FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez! Megértésüket köszönjük: a moderátorok
:-)
de azért nem csak "dumálhatnékod volt", s nem ezért jött mindez ki belőled? Igaz?
jön okos hozzászólás is biztosan, az enyém csak megértő mosoly volt:-)
üdv:tölgy
ez a kontroll szerepkör általában azért mindig megvan, az ún. non-direktív terápiás formák esetében is, de vannak olyan terápiás módszerek, ajhol kifejezetten hangsúlyos, mint például a viselkedésterápiában. Nem minden pszichoterápia fő fókusza a kontroll problémája, bár kétségtelen, hogy ez egy gyakran előkerülő probléma. Azért is gyakori, mert mi emberek gyakran hasonló konfliktusokkal küzdünk, és általában, ha hangsúlyos ez a kérdés az életünkben (mármint a kontroll kérdése), akkor rendszerint valami problémánk szokott lenni a hierarchiával, főnökünkkel, vagy egyáltalán az interperszonális bizalommal. Ezért fontos, hogy a terapeutánk is megtudja, hogy mi jár erről a fejünkben, és akkor ő is segíthet továbbgondolni, hogy milyen referencia kapcsolatunkban volt hasonló félelmünk, hogy vegyék át a kontrollt (vagy hogy nehogy átvegyék). Általában ezt a terapeuta saját viszontindulatáttételének azonosításából is észre tudja venni, hogy ezzel van probléma (például azt kezdi érezni, hogy lassan megharagszik a páciensre, amiért az mindig késik stb.), és akkor tud fordítani ezen a témán, és könnyebben átdolgozásra kerülhet a dolog.
Az a gondom az "acting out"-tal, hogy a terápiában időnként nem kaptam választ a kérdéseimre és akkor egyszerűen kénytelen voltam máshová fordulni... nem volt aki segítsen, olvastam. Lehet, hogy ez terapeuta-oldalról problémás, de hidd el, páciens-oldalról legalább annyira.
Nyilván nem véletlenül kérdeztem rá a kontrollra, erre a kérdésre még senki "közületek" nem volt hajlandó egyenes választ adni (= a terapeutám, két megkérdezett lógus és egy áter, szóval nem nagy a gyűjtés...) Teljesen új, amit írtál, elfogadva, és hadd körítsek egy kicsit:
Egy idő után az volt az érzésem, hogy a terapeutám megtalálta a fonalat, "a fiókjában őrzi a diagnózist", de nekem nem árulja el, hogy mit lát, sőt azt is makacsul tagadta, hogy egyáltalán lát valamit, amikor kérdeztem erről. A terápia sokáig olyan volt nekem, mint egy labirintus: kezdetben én vittem befelé a terapeutámat, aztán amikor megtalálta az Ariadné-szálat, elindult a saját szakállára felfedezőbe, én pedig elég hosszú időre magamra maradtam. Ez hagyján, de attól már félni kezdtem, hogy úgy közlekedik bennem, ahogy akar, és nem véletlenek a fájdalmas kérdései.
Ez még mindig hagyján, ha nem állította volna azt, hogy véletlenek.
Azóta is úgy érzem, hogy egész egyszerűen hazudott - lehet, hogy a gyógyulásom érdekében, de akkor is. Nem reagált a kérdéseimre, és mintha célirányosan tesztelt volna, hogy mit kezdek ezzel a helyzettel.
Azt kezdtem vele, hogy túlléptem rajta, elengedtem, nem az én problémám, hogy ő hogyan dolgozik. Vágytam ugyan a munkatárs-pozícióra, de ha nem, nem... és áttértünk a sebész-hozzáállásra, feladtam a hiábavaló küzdelmet és rábíztam magam a terapeutámra. Lehet, hogy ez nem a tankönyvi reakció volt, mert akarati döntés útján született, de belefáradtam a "ki a domináns gorilla"-játékba. Nagyon nehéz volt, olyan nehéz, hogy nem tudod elképzelni. (Kiszolgáltatod magad valakinek, akiben szeretet-alapon nem tudsz bízni, mert látod, hogy nem mond igazat, csak szakértelem-alapon, hát ki ez, ha nem a sebész?)
