"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
ha ugyanúgy ahogy a réges-régi ősz első éjjelén halkan hajnalt lehelnél derengő szememre s a kelő nap fényétől bársony- meleg kezed lágyan simítva ugyanúgy ébresztgetne bánatunk köddé válva tűnt álom lehetne repülnénk együtt szállnánk szabadon újjászületve ahogy a régi őszön suhannánk hosszan egymást ölelve amíg a fényből talán egy angyal ugyanúgy felénk integetne
Hallod susog az őszi szél, Neked zenél a sok levél. A nyárfa ága, hogy rezeg, Messzire száll a képzelet.
Nem oly rég még rügyfakadt, Zápor mosta a tájakat. Mára minden semmivé lett, Haldoklik most a természet.
A sok színes tarka levél, Sorsára vár, s talán remél. Szél letépi elrepíti, és a földön szétteríti.
*
Csendes őszi nap
Selymes napsütésben a levelek szállnak, Magasban fent lévők színesen pompáznak. Természet ünnepli a fák karneválját, Melyre felöltötte a tarka ruháját. Csendes őszi tájra , ha ráront majd a szél, Mind a földre hullik, ez a sok szép levél.
Kint a verandán szél játszik a hárfán. Aludj, Álmodó, míg tér és idő határvidékei közt lebegsz, addig én őrzöm az álmodat. Míg alszol, fogom a kezed, és lágy csókkal pecsételem rá ajkaidra saját álmomat… Hogy itt vagy karjaimban, az nekem egy megvalósult álom. Aludj, aludj, aludj, Sólyomszárnyú! Álombéli mosolyod szárnyalni hív. Vigyázok rád e múlékony órán, hogy álmod valamiképp el ne vesszen az éjszaka veszedelmes árnybozótosaiban.
Gyertyaláng lyukat éget az égre. Hamu a pereme, pernye hullik, Egyre hullik lelkem peremére. Várom lobbanó gyertyák melege, Szívem didergőn hideg egére Ráperzseljék lángoló betűkkel: Lépj ki magadból! Élned kéne! Nem tudok. Lent tart a gyász. Könnytelen szemmel torkomba Fuldokolja könnyem a sírás. Felnézek, fel a lyukas égre, Hátha meglátom, ott vagy, Lenézel, le, ide a mélybe. Várom a jelet, egyre várom, Neked jó, neked mesés a lét A gyertyalyuggatta másvilágon. Kérlek üzend meg, adj jelet! Nem kell több, nem kell más, Csak egy szellőnyi simogatás. Tudni fogom, te voltál. Nem fájna ennyire a halál, Ha te ott fent boldog volnál.
Az őszre dől a fű, enged a szélnek, s visszaindul. Mozdulatokban élnek az élők, de bennük kőszemű halott, győző legyőzött: a mozdulatlanod.
A mozdulatlan ott a mozdulásban, s valami hiány akarja, hogy lássam ön-szakadék szélén szirmok mint égnek, ha árnyékokat űznek fényvidékek.
A tölgyágra cinke száll, sárga melle serényke folt, ugrik, hogy megteremtse a színt, komorló, szürkezuzmós fának, kis semmi-díszt, mellyel a lomb még játszhat.
Szerettem nyarat, őszt, - vagy a tavasznak lelkes lángját, ha ébred álmos ablak, s virág zuhog égmámoros fehéren? Vagy a telet, bölcsebb, ítélő mélyben?
Egyiket sem talán. Most őszre dőlnek a fűkalászok. Kaszáló időnek tenyerében szél, felhő éle villan itt-ott kéknek megmaradt pillanatban.
Jó volna menni egy hiányzó álom mentén, széttörtből teljesért kiáltón, másik őszért, amelyben majd az alkony pirosa békít, szívek fölé hajlón,
melyben gyümölcsíz mesés méze zenget dal-lakodalmat: táguló szerelmet, s volt-őszök, telek szabaduló foglyát Szépség várja, karjai átkarolják...
Az őszre dől a fű, enged a szélnek, s visszaindul. Mozdulatokban élnek az élők, mégis, minden mozdulatban tél-félelem, súlyos, mozdíthatatlan.
Tél-félelem, hiány, holdarc-közönynek foncsorezüstjén csorognak a könnyek, s ha kiáltom, mit kér versbeli álom: önmagamnak, - és a Nincsnek kiáltom.
Életem tükörképe ha az évszakokat nézem, perccé zsugorítva kerülnek elébem.
Látom a tavasz fénylő tisztaságát, a gyermekkor önfeledt, vidám kacagását. A szerelmes kislány arca pirulását, eper ízű csókokat, szirmok kinyílását. Bibére repülő, zümmögő méheket, virágomból mind nektárt gyűjtenének.
Nyári estéken lágyan ring a csónak, a madarak a fákon csak nekem dalolnak. Keblem szép, kerek almává dagad, asszony lesz a lány ha szerelem fakad. Gyümölcsök érnek anya szívem alatt, Gyerek zsibongás tölti be házamat.
