Beszéltem a Fény-emberke szerzőjével, aki azt mondta, hogy mindenkinek nyugodtam adjam meg a számát, mert örül, ha segíthet a könyvvel, de akár szóban is.
Tehát: Szenkovits Péter: 06 309 461 560
Elküldi postán a könyvecskét, és aki megkapta, szintén postán küldi az árát. Azt mondja a lomikosokban nagyon meg lehet bízni...
Bocsánat, hogy egész nap nem jelentkeztem, de reggel bekrepált a gépen, és vártam az IT-s kollégát. Nemrég ment el, de nem sok jóval bíztatott. Na mindegy ez nem ide tartozik, de sajna emiatt nem tudtam idáig eljutni hozzátok.
Holnap 10-re megyek az orvoshoz és elmondja, hogy hogyan is lesz tovább. Nagyon kíváncsi vagyok!
Kedves Wayan és Noa (ha itt jártok)!
Ment a levél!!!
Noa kedves!
Légy üdvözölve körünkben.
Komolyan mondom, egészen elérzékenyültem, mire végigolvastalak! :-)
Kérném azt a telefonszámot. Nagyon szeretném elolvasni a könyvüket. Előre is köszi.
Ismeritek Szenkovits Péter könyvét? Az a címe, hogy "Fény-emberke", mert a babájuk a János Kórház lézeres lombikbébi programjának keretében született. Hetedik (!) próbálkozásra sikerült, nagyon viszontagságos terhességgel, ráadásul Panni nem is volt annyira fiatal. Tulajdonképpen a könyvecske a történetüket írja le. Annak, aki hasonló problémával küzd, felbecsülhetetlen érték ez a könyv. Mivel magánerőből adta ki Panni és Péter (1999-ben), nem lehet könyvesboltban kapni, de akit érdekel, megadom a telefonszámukat és tudnak küldeni. Én egy ismerősömtől kaptam és annyira megfogott, hogy ismeretlenül felhívtam Péteréket. Nagyon kedvesen bátorítottak és közben a pici gügyösége behallatszott a telefonba... Vannak ilyen élményei az embernek...
Most talaltam ra erre a forumra és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy sorstarsakkal kommunkikalhatok.
Mi a Kaaliba jarunk, egy sikertelen lombikbebi probalkozason vagyunk tul. Szerintem a legnagyobb baj, hogy az orvosi kezeles mellett a "lelkunkkel"nem torodnek. Ezert orultem a forumnak, mert erot ad.
Köszönöm mindenkinek a vígasztaló szavakat, de azt hiszem igazán akkor fogok megnyugodni, ha talán lesz eredmény is. Sajnos az jár a fejembe, hogy megkezdődött egyfajta visszaszámlálás hiszen most van 5 próbálkozás, ha nem sikerül már csak 4, és így tovább, egyre kevesebb esélyem van. Most ezzel kell megbírkóznom. De azért tényleg köszönöm, igazán rendesek vagytok, hogy megpróbáltok egy kis bátorítás, lelki vígaszt adni.
Buksikám!
Ne keseredj el, kedves! Hidd el, nagyon sok csudaszép kisbaba született a lombikbébi-programból. Hinned kell abban, hogy ha nem is elsőre, de harmadikra-negyedikre... szóval hamarosan ott rugkapál majd a közeledben egy kivörösödött képű, visítva bömbölő kis csomagocska! ;-)
Kedves Wayan, köszönöm, hogy írtál távolmaradásom okáról.
Tehát 21-én voltam HSG-n és az eredmény sajnos azt mutatta, hogy mindkét oldali petevezetékem el van záródva (még leírni is szörnyű). Hát ezzel az eredménnyel nem megyek messzire, még jó, hogy másnap reggel elutaztam, így csak a kedd délutánom telt pocsékul, és bár elfelejteni nem tudtam, azért nem csak ez járt a fejembe, néha-néha sikerült elterelni a gondolataimat.
Bár sejtettem, hogy ez lesz az "eredmény(?)", de amikor fent feküdtem az asztalon és a doki mondta, hogy hát itt nincs már semmi hátra, mint a lombikbébi, azt hittem sírva fakadok. Nagyon-nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne sírjam el magam. Ráadásul az orvosom asszisztense megkérdezte, hogy miért vagyok annyira lelombozódva, de nem is tudtam neki mit mondani csak odaadtam a papírt, aztán csendesen egy kicsit sajnálkozott és azt mondta, hogy hívjam az orvost, hogy időpontot tudjunk egyeztetni, amikor felkereshetem. Most itt tartok éppen. A dokit próbálgatom hívogatni, terészetesen nem sok sikerrel.
