antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Túl sok a halálról, az árnyakról. Az életről írj, a mindennapokról, a rend iránti vágyról. (…) Nézd, a szűk stadionokban összezsúfolódott népek a gyűlölet himnuszait éneklik. Túl sok a zene, túl kevés a harmónia, a békesség, az értelem. A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói maradandóbbnak tűnnek a kétségbeesésnél. A szeretetről írj, a hosszú estékről, a hajnalról, a fákról, a fény végtelen türelméről.
Csak olyat tudok gondolni, hogy itt ünneplünk. Remélem sokan olvassák, és aki itt már megfordult, minél többen eljönnek, és hoznak valamit az évfordulóra.
sátán szájába, meddő mélyére, rejtsd el szerelmedet, ha mégsem az, ha adva, féled feledni magad, ha méred vágyad és mert gyáva vagy, szíved nehezéke csak...
ha azt hiszed, hogy gyötrelem csak az, mi rád ragad, s a lelked hasad át, és éned inal rettegve bércet; nem hiszed igazán nem is érted Isten végső igazát...
Sajnos, én délután négytől végkimerülésig ülésezem, nappal meg dolgozom.:-((
De majd másnap jól megnézem, hogy mit alkottatok!:-)) Tudom, ez végtelenül csúnya dolog, de nem én döntök az ülés időpontjáról. De ígérem, másnap hozok tortát!:-)
Itt voltál mindig és végig is itt maradsz, mint kérelem, mint bőröm alatti igény, mint koplalás, ha éhező gyerek szemek sírnak, ha lyukas bögrébe kapnak tejet...
Karoljuk egymást, mint reményt ölel bánat, és üres házunk képzeljünk palotának.
Az Úristen egyszer eljött a portámra Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, szénában aludt bizonyára, mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.
Sok mindenem volt akkor, sok fojtogató kacatom. Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon és mert tele volt a gyomrom, jobb-e meghalni mint élni, ez volt a gondom.
Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –, ó, mennyire égetett a szégyen mikor a szemembe nézett az a két szem oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. Az Isten elment. Az ajtó nyitva maradt.
S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba s ezüstös emlékezést édesanyámra. Most a várost járom s az Istent keresem. Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, de most már nem fog fájni semmi, mert elhagytam minden fojtogató kacatom. Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra kezünkben kalap, fejünk felett a nap.
„Szeretetért esedezünk emberek – nyissátok ki a szíveteket!”
A kórházi ágyamra omlik a világ, kötések közt hallom: a riadót zengi. Harcba szállnak az elvtársak az igazságért; harcba szállnak az elvtársak, nem hiányzik senki.
A kórházi ágyra omlik a világ, de sötét zugokból halál szeme is rajtam. Miért nem mehetek veletek elvtársak, mért halok meg, mikor elesni akartam?
b) Sírfelirat
Itt nyugszik Jirí Wolker. Költő volt. Szerette a világot, verekedni készült jogaiért. Meghalt mielőtt kiránthatta volna szívét a harcban. Huszonnégy évet élt.
A vigság gyászszá változék. - S alighogy a nap leáldozék: Jövének a vén táltosok Fehér talárban, hószakállal, Hosszan kesergő gyászdanával A földbe puha ágyat vetni. A kedves holtat eltemetni. - Attila a halvány halottnál Szobor-merőn bámulva ott áll: Letépte harczi koszorúját - Fásult komorság jelzi búját... "Hű kedvesed, szép hitvesed Urunk hová temetteted? Vegyülhetni az ő porába: Melyik rög lészen igy megáldva?" A vár előtt egy szikla áll, Sötét mogorva kődarab, - Alatta mélyed lenn a völgy, S völgy ölén habos patak. "Hol majd megállapodni fog E szikla: sirt ott ássatok! Egygyé lenni rideg földdel - Oda temessétek őt el!" - S izmos leventék oda térnek A kő alá szálfát vetének, S megzúditják, hogy ott vadul Fentről alá ropogva hull... S hol futva lejt a gyönge ér, S virággal tarka lenn a tér: Megáll döbbenve, mintha lába nőne, Meredten áll meg a cserjés mezőbe.
- Ott mély sirt ástanak Belérakván boglást, övet A szép hölgy mellé, ó szokásból, S ráhengeriték a követ. Bús áldozat zenéje tompán Mormolva a szent aggok ajkán... Mig a szél fehér lobogóval Játszott a barna kő felett: Melly századok után is a A királyi hölgy emléke lett.
* * *
Ott áll ma is a Réka erdejében - Mit róla nevezének el - A Réka-kő, s a puszta vár: Ormán panaszló kis madár A mult időkről énekel... A csillagsugáros éjfelen Midőn az erdő mélyen hallgat: A zomotornak bús zenéje A régi kőnél fel-feljajgat... S ki arra jár: a székely vándor Arczát szellő legyinti meg, Beszédes szellő: szelleme Sirban nyugvó nagy ősének. -
Csak kis kitartás! - biztatom magam, még futni kell, még minden messze van. Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen, sok a dolgunk még s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon, és este, ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok. Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, elkoptunk, de ne sejtse senki sem, higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, nem irgalmaznak ám az emberek, csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, frissen induljak minden reggelen, csak én tudom, ha ágyba roskadok, estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény, sokat sírtam; eső után a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, arcom hegy-völgye lágyan kisimul, csak este, ha ágyamba roskadok, érzem megint, nagyon fáradt vagyok. Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan, holnap sikerül minden biztosan, a félúton, szívem, jaj meg ne állj, kip-kop... tovább is híven kalapálj, a hegynek föl kicsit nehéz az út, szív kell hozzá, de aki odajut, a csillagok közt csillagként ragyog... csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom... Most meg-megállok s felfohászkodom: - Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... Csak kis kitartás, még egy hős iram, fussunk dalolva bátran és vígan... de este már a dal is csak dadog; altassatok el engem, csillagok!
Legközelebb biztos, hogy várkastély leszek! Szilaj falaim repkény futja be, körém kanyarintok egy vizes árkot, sejtelmes titkokkal tele. Szobáimban félhomály lesz, tornyaimban vész- bagoly huhog, nem nyitok, nem tárok sarkig, sem ajtót, sem ablakot . Falaim hallgatnak a régmúlt időkről, nagy tükrömben szétfoszlott emlékek sora... Padlóimon hagyott léptek nyomát, nem fejti ember meg soha. Teliholdkor szélkakas nyikordul, szél csapkodja parkom kapuját, vándor beleshet a kerítésen de nem tudhatja, mi van odaát!
Jól jönne most is egy csipetnyi titok! Elkelne most is egy mákszemnyi talány... De itt fekszem nyitott könyvként kitárva, szemed fényénél, szíved asztalán.
Január lekocog a lépcsőn, hóval teríti a vedlett falakat, itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr, ahol a kabátja elszakadt.
Vigyázva lépkedek a hóesésben, meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig, fehér lett üstököm, s a hátamon habzó angyalszárny világít.
Lábammal írom most a verset, e séta lesz most a költemény, bár összevissza ritmusban lépeget, de azért van benne zene és remény,
hogy lábtörés nélkül elérek a célig, s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra, válluk vonogatva elmaradnak a fák, sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.
Kisandítok a hó alól, a tél alól, sirály sípol, beérkező vonat dudál, kemény sarokkal hersegve csúszkál s a jégbe monogramokat vés február!
