FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez! Megértésüket köszönjük: a moderátorok
Ja igen. Az előzőben kimaradtak olyan "kissebb" momentumok, mint az idegösszeroppanásom (szétvertem a szobámat) vagy az első depresszióm, mikor annyira magamba fordultam, hogy 2 hétig nem beszéltem senkivel.
Persze ezek már csak következmények...
Az összeroppanás volt a kitörési kisérlet, de csak nevettek rajta. Nem vették komolyan, amikor magamba fordultam, az meg feltűnt volna, de hiába kérdezték, nem érdekelt. Azt hiszem az már a belenyugvás előhírnöke volt. Vagy inkább a változásé, csak én nem veszem észre?
Mit csináljak, túl sokat gondolkozom. Túl sokat foglalkozom azzal, miért vagyok olyan amilyen. Miért nem érzem magam a közösség tagjának?
Anyám, és apám még születésemkor elváltak, soha nem laktak együtt. Amióta csak az eszemet tudom az anyámmal éltem, meg a nővéremmel. Anyám alkoholista volt, és nem igen törődött velünk. ELhanyagolt, és pasizott, állandóan. Volt hogy elment egy délután, és csak másnap jött haza, és fogalmunk se volt . merre járhat. Ekkor még csak kb 6-8 éves lehettem, a nővérem 2 évvel idősebb. Nem törődött velünk. Azt mondogatta, hiányzunk, meg mi vagyunk neki a legfontosabbak, de csak mondta. Nem törődött vele, hogy nézünk ki, milyen ruhákban járunk, mit eszünk... Állandóan olyan ruhák voltak rajtunk, illetve rajtam, ami feszélyezett, utáltam mindet. A nagyanyám vette őket, mert anyám elitta minden pénzünket. Az iskolában hamar kivülálló lettem, mert ugye általános iskolában aki csak kicsit is kilóg, azt már csúfolják. Nagyon nehezen viseltem. Mindenki csak belémrúgott, és valahol jogos volt, de nem én tehettem róla, még túl fiatal voltam... Egy idő után már nem is vártam az emberektől mást, csak azt hogy vajon hol szúr még egyet rajtam. Féltem tőlük, és azon töprengtem, miért éppen én? Miért én?
Szégyelltem ahogy élünk, ezért nem is beszéltem róla senkinek. Soha. Igy nem is tudhatták, miért vagyok olyan amilyen. Aztán ahogy idősebb lettem talpamra álltam, és bejelentettem anyámnak, ha mégegyszer eltűnik csak ugy egy egész napra, elmegyek. Átköltözök egy másik városba, a nagyanyámhoz. Megtette, és én költöztem. Ugyanezt a nővérem is eljátszotta, de az nem volt az igazi megoldás, ugyanis a nagyszülőknél nem éreztem otthon magam. Kivülállóként éreztem magam, és nem is éreztették velem, hogy esetleg nem kellene, hogy feszélyezzen a helyzet. Mindig a szememre hányták "Ha mi nem lennénk, mi lenne veletek?" és várták a köszöngetést nap mint nap...
Mire megszoktam volna az általános iskolát, és befogadtak volna, jött a középiskola. Egy csomó új ember, akik nem ismertek, és akiket én sem ismertem. Persze azonnal zárkózottan indítottam, és nem is tudtam könnyen feloldódni, és mire sikerült volna, addigra már ott is késő volt. A stílusom, és a vicceim, humorom miatt ismét céltábla lettem. Ismét kivulálló. Mire a középiskolát befejeztem, elértem a mai állapotot: tudom, hogy nem illek az emberek közé. NEm illek, mert nem hiányoznak. Soha nem segitett senki, soha nem szeretett senki, soha nem bizott bennem senki, soha nem dicsértek. Én most ezt viszont érzem. Nem érdekel senki baja, csak ha felfedezem magam a problémában. Nem szeretek senkit, nem bizok senkiben, és nem engedek magamhoz senkit közel. Régebben hiányszott a szeretet. Hiányzott egy barátnő, vagy valaki akivel megoszthatom a problémát, de ma már... Akartam, de nem ment. Megpróbálok közeledni valakihez, és ha elérek egy szintet,megijedek, automatikusan bezárkózom, és félek tőle.
Magányos vagyok, de nem hiányoznak az emberek, mert csak csalódásokat okoznak. Utálom őket. Utálom, mert van akinek jobb élete volt, és sikerült sok minden. Utálom mert őket szereti valaki.
Ha társaságban vagyok akkor él az álcám: viccelődök, mindenki jófejnek tart, csak senki sem sejti, hogy ez nem én vagyok. Ha viszont magamat adom, akkor azt hiszik, be vagyok füvezve, és szinte szóba se állnak velem. És csodálkoznak miért nincs barátnőm, hiszen joképű vagyok, vicces. Eeeeh. NEm akarok szerelmes lenni. Ugyis csak csalódás lesz a vége. Ugysem bíznék benne. Igazsag szerint azt sem tudom milyen az igazi szerelem. Mikor viszontszeretnek, és azt tudom... Sose volt benne részem.
És most egyedül vagyok, üresen, elszigetelve. Valaha ugyan ki akartam törni, de manapság már csak segitségért kiállthatok, mert egyedül nem megy...
Én pánikos vagyok(inkább voltam)és másfél évig én is tapasztaltam egy-két kellemetlen dolgot.
Az egyik nekem is ez a fáradékonyság,álmosság,koncentrációhiány,olvasáskor összeakadt a szemem(ez nem vicc!),stb.. volt.
Ezeket rendbe lehet tenni megfelelő gyógyszerekkel!
Javíts ki ha rosszul olvastam a sorok között, de úgy tünt nem akarsz gyógyszereket, mert valószínüleg nem vagy tisztában azok hatásával és sajnos sokan még ma is azt hiszik, hogy a gyógyszertől egy kómás zombie-vá válik a beteg.
Én úgy érzem a legtöbb lelki betegség (depi,pánik,agorafóbia,bulémia,stb.) gyakran valamilyen hosszan tartó vagy nagyon nagy lelki megpróbáltatás hatására indul el,
(munkanélküliség,rossz életkörülmények,haláleset,stb..) aztán ezek a kis fejünkben zavart okoznak és a betegség valamelyik idegingerület-átvivő anyag problémájázoz vezet.