Most csak ennyit írok, bár lehet, hogy ez is túl hosszúra sikeredett.
Wayan! :-)
Megértem, hogy miről beszélsz. Nekem is nagyon kellemetlen (volt), hogy a barátnőm -aki egy évvel előttem ment férjhez, és amikor abbahagyta a gyógyszert, 3 hónapra rá terhes lett és szült egy egészséges gyereket- megállás nélkül azzal nyaggat valahányszor felhívom telefonon, hogy "Na mi van, még mindig semmi?".
Ilyenkor meg tudnám fojtani! Mintha én tehetnék a "még mindig semmi"-ről. :-(
És tudod az az őrület az egészben, hogy elképzelni sem tudja, hogyan lehetséges, hogy ő azonnal teherbe esett, sitty-sutty szült egy gyereket, én meg...
Amúgy szerintem a kudarcot senki sem viseli "jól", inkább az élet kényszerít rá mindenkit arra, hogy egyáltalán elviselje, mert máskülönben sokan begolyóznánk a várakozástól, a sikertelenségtől, kudarctól, fájdalmas élményektől, vetélésektől stb.
Benyus!
Köszi a válaszaidat, asszem nem csak a magam nevében mondhatom, hogy jó téged hallgatni. Egy igazi sikertörténet, ami erőt ad a próbálkozáshoz.
Mindenki!
Ami a hazudozást illeti: hazudni nem könnyebb, viszont az ismerőseim nagy része sajnálgatna, amit nehezen viselnék, tehát inkább ne is tudjanak róla. Pláne, amíg még nem feltünő a dolog.
Az 1-2 év idő kapcsán pedig: igen, nagyon jól tudom, hogy ez normális, de nem ezt érzem. Mint már mondtam, a környezetemben szinte kivétel nélkül olyan szülők-terhesek vannak, akiknek rögtön sikerült, vagy véletlenül jött össze. Így elég nehéz nyugodtnak maradni. Persze, én vagyok a mimóza, de egyre rosszabbul ézem magam az álandó kudarctól. Csodállak benneteket, hogy milyen jól viselitek. Egyébként is, mit panaszkodom itt a magam egy évével.
Na nem lamentálok többet
Sziasztok!
Amikor hasonló cipőben jártam valóban feltünt nekem is, hogy ebben az országban a nők vagy terhesek, vagy gyerekeik vannak. Akármerre néztem szinte csak ilyeneket láttam. Ráadásul szinte mindegyik "rosszul bánt" a gyerekével. Kiabáltak, húzták vonták stb. Szóval úgy gondoltam nekik kár gyerek bezzeg én milyen jól csinálnám. Most, hogy túl vagyok a nehezén valóban szégyenlem magam ezekért a dolgokért, bár akkor is szégyeltem. Mi azt a stratégiát választottuk, hogy nyiltan megmondtuk valami gond van és orvoshoz járunk. Tudták a munkahelyen a közvetlen kollégáim, meg a főnököm, és a családom. A kezdeti kiváncsiskodás után így sokkal egyszerűbb volt a dolog.Talán meg is szokták (írtam, hogy 7-8 év volt. Sokszor áltattam magam én is, egy-egy sikertelen próbálkozás után, milyen jó, hogy most nem sikerült, mert akkor tudok különböző dolgokat csinálni, utazni, tanulni stb. Persze ez csak pótcselekvés, de azt hiszem, ha valakinek így könnyeb akkor megbocsátható.
Wayan!
Azt mondják, hogy 1 vagy 2 év fogamzásmentes, rendszeres házasélet melletti gyermektelenségnél kell elkezdeni a vizsgálatokat. Én úgy gondolom ne féljetek tőle, csak jó orvost kell találni. Simán el lehet menni egyből valamelyik meddőségi centrumba, mert ott biztos, hogy jól vizsgálnak benneteket. És hidd el nem csinálnak lombikot, ha nincs rá szükség.
Akkor most írok egy kicsit.
Korábban ezért nem akartam írni a topicba, mert ti itt mindannyian olyan régen próbálkoztok és hogy is jövök ide én a magam röpke egy évével.
