Érdekes történet, de én nem tudok róla közelebbit. Fel kéne kutatni valami forrást, mert azt sehol sem látok említeni (kutyaütők). Meglepőnek azonban nem meglepő, már itt is volt szó ugye rengeteg ilyesmiről, Közép-Amerikában meg ugye nagyon súlyosbítva volt ez a horrorisztikus emberáldozatokkal. A spanyol hódítás többek között ezért is volt annyira véres spanyol és egyházi részről, mivel egynéhány ilyen tapasztalat után tűzzel-vassal írtani kezdték az ilyen ördögi rituálékat követő népeket. Még a Maják esetében is, akikről általában azt hiszik, hogy kevéssé voltak vérszomjasak (persze mondjuk csak az aztékokhoz képest), nos náluk is, a békésen odavetődő fehéreket igen szívesen áldozták fel az isteneknek, épp különlegességük miatt. A hódítás nem volt azért annyira egyszerű dolog, az első csoportok nagy része így, meg összecsapásokban odaveszett. Manapság is látunk ehhez hasonló eseteket (az emberáldozó mumus helyére a 'terrorista' kifejezés lépett), van amit a fehér ember gyomra nem vesz be, ilyen a rituális emberáldozat is (bár ugye éppen ők szögezték fel az istenüket a keresztre, ahogy azt az egyszeri indián mondja). Ez kicsapja a biztosítékot, és minden további fenntartás nélkül verifikálta számukra az indiánoknak és a vallásuknak az irtását (vagy legalábbis erősen támogatta). Persze az ő lelkükön összességében valószínűleg többszörös mennyiségű tömeggyilkosság szárad, mexikóban szó szerint megtizedelődött a népesség.
"Mintha a ház belsejében lévő polcon az ókori alkimisták eszközei álltak volna. Tudtam volna még hozni képeket ilyen eszközökről, de azt hiszem elég ez az egy is. Most te, hogy látod ezt Nolanus?"
Én is ugyanezt gondoltam, látható, hogy nem tudja mik is ezek. Mint pl. korábban már láttuk az 'ágyucsöveket' vagy 'sípokat' öntő alkimista esetében.
"Egyébként Heinsiusnak, akárcsak Nicholas Poussin francia festőnek egyaránt a nagyhatalmú Francesco Barberini kardinális volt a patrónusa,, aki a Barberini Palotában gazdag könyvtárat hozott létre, közte rengeteg ókori görög és római kézirattal. Poussin és Heinsius egyaránt rajongtak az ókori műtárgyakért és szövegekért, és bejáratosak voltak (aki John Milton, Vossius, Gabriel naudé stb) a palota gyűjteményébe és könyvtárába, s hozzátartoztak Barberini belső körréhez." És ahogy elnéztem, az alkimista Krisztina (ex)Királynő is állandóan képbe került.
Viszont itt egyre jobb ez az oszlop, most megjelent a tetején egy 'gránátalma' is. Kezd egészen az ősi 'villamos torony'-ra hasonlítani. A épület oldalán ugyancsak furcsa az a hálószerű 'vadszőlő'. Arra gondolok, ez a tetőről eshetett le az alatta fekvő törmelékkel együtt.
Igen,én is olvastam az oldalt,de sajnos ez egy úgynevezett összeesküvés elméleteket gyártó site.Ha megnézed őket,mindegyik ugyanazt írja,konkrétan az általam említett spanyol történészek leírásából.Nem is értem,hogy miért rakják a konspirancy teory-hoz.Én el tudom képzelni azt,hogy valódi a történet és nem kitaláció főleg azok után amiket itt olvastam,sem az indiánok sem pedig a spanyolok nem voltak beszariak,tömegmészárlást lazán megoldották ha kellett,akkor pedik mitől félt ott mindenki?
Régebben volt itt szó a földalatti királyságról és a kabírok dolgairól.Ezért gondoltam,hogy megemlítek egy olyan esetet,amit spanyol papok jegyeztek fel a közép-amerikai(konkrétan Mexikó)tartományban.Ők hárman:Francisco de Burgoa, Father Torquemada és José Antonio Gay,akik egymástól függetlenül szinte ugyanazt írták.Tehát a keresztény papok Mitlában egy fura dologra bukkantak,a helyi indiánok bizarr szertartásokat végeztek egy épületben,ami alatt egy félelmetes hírű barlang volt található.A spanyolok lementek,de ilyedt nyusziként iszkoltak fel s betemették az üreg bejáratát sebbel lobbal.Az eset azóta a helyi folklórban kapott helyet,ami fura számomra.A barlangot Liyobaa-nak nevezték el ami hasonlít a Lyobaa nevű helyre.Úgy tudom hogy Mitla = Mictlan-nal.
Mintha ezt Heinsij (Nicolaas Heinsius holland tudós, 1620-1681) valamivel korábban készítette volna, mint ami Holstenius kiadásában megjelent 1676-ban.