Lassan elköltöztek a dalos madárkák, levelek hullanak, sárgulnak a nyárfák Ősz szálakat fon az idő hajamba, a köd fátylat von ráncolt homlokomra. Kezem munkája már nem terem gyümölcsöt, a hatalom rendelete nyugdíjba küldött.
Szüleim elköltöztek, sajog a szívem, felnőtt gyerek voltam, de megöregedtem.. A bánat szétszaggat, lelkemre terül, szerelmetes társam, itt hagyott egyedül. Hideget lehel a tél az évszakoknak végén, de megyek tovább új tavaszt remélvén.
S ha már nem fordulhatsz sehova mert elhagyott isten, barát és ellenség, s a szeretet és szerelem mi körül vesz szégyenként éget Mert nincs kinek meggyónni mi benned van, és magad is legszívesebben, elhagynád magadat, Bűneid alól ki ad feloldozást ?
Erőteljes, szigorú csönd ez, recsegő, kivehetetlen gondolatokkal, megválaszolatlan kérdések sora koplal éhes szemük a csendre vetve, erre a makacs, törvény szerinti feleletre. Nem puha hallgatással motoz az est. Karmát az örökzöldek lombján
rekedt fészkekbe vájja, s azok jajongva rázzák súlyos fejük, mintha fájna a tél. Vagy a félelem, hogy veszni kell, méghozzá egyedül, jel nélkül, nesztelen, akár a megszaggatott madár, mi fű közé lapulva dermed másvilágra, csőre körül észrevétlen vész el az a csöpp felhő, leheletnyi pára, mi léte volt. Világok rengéséhez mi az parány,
pillesúlyú csönd, mit bordái között feledett az utolszor megvonagló izom, a mozdulatlanságba torpant kimerült erek, s a sietve illanó gyenge hő. Erőteljes, szigorú csönd ez, magam, papírra vetve vártam, meg-megszaladt, csonka képzelettel, mint akarnok embertöredék, kinek száján hívatlan vendég a szó, de ért, bólint. Formalinban úszó, torz álmai félbemaradt rajzok, megannyi keretbe vont, hallgatag illúzió. Nézd, ember, vézna vonalak vezetnek körül a szélek közti világ szótlan ösvényein, elrántva olykor a kép közepe felé, kivehetetlen görcsbe gabalyodott egykori terveim kócos bogához, mi ahogy az idő elhaladt, minden percével itt maradt mégis, úgy vitt el kézen fogva ehhez a mához, ehhez a hallgatásba zárt, amorf csendhez, formátlan hiányhoz, mit a csönd terem.
Naponta születnek a csodálatos lelkek. Megtanul sírni, nevetni a tudatlan gyermek. Minden mozdulatunk érzésekből fakad, hordozzuk magunkban a szépet és rosszakat. Válhatunk rosszá , vagy énünk lehet jámbor. Ki mit kapott s hozzá rakott e széles nagy világból. Itt vagyunk hát a világban, s a világ van bennünk, valahogy mégis egységbe születtünk Van ki csodát alkot, ami maradandó, van ki apró dolgot , és mind kettő halandó .
Tisztelj engem önmagadban EMBER,
az esendőt és én is így teszek ! Te csak akkor lehetsz okos ha én az együgyű létezek! Mily furcsa egyszerű szavak , de én tovább bántok,és engem is bántanak, Pedig tán az alapokban nem különbözünk, az én szemem ez csípi a tiédet az,
de néha mind könnyezünk. Előveszem tükröm magamba nézek,
megpróbálok tisztán látni Hát bizony sok a hibám és szoktam is hibázni ! Mindig elő kéne vennem, ha másról szólni vágynék, hogy ne bíráljak én a tökéletlen,
szavam inkább legyen ajándék ! S hogy agyam miért gondol ennyire butákat? Hát..., mert én meg, ilyen vagyok BOCSÁNAT !
A napfény tűnik fel így keleten... Mint ahogyan Te ragyogtál fel nekem, azon a reggelen. A Te lelkednek ragyogása bújtatta arany palástba a Napot s szemed kékje az eget festette oly csodálatosan szépre. S a lágy szellő, mintha csak kezed érintését varázsolta volna közelebb. Megérintetted jéghideg szívemet. Fölidézted, miről azt hittem, elveszett rég. Boldogságom hozta el ez a nap, s én hittem, bíztam újra a holnapban. Hogy van holnapom. Aznap még álmom is volt. Csodát álmodtam. Éjjel, ébren. S vártam a Napkeltét. Vágytam melegét, tüzét, fényét. Helyette üzenet jött, pár szó csupán: nem adhatom meg, mit szíved kíván...
A Napfény tűnik el így nyugaton... Ahogyan Te tűntél el a horizonton. S fényed helyét lassan a setét váltja lépésenként, tűnted helyén. Sötét árnyjáték csak a Világ, az élet... Törten hever a szívemből kisarjadt tűzvirág. Csend van megint. Mintha minden némán megállt volna, mintha kínomban így osztozna. Ám mintha e dermedt csendben még hallanám az elhalt madárdalt, fák suttogását, szíved dobbanását. Mintha érezném kezed, mintha mondanám a neved. De mintha minden csak mintha lenne.. Nem mintha semmi nem ért volna véget, vagy tán elhinném, hogy bármi szépet képes még hozni számomra az élet... Talán ha a Napfény...ott, nyugaton...