Szándékosan nem akarok szakmai dolgokról írni, mert ezeket a Tamásnak kell hivatásból is jobban tudnia és én ezt nem tanultam, hanem átéltem és az ebből bennem kialakult gondolatokat szeretném tudtodra adni.
Én is futottam egy pár kört mielőtt egy normális dokihoz kerültem(szakmailag! :-) ráadásul a Tamás évfolyamtársa volt) és nem kívánom senkinek ezeket a plussz köröket.
Szóval hidd el a mai modern gyógyszerek nem vezetnek semmilyen függőséghez és remekül helyreteszik ezeket az idegingerületátvivőhosszúnevűfontosaprókisbigyókákat ÁLLJ! :-)))
Sajnos sokan még nem rendelkeznek a megfelelő tudással a dokik közül!(szívátültetést sem vállalna akármelyik sebész)
Az a baj, hogy sok lelki nyavajáról még az orvosok is azt gondolják, hogy pszichoterápi mindenképp kell és esetleg a megfelelő gyógyszeres segítséget nem ismerik ahhoz,hogy hatásosan segítsenek.
Ha jó gyógyszert kapsz akkor az (idő minden sebet begyógyít) egy idő után visszavezet az eredeti önmagadhoz(temperamentumos nő),mert a feltételes reflexek(az utóbbi idők rossz,szokatlan beidegződései)kitörlődnek az agyadból és megint erős leszel(mentálisan) és élheted a saját életed.
Tahát nem biztos, hogy kell a doki(pszichoterápeuta),bár most még annyira kiszolgálltatottnak érzed magad a világgal és önmagaddal szemben, hogy kétségbeesetten keresel valakit, aki egy cseppet is tud segíteni rajtad.
Ez eddig érthető,de gyógyszerek nélkül az állapotod javulása eléggé nehezen megjósolható (Csak kérdezz rá a pszichoterápeutádnál,ha őt választod,hogy mikor leszel megint a régi!
Nekem egy éve azt mondta egy terápeuta aki egy kórház idegosztályán dolgozik, hogy akár évtizedekig(!!!) is eltarthat a terápia!
Azthiszem írnom se kell, hogy nálam ez tette be az ajtót.)és ezt hetek, akár hónapok után sem fogják tudni megmondani,mert a terápiában mindig téged akarnak megváltoztatni,azt akarják, hogy te alkalmazkodj(alázattal,türelemmel) a helyzethez, viszont a világ,az idő nem fog rád várni és minden elpazarolt nap(betegen töltött nap) csak fölösleges szenvedés lesz egy pokolnak hitt(!) helyen.
A jó(!) gyógyszer viszont szépen helyreteszi a dolgokat(tudod a hosszúnevűeket) a fejedben és szép lassan (2-3 hét alatt) már érezhető javulás fog bekövetkeztetni és mivel senki sem úgy született a világra, hogy utálja az Életet, ezért mindent meg fogsz tenni , hogy helyre tedd a dolgaid és a gyógyszer hathatós támogatásával a hátad mögött élheted,egy idő után egészséges érzettel az életed.
Húú de sokat írtam!
Ha kérdésed van írj!!
Hidd el te vagy önmagad legjobb gyógyítója és lehet, hogy évekig kell akár szedni a gyógyszert, de teljesen normális életet lehet élni egy kis gyógyszeres támogatással.
És nem vagy "diliflepnis"!
Én inkább azt mondanám stresszallergia, amit vagy kerülgetsz, mint a polleneket vagy egy jó készítménnyel a mostanihoz képest teljes egészében tudod élni a kis életed.
Naa, most már tényleg abbahagyom,csak belőlem is kikívánkozott a segítenivágyás!
Koszonom, hogy mindezt leirtatok.
De felreertes ne essen, en nem sirni akarok itt evekig, hanem a megoldast keresem.
Nem vagyok *alapbol depis*. Azt hiszem a velem tortentek mindenkinek sok lett volna, kivetel nelkul. Megsem bogni kivanok, hanem megoldani valahogy (megha neha-neha jo is elmerulni az onsajnalatban):).
Jelenleg ugy latom, hogy szakember segitsege jo lenne, mert ertekes idot vesztek azzal, hogy nem tudok fontos dolgokra koncentralni. De nem kivanok gyogyszeren elni, a tuneti kezeles nem megoldas csak gyorssegely. Az okokat akarom ismerni, a tanulsagot leszurni es tovabb lepni.
Ugyanakkor koszonom a kedvessegeteket, jo volt akkor ezt kiirni magambol, de tudjatok hosszan errol nem erdemes beszelgetni, mert az nem megoldas, csak egyhelyben valo toporgas:(
Szoval megegyszer koszonom a kedvessegeteket. Jokat nektek is!
Szomorúan olvastam történted, ezt én már kétszer átéltem, szerencsére nem szenvedő alanyként. Négy barátnőm közül kettő különböző mértékben depressziós, egyikkel 9, másikkal 12 hónapig együttjártam, bár inkább "együttéreztem". Ily módon mégis szenvedő alanyként a tehetetlenségem miatt. Először nem tudtam mi a depresszió, és hisztériának tituláltam de nem vitáztam. Később megtudtam, és a problémákat nem veszekedéssel, hanem csitítgatással, odabújással, kívánságteljesítéssel ( mégha nem is volt értelme ) reagáltam le. Még büszke is vagyok magamra, hogy mások által kiállhatatlan természetű lányokkal egyszer sem veszekedtem, kisebb vitákon kívül, mikor jó nagy hülyeséget akart elkövetni a leányzó. Persze ráuntam a leányzóra, illetve elszállt a szerelemem, s nem tudtam társnak tekinteni. Ekkor még nem tudtam hogy depi. A második leány nagyon szép és életrevaló benyomást keltett néhány hónapig, aztán elkezte ugyanazokat a "tüneteket" produkálni. Kiderült hogy depis, csak a gyógyszerek miatt érzi jól magát, amikor épp nincs padlón. Persze csökkentette az adagot, mert le akart szokni róla, azt hitte, a lassú csökkentéssel a gyógyszert elhagyhatja, ő meg jobban lesz. De nem eszik ilyen forrón a kását. Egyre sűrűbben kellett meghallgatni a panaszait órákon át, mik megoldásában csak annyit tudtam segíteni, hogy meghallgattam, vígasztaltam, s memorizáltam mikre "allergiás", milyen neveket, helyszíneket, becézéseket, szófordulatokat nem szabad mondani, mert vígasztalhatom egy órát, s nem hogy lekéssük, hanem el se indulunk oda, ahová terveztük. Persze hiába vigyáztam, akikkel találkoztunk társaságban, úton-útfélen, kimondták helyettem. Persze épp a depi volt a legnagyobb tabu, és véletlenül sem lehetett kioktatni másokat, hogyan viselkedjenek vele, ne faggassák semmiről, mert mindent támadásnak vesz, ha rossz kedve van. Szegénykém rengeteget küzdött magával, mosolygott mikor járt benne az ideg, hogy ne lássák mit érez valójában.
