

 

Mi ember-tenger ölén viharzik:

a kis házakban elpihent, alszik.

Csupán a vándor kagyló-szívével

zúgatja még

a végtelenbe holdfényes éjjel…

 

Kagyló-szívemmel zenélve járok

apró házak közt s egyszer megállok:

egy szomorúfűz mélán barnállik

s mint megfagyott

vízű szökőkút zuhanyja áll itt.

 

Fölötte fénylő őszi éj kékell,

a lombja terhes titkos zenékkel,

Meseországból földünkre űzve

száll, száll a Hold:

s percre pihenni rászáll a fűzre.

 

A lombra lebben s megint tovább száll.

– Szivünk fáján is ezer virágszál

vár, vár, hogy egy szép aranyló Álom,

arany madár

Meseországból a fára szálljon…

 

Testvéri fűzfa! az Álom percnyi:

jön, megy s te vágyad küldöd keresni…

a szép Tavasz:

s üzengetsz érte titkos zenével…

 

Szomorúfűzfa! pajtásnak állok

tehozzád, míg az arany Hold szállong,

búsuljunk ketten, sóhajtsunk ketten:

a Tavasz elment,

halk lombzenét sír utána lelkem.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [158.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44561

Mécs László

 

 

BÚCSÚSOK A VÁROSBAN

 

A város áll formákba merevedve,

utcáival és palotáival.

Az utcákon ezer kis cél rivall,

futos, még sincs nagy hite, élet-kedve:

itt minden hősi mozdulás kihal.

 

Bent szalonok, zsongító emberfészkek

a házak hideg, kőfala mögött.

Akaratrontó vágyak, ördögök

kultúrát, kéjt itt halmoztak, tetéztek

s a balkonokról cinizmus röhög…

 

Az Ember itt csöpp mámornak őrültje,

idegzete egy bomlott cimbalom:

a kín, a kéj, a téboly, unalom

trágár nótát ver rajta. És körülte

kis rémek haláltánca a falon…

 

A város áll formákba merevedve.

– S egyszerre minden kőfal megremeg:

jön egy éneklő tarka tömkeleg,

dalos viharként, utcát, tért belepve,

Isten-szomjas, búcsús, friss emberek…

 

Csak mennek, merre sejtik a keresztet,

a megváltás vére szimbólumát.

Ők csecsebecsét, papir-pántlikát

raktak reá: de lelkek szele reszket

körülte: ének, égvivó imák.

 

A májusi mezőkön tettek-vettek,

pacsirtadal hullt piros-melegen

fejükre, míg a partos földeken

jövőt vetettek: hogyha tél közelget,

kis kamrájukban életmag legyen.

 

Sorsuk szűkmarkú, pár lépés a földjük.

Nem kell több, csak pár percnyi jégeső:

s állat, gyerek beteg lesz, éhező.

– Mégis, mihelyt harang kondult fölöttük:

otthagytak mindent, várjon kert, mező…

 

Évezrek óta már e hittel járnak:

e hitből nőtt ki minden égi tett,

dómot, gazdagnak gúlát épített.

Évezrek óta Istennek, császárnak

adóznak vért, pénzt, hódolást, hitet.

 

E hit: zsolozsmát zsongó, zengő tenger:

a mélyén örök gyöngyvetés terem…

Péter hajóját is e tengeren

küldte szent útjára az Istenember:

mert útja hosszú, hosszú, végtelen.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44560

Mécs László

 

 

NYUGDIJASOK A TEMPLOMBAN

 

Azon az utcán, melyen idejöttek,

most színesülnek izmos indulások,

célok után futosnak az erősek…

– Az ő talpuk fájón jár, már merő seb,

a messzeségek szép gyümölcseit

ízlelték s fanyar foguk belevásott.

 

Az élet-utcán ifjak gőgje tombol

s ott vánszorog a vénség egy-időbe…

Ezer remény ezer sikátorába

torkolhat most a törtetőknek lába.

– Nyugdíjasoknak útja egyenes:

csupán a dómig visz s a temetőbe.

 

Itt ülnek most az ájtatos tömegben.