A terápiában ezután jött egy nagyon nehéz időszak, féltem tőle, próbáltam a kedvére tenni, úgy éreztem, hogy neheztel, ha nem vagyok jó kislány stb. Aztán valahogy jött a megvilágosodás, elkezdtem kívülről látni magamat meg a kivetítéseimet meg mindent, és annyi klassz dolog történt, sok sírás, megkönnyebbülés, valóságlátás, hogy úgy érzem, mindent megértettem és megérte - ezen a bizalmi alapon úgy működött, mint az orvossal, és nagy felismerés volt, hogy nem kell egymást SZERETNÜNK ahhoz, hogy lehessen együtt dolgozni. Sikeresen is. :-)
Csakhogy: tavasz óta nagyon mélyre merültem a magam és az élet rejtelmeibe ismét, nagy belső változások stb., és ahogyan vezetve vagyok benne, az egy sokkal őszintébb stílus. Föl sem merül a kérdés, hogy ki irányít... nincs rivalizálás, mert nincs min. Aláírom, hogy ez a kevésbé önálló verzió, de csak eleinte, amíg tényleg védelemre volt szükségem.
Igazából így merült föl bennem a kérdés, hogy MIÉRT VAN SZÜKSÉG a terápiában arra a duplacsavarra és a vele járó szenvedésre, amit a kontroll megszerzéséért vívunk a terapeutával és végül vagy megoldjuk vagy nem...
Tudom, hogy egy terápia nem szeretet-alapon műxik, de azt hiszem, működhetne szeretet-alapon is, ha őszintén elfogadnátok (ideiglenesen, és akár konkrét szerződéssel is...)egy irányító-szerepkört, amíg újra föl nem növünk a kezetek alatt. Mert többnyire erről van szó, nem? Megálltunk valahol, ahol anyuci-apuci nem fogadott el többé, és ha megint szeretve éreznénk magunkat, egyszerűen fejlődnénk tovább. Vagy még mindig csak egy sarkát látom és sokkal bonyolultabb dolgokról van szó?
Felőlem elküldhetsz ezekkel a kérdésekkel a terapeutámhoz - mostanában készülök hozzá élménybeszámolóra, és vmi azt súgja, hogy ez lesz az utolsó találkánk ilyen keretek között - de úgy érzem, hogy talán többeket érdekelne, mit gondolsz a kérdéseimről.
Szép napot kíván (és épp most késik el előadásról):
Felicitász
kívülről nézve onnan lehet felsimerni, hogy a terapeutáddal való ritka találkozások még terápiás jellegűek, és nem baráti beszélgetések, hogy még mindig fizetsz értük, amit ugye baráti beszélgetéseknél nem szokásosak általában. Másrészről egy hosszú terápia lezárásakor, előfordul, hogy akár a páciens kérésére meghagynak egy ilyen ritka találkozási lehetőséget, mintegy "utánkövetésre", ami arra jó, hogy lehessen követni, hogy az illető hogyan boldogul, illetve ha ismét felmerül valami ok, ami miatt intenzívebb terápiás szakaszt kellene beiktatni, akkor az bármikor megtörténhet.
A kontrollról szólva: persze, hogy hagyományos értelemben a kontroll mindig a terapeutánál van, de a lényeg más mondjuk egy hagyományos orvosi beavatkozásnál meglévő kontrollnál, amikor bemegyünk a sebészhez, megvizsgál, megmondja, hogy ki kell venni a vakbelünket, felfekszünk a műtőasztalra, majd utána hazamegyünk, és végülis végig bizonyos értelemben ki vagyunk szolgáltatva az ő ítéletének és javaslatainak, azaz nem kiegyensúlyozott helyzetben vagyunk, maximum kereshetünk egy másik sebészt, ha nem bízunk benne, de a lényeg ugyanaz. A pszichoterápiában megpróbálják ezt a hiererchikus helyzetet több szinten kiegyenlíteni, például nem adunk konkrét tanácsot, a terapeuta nem gondolja, hogy a páciensnél jobban, vagy helyette meg tudná oldani a problémáit, illetve ha valami nem tetszik, az is a terápiába bevihető rész, azt is meg lehet beszélni. Ezért is van gondom azzal, amikor valaki terápiába jár, és ha ott nem tetszik valami, akkor máshol kér segítséget, vagy tanácsot, mert ez szakmai nyelven "acting out", azaz nem a terápiás térben történő beszéd, pedig ott lenne a helye. Emiatt ilyenkor mindig az a javaslatom, hogy annak kell elmondani, akire ez leginkább tartozik, vagyis a terapeutának.
jó, elmondom neki, ha legközelebb találkozunk - lehet, hogy azt fogja javasolni, hívjam föl telefonon, ha van kedvem negyedórában híreket cserélni.