Aztán egyikőtökkel elkezdtem levelezni, és olyan jó volt megosztani valakivel a félelmeimet, szomorúságomat.
Így gondoltam bekapcsolódom, bár nem vagyok sem tapasztalt, sem bizonyítottan meddő (remélem nem is leszek).
Nos m ia férjemmel 1 éve próbálkozunk. Kezdetben azt hittem elsőre sikerülni fog - milyen naív voltam! -, aztán csak nem jött össze. Most már nagyon aggódom. Az orvosom szerint nincsen rá okom, mert manapság sok fiatal párnak lassan jön össze. Ahoz képset én a környezetemben ennek az ellenkezőjét tapasztalom.
A doktor azt is mondta, hogy ha nagyon szeretném, de csakis akkor, februárban elkezdi kivizsgálni a hlyzetet. Engem és a férjemet.
Addig remélem sikerü a baba, de ameddig nem jön össze, nagyon sokat segít, ha meg tudom ezt beszélni olyanokkal, mint ti.
Na, jó sokat jártattama a billentyűzetet!!!
Bocsi és sziasztok.
Ja és jó hogy itt lehetek közöttetek!
Wayan
Szia Wayan! :-)
Megkaptad a képeslapomat? Azóta sem írtál! :-(
Pedig sorstársi mivoltodat megint bizonyítottad: én is hülyét kapok a sürgető kérdésektől. Előtte évekig azt hallgattam, hogy mikor megyek már férjhez (kétségtelen, jó sokáig elhúztam a dolgot), most viszont mindenki azzal nyaggat, hogy mikor jön már a trónörökös.
Rózsika!
Igen, ezzel én is így voltam... és az a röhej, hogy komolyan is gondoltam. Nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha is találjak egy olyan pasit, akit egy életen át képes leszek szeretni, elviselni stb. Márpedig úgy tényleg nem akartam gyereket, hogy egy fizetésből "nyomorogva", idegbeteg, nélkülöző anyaként, ezer gonddal a vállamon, feladva a karrieremet stb. egyedül neveljem fel a gyerekemet. Van, aki ezt megteheti, én több szempontból is alkalmatlan lennék rá. Tehát nem akartam férjhez menni, és pláne nem akartam gyereket. Tényleg nem.
De aztán... amint megtaláltam a "nagy Ő-t", pár hónapra rá bekattant a gyerek utáni vágy is.
Csak jönne már!!! :-)
Sziasztok!
Mikor gyerek voltam és egy kicsit összezördultünk anyukámmal o mindig azt mondogatta nekem, hogy "majd megtudod, ha neked is lesz gyereked". Az én válaszom szinte majdnem mindig az volt, hogy nekem úgyse lesz gyerekem. Valószínuleg a lelkem legmélyén már akkor is tudtam, hogy nálam nem lesz olyan könnyu a dolog, már ha egyáltalán lesz. A tágabb család, barátok már nálunk is nagyon feszegetik a jön már a baba kérdéskört. Ilyenkor a dolgozunk rajta a válasz, és tényleg így van, holnap megyunk a Káliba (persze ok a dolgozást másképp gondolják).Nos, nálunk így áll a helyzet.
Sziasztok
Talán nem illő valaki helyett válaszolni, de Buksi elutazott, jövő héten jön, szóval ne aggódjatok miatta. Az eredményről viszont neki kéne válaszolni.
Bár még nem nagyon írtam ide, de az, amit az irígységről írtok, az nálam is nagyon áll. A legszörnyűbb az, hogy a környezetem tele van kisbabákkal, vagy terhes lányokkal, büszke kismamákkal. Én meg itt állok selejtesen (illetve nem tudom, de nem nagyon sikerül már vagy egy éve). Ráadásul az egész környezetem és még a félismeretlenek is azt kérdezgetik állandóan, hogy útban van-e már!
Lehet, szörnyű dolog, de én ilyenkor kihúzom magam és azt mondom:
"Gyerek? Ugyan! Első a karrierr, a tanulmányaim, aztán még bőven ráérek"
Pedig dehogy! Közben majd megszakad a szívem, és az első a baba - aki még hírben sincs meg - az első az életemben.
Benyus!