Nem láthatjátok, de most könnyezek. Visszagondolok, sokszor láttam - mert éreztem minden rezdülését, hangszínét-, tudtam hogy érzi magát és mégis nevet, próbál viccelni másokkal, a bőgés határán van, de még mindig mosolyog és szedi a nagy levegőket ... Volt mikor nem mertem ránézni, mert én sírtam volna el magam. Mások persze nem tudták, mekkora kést szúrnak bele, mikor a múltat emlegették, amitől szabadulni akart. Olvastam a szakirodalmat, és azt hittem majd meggyógyul mellettem, a fiatalkori szeretethiányra és szerelmi csalódásokra gyanakodtam a kiváltó okot illetően, s ezeket igyekeztem pótolni, s javulást reméltem. Sajnos hiába. Hangulata egyenes arányban volt a szedett gyógyszer mennyiségével, illetve a fájó emlékek felidézésével. Persze nem csak fájó emlékeim vannak, mikor jól érezte magát, ő volt a menyországom, szeretett és törődött velem, mindig próbálta visszaadni azt a szeretetet, mit én adtam nehéz napjaiban, s emlegette : Ez vagyok én, s ez akarok maradni. S mindig azt gondoltam, na végre, sikerült! Persze egyszer fent, egyszer lent.
Szüleimmel lakom, ő állanóan kritizálta őket, a saját házam építésére - melyek 80 százalékban finanszíroztak - azt mondta, hogy szüleim kihasználnak, ők fütyülnek én meg ugrálok. A szüleim meghallották az előéletét (jóakarók mindig vannak) : depi+öngyilkossági kísérlet+főzni se tud+kétszázezer OTP-je van, stb. + több hülyeség, ami nem is igaz), elle fordultak, persze nem nyíltan. "Meg akartak óvni tőle", szidták mint a bokrot, az utolsó nem depis barátnőmet ajánlgatták, vele biztos jól járok, vár még rám, stb. Ez utóbbi tényleg igaz volt, tett is kísérletet kapcsolatunk visszaállítására kétszer is, de én azóta már két szerelemmel továbbléptem. A szerelmem meg szüleimet szidta, elég hülyén éreztem magam két tűz közt. Ha dolgom volt és nem tudtam elmenni hozzá, akkor "biztos már megint nekik dolgozom ", de ha elmentem, akkor "már megint ahhoz a bolondhoz mész, izédd meg, másra úgyse jó" + "ne nevettesd ki magad" + "eszedné legyél, majd megfog egy gyerekkel" + "érjél haza időben" + amit még csak ki lehet találni. Ha csak egy tizedét mondtam volna el itthon vagy a barátnőmnek, hogy egymásra miket mondanak, kitört volna a harmadik világháború. Hát nem vagyok egy labilis idegzetű, de kezdett sok energiám rámenni a harcoló felek közti egyensúlyozásra, minden reményem szétfoszlott a házasságot illetően. Egyszer csak robbant a bomba, az első világháború mintájára egy lényegtelen dolgon összevesztek, a kisasszony ki lett tiltva a családi házból, még a családi autóból is, mi meg nem szándékoztuk az amúgy is reménytelen kapcsolatot tovább folytatni. Persze titokban még találkoztunk, megbeszéltük a dolgokat, jól kibőgtük magunkat stb., azóta is egy kicsit hozzábújok, magamhoz szorítom, ha találkozunk valahol. Most a sok jó emlékből élek, és keresem a követekző leányzót.
Ezeket csak azért írtam le, mert kísértetiesen hasonlít a "hangulatjelentésed" az exbarátnőméhez. Adok néhány jó tanácsot, Tamás majd kiigazít, ha hülyeséget írtam. Övé a prioritás, neki higgy, ne nekem.
1. Valamilyen szinten depi vagy, de minden ötödik ember az, egyes felmérések szerint. Minden depi szerzett mentális probléma, és ami a lényeg: ami szerzett, AZ EL IS HAGYHATÓ. Pl a szexualitás ösztön, nincs az terápia, mely után egy jó nő ne mozgatná meg a fantáziámat, de ami traumát életem során tapasztalok, az visszacsinálható, tehát van kiút.
2. A nők hajlamosabbak a depire, mert igényesebbek a sprituális életre, lelkizősebbek, ugyanaz az érzelmi veszteséget nagyobb tragédiénak élik meg, nagyobb az együttérző képességük, hamarabb hibáztatják magukat, ennyi kalamajka után mindenki beleesett volna, nem a te gyengeségeden múlott, nem vagy hibás semmiben, ha valamiben mégis, akkor az csak az lenne, hogy nem akarsz kikeveredni ebből, de ez nem igaz, mert akkor nem írtál volna. Tehát nem vagy hibás, verj ki a fejedből minden bűntudatot. Hibás e a sánta, hogy nem veszik be a focicsapatba? És a csapat? Ők sem. Minden harag csak félreértés lehet. Megoldás: meggyógyítani a sántát.
3. A gyógyulást három vonalon kell egyszerre vinni. Nagy feladat, de megoldható.
- szakember (gyógyszer + terápia + ... )
- barátok, akik jószándékúak, nem reagálnak ellenségesen a "hisztériádra", mehetsz velük szórakozni.