A szürke Város úgy felszívta őket,

mint tómeder a célos táncú csermelyt,

mely aranyport s külön zenéket termelt.

Most őket is felszívta a Tömeg:

a régi, gőgös népi vezetőket.

 

Itt ülnek csöndben, gyöngén és kifosztva

s valahová a testen-túlra néznek,

átfúrva templomboltot, márvány-párkányt.

A végtelenbe végső remény-sárkányt

eresztnek titkos ima-madzagon

s azt fogja minden ujja még a kéznek.

 

– Én láttam őket régen: a misére

baktattak ünneplő, komoly parasztok,

ők a kocsmába kaláberre mentek,

kacagtak törvényt, templomjárót, szentet.

Vasárnapon Vidámság erdején

vadásztak és nem látták a harasztot.

 

Én láttam őket: egy tisztáson éjjel

majális zajlott boldog-öntudatlan.

Ők kurjogattak a cigányzenére,

tervet színeztek néhány ezer évre,

de tudták fönt a fagyos csillagok:

hamar kifő e vigasságos katlan.

 

Most ülnek mélán az alázat padján

s valahová a testen-túlra néznek.

Remény-sárkányt röpítve még az égbe

fogóznak s várnak láztalan, nem égve.

Várják az Isten édes mosolyát

és csurranását csöndnek, égi méznek…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [129-130.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44559

Mécs László

 

 

A SZEGÉNY EMBER KERTECSKÉJE

 

Egy város-végen vándoroltam egyszer.

Szivem legendák ritmusát kereste,

mikhez keretként állt a nyári este,

a szálló hold mesékkel biztatott.

 

Békák zenéltek messze mocsarakban

s a városvégi pecegödrök táján

egy koldusviskó állt magában árván.

– Az égi pók aranylón szőtt mesét.

 

Aprócska kert volt a kis kunyhó mellett:

három-négy lépés hosszú volt csupán csak.

Körötte vad csalánok és bogáncsok,

de benne rózsa, rozmaring virult.

 

Egy rongyos koldus jött felém a házból:

két rossz mankóján szív-harangként ringott,

kezében tartott egy szál rozmaringot

s míg nékem adta, csöndesen beszélt:

 

„Fogadja el, szerencsét hoz az úrnak,

két mankómon csavargok szerte nappal,

kapok száraz kenyért, krajcárt kalappal,

– hadd adjak egyszer én is valamit…”

 

A rozmaringot gomblyukamba tűztem,

ne vesszek össze az öreg bolonddal.

Ő szívesen marasztalt s tisztes gonddal

az udvarán egy padra ültetett.

 

Az égen a meséknek holdja bolygott,

szívemben szólt egy csöpp álom-tilinkó

s én megkérdeztem őt, hogy e pirinkó

szép kertbe mért nem vet krumplit, babot?

 

Zenélt szívemben a titkos tilinkó,

a kéklő égen álmok holdja bolygott.

A vén koldus beszélt és úgy mosolygott,

miként a szentek, vagy egy bölcs halott.

 

„Percek peregnek, szárnyas felleg szállong,

folyók futosnak, míg csavargok szerte:

– de estére úgy lépek e kis kertbe,

mintha szívembe lépnék csöndesen…

 

Van egy kis kert mindenkinek szívében,

hol csak virág van, rózsa, majoránna,

mintegy szirommá testesült hozsánna

és csupa jóság, édes szeretet…

 

Jézusnak volt a legnagyobb kertje

s utána tán Asszízi Szent Ferencnek,

de mindenkinek: gyilkosnak, fegyencnek

szívében áll egy elzárt kicsi kert…

 

Egy kert, hová nem vet viharmagocskát,

és sárkányfogat, szúrós irigységet,

hol bűnök napja perzselőn nem éget

s úgy nő a jóság, rózsa, rozmaring…

 

Mindenki titkon őrzi ezt a kertet

és tartogatja vendégnek, rokonnak.