Nem gondolnám, hogy ezek még terápiás találkozások, ahhoz túl ritkán fordulnak elő. (Vagy ha igen, ezt miről lehet felismerni? Mármint a magam oldaláról... Hogy a terapeutám felismeri ha erről van szó, abban nem kételkedem. :-))
Kikerülted a kontrollra vonatkozó kérdést. (!!)
Mit tudsz a HOVA nevű gyógynövényes csodapiruláról? (valeriána, citromfű, komló... állítólag nem lehet hozzászokni, hamar kiürül a szervezetből, nó mellékhatás, segít aludni, szorongást oldani etc.) Az én időmben nem volt ilyesmi, és inkább meghaltam volna, minthogy gyógyszert vegyek be (ájulások, orvosi kivizsgálás, EEG, CT, rettenetes volt... a neurológián kaptam Xanaxot, kiváltottam, elolvastam a tájékoztatót és nem nyúltam hozzá). De lehet, hogy használna azoknak, akiknél nem olyan komoly a gond és szenvednek a gyógyszerek mellékhatásaitól.
Szia Eszter
egy lógusról van szó...
A problémák ált.isk. 6-7. táján kezdődtek, azonnal elég komolyak voltak, nem sok segítséget kaptam bennük, igaz hogy nem is nagyon tudtam még kérni... Aztán sok évig csend és szenvedés, néha jól voltam, máskor nagyon nem jól.
Elsős voltam az egyetemen, amikor a lógussal találkoztam, tartott egy előadást az egyik pesti iskolában a pszichológiáról, saját magáról, amolyan ismeretterjesztő jelleggel, hogy oszlassa a lila ködöt. :-) A fiatalok a szakterülete és főleg csoportjai vannak, de régóta van magánpraxisa is. Egyszerűen szimpatikus volt a nő, és mikor elmentem hozzá, kíváncsiságból mentem el, a kaland kedvéért. Akkor éppen jól voltam - ezt azért érzem fontosnak, mert így könnyebb volt a kezdés és volt bennem valamennyi tartalék energia, amit a gyógyulásra tudtam fordítani.
Két évig terápia, ebből az első év elég intenzív: kéthetente, majd hetente egy találka; volt olyan időszak, hogy hetente kettő is, és egyszer négy napon át minden nap voltam. (A pénz megegyezéssel ment, végig éreztem, hogy nem rajtam szeretne meggazdagodni, a négy egymást követő óra után háromért kért pénzt, máskor lehetett később fizetni stb.) A második évben lassan megritkultunk, aztán megint kétheti egy, aztán havonta egy, aztán megbeszéltük, hogy amikor úgy érzem, telefonálok és megyek.
Ennek már három éve.
Most épp nem tudom megmondani, mikor jártam nála utoljára - kb. egy éve lehet, vagy több. (A Kedvesem azt mondja, emlékei szerint 99 februárjában voltam, mielőtt elmentem ösztöndíjjal külföldre.) Beszéltünk valamikor télen telefonon, de aztán kénytelen voltam lemondani a találkát, mert elkapott az influ és 40 fokos lázam volt, utána meg vizsgaidőszak...
Vallás-témakörben volt az egyetlen komoly nézetkülönbségünk. Toleranciában nem volt hiány, de egy ponton túl nem megy a dolog világnézeti egyezés nélkül, bizonyos mélységektől lefelé (vagy felfelé?) mást értünk ugyanazokon a fogalmakon és óhatatlanul vita keletkezik. Itt kicsit elváltak útjaink... Úgy érzem, mindent megkaptam, amit a "pszichológiától" (hú de naiv és tudománytalan megfogalmazás) megkaphattam, és valamennyi műveltséget is a tárgykörben és még mennyi mindent... Innentől saját utam van, ami kicsit más, de a terápiás "háttér" segített megtalálni.
Tetszik, hogy a lógus nem akart a saját képére formálni és amikor elindultam a magam lábán, engedett. Nyitva hagyva a lehetőséget (azt mondja, minden páciensének nyitva hagyja, aztán ki él vele, ki nem), hogy ha van vmi megoldhatatlan döntési helyzet, szakítás, gond-baj-bánat, akkor egy-két találkozás erejéig is meg lehet őt keresni, külső nézőpont adására bármikor vállalkozik :-)
nehéz kérdés a terápia utáni kapcsolattartás, általában ha a páciens szeretné, akkor még valami lezáratlansági probléma van benne, de persze lehet általános emberi érdeklődés is, azaz hogy jó lenne a terápiás kapcsolatot baráti viszonnyá fejleszteni. Ezt nyilván azért nem szeretné a terapeutád, mert még terápiás jellegűnek véli a találkozásaitokat, ezért is kér pénzt érte, hogy jelezze, hogy mi is a helyzet. Szerintem mondd el neki ezeket a gondolataidat, és biztosan jól fog reagálni, és továbbléptek ezen.