- elfoglaltság, mely gyorsan sikerélményhez juttat, leköt, s nem gondolkozol a sanyarú sorsodon.
4. Mit ne tegyél:
- elfelejteni a szakembernek bejelenteni az öngyilkossági szándékod, ha mélypontra jutsz. Ne feledd: Normális ésszel eszedben sem volna ilyet tenni, hagyatkozz a szakemberre, Ő a te normális eszed, s kihoz belőle. Ilyenkor lehet a gyerekedre gondolni, s minden jóra, mi ellensúlyozza az úgyseleszjobb érzést.
- Magadtól babrálni a gyógyszer adagolását, nagyon kényes az agy vegykonyhája, hozzá nem értők csak rontani tudják. Ha az adag változtatása után jobban érzi magát a paciens, az csak véletlen, a változtatás hatása sokszor hetek múlva jelentkezik. S akkor padló.
- Más depi típusú emberekkel való konzultáció. Csak emlékeztetni tudnak arra a rosszra, mit nagynehezen elfelejtettél. Ez olyan, mint az ördögtől tanácsot kérni, először segít ( amíg a másik depi téged meghallgat), utána sokkal többet ront ( mikor a nyakadba zúdítja az ő problémáit).
Ez még a "jószándékú" beszélgetés. Mi van, ha klimaxos kedvében találod, s te vagy az oka mindennek. Pont ez nem hiányzik neked. Lásd negyedik hapsid. "Mindketten sirattunk valakit ez volt a kozos pont." Józan paraszti ésszel egy negatív esemény nem lehet egy kapcsolat alapja. Lehet hogy először örülsz egy másik szenvedőnek - Lám-lám, nem csak én vagyok szerencsétlen -, de ez a vak vezet világtalant tipikus példája, együtt esnek a szakadékba. (exbarátnőm mesélt egy-két régebbi kapcsoltáról - veszekedés+féltékenység+stb, innen vagyok ilyen okos. Egyik őrült után az idegosztályon tért magához. Szeretlekismegnemis szindróma, kész téboly.)
- Magadra venni minden rosszat, mit a fejedhez vágnak. Ha ez nem jellemző rád, akkor szerencsés vagy.
- Elfojtani a sírást, a megkönnyebbülés ajándék neked, mi utána jár. Ezt illik egy kis mosolygással nyugtázni....
- Visszafogadni olyan hapsit, akit még hosszú idő után is úgy ítélsz meg, hogy csak rontott a helyzeteden. Hidd el, tovább fogja rontani. Egy lelkibetek ürge, a legjobb szándékkal sem tud rajtad segíteni, feleslegesen idegesít. Minden embert valójában az bosszantja egy másikban legjobban, amit saját magában sem szeret. Ez nem tudatos, a tudatalattid csinálja. Pl egy ideges típust egy másik ideges típus idegesít fel legjobban, fél perc se kell hozzá. A cégnél ez megy, mi meg általában röhögünk. Nem szép, de ez van. Ha a férj nem boldogul a padlószőnyeg beszabásával, a felesége lehordja mindennek. Miért? Mert ő sem tudja, és a saját tehetetlenségére emlékezteti. Ha tudná, nagy fölényesen mosolyogva megcsinálná, s learatná a babért. Ha tudja és mégis ... hát ott nagy baj van, az már rossz szándék!
- Elfelejteni segíteni másokon. 1. Ha segítesz, javul a megítélésed mások szemében, ami nagyszerű. 2. Javul a saját megítélésed saját szemedben, ami még nagyszerűbb. Csak az a titka, hogy ne várj ellenszolgáltatást. Ha mégis viszonozzák, 5 másodpercnél nagyobb szabadkozás után fogadd el, neked sem esik jól, ha nem akarják elfogadni a te segítséged, viszonzásod.
Tudnék még írni sokat, de az is csoda, ha ennyi okosságot egyfalatban átvisz ez a kis ablak.
írhatnám hogy fel a fejjel meg egyebek, te meg hogy azt hogy kell, könnyű azt mondani, lennék csak a te helyedben, így inkább nem írok semmit. Tamás úgyis reagál, ő a mester. Megaztán nem panaszkodhat, pezseg a topic. Bárcsak ne kellene pezsegnie. Szia angyalom, mégiscsak: Fel a fejjel, hiszen: úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy!
Kedves h Windy!
Sok-sok problémád van és biztos, hogy Neked is jobb, hogy mindezt elmondhatttad,mert már nagyon nyomasztottak.
Sokszor találjuk nehéznek az életet, főleg amikor elveszítünk valakit, /velem is megtörtént/ és nem tudtunk elbúcsúzni tőle, nem láttuk beteg-e, és motoszkál bennünk, hogy talán segíthettünk volna...és ilyenkor érezzük, hogy egyedül vagyunk.
Van mikor minden összejön, és ilyenkor mindent értelmetlennek látunk.
Hazajövünk és nem érezzük amelegséget, nem tudjuk megosztani érzéseinket, nem tudjuk megbeszélni......
De nem adjuk fel!
Tisztába kell magunkba tenni a kérdést, hogy igazándiból tudtunk volna-e másként cselekedni, hiszen vannak dolgok, események melyeket nem kerülhetünk el, vagy későn eszmélünk...
Remélem a Többiek bölcsebbeket írnak!
Szép álmokat!
Kedves Tamas!
Koszonom. Bar igy lenne es "csak" ennyirol szolna. Igyexem szakembert talalni. Olyat jobban szeretnek aki nem gyogyszerrel, inkabb analizissel dolgozik. Hol lehet kideriteni, hogy egy adott varosban kik johetnek szoba?
elmondása alapján úgy tűnik, hogy egy feldolgozatlan veszetsélgélménytől szenved, amibe bármelyikünk belekerülhet ennyi veszteség után. Valószínűleg hogy lezáratlanul és fájdalmasan végződő kapcsolatait sem sikerült még eddig elgyászolnia rendesen, és a valódi halálesetek is feldolgozatlanok maradtak. Mivel úgy érzi, hogy érzelmileg labilis, és gyakran sír, és ez nem javul, félő, hogy további kapcsolataiban is ismétlődni fog ez a minta. Érdemes mindenképpen szakemberhez fordulnia, akivel átbeszélheti a problémáit, mivel írta, hogy másokkal (barátokkal, ismerősökkel) ez nem sikerült.