Van olyan részlet, ami ezen pontosabb, míg más részlet a későbbin látszik jobban. Most már azon se csodálkoznék, hogy volna egy harmadik művésztől is egy másolatunk, amit meg Alexander Donatus használt valamelyik könyvében, hisz ő is adott valamiféle elemzést a képről.
Heinsius is gyakorolta azt a korabeli szokást, hogy nem pontosan másolt, sőt néha a művészi esztétika miatt kipótolt, átmagyarázott vagy akár ráfestett valamit a rajzra, ami azonban mégse zavaró. Így kerülhetett rá az a gyerek alak az alsó épület korlátjánál, talán mint a kecskék pásztora.
Láthatólag persze egyik másoló sem volt tisztában, hogy mit ábrázolt a bronzlap képe. Faber-féle másolaton az athanor mellett ott van az oszlop, Heinsius mindegyik rajza ott csak egy távoli fát lát. Nolanus is adta Denis Zachaire rajzát az alkimisták hegyéről, ahol szinte ugyanide van rajzolva az athanor:
Egyébként Heinsiusnak ezen korábbi másolata is csak arra ösztönöz, hogy a barlangtól balra lévő építmény, valamiféle ismeretlen technológiával kapcsolatos hely, valamiféle "gépház" vagy "műhely". Ebből persze Heinsius mit sem értett. Jól látszik, hogy Faber másolta volt a helyes a tetőn lévő két gomba alakú tárgyról, amik Holsenius későbbi rajzán sima tálakká "szelídültek". Az építmény tetejéről már adtam egy eszmefuttatást, Nolenus is beszélt szimbolikus kapcsolatáról az alkimista rajzokon megjelenő fákkal, úgyhogy ezt most hagyom.
Viszont további érdekes momentum, amit a ház belsejében mutat, ami kétségkívűl nehezen kivehető volt a bronzlapról, talán már az eredeti, ókori rajzoló számára is "árnyékban" lehetett ez a rész.
Az első kép, ami a Holstenius-albumban megjelent, a második Heinsius - feltehetőleg korábbi - másolata. A "falon" a korábbi rajzon valamiféle számára teljesen érthetetlen eszközök láthatók, amiket nehezen tudott kivenni. De akárhogy is nézem, nem nehéz felismerni bennük a középkori alkimisták által használt eszközöket, melyek eredetét ők meg ókori elődeikre vittek vissza, mint az egyiptomi görög 4-5. századi alkimistára, Zoszimoszra, akinek az üveglombik feltalálását tulajdonították. Medzamori leletek azonban azt mutatják, hogy ezt sok évszázaddal korábban már ismerték az alkimisták, sőt alkalmazták a többnyakú üvegpalackot is (ami a legfelső a tárgyak közt a házban). Egy régi kézirat középkori másolója Zoszimosz eszközeit így adja egy görög kéziratban, ahol pipetták, retorták, lombikok és más egyebek láthatók:
Mintha a ház belsejében lévő polcon az ókori alkimisták eszközei álltak volna. Tudtam volna még hozni képeket ilyen eszközökről, de azt hiszem elég ez az egy is. Most te, hogy látod ezt Nolanus?
Hogy a bronzlap ókori az bizonyos, hisz ahová a Barberini Palota épült, ott a Sforza család szőlőskertje volt korábban, s nyilván nagyon sok idővel korábban lehetett ott valami, amit betemetett az idő. Tudjuk pld. hogy más műemlékek is előkerültek a palota alapjainak ásásakor, 1549-ben, mint egy egész alakos gyönyörű Venus istennőt ábrázoló kép, aminek arcát később Carlo Maratti festő retusálta a 17. században.
Egyébként Heinsiusnak, akárcsak Nicholas Poussin francia festőnek egyaránt a nagyhatalmú Francesco Barberini kardinális volt a patrónusa,, aki a Barberini Palotában gazdag könyvtárat hozott létre, közte rengeteg ókori görög és római kézirattal. Poussin és Heinsius egyaránt rajongtak az ókori műtárgyakért és szövegekért, és bejáratosak voltak (aki John Milton, Vossius, Gabriel naudé stb) a palota gyűjteményébe és könyvtárába, s hozzátartoztak Barberini belső körréhez.
Mennyire kiváncsi lenne ezek után az ember az eredeti bronzlap képére... hát ez el nem mondható!
"...én azt gondolom, hogy ennek valamilyen más, inkább operatív feladata is/vagy lehetett (találgatás, találgatás)."
Részemről is inkább: ötlet, találgatás, ötlet, találgatás...
Ugyanis egy korábbi, a miénktől eltérő civilizáció tecnhinájának megértése sokkal távolabb van tőlünk, mint bármelyik őserdei primitív néger kultúra megértése.