Babarczy Eszternek: Az Animula kiadó címe: 1021 Budapest, Hüvösvölgyi út 116. telefon: 391-5443, 391-5441, 391-5442.
Értem a :( részt, mondhatni ismerem közelről, és a :) rész nagyon jól hangzik, különösen, mert én is intellektualizálok, és vagy kikapok érte, vagy nem tudnak velem mit kezdeni. Ez egy nagyon vonzó lógus vagy áter (lógus vagy áter?) így első blikkre.
És megkérdezhetem, hogy hány éves voltál, és hány éve voltak meg akkor a hm minek hívjuk - bajok?
Szia Eszter
a Kezdet: görcsös teljesítménykényszer, "csak akkor van jogom az élethez, ha tökéletes vagyok", kudarctűrő képesség nulla, magam ellen fordított agresszivitás, öngyilkossági tervek, túlhajtott munka (mert valamibe csak temetkezni kell, nem igaz?), szeretetre való képtelenség, családi mínuszok, párkapcsolati problémák, kilátástalanság, nem ettem, nem aludtam, félelmek, ájulás, továbbisvan mondjammég? :-(
Dióhéj: jól verbalizálok, mégis megszólalási képtelenség, eleinte csak sírás. Aztán valahogy elindult... Szembeülős, sok beszélgetés, hagyott intellektualizálni, hagyott olvasni (azzal a jelszóval, hogy ha megtiltaná, akkor is olvasnék, de akkor még bűntudatom is lenne - csak azt kérte, hogy ha valamit találok, ami megfog, felzaklat, nem értem, akkor beszéljem meg vele). Relaxációs gyakorlatok, sok imaginárius gyakorlat, régebbi helyzetek újrajátszása együtt (ez volt a legrohadtabb), kérdezett az álmaimról, a zenéről amit hallgatok, a jellemző belső képeimről, a saját belső nyelvemről... És váratlan gyakorlatok tükörrel, legyezővel, párnával...
Nekem sokat jelent a fizikai közelség, és nagyon segített, hogy néha megfogta a kezem amikor a legjobban kínlódtam. Nem tartozik egyetlen "iskolához" sem (?), azt csinálta, amit nekem a legjobbnak tartott.
A barátaim közül páran elmentek hozzá - volt akivel hangot talált és komolyra fordult a dolog, volt akivel nem... az is kell, hogy az egyéniségünk valahogy stimmeljen, nekem eleinte amolyan modell volt, akit követni lehetett, amíg magamat meg nem találtam.
Szellemi kaland is volt és nagy belső változás. Azt hiszem, nem is a személyiségem változott meg, hanem az, ahogyan ugyanazokat a problémákat kezelem. Továbbra is depressziós alkat vagyok, tökéletességre törekszem stb. De megtanultam pl. a fehér és fekete közti színárnyalatokat meglátni, megtanultam megbocsátani magamnak és másoknak, irgalmazni magamnak a hibáimért, idejében észrevenni az öngyilkossági késztetést, nem csak akkor, amikor már kezemben a méregpohár... A terápia a korábbi passzív és cinikus tudatosságomat felhasználta és átalakította valami cselekvő tudatossággá, jobban látom a gondolataim és a valóság közti különbségeket és idejében tudok lépni vagy segítséget kérni, ha bajban érzem magam.
Ja, nem lettem tökéletes :-), se "boldog", se semmi különös. Sok a gondom, mint mindenki másnak. A lényeget nem nagyon lehet szavakba foglalni, de majd megkísérlem. Meg azt is, hogy mostanában mi újság.
Most ennyi - már így is sok, nem?
Felicitász
Jöttem élményeket megosztani és kérdezni és itt lenni. Van pozitív terápiás tapasztalatom, két évig jártam (nem túl gyakran, mert nem volt elég pénzem) és azóta is nagyjából rendben vagyunk, az élet meg én. (És maga a folyamat folytatódik, még ha más keretekben is, de ezekről majd később.)