– De a cseléd vagy koldus nem kap onnat,

csak a sövényből tövist vagy botot…

 

Jó volna, hogyha minden kert kinyílna

mindenkinek: testvérnek, idegennek

s a vándorok, míg élet-úton mennek,

kapnának rózsát, ezerjófüvet…”

 

– Igy szólt. Majd csönd lett és a kertbe néztünk,

amely szagos volt, bármilyen pirinkó

s a szívemben egy víg álom-tilinkó

csak szólt, csak szólt egy nyári éjen át…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [128-129.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44558

Mécs László

 

 

A SZENT VIHAR

 

Nem tudni honnan jő és hova száguld,

törvényeit még senki meg nem mérte.

De harmatával és villámival

csak jár a földön egy titkos vihar,

lecsap hol itt, hol ott sok ezer éve:

nyomát megérzi erdő, völgy, országút.

 

Villámküllős, parázsló vad batáron

Illés prófétát elragadta egyszer...

Izaiásnak égi üzenet

gyanánt ajkára tett égő szenet:

s minden igéje ostor lett, meg kegyszer,

míg átment bűnös, letarolt határon.

 

Jónás hajóját pozdorjává verte,

s a cethalat mentésül érte küldte.

A bűnös Dávid mint száradt ihar

állt lélek-erdőn: jött a szent vihar,

zúgatta, rázta, s tavasz lett körülte:

melódiák, zsoltárok hulltak szerte.

 

Tűzzel keresztelt tizenegy apostolt,

s világgá szórta mint szent magvetőket:

tüzes szívekből mag hullt messzire,

megváltozott az ósdi föld színe:

nem álmodott fehér virágok nőttek,

s köztük mártírok vérszirma piroslott...

 

Villámot szórt a damaszkuszi útra,

hol földdel és hívsággal telítetten,

szétszórni készen krisztusi akolt,

Saul mint véres farkas lovagolt:

Saulból Pál lett, egy szemrezzenetben,

s megnyílt szívében a kegyelmek kútja.

 

A középkorban bús drapériákat

felhőzött földi kéjek kék egére:

a túlvilágról Krisztus két szeme

világított, s az ember mindene

csak ezt tükrözte, – Szent Ferenc testére

e szent vihar égette a stigmákat...

 

Én hallom néha, hogyha zúgva vágtat,

a szárnya már néhányszor meglegyintett...

De térdig járok a humuszban még,

álmodtató, pacsirtás még az ég,

ígéretes tavaszban magot hintek,

s nyalábbal gyűjtök édes ibolyákat...

 

A lábom térdig televényben gázol,

ezer virággal megköt ifjúságom...

De egyre többször rángat a vihar,

könnyűvé éget szent villámival:

egyszer virágbilincseim lerázom,

s elszárnyalok az álmok tavaszából...

 

 

Üzenet, 1925 [13-14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44557

Mécs László

 

 

VIRÁGOS FÁK KÖZT FIATAL LÁNY MEGY

 

A kék égen pacsirta ujjong,

piros rügyekkel int az új lomb.

 

A fák: ma lenge, színes álmok,

alattuk szívrepesve állok.

 

Állok álmok piros pünkösdjén,

a fák alatt virágos ösvény.

 

Egy ifju lányka lépdel erre,

a lába: tánc, virág a melle.

 

A szeme: kincseskert nyilása,

boldog lesz, ki szivéig ássa.

 

Az ajka dal, csók (sohse fösvény,)

paradicsomba visz ez ösvény…?

 

A lába leng és ring a melle,

így jár ezer csírává telve.

 

A kacagás hull, hull a lomb…

Hugom, hová mégy erre, mondd?

 

Látod, hogy hull az álmok szirma?

Hulló sziromra sorsod írva…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1923 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44556

Mécs László

 

 

TAVASZI KÖRTÁNC ÖREG GYEREKEK SZÁMÁRA

 

Zöld ág, zöld ág,

zöld levelecske,

tavasz-kertbe arany ajtót

nyitogat a fecske.

Furcsa kulcsa:

nyitogató nyelve,

csicsergő kis csodacsőre

varázsdallal telve.

Ringó bimbó

bólogat ottan,

hivogató rózsaselymü

rügyek ajka pattan.

Most csöpp gyermek

legyen minden ember,

fürge lábbal, csacska szájjal,

csodaváró szemmel.