Itt ülök borult ég alatt csend-magot szemezgetve, s Istenhez fohászkodva morzsolgatom ujjperceim. Milyen hatalmas boltív takar előlem, hogy nyakam hiába nyújtogatom, hozzád sehogy el nem láthatok? Felhőkre hintem könyörgő szavaim, vigyék hozzád ringatva őket, s lábad elé hintve mazsolázhass benne. Töröld le egy érintéssel égő könnyeim, fújd el egy sóhajtással bánatfelhőim, s adj áldást bénán kulcsolt kezemre, vagy szólj rám és járni fogok, mint Lázár! Elszántan kiállok az esőre, hadd mossa szívem tisztára, s ha kell, hamvadjon el az égő csipkebokor perzselő tüzében. Mindegy, mit adsz, csak adj, hogy tudjam, bár nem látlak, de mindig mindenben ott rejtőzöl.
Mint igazgyöngy csilingel a szavad, Pedig még soha nem is láttalak. A csillaghullás is már véget ért, Most felhődunnás az ég, mondd, miért? Mikor jön röpke nap, hogy láthatlak, Hunyorog a Nap, langy sugarat ad. Őszülünk mi is, de még lángra kap: Zsarátnok, mely izzik hamu alatt. Felidézi régi ifjúságunk, Diszkó még nem volt, bulikba jártunk. És nem feledve ittuk a mámort, Jött a szerelem, nem hívtuk Ámort. Velünk volt mindig, és most azt hiszem, Több volt, mint mai nosztalgia, nem?
Egy csepp könny az égből, az elhunytakért, egy a szenvedőkért, az örök kínban égőkért. Egy csepp, minden lélekért, ki még csak keresi a békét, és egy azokért, kik félik a holnapot, és nem élték meg a tegnapot… … csak sodródtak a létezés tengerén, némán, üres szívvel. Egy csepp, az itt ragadt szellemekért, kik kapaszkodnak az élet árnyékába, és nem hiszik, hogy van másik út is… csak a pillanatban élnek.
Egy csepp könny az égből, minden be nem tartott ígéretért, minden hazug szóért és ökölbe szorult kézért. Egy csepp, az elkopott mosolyokért, az álarcokért. Egy csepp könny, az elsuttogott, és sosem teljesült kívánságokért, és millió csepp, az emberi kegyetlenség áldozataiért!
Félek, talán nincs is annyi könny az égben, mi lemoshatná és megtörhetné a fájdalom burkát. Miként lehetne minden rosszért megbocsátani?
Egy csepp könny az égből, vagy ezer… mind kevés. Az ember már letért a fény ösvényéről, és a sötétben bolyong…
Én azért mégis kérném, azt az egy, értük hulló cseppet… a lelkekért.
Aranyló lombú fák, Színes, zizegő avar Szikrázó őszi nap Sugara vidáman játszogat Illó, tétova fénynyaláb A szél rezegve sodorja tova Lebeg a kert fái között Az ősznek fanyar illata
A nyár messze ment. Megérkezett az ősz. A nappalok egyre rövidebbek. Búcsúzik a napfény, törten csillan a víz tükrén. Beértek a gyümölcsök, betakarították a termést, leszüretelték a szőlőt. A virágok is fakulnak, elvesztik szirmaikat. Ökörnyál fonja át ezüstösen a fákat, öleli a bokrokat. Búcsúznak a sárgult levelek az ágaktól, zizzenve az avarban. Didergő hónap október. Csípősek a hajnalok. Még kék az ég, de már ködfátyolos a reggel. Dérlepte avar a fák alatt, dércsípte csipkebogyók virítanak a bokrokon. A fenyők, a tuják zölden sóhajtoznak a vad szélben, ágaik fázósan hajladoznak. Bizony már néha hófelhők is megjelennek az égbolton. A szürke felhők alacsonyan sodródnak. Októberi eső kopog az ablakon, hideg cseppenként fújja az őszi, csípős szél. Sárga, barna levelek sodródnak tova, a reccsenő ágak nesze töri meg a csendet. Madarak dideregve bújnak meg az eresz alatt. Fáradt a napfény, homályos sugarai ölelnek, ringatnak bennünket. Szitáló ködöt oszlat bágyadt mosolya. Szénaboglyák, mezők illata kereng a levegőben. Szürkék a napok, lopakodó árnyak osonnak, letört ágakat, zizegő leveleket sodor az októberi szél. Az alkonyban elfogy a fény, párafelhők gomolyognak. Hirtelen esteledik. Az éjszakák egyre hosszabbak. Csípős, hideg fényt szór az égi udvaron a Hold és sápadtak a csillagok. Ködfátyol borul a világra. Homály és csend az októberbe ballagva.