Egy kérdés Tamás dr.-hoz: a terapeutámmal emberileg is OK vagyok, és időnként kíváncsi leszek, hogy mi van vele, meg én is szívesen mesélek csak úgy "kezelés" nélkül is. Ez eddig úgy zajlott, hogy elmentem hozzá mint régen, neki egy óra pihenés, nekem egy óra baráti csevegés, fizettem, távoztam. Az a bajom, hogy ez így mégiscsak furcsa. Baráti alapon nem jó fizetni, de akkor meg honnan tudnám meg, hogy új könyve jelent meg, a fiát fölvették egyetemre, stb. stb. Műxik ez így, vagy hagyjam abba?
Terápia: kérdezzetek, válaszolok. Nem habos torta, sokat szenvedtem benne, és az sem volt egészen sima, ahogyan vége lett. De megérte. (És mondom, a lógussal jóban vagyunk...) Sokszor akartam kilépni, kár lett volna. Kellettem hozzá én, de kellett hozzá a másik ember - az EMBER, megkockáztatom, még fontosabb is, mint hogy lógusként a legprofibb legyen.
Még egy kérdés Tamás dr-nak: hogy érted azt (-tegezhetlek? cserébe Te is engem, légy szíves...), hogy a terápiában a kontrollt nem veszik ki a kezünkből? Mert szerintem nagyon is IGEN. Nem vagyok szakértő, de nem ezt hívják terápiás paradoxonnak?
Mindenkinek gyógyulást kívánok (szimpla javulással ne elégedjetek meg...). És ne adjátok fel, akármekkora baj van.
Jó hogy van ez a topic, kösz Tamás.
Legyen jó kedvetek:
Felicitász
Meg meg sem koszontem a hozzaszolast.
Roviden: azon vagyok, hogy megoldjam, ha (atmenetileg!) gyogyszerrel akkor azzal, de egyenlore nem talaltam orvost.
Bar mar nem olyan rossz, a nappalok oke, ejjel almodom nyomaszto hujesegeket es mindenfelekepp valtoztatni *akarok* az eletemen, leginkabb a munka teren (ez ugyis erik, sajnos).
Csak a mit meg merre-t nem tudom pontsan, de sajnos ebben nem tudtok segiteni.
(Esetleg egy EUR utlevellel meg par szazezerrel:)))
Jobbulast a topiklakoknak. Igerem, ha mar teljesen rendben leszek en is igyexem viszonozni a kedvessegetek.
Crach-nak: általában mindenki tart attól, hogy végülis elmenjen egyéni terápiába, szemtől szembe helyzetbe, valami valós-idejű mukihoz, aki nickname nélkül és "igazi" mimikával felruházva fog az arcunkba bámulni egy székből, és meg fogja kérdezni, hogy miért jöttünk.
Valóban más helyzet, mert itt a neten tényleg el lehet bújni egy név mögé, néha azt is lehet érezni, hogy talán nem is én vagyok, aki ott beszél, ahogy mondtad, a valós helyzetben akár le is lehetne tagadni, hogy te szóltál hozzá...
A másik leggyakoribb félelem az szokott lenni, hogy a terapeuta nem fog megérteni, és olyan tanácsokat fog adni, ami totál távol van tőlem, és nem az én problémámra lesz megoldás. Általában terápiákban nem tanácsokat adnak, hanem abban segítenek - és ezt a különböző terápiás módszerekkel különbözőképpen érik el - hogy a páciens maga jöjjön rá saját problémáinak megoldására. Másrészt meg egy jó intellektuális kaland is lehet, magunk középpontja felé, de egész másképpen, mint azt a hónapok óta tartó önmarcangolás során elértük. Egy olyan szakemberrel kell szövetkezni, akiben megbízunk, és aki egy darabig belső lelki vezetőnket kézen fogja, és utána el is engedi. Közben végig mi irányítunk mindent, a kontrolt senki nem veszi ki a kezünkből.
Figyelj, crach. Van itt egy társaság, a Depresszió van megoldás topicban. Ki jobban van, ki rosszabbul, ki mikor hogy. Elég sokáig csak irogattunk egymásnak. Igenis sokat segít csak úgy névtelenül kitenni az asztalra mindent. Van akinek csak egy nickje van, van akinek (szerintem) van külön depis nickje és külön egyéb célokra való. Ez még jobban segíti az anonimitást.