Most a bánatot,

barna botunkat

hagyjuk itt a kapun kívül

s mindegyik rongyunkat;

mert bele menni

nem szabad mankósan!

Nyitva van az arany kapu,

bujjatok be gyorsan.

 

Rajta gyerekek,

ropjuk a táncot,

arany gyermekláncfü-szárból

csináljunk egy láncot.

Hinta, palinta

ring a rózsaszálon:

hintázgassuk a szivünket

arany napsugáron.

Gyertek gyerekek,

lányok elé álljunk,

szivünkből nőtt rózsafából

nyilacskát csináljunk!

Aztán fussunk

jó messze tőlük

s a szerelem arany hurján

lányok felé lőjük.

Dongó méhtől

csenjük a mézet

s annak adjuk, kinek szive

nyilacskánktól vérzett…

Zöld ág, zöld ág,

zöld levelecske…

Tavasz-kertbe arany ajtót

nyitogat a fecske…

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1923 [55-56.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44555

Mécs László

 

 

A HABOZÁSOK HÍDJÁN…

 

Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,

s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.

 

Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja,

gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.

 

A zűr zenéje mámoros hálóját szőtte, fonta,

s a szívem vergődése már csendesbedett naponta.

 

A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,

kálváriás halmok felett egy vérző Hold világolt...

 

Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,

tüzes folyóvá nőtt a bús kálváriák tövében.

 

A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta),

átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.

 

A híd ledőlt, magam pedig Szíved felé futottam.

Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.

 

Most itt vagyok, Tied vagyok... virágos ifjúságom

fáját elhoztam... harmatozd meg vérrel minden ágon.

 

Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket:

Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.

 

Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának:

mutasd nekik a sok között az én kálváriámat;

 

a végtelenben add nekik harmatját égi méznek,

– de villámmal verd őket át, ha egyszer visszanéznek...

 

 

Üzenet, 1923 [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44554

Mécs László

 

 

A MUNKÁS ÜNNEPEL

 

Május is van: mintha minden ünnepelne,

mintha mindent átragyogna most az élet szent szerelme.

Ifjú tűzzel jár az új Nap, mint a földnek vőlegénye,

udvarolgat földanyánknak s itt is, ott is titkosan

rózsás gyöngyöt, bimbót aggat almafára, rossz kökényre.

 

Nézzetek ma földanyánkra: tisztes munkásasszony-arca

sok szülésre emlékeztet, sok Halállal vívott harcra.

Milliónyi méhe mindig, mindig szült: csírákat termett

fák rügyében, a barázdák mélyein – míg a Halál

öntestében ásott mindig minden magzatának vermet...

 

Nézzetek ma földanyánkra: minden kínját elfeledte,

s friss, igéző kamasz-álmok szivárványlanak felette.

Gólyahírrel, gyöngyvirággal ékesíti új ruháját,

száz és száz pacsirta-postást küld a Vőlegény felé:

énekeljék nagy szerelmét, míg a kék eget bejárják.

 

Minden munkás ünnepeljen, hogyha ránkmosolyg egy ünnep!

Kik harcoltok a kenyérért: jöjjetek ma mindenünnet!

Álljatok meg minden gyárak, minden bányák, minden malmok,

küldjetek fel minden embert, hadd fürössze a tavasz,

s emberekkel teljenek meg mind a völgyek és a halmok!

 

Izma minden mozdulása, szíve minden dobbanása

döngeti az Éhség várát: sírni gyermekét ne lássa.

A Kenyérért morzsolódik minden csöpp energiája,

gyárak öblén, bányák mélyén, hivatalok rabigás

padjain, és sem Istenre nem gondolhat, sem fiára.

 

Kell az ünnep! hogy megálljon az a szörnyű hajsza, lárma,

melyben szebbik emberséged fölfalja a gyár s a tárna!

Ünnep virradt, munkás testvér! Most hajítsd el barna gondod,

pántlikázd föl vidám lelked: van fölösleges erőd,

termelj máma mókát, bimbót, mint tavasszal tréfás dombok!

 

Mit a gazdag mindig láthat: arra vesd szemed világát,

mit sötétre rémítettek műhelyek s az éjes bányák!