TiNa-nak: Az Atarax álatlában ellenőrzött szedés esetén nem okoz hozzászokást, jó szorongásoldó, nem okoz elvonási tüneteket. De mint minden szorongásoldó, nem öngyógyításra való, csak orvosi ellenőrzés mellett szedhető.
Cedar-nak: meg kell kérdezned a helyi (kerületi) nevelési tanácsadóban, családsegítő központban, vagy a kerületi pszichiátriai gondozóban, hogy ki van registrált pszichoterapeuta a kerületben. Létezik szakmai regiszter,nyilvántartás, erről a Pszichoterápiás Tanácsnál lehet érdeklődni, a Magyar Pszichiátriai Társaságnál (tel: 275-0000). Azt, hogy a gyógyszerleállítást miért csináltad, és most mit tegyél, azt attól kell megkérdezned, aki felírta a gyógyszert, ez egyszerűen így ellenőrizhető, egyébként ki fog csúszni a dolog a kezedből. Mint már korábban is írtam, ezek e gyógyszerek nem öngyógyításra valók, csak orvosi ellenőrzés mellett szedhetők.
Hat lehet, hogy nagyon hosszu lesz, de le van ejte, max. paran megnyomjak a PgDn-t. Nem, igazabol sose tudtam kiadni magambol, kiadtam en nyilvanosan, de valahogy... Szoval nem tudom. Nem ertem, nem all ossze csak azt erzem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Apam:
Volakeppen 3 eves voltam amikortol nagyon ritkan lattam (6 mikor tenylegesen elvaltak). Nagyon szeretettem, ragaszkodtam hozza, de azt hiszem igazan nem ismertem. Nagyon okos volt, sziporkazo, de alkoholista. Es nagyon mas mint anyam. Anyam nem nagyon szeretett, azt hiszem azert mert apamra emlekeztettem, legalabbis ezt mondta. Es sose allt ki mellettem. A suliban a tanarnak adott igazat, a baratnoivel egyutt szidott. Ezzel egyutt megtett ertem mindent, azaz pluszmunka, hogy elni tudjunk,stb. De nem lehetett odabujni hozza sosem, mert eltolt azzal, hogy ne hizelegj.
Mindig maganyos voltam, voltak onertekelesi problemaim, kilogtam a sorbol, stb.
Apam egesz mas volt, mint anyam, nem volt prud. 16 eves voltam (kb. 7 eve nem lattam) mikor egyszer jott egy tavirat, hogy "ekkor es ekkor erkezem, az allomason varj, apad". Ebben az idoszakban lattam meg parszor, ittunk egyutt, beszelgettunk, jo volt, de nem igazan erdekeltem.
Aztan megint megfeletkezett rolam. 18 eves voltam mikor a leendo ferjemmel meglatogattuk, de eppen sokat ivott es szinte ugy dobott ki bennunket.
Utana meg soxor probaltam keresni, de sosem valaszolt, egyszeruen nem kommunkialt velem:((( Utoljara akkor kerestem mikor a fiam megszuletett, kuldtem egy kepet es megirtam hol lakunk, de nem felelt. Kesobb a levelet megtalaltam a dolgai kozott. Azt hittem azert nem mert boldog hazassagban el, es nem hianyzom oda.
Mikor meghalt, akkor tudtam meg, hogy a kovetkezo felesege mar harom eve elhagyta, de megsem keresett meg. Egyedul halt meg, egy szemetdombon, szoval annyira elhagyta magat vegul, hogy a kutyajat se vitte le, azt hiszem erted... Szivelegtelenseget allapitottak meg. A hutoben meg talaltam egy felig felszivott fecsekendot, nem tudom mi volt benne, de apam gyogyszeresz volt. Es azota se tudok szabadulni a tudattol, hogy miert nem keresett meg:(((( es miert lett ongyilkos, ha az lett.
Ferjem: Nagy langolas volt, de mar akkor mikor terhes lettem latszott, hogy nem fog mukodni. Evekig remenykedtem, hogy megis, es probaltam, de nem ment. A csaladja befolyasa nagyon eros volt. Engem leginkabb szegyelt elottuk azt hiszem. Sosem fogadtak be. A hazassagban felmerulo egzisztencialis problemak, vagy a gyerekkel kapcsolatos problemak megoldasaban sosem vett reszt, inkabb elmenekult otthonrol. Mikor megszultem a fiunkat meg egy szal viragra se meltatott, nem jart haza, egyedul hagyott. Anyam meg ugy reagalt, hogy van neked egy ferjed is.
Mindegy, szoval ugy ereztem, hogy hiaba elek hazassagban - egyedul vagyok.
A kaput 12 ev utan az tette be, hogy egy onkormanyzati lakasban laktunk (mostmar o nem) es a berleti szerzodest nem akartak meghosszabbitani, mert kettonk egyuttes jovedelme valami minimalis mertekben meghaladta az eloirtat. De nem volt hova mennunk (alberletet nem tudtunk volna megfizetni) szoval azt kertem tole, hogy valjunk el papiron, es akkor nekem meg fogjak hosszabbitani. Ezt hiusagi okbol elutasitotta, de alternativ megoldast nem tudott. Fel evig voltak remalmaim, hogy mi lesz velunk, vegul egy onk. kepviselo ismerosomtol kertem segitseget, aki megigerte, hogy segit, de "mellesleg" meghivott vacsorazni. A ferjem tudta, segitett normalisan feloltozni, kifesulte a hajam, stb.:(
A kepviselo baratom rendes volt, azt mondta, nem kell megtennem, mindenkepp segit. Talalkoztunk meg parszor es szep lassan beleszerettem (talan a josagaert). A ferjemtol viszont ekkor olyan mertekben eltavolodtam, hogy a latvanyat sem birtam elviselni, ugy ereztem, hogy elarult, es hogy ennek egy *normalis* ferj mellett nem szabadott volna megtortennie, hogy ilyen helyzetbe keruljunk. Szoval akkor semmi ido alatt kulonvaltam tole.