Igen, ez a fajta irigység van bennem is. Érdekes módon 3 évvel ezelőtt még nem akartam gyereket, s komolyan úgy gondoltam, hogy gyerek és férj nélkül, szabadon és függetlenül fogom leélni az életemet. De ahogy most elképzelni sem tudnám az életemet a férjem nélkül, úgy érzem egyre nagyobb szükségét annak, hogy az életünk kiteljesedjék egy gyerekkel. Egyszerűen érzelmi szükséglet. Mintha a férjhez menéssel elkezdtem volna egy folyamatot, aminek szerves része a gyerek, mintha az egész idővel unalmassá és tartalmatlanná válna gyerek nélkül. Pedig biztos nem így van, mégis akarom. Lehetőleg sajátot... aki kettőnkből fog foganni és születni, hogy amikor mosolyog, az apja mosolyát és vonásait lássam benne, hogy érezzem minden rezdülésén, erényein és hibáin, hogy mi élünk majd benne tovább. Persze, ha nem lehet saját, marad az örökbefogadás, "készen" is szívesen fogadok egy babát... de azért a kettő nagyon nem ugyanaz! Hát... reméljük a legjobbakat! :-)
Ami Veled történt szörnyű. Saját élményem szerencsére nincs, de több közeli sorstársam is járt hasonlóan. Most nagy hülyeséget mondok, de hidd el az idő mindent meggyógyit. Ez nem frázis, néha megdöbbentő milyen hamar túl jut akár ilyesmin is az ember. Ezt az időt kell valahogy átvészelned, sok erőt kívánok hozzá.
CsinnKa!
Most már talán elmondhatom, mert rég volt, de amig nem volt gyerekem, rá se bírtam nézni a kisgyerekes anyákra, vagy a nagy pocakkal sétálókra. Olyan végtelen irigység öntött el, hogy megijedtem magamtól.
Különben úgy gondolom, hogy a férfiak is sok mindenen hajlandók keresztül menni a siker érdekében. Sok ilyen példát láttam.
WagnerUR!
Köszi, hogy segítettél, nagyon aranyos vagy! Felírtam a telefonszámokat, mert ki tudja. (Hamarosan kiderül, hogy szükségem lesz-e rájuk.)
Örülök, hogy azért sok jó -értsd: pozitív- példa áll előttünk. :-)
Benyus!
Köszönjük az "élménybeszámolót". Ha eszedbe jut még valami, szívesen vesszük.
Egyébként téged olvasva arra gondoltam, egyszerűen elképesztő, hogy mi nők mi mindenre vagyunk képesek a "szent cél" érdekében, nem?! A barátnőmet is végig fektették, de úgy, hogy kb. 5.-6. hónaptól egyáltalán nem kelhetett fel (ágytálazás, mosdatás). De 3 havi fekvés (+felfekvés) után is tudott mosolyogni. S amikor mexületett a baba, szerintem 2 nap alatt elfelejtette az összes megpróbáltatást. :-)
Mindenesetre, én most ott tartok, hogy nagyon irigylek mindenkit, aki -így vagy úgy- már túlvan ezeken a nagy türelmet és erős idegeket, kitartást igénylő hónapokon, éveken.
Borka!
Elég szomorú dolog, hogy mialatt Te a közös életeteket tervezed (gyerek stb.), ő már mással kavar. Ha tényleg semmi előjele nem volt a szakítási szándékának, akkor képzelem, mekkora pofon lehetett ez neked. Mint fél-szakértő lélekbúvár mondom neked: vigasztaljon a tudat, hogy neked _nem_ő_volt_az_igazi!!! Szerencsére elég fiatal vagy még ahhoz, hogy újra kezdd az életedet. Azt persze nem tudom, hogy milyen egyéb körülmények vannak (kinek a lakásában laktatok stb.), amik nehezítik, vagy kényelmetlenné teszik a helyzetedet, de hidd el, megtalálod majd azt a férfit, aki szeretni fog és igazán boldoggá tesz. Fel a fejjel! :-)
Buksi!
Kiváncsi vagyok az eredményre, nagyon-nagyon szorítok neked!!! :-)
Elismerésre nem szolgáltatok okot, ha látnátok, hogy hogy tele van a nadrágom... (remélem nem megfeleltem az etikettnek), és szorítják a gyomromat, amiben egy kő van.
De azért köszönöm. Remélem holnap lesz annyi testi és lelki erőm, hogy megtudom Nektek írni, hogy mi lett az eredmény. Szerdán reggel elutazok és csak jövőhéten hétfőn jövök vissza, így ha máskor nem majd jövőhéten kedden beszámolok.