Aztán lassanként összetalálkoztunk, mármint a való életben, és érdekesmód egész normálisak vagyunk. Nem akarom elismételni amit máshol már leírtam, mennyire szarul éreztem maram, amikor az első -második találkozóra indultam. Mintha a vesztőhelyre vittek volna... mégis valami húzott oda.
No, ez nem noszogatás akart lenni, csak nyugodj meg, nem te vagy az aki totál csődtömeg, ez mondhatni teljesen normális. Lsaan, lassan. Menni fog.
az első lépés a legnehezebb, hogy elfogadjuk, változtatni kell. ugyanis a régi rossz, a magány, az idegenség stb. mégiscsak a mienk, akolmeleg van benne, meg persze végnélküli daganyászás arról hogy másokkal mi a baj....
amikor leesik a tantusz, hogy esetleg ki lehetne mászni mindebből, akkor jön a következő nagy megijedés, a részletek miatt. mi van ha mások kinevetnek, mit kell mondani az orvosnak, stb.
egyetértek eszterrel, derekasan küzdesz. szvsz menni fog... egyszercsak tudni fogod mi a következő lépés.
Röhely, de rádöbbentem valamire. Itt vagyok a fórumban, és teljesen őszintén előadom minden bajomat, problémámat, meg gondolatomat, és kapom rá a jobbnál jobb tanácsokat, biztatásokat, meg minden. De a röhelyes az egészben, hogy gyakorlatilag ez az én esetemben pont ellentéte a megfelelő tevékenységnek, hiszen nálam az emberi, személyes kapcsolatokkal van gond. Hogy nem tudok elbeszélgetni SZEMÉLYESEN ilyesmiről senkivel. De ha leírom, és beküldöm ide, akkor megvan az illúziója, hogy tettem valamit, közben pedig frászt. Elbújok egy nicknév mögé, és onnan adom elő magam. Az internet egy álca, egy pajzs, amit eddig nem vettem figyelembe. Ez igy nem ér semmit. Ezt valakivel személyesen kell megoldanom. Mert hogy itt előadtam mindent, de szerintem ezek után azok akik elolvasták, potenciális veszélyforrások a szememben, mert túl sokat tudnak. Azt hiszem akárki akarna innen találkozni velem, nemet mondanék, vagy ha mégis összefutnánk, letagadnám, hogy én vagyok... Szóval ez így nekem nem megoldás... El kellene menni dokihoz, de felek attol is. Hiszen a pszichológus is csak egy ember. Egy idegen. Nem ismerem, meg minden. Azt se tudom hogy működik ez...
Kedves crach! Megérdemelnéd a terápiát: nem azért, hogy kicseréljenek (jó vagy, miért ne lehetnél még jobb), hanem azért, hogy jobb viszonyba kerülj önmagaddal. Agresszióid mások helyett végülis önmagad ellen irányulnak. Ezt jól mutatja a tegnapi napod. Mások helyett: talán a szüleid helyett. Ahogy a sokat gondolkodás (amiről nem lehet parancsszóra leszokni) is annak a következménye lehet, hogy nem tudsz biztos lenni önmagadban, mert a szülőktől nem kaptad meg a kellő biztonságérzetet: nem dicsértek stb. És most mintha magasugrás lenne, ahol állandóan az az érzésed, hogy nem viszed át a lécet (mert nem igazolták vissza, hogy mit is értél el), holott a 2 pózna között nincs is léc. Jobb későn, mint soha: jobban el tudnád fogadni önmagadat (és másokat is), ha mindez feldolgozódna a terápiában.
A papolásból már elég volt, mára befejezem.
szerintem nagyon bátran küzdesz. Úgy értem, 19 évesen az emberek többsége szenved, és vagy konform lesz, vagy teljesen és magakelletően kivonul a világból, és úgy tűnik, hogy te harcolsz, szerintem ez nagyon klassz.
Lassan be fog indulni a TV2 által depiseknek, hangulatbetegeknek és hasonló optimista szenvedőknek felállított önsegítő website. Keresek olyan vállalkozó lelkeket, akik szívesen elmesélik (névvel vagy anélkül), hogy milyen tapasztalataik vannak - részletesen. Bajok, terápiák, család, örömök, munka, ilyenek.
Én megjelennék egy magnóval felfegyverkezve, és beszélgetnénk. Ha valakinek van kedve ilyesmihez, írjon a fenti emailre, vagy az eszterbabarczy@netscape.net-re (a másik néha rendetlenkedik).