A kovetkezo a kepviselo volt. Nagyon szerettem es azt hiszem o is, de csaladja volt es mindketten lelkiismeretesek voltunk, szoval egy ev szenvedes utan vegul o zarta azzal, hogy "rossz idoben, rossz helyen". Ami ebben a legremesebb volt, hogy o elotte a baratom volt, a tortentek utan viszont errol szo sem lehetett es igy nem csak a szerelmem de a baratom is elvesztettem.
A negyediket itt ismertem meg. Melekben kedves volt, jol megertettuk egymast (hittem en). Mindketten sirattunk valakit ez volt a kozos pont. Ugyanakkor sportot csinalt belole, hogy feltekennye tegyen es abbol a temperamentumos nobol aki voltam atvedlettem egy hisztis remsegge.
Nagyon szerettem. Azt mondta velem akar elni, egy masik orszagban es en itt fel is rugtam joforman mindenemet, hogy ezt kivitelezzuk valahogy.
A masodik kulfoldi utamkor, mikor jobinterju miatt utaztam ki, derult ki veletlenul, hogy a jarasunk elejen tobbszor megcsalt, hazudott, hogy a kapcsolatunnkat megelozo baratsag neki semmit sem jelentett, kigunyolt es kirohogott a hatam mogott. Az itteni tarsasag elott meg szegyellt amit azzal kompenzalt, hogy a hatam mogott elsutott olyanokat, ami egyertelmuve tette, hogy nem az eszemert jar velem. Ebbol nehany dolgot elotte is lattam, de tenyleg nagyon szerettem es azt hittem a sajat eddigi kudarcai miatt olyan amilyen es majd elmulik. Ugyanakkor - nem tudom mennyire az en hibam is - de gyakran ereztem a bizonytalansagat, ami valamilyen szinten belolem is termeszetellenes reakciokat valtott ki, amugy sem volt onbizalmam es itt olyan volt mintha mindig egy vekony jegen tancoltam volna.
Ehhez jarult meg hogy rettegtem az itthoni egzisztenciam elvesztese miatt (munkahely) es erre nem volt vevo azaz ha emiatt zavartam, akkor mubalhenak titulalta.
Mindegy, vegul is az unalmast akkor mondta be, mikor mar itthonrol melben elmondtam neki, hogy tudom mit tett, de ettol meg szeretem, megertem, csak gondoskodjon rola, hogy ne kelljen tobbe ezekkel a dolgokkal szembesulnom, mert megalazo.
Ezt ismet mubalhenak titulalta es kirugott. Innentol kolcsonos szemetkedesek jottek, en nyilvanosan "rohantam ki" o meg a hatterben szakitott meg minden kommunkiaciot. Ha megis ki tudtam provokalni a kapcsolatfelvetelt, akkor tett rola, hogy meg jobban megalazzon, vagy kigunyoljon.
Ennyi a tortenet. Amit ebbol leszurtem, hogy sosem voltam lelkileg stabil valaki, ezt tudom. Jelenleg viszont ugy nez ki a helyzet, ahogyan irtam. Nem tudom feldolgozni. Nem tudok szabadulni a tudattol, hogy elrontom, hogy van bennem valami amiert mindenki elhagy. Ehhez tarsul valami remenytelensegfele is, azaz nem hiszem, hogy ujra birom kezdeni az eletem, munkahely, elvesztett anyagiak, stb. De a legrosszabb az erzelmi veszteseg. Szoval allandoan valtozik a hangulatom. Nincs kedvem felkelni, szeretnek csak ugy elaludni, sirok, orokke vissza jutok abba a korbe, hogy mit ronthattam el es egy oltari 0-nak erzem magam. Nem tudok aludni, ha megis (nyugtatoval) akkor remalmaim vannak, es a nyugtato is rovid ideig hat csak. Soxor en is erzem, hogy elvesztem a realitaserzekemet, de teljesen, mert aztan kesobb rajovok, hogy hujesegeket gondoltam. Megsem birok kimaszni. Es fogyok. Folyamatosan. Ez egy honapja tart. Az a keves baratom aki van, tenyleg mindent megtett, hogy talpra allitson es en is azt hittem, hogy jobb lesz, de nem jobb. Felek, hogy nem tudom egyedul megoldani, es nem akarok elkesni. Felek, hogy egy kiborult pillanatomban (ilyenkor valami megorulok ha nem teszek valamit vagy most itt veget kell vetni mert nem birom elviselni hangulatban vagyok - szoval felek. Es van egy gyerekem aki miatt nem adhatnam fel.
A leglehetelnebb helyzetekben bogom el magam, (a munkahelyem meg ideiglenesen meg van) de folyton elkesem, benn is elsirom magam, vagy nem birok megulni, nem tudok a munkamra figyelni. Latjak. Ha elszurok valamit akkor tenyleg semmi ido alatt meg fognak szabadulni tolem. Emellett allast kene palyaznom, tanulnom, stb, hogy kimaszhassak, de nincs erom hozza. Minden nap megfogadom, hogy holnap tenyleg aztan megsem kezdem el, hanem arra gondolok, hogy olyan mindegy, ugyse lesz jobb, vagy egyszeruen tul faradtnak erzem magam, gyengenek, szedulok, vagy nem fog az agyam, de egyaltalan nem a legegyszerubb mondatot is haromszor el kell olvasnom.
Szoval azt hiszem orvosi segitsegre van szuksegem, eshat nem erdekel ki mit gondol, ha dilifelpni akkor az, de ha valoban baj van velem, tudni akarom, es ha mindig is velem volt a baj, akkor azt is. Azt tudom, hogy ugy erzem mindenki elhagy es rettegek a gondolattol, hogy mindig egyedul kell elnem, mert szamomra ez ertelmetlen elet, en tartozni szeretnek valakihez. Es megis elvesztem oket. Igy vagy ugy, de senkinek sem jelentettem annyit, hogy nyilvosan vallalni merjen, vagy ki tartson mellettem akkor is, ha baj van. Szoval folyamatosan azt erzem, hogy nem szerettek es felek, hogy ez igy is marad.