Nézz körül a szép világon szent örömre gyújtott szemmel,

milyen más a föld, ha végig harmatozza az öröm:

mennyi lélek szirma pattan, mennyi testvér, mennyi ember!

 

Most füleddel, mit süketté vert a munka zűrzavarja,

szívj zenét, hogy színesüljön lelked őszi bús avarja,

s nyílni fognak benned édes, testvér-hívó, tiszta rózsák!

Senki nem gyilkolt még embert, hallgatván a furulyát!

Hallgass verklit, gramofont, és balzsamot szór rád a Jóság!

 

S hallgasd: mennyi szív zenél a földön és örül körülted,

munkás szívek milliói, kik kórusba tömörültek,

hogy kizengjék szebb jövőjük szívük roppant orgonáján,

mely az Istent ostromolja: legyen végre egy akol,

s legyen minden ember testvér földünk minden véres táján!

 

 

Üzenet, 1923 [217-218.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44553

Mécs László

 

 

BÖLCSŐDAL A SZIVEMNEK

 

Minden alszik éjszakára…

Mint kísértet, egyre jár a

        bánatutca vándora.

Léha szél sok árnyat ingat,

bús kuvik szól: vágyaimnak

        temetési kántora.

Majd süket, halotti csend lesz…

Szívemet riasztva repdes

        búm: a barna bőregér.

És a néma éjszakába

sirni kezd magányos, árva

        kis szívem, mely egyre fél.

Csöndesülj le csöpp virágom,

a világon kacsalábon

        már az álom-vár forog.

Fent a Hold, a ferde sarló:

biztató remény e gyarló

        földtekén, arany horog.

Ringató fantáziámat

ráakasztom… és ha hármat

        számolok, csücsülj belé…

… Leng a hinta… ring a hinta…

száll a hinta… hull a hinta…

Álom-szirmokat lehint a

        hold a kisgyerek felé…

Csak csicsijja, csak bubujja,

álmodások selymes ujja

        símogasson édesem,

én meg addig itt a Holdra

nézve: tart-e jól a horga,

        csendes álmodat lesem…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [31-32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44552

Mécs László

 

 

ESŐBEN A MEZŐN

 

A táj felett szelíd ütemben

szitálnak bús esőszemek;

a bánat úgy vonul szivemben,

mint hosszu, hosszu gyászmenet.

 

Felhő feküdt a hosszu hegyre,

ma minden könnyes, bánatos;

cipőmrül sír a sár ma egyre,

amint a láb lomhán tapos.

 

Pedig csak tegnap jártam erre,

a rét mosolya reszketett;

mint tűzmadár, úgy szállt a hegyre

a nap s tüzet csepegtetett.

 

A tűz, a tűz belém szivárgott,

szívem szilaj tüzet fogott,

a lelkem ég felé virágot,

mosolyt és csókokat dobott.

 

Ma nincsen több okom sírásra,

ma is szelíd, boldog vagyok.

– Ma mégis mintha hantot ásna:

a lelkem olyan elhagyott.

 

Úgy sejtem, lelkem arca kettős:

az egyik napsugárt nevet,

mosollyal, fénnyel vértezett hős,

vágtatni villámon szeret.

 

Ködös köpenyben jár a másik,

amerre sárgul a berek,

a fákon zordul zongorázik

a szél s a holt levél pereg.

 

E kettős arc felett lezajlik

egész magános életem;

ha napba néz, ha ködbe hajlik:

a táj csak képkeret nekem.

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1923 [27-28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44551

Mécs László

 

 

SZENVEDNI KELL!

 

Áldott legyen a könny s a bánat.

Zord keresztedre bimbót csókolj

s úgy járd útját Kálváriádnak.

 

Az ég: a vágyak csillagboltja.

A boldogságra szomjas ember

vágyát erény, bűn el nem oltja.

 

Áldott legyen a könny s a bánat,

mert közel hoz a csillagokhoz

csúcsán a szent Kálváriának.

 

Angyallá lesz ott minden árva

és szárnya nő, s az ég kitárul

a vad latornak egy szavára.

 

 

Aranygyapjú, 1923 [49.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!