Keresek továbbá kultúra iránt érdeklődő depiseket és hangulingadozókat, valamint evőnyavalyásokat is. Jöhetnek reménytelen és szenvedélyes szerelmesek is (mint tudjuk, a Nobel díjat is szenvedélyes szerelemért adták).
Egyszóval: aki hallja, adja át. Nyílik nekünk egy kis világ, és részben rajtunk áll, mivel töltsük meg.
Igazság szerint gondolkodtam. (Lehet nem kellene annyit.) A problémámról, és próbáltam rájönni az összes probléma gyökerére. Talán a gátlásosság, mely egész életemben végigkísért. Az ebből következő emberi kapcsolatok hiánya. Az az igazság hogy nem tudok bánni az emberekkel, nem ismerem a reakcióikat, és félek minden egyes választól. Nincsenek meg az alapvető szociális beidegződések, a szeretet, és a bizalom. Túlságosan figyelek a részletekre, és félek attól, hogy meg tudnak támadni valamilyen úton-módon. Ezért nem hazudok soha, inkább féligazságokat mondok, mert abba nem lehet belekötni, vagy kínosan ügyelek a szavaimra, és képes vagyok évekre visszamenőleg visszaemlékezni a beszélgetéseimre, és kiszűrni a hazugságokat. Vagy képes vagyok tízszer annyi problémát észrevenni mint az átlagos emberek, és megpróbálom mindet kiszűrni. Szóval elveszek a részletekben. Nem tudok kapcsolatokat léesíteni, mert ha valami ujat akarok csinálni, akkor azt végiggondolom 10szer 100szor 1000szer, és mire a végére érek, annyi lehetséges problémát fedezek fel benne, hogy már nem is éri meg foglalkozni vele.
Erre a javaslat: ne gondolkozzak annyit, és csináljak dolgokat csak ugy "durr bele" átgondolás nélkül. Naja, de ezt csak mondani konnyű. Mire eljutok au ötlettől a megvalósításig, máris átgondoltam 100szor, és akkor már késő...
Aggályoskodó vagyok. Félős. Zárkózott, és gátlásos. Az a tipus, aki jól érzi magát az emberektől távol. Szeretnék én is egyedül lenni. Egyedül, és messze mindenkitől. Végiggondoltam, mi is hiányozna az emberekben. SEMMI az égadta világon. Talán csak az hogy nem beszélgethetnék senkivel. Már azt se tudom, ki akarok-e mászni a gödörből...
Azt már mondtam, hogy van egy "álcám", amikor ismerős társaságban vagyok, akkor vicces vagyok, jópofa, de ahogy elhagyom a megszokott környezetet, újra megváltozok. Az utcán ha egyedül vagyok minden ember potenciális ellenség. Lehető legmesszebb elkerülöm őket, vagy gyorsan otthagyom őket. Ha viszont van velem egy ismerős, akkor őt használom "tűzfalként", és máris nem érdekelnek a járókelők. Mostanában elgondolkodtam ,melyik is vagyok, a jópofa, vagy a komoly, gondolkodó? Vicces vagyok, és csak akkor vagyok lehangolt ha egyedül vagyok, vagy ez a depresszióra hajlamos vagyok én, és a vicces fiú csak álca? Vagy mindkettő én vagyok, ekkora szakadékkal a kettő között? Vagy talán egyik sem? Hm. Az élet, az Életem nagy kérdései...
Kedves crach,
elég rossz lehetett ez a mindent felborítós nap, amiről írtál. Még inkább, hogy a tulajdonképpeni okátsem láttad az állapotodnak. (Pár nappal ezelőtt azt írtad, hogy mindennek tudod, látod az okát) Valóban jót tenne valami pszichoterápia. Te ugyan sokmindent tudsz magadról, a múltadról, a családodról, de mindezt nem mindig tudod összekötni egymással, és a jelenlegi állapotoddal. A helyedben megpróbálnám a terápiát. Hogy milyen lesz, úgysem láthatod előre: utána pedig vagy megszoksz, vagy megszöksz (a kezeléstől). Valószinű, hogy az előbbi fog bekövetkezni.. Nem a terapeuta: te magad fogod magadat megérteni, a terapeuta segítségével. Persze hogy daccal fogadod ezt is, mint mindent. De hátha azt a dacot is át lehetne lépni.