Elnezest, tudom, hogy hosszu lett. Varom, hogy mondjatok valamit, hova forduljak, vagy ha van orvos koztetek akkor annak is orulnek ha mondana valamit.
Kedves h Windy,
gondolom, kapsz még válaszokat. Azt hiszem, nem közönéges hisztiről van szó. És szenvedsz tőle. Leírásodból következik, hogy apád halála volt az, ami annyira megrázott, és az ő "elhagyása" , az elhagyás miatti szorongás (is) jön újra és újra felszinre. Az elhagyás okozta szorongás. Volt valaki, akinek el tudtad mondani, akivel meg tudtad beszélni a történteket, kezdve apád haláláról? Vagy -- túlságosan is magadba rejtetted, és ez (is) okozza ezt a -végülis érthető- feszültséget? Jó lene, ha írnál arról, hogyan halt meg apád, hány éves voltál akkor, és hogyan -és szerinted miért- hagytak ott. És ez a 4 férfi nagyjából egy tipus volt, vagy különbözőek? Minderre megpróbálhatsz itt is válaszolni, de azt hiszem, pszichoterápiára lenne szükséged, és az segítene is. Tisztábban látnád mindazt, ami veled történt. És jelenlegi állapotodat is. Ajánlhatnám, hogy hová fordulhatsz, de ezt valószinüleg megteszik itt mások, ha szükségesnek találják. Várom válaszodat.
Segitseget szeretnek kerni. Nem tudom jo helyen jarok-e, de talan abban tudtok segiteni hova forduljak.
Elozmenyek: 2 ev alatt 4 szamomra mas-mas szempontbol fontos embert vesztettem el. Az egyik az apam volt (meghalt), a masodik a ferjem, majd utana ket baratom. Az utolsot kb. egy hónapja. Olyan mintha meghalt volna.
Nem tudok túljutni rajta. Hiszterias rohamaim vannak, pillanatonkent valtozik a hangulatom, napjaban tobbszor gondolok arra, hogy ez mar szanalmas, ez nem let, hogy ossze kene szedni a batorsagom es befejezni. Omlik korulottem minden, nem tudom rendesen ellatni a munkam, vagy egyszeruen felugrom a helyemrol vagy sirok. Néha jobb egy kicsit, akkor úgy érzem elmúlik, túljutok rajta, de aztan kezdem előről. A gyerekem a szószoros értelmében elmenekült mert már nem bírta. És én próbálom, úgy értem próbálok uralkodni magamon, de nem megy. Az elmúlt kb. egy hónap alatt 4 kilót fogytam, ha nappal tudatosan próbálok nem gondolni rá, akkor éjjel vannak nyomasztó álmaim. Már mindenki menekül tőlem, mert hisztériásnak tartanak - és igazuk van. És nem voltam ilyen.
Ráadásul nem tudok szabadulni a tudattól, hogy az én hibám, hogy valahogy én tehetek róla, hogy elvesztem akiket szeretek, hogy igy-vagy úgy, de elhagynak, pedig annyira igyekeztem.
Szóval nem tudom. Nem hiszem, hogy egyedul meg tudom oldani. Ha arra gondolok, hogy oke, en most tanulok, takaritok, barmit, ami előrébb visz - vegül megse kezdem el. Csak vagyok nap nap után a legirreálisabb gondolatokkal, amiket mikor felmerülnek valósnak érzek, csak aztán jövök rá, hogy mégsem...
Nem tudom, hova forduljak, mi van velem, mi segítene igazán.
(Barátok, könyv, stb. nem megy. Nincs türelmem hozzá, nem köt le.)
Szóval kérlek, ha tudtok tanácsoljatok valamit. Mi bajom lehet igazából, hová forduljak?
TiNa (309)- re reagálnék az "üdv, Sorstárs"-ra.
A gyógyszer és a pszichoterápia alkalmas-e csak a problémák kezelésére.....
Létezik "Sorstársi Tanácsadás"- mely kezdetben egy sor meghallgatási és beszélgetési módszert jelentett, amelyet először amerikai egyetemi hallgatóknak tanítottak.
Beszélgettek és meghallgatták egymást.
A "sorstársi tanácsadás lényege, hogy készséges odafigyeléssel és probléma-megoldási módszerek alkalmazásával segíthetünk "sorstársunkon". Ilyen értelemben "sorstárs"-nak tekintjük azokat az embereket, akiket valamely vonatkozásában közös élettapasztalataik vannak. Ezek szerint mindenki igen sokféleképpen lehet egy másik ember sorstársa. Két diák, gyesen lévő kismamák, hasonló betegségben,- fogyatékosságban szenvedők..
A sorstársi tanácsadás olyan különleges fajtája a beszélgetésnek és az odafigyelésnek,amely során a beszéd dolgát a Beszélőre hagyjuk, s a Hallgatóra a valódi odafigyelés feladata hárul.A sorstársi tanácsadás az "odafigyelés művészete". Ha valakit érdekel leírom milyen elven működik.
Honnan lehet azt megtudni, hogy a lakóhelyemhez legkozelebb hol találok egy pszichoterapeutát ( nem "államit" ), és hogy az(ok) melyik "iskolához" tartozik(nak)?
Az ugyanis elég kínos lenne, ha a beszélgetés eleje így hangzana: "Netán ön az analitikus módszerre specializálódott? Igen? Akkor viszlát."
És nehezemre esne neki elmagyarázni, hogy én a topikban lejjebb már említett "intellektuális " típushoz tartozok, akit zavar hogy majd telnek az évek,(ahogy korábban már szó volt róla, az analizálgatás 3-5 évig is tarthat) , változás semmi, csak a szöveg hogy "Beszéljen magáról!", meghogy esetleg- ahogy azt egyes kirábbi hozzászólók végül is valamilyen formában sérelmezték is- se kitűzött cél,se valami általam is észlelhető menetrend, se a várható eredményről nem esik normálisan szó, csak hogy majd ő úgymond "együtt gondolkodik velem". Persze. Évekig. Na ezt NEM.