Szomorú pedig azért vagyok, mert ilyeneket olvasok és sajnálom, hogy így történt.
Én is együttérzek Veled. De azt hiszem, hogy igazán vigasztalót nem tudok írni. Leginkább csak gondolkodóba estem. De azért fel a fejjel!
Buksi!
Minden elismerésem a Tiéd a HSG-k terén. Azt hiszem téged igazán kemény fából faragtak, nekem lehet, hogy már elegem lett volna belole. Bár még nekem sincs vége... Ja, és ne légy szomorú.
Régen jártam köztetek, jó újra itt. Mint korábban írtam, most csak nézelődő vagyok. Pénteken voltam vérvételen, holnap megyek HSG-re. Jó lenne már két nappal öregebbnek lenni.
Borka!
Nagyon sajnálom ami történt. Ha egy kis lelki vígaszra van szükséged számíthatsz rám, bár ezt többen is ajánlották már, de tényleg komolyan gondolom, ha úgy gondolod, hogy segíthetek valamit, írj nyugodtam.
Nem igaz végre siekrült! Akkor most megpróbálok válaszolni a kérdésekre. Én 26 éves voltam, amikor elkezdtem orvoshoz járni. Először a Shöppf Mérei kórházba. Két évig azt mondták teljesen egészséges mindkettőnk. Szedjünk E vitamint, én üldögéljek sós vízbe, hőmérőzzek, és amikor aktuális éljünk házaséletet, ami belefér. Gondolhatjátok mint az átkosban az ötéves terv csak havi bontásban. Később hormonkezelést kaptam, majd inszemináltak nem is tudom hányszor. Én vihettem otthonról az "anyagot" de így is borzasztó körülmények között csinálták. Ezt megunván elkerültem Kútvölgyibe, ami akorriban az ellátás csúcsát jelentette. Itt az osztályvezető főorvos magabiztos volt,közölte ő végez öt vizsgálatot és megmondja mi van- Meg is mondta a harmadik után: soha nem lehet gyerekem. Azt hittem megőrülök, borzalmas volt. Akkor már hallottam valamit a lombikról, nagy bőgés közepette rákérdeztem, a válasz: ha nagyon akarok gyereket fogadjak örökbe, rajtam semmi sem segíthet. Remélem egyikőtök sem tudja mit jelent egy ilyen közlés. Megpróbáltam feldolgozni. Később összehoztak egy házaspárral, akik Ausztriában jártak és szinte szóról-szóra végigcsinálták, amit mi, de nekik ott volt a gyerek, tehát sikerült kinn. Ujabb remény. Bejelentkeztünk. Miután fizetni kellett érte kb annyit mint most itthon két próbálkozást engedhettünk meg magunknak.Persze nem sikerült. Ujabb padló. Azután hallottam a Róbert Károly krt-i kórházról, de nem túl jókat, de akkor nekem mindegy volt, gondoltam legfeljebb meghalok nem ügy. Elmentem, a doki töb jó fej volt (Dévai)elsőre sikerült. A kilenc hónapot ágyban párnák közt töltöttem végtelen boldogságban. Számomra nem volt teher. Mint írtam a lányom Bettina ha nem is túl simán de megszületett, már akkor gyönyörű volt. Azóta is az és még mindíg csodaként éljük meg a vele eltöltött perceket. Mindenért kárpótol. Ezért merem azt mondani, hogy soha sem szabad feladni. Az a fontos, hogy Ti elmondhassátok magatokról, hogy mindent megtettetek a sikerért. Így az esetleges kudarcot is könnyebb feldolgozni, de erre ne is kell gondolni. Tehát 34 évesen szültem, ebből könnyen kiszámolható, hogy elmúltam 40.
Az orvos választásról. Én mindegyik kórházról és orvosról tudnék nektek nem egy rémmesébe illő hiteles történetet mondani, nem is egyet. De ennek az ellenkezőjét is. Van egy egyesületünk, ami hasonló házaspárokkal hoztunk létre, több mint 1000 taggal, tehát van honnap meríteni. Én mindíg azt szoktam ajánlani a hozzám fordulóknak, hogy menjenek el, nézzék meg, beszéljenek az orvossal és ha jó a benyomásuk maradjanak ott, ha nem szimpatikus azonnal váltsanak. Nekem meggyőződésem, hogy bízni az orvosban fél siker. Most abba hagyom mert félek túl hosszú voltam és eluntok. Tehát kitartás.