A mai nap kész.. MA összebalhéztam mindenkivel. A főnökeimmel, a munkatársaimmal, a barátaimmal, mindenkivel. Reggel bementem a munkahelyemre. Az első 3-4 embert még elkerültm, de utána már nem bírtam kerülgetni mindenkit. Kitörtem, és elkezdtem kiabálni mindenkivel. Minden apróságon kiakadtam, aztán mikor befejeztem, bevonultam az asztalomhoz, leültem, és csak bámultam a falat. Azóta olyan üres vagyok. Valahogy nem hiányzik semmi, nem vagyok magamnál, nem gondolkozok. Mintha csak úgy itt lennék a saját testemben, vendégként. Homályosan fogom csak fel mit is csinálok, de olyan nyugodt vagyok. Nem bánt semmi, nem érzek semmit. Ilyen állapotban szoktam üdögélni, és csak bámulni magam elé órákig. Azt hiszem ilyenkor kattan bennem valami. Kizárom a világot, teljesen..
Az jutott eszembe, hogy minek írok ide is? Konkrét problémával kellene ide fordulni, én meg csak írogatok ide magamról hülyeségeket. Floodolom a fórumot a bajaimmal. Asszem nem irok ide többet. Majd ha kitáltam, mi is a konkrét problémám. Majd. Egyszer...
Nem vagyok szakmabeli de szerintem nem nagyon erdekli a szakembert hogy csak logasi szandekkal mondasz ilyeneket vagy valos elmeny alapjan..... Illetve ha megis csak melledumalnal akkor is radferne a segitseg.......(attol ne tarts hogy a szimulansnak minositenek)
Nem, soha nem jártam semmilyen terápiára. És mostanában, ha elmennék, érdekesen jönne ki a dolog. 19 éves vagyok, és még nem voltam katona. Ha valami ilyen problémával elmennék egy szakorvoshoz, mi lenne az első reakciója? Katona volt már? nem? akkor biztos csak szimuláns, mert el akarja kerülni a sereget...
Az emlékek amiket leírtam, nem nagyon bántanak már, csak leírtam őket, hogy jobban meg lehessen érteni, miért vagyok olyan amilyen.
Beszélgetős terápia? Az milyen? Leülők egy orvossal szemben, és kibeszélem neki a bajaimat? És erre ő? Meghallgat? Sokra megyek vele. HA csak meghallgatnak az nem elég. Vagy olyan kérdéseket tesz fel ami rávezet a probléma okára? Az meg megvan, nem kell rávezetni. Talán azért viszolygok attól, hogy valakinek beszéljek magamról, mert soha nem vártam senkitől segítséget, és nem is bízok senkiben. Azonkívül kellemesen el szoktam beszélgetni magammal. Nem tudom más is szokta-e, de én szoktam. Itt most nem arról van szó, hogy fennhangon beszélgetek magammal, hanem arrol, hogy elképzelem az embert akivel bezsélnék, és "beszélgetek vele" gondolatban. Kitalálom vajon mi lehet a válasz. Nagyon jól kibeszéltem magam már így. Rájöttem a problémáim gyökerére, de tudok ellene tenni.
Egyébként mindig is ilyen voltam, hullámzó kedélyállapottal. Hol jobb kedvem volt, hol rosszabb. Azért írok most ide mert az utóbbi időben beköszöntött az eddigi legrosszabb időszakom. Elegem van mindenből, és mindenkiből. Nem érzem magam jól sehol, nincs kedvem semmihez. Sokszor csak ülök a számítógépem előtt órákig, csak zenét hallgatok, és bámulom a falat, és töprengek. Ne érdekelnek az eddigi hobbijaim, és nem érdekel már az sem amit eddig szerettem. Mostanában csak gondolkodom. Olyan bizarr dolgokról, ami tiszta őrültség. Pl, hogy reggel munkába menet behajítom a biciklit az árokba, és elkezdek ugrálni rajta, vagy éjfélkor felüljek a biciklire, és elinduljak bele a világba, vagy csak egyszerűen festessem valami teljesen extrém színűre a hajam. Ezek csak úgy bevillannak, minden előzmény nélkül, és komolyan elgondolkodok rajta, néha meg is csinálom... Ezek csak a "gyengébb" gondolatok. Volt már hogy azon is elgondolkodtam, hogy robbantok a munkahelyemen egy netről leszedett házi bombával, vagy hogy fejbelövöm magam.. Persze hálaistennek nem hiszem hogy képes lennék valóban lőni, de félek. Ma még nem, de mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy ha így folytatódik, egy év múlva? És ugyan miért ne folytatódna így? Semmi kilátás változásra...