Szerintem ennek a módszernek az is lehet az egyik hátulütője, hogy a dokinak épp az az érdeke, hogy a páciens ne lábaljon ki gyorsan a betegségéből, akkor ugyanis oda a könnyű kenyérkereset, ahol a páciens úgy 45 percig nyavajog az ő igen sanyarú sorsáról ,majd hazamegy ,és ahol az eredménytelenséget vagy annak az okát nem kérheti a dokin számon senki.
Szóval, van netán valamilyen nyilvántartás?
Három hónapja "önhatalmúlag" leálltam az antidepresszáns szedéséről. Egy ideje már megint szorongok, sokkal jobban mint amit egy-egy esemény megérdemelne, emiatt az alvászavarom is kezd ismét jelentkezni , rosszabb a hangulatom is. Most elkerülhetetlenül vissza fogok esni?
Tudok én magam ez ellen tenni valamit?
Ha egy kicsit erős voltam akkor bocs,lehet hogy a gyógyszernélküliség beszél belőlem.
>Én meg csak várok végre egy igazi, tanulságos önismereti dumára, amiből mindannyian okulunk majd...
---
önismeret. nekem nincs ilyenem, ez a másik gondom!
Tamás: akár te is kezdhetnéd egy tárogatós lelkizős, tanulságos magadról szóló történettel. Már ha nem akarod feltétlen fenntartani a láthatatlan ámde bölcs, megrendíthetetlen és megközelíthetetlen pszichiáter szerepét.
Az én számomra a tanulságos történet olyasmit jelent, ami valamilyen módon (jó esetben frappánsan) végződik is. _tanulságos_ történettel jómagam nemigen tudnék szolgálni - mert nem érzem, hogy bármi ide kapcsolódó személyes történetemnek már lenne valamilyen befejezése, azaz tanulsága...
Mondhatnál példát is: ilyesmit szeretnék hallani. Senki nem akar szívesen úttörő lenni...
Tina: nekem volt egy pánikos nyaram, szívdobogással, halálfélelemmel, kivert a vízzel, mingyárt elájulokkal meg hasonlók. De aztán elmúlt, és azóta sem jellemző. Csak hogy neked is mondhassak valamit :)
Nemrég kezdtem el szedni egy Atarax nevű gyógyszert. Ez a gyógyszer is okozhat elvonási tüneteket?
Ha rendszeresen szedem, akkor akár teljesen el is mulaszthatja a szorongást ?
Előre is köszönöm a választ.
igen ez többször felmerült a topikban, és azokban is, akik valaha kezelést kértek depresszió, vagy más szorongásos zavar miatt, hogy nem kellene gyógyszer, mivel hátha hozzá lehet szokni, beavatkozik a bilógikumába az embernek, ki tudja hogyan hat, nem zavar-e meg más folyamatokat stb. Ez a félelem teljes mértékben érthető, de mögötte az is áll, hogy az ember úgy érzi, ha gyógyszerhez nyúl, akkor nem sikerült saját magának legyőznie a baját, ami egy kicsit kudarcos érzés. A pszichoterápia ellenben megadja azt a lehetőséget, hogy ugyan szakember támogatásával, de mégiscsak "szoftveres" eszközökkel sikerül egy problémát meghaladni. Természetesen a gyógyszerek ellenőrzött használatának (tehát ha nem összevissza, magától szedi valaki), szakember által kiírt adagban és ideig történő szedésének semmiféle nehézsége nincs, a depresszió esetleges kezeletlenségének veszélyeivel összevetve. Általában gyógyszeres kezelést akkor ajánlunk fel, ha valaki súlyos depresszióban szenved, vagy enyhe depresszióban ha úgy látjuk, hogy pszichoterápiára nem alkalmas, vagy nem tud járni rendszeresen, hosszú ideig. A gyógyszer nem a problémákat gyógyítja, csak a belső lelki hozzáállást segíti, a hangulati fekvést hangolja át, csökkenti a feszültséget, ami aztán elég kiindulópont lehet ahhoz, saját egészséges mechanizmusaink legyőzzék a nehéz helyzeteket, megküzdjenek a problémákkal.
Mivel a fóbiák ide tartoznak átjövök az alkoholos topicból egy kis időre.
Szerintem gyógyszerfóbiám lehet. Ezt úgy értem, hogy viszolygok minden tablettától, amit rendszeresen kéne szedni. Nem tartozik ebbe a körbe a meghülésre, influenzára kapott antibiotikumok, Coldrex tipusú bogyók.
De már pl. a Xanax elutasítást váltott ki belőlem, miután megtudtam, hogy nem lehet "csak úgy" abbahagyni. Amíg szükségét éreztem esetleges szorongás csökkentőnek inkább Valeriána, az is maradt az üvegcsében.
Törtem a fejem, mi lehet az oka ennek az elutasításnak, és meglepő módon mindíg egy olvasmányélmény ugrott be.
Merle: Malevil. (Aki még nem olvasta volna: napjainkban egy véletlen atomrobbanás után az életben maradottak a használható tárgyaikkal, házi állataikkal egy alacsonyabb civilizációs szinten folytatják életüket.)
És itt a bökkenő! Nem áll rendelkezésre mindenféle gyógyszer, pirula, tabletta. A főhős egy vakbélgyulladást nem él túl. Mikor olvastam megkönnyebültem, milyen jó, nekem már nincs vakbelem :-)!
De olyan tablettát, aminek egyik-napról a másikra történő elvonása gondot okozna, túlélési esélyem csökkentené egy "HA..." szituációban, elutasítok.
Ahogy olvastam a depis topicokat többen felvetették a gyógyszerfüggőségtől való viszolygást. Kit az egészségkárosító hatása, kit a tudat, hogy élete végéig szedni kéne valamit borzaszt el.
Beszélhetnénk erről a témáról?
Igen, örülök annak, hogy végre nem vagyok egyedül a problémámmal ebben a topicban. Bár még élőben sem találkoztam hasonló emberkékkel.
Jaj, nem is tudom milyen kérdést tegyek föl neked, amire bővebben válaszolnál, de kiváncsi lennék arra, hogy te hogy éled meg ezt az egészet. Vagy ne zaklassalak tovább?