"És még valami, szerinted Kircher ismerte a Barberini-plakettet? Olyan, mintha itt valóban nem azt ábrázolná, hanem a hipotetikus alternatív forrás alapján dolgoza. Azt viszont furcsállnám, hogy épp Kircher ne ismerte volna a plakettet, vagy ő se vette észre az azonosságot?"
Nehéz megmondani, csak tippszerűen: valószínűleg nem ismerte vagy nem figyelt fel rá. Abban a korban amúgy sokkal nehezebb lehetett egy ilyen átfogó ismeret megszerzése, hacsak valaki nem célirányosan keresett egy tárgyban. Mi sokkal kedvezebb helyzetben vagyunk sok tekintetben, csak abból nem, hogy rengeteg ősi műemlék, műtárgy, ami akkor a szemük előtt volt , mára elpusztult. Nem beszélve a könyvek ezreiről, amik az évszázadok során elkallódtak.
Mondjuk kiváncsi lennék, hogy a Barberini-palota gyűjteményében meg van-e ma is az eredeti bronzlap, mert erről semmit nem nem olvasni, tkp. az érdeklődés teljes hiánya veszi körül.
A bronzlapon ábrázolt sziklabarlang és forrás: nem hiszem, hogy a Helikonhoz vagy a Parnasszushoz köze lenne, nyilvánvalóan csak "természeténél" fogva van hasonlóság a két hely között. Ha ugyanis a Barberini-bronzlap ábrázolása azt a helyet mutatja, amit a középkori alkimisták rajzai, mint "Athanor hegyé"-t mutatnak, sőt összekapcsolják bizonyos szempontból a Grállal is, úgy az nem lehet egyik görög hely sem. Hiszen erről a helyről azt mondják, hogy rejtett hely, amit a beavatottaknak, grálkeresőknek fel kell kutatnia. A Helikon meg az a másik nem arról volt híres, hogy rejtve lenne, ráadásul az ókori földrajzi, történeti munkák is sűrűn emlegették, leírták.
"Belső lapjának elején Kircher mutat egy hasonló barlangot, melyet egy hatalmas belső "tükörrel" szerel fel, ami igazából az ég felé ad le jelzéseket. A barlang belsejét, akár vetítőét, valamiféle rácsmintával mutatja, mintha egy ősi technológia más eszközökkel megalkotta volna azt, amit mi csak sokkal bonyolultabb módszerekkel tudunk követni..." És a tükör akár lehet parabola is (bár optikailag valóban nem annak látszik), hiszen abban az időben már rég ismerték, és használták is az optikában. A műben később maga Kircher is foglalkozik vele. Ami számomra még érdekes benne az az, hogy miféle 'sugárzás' lehet az, ami ott áthatol a barlang falán, és ami a tükörből valami eldugott helyre jut 'használatlanul'. Úgy nézem ezt nem nagyon feliratozta Kircher, talán érdemes lenne ennek jobban utánanézni (bár arra gyanakszom, hogy lehet a szövegből se kapnánk erre választ). Persze azt 'jól' ismerjük, hogy az alkimiában és a mágiában rengeteg ilyesmivel operálnak, kiváltképp az asztrális influenciák gyüjtögetésével (ld. pl. a Mutus Libert, ahol ezt valamiféle harmatba vegyülve gyűjtik össze, ez lesz aztán a Prima Materia) A belső háló valóban érdekes; korábban már azt hiszem érintettük ennek a kérdését, mivel előjöttek más furcsa szerkezetek esetében is, az omphalos és a Jáchin és Boáz kapcsán. Bár a példaképeidben éppen szerkezeti szerepe van a rácsozatnak, az előbbi kettőből kiindulva én azt gondolom, hogy ennek valamilyen más, inkább operatív feladata is/vagy lehetett (találgatás, találgatás).
Soron kívül elidőztem egy kissé a sziklaív kontextusánál, mert megint csak az jött elő, amit már korábban Mantegna képét illetően említettem.
Először is, a Kircher illusztráció lényegében egy 150 évvel azelőtti téma átdolgozása. A szférák megfeleltetése az egyes múzsákkal akkoriban kezdett rögzülni, Ficinónál is szó van már róla az orfikus teológia kapcsán, de a szférák zenéje, amin ez a kozmikus kígyó játszik, Franchino Gaffurio-nál jelenik meg, a Practica Musice-ben (1496):
Itt még nincs nyoma a sziklának. Vajon Kircher szerkesztette oda, vagy már előtte is valaki hozzákapcsolta a szférák zenéjéhez? Ez az asszociáció minden bizonnyal már Gaffurio idejébe nyúlik vissza, hiszen Mantegna képén is ezt látjuk, a sziklaívet a barlangokkal meg a szirtek közti forrással már ő is a Helikonhoz, vagy a Parnasszushoz kapcsolta; a Múzsák lakhelyéhez. Az összekapcsolásban valószínűleg a forrásnak lehet elsődleges szerepe, legalábbis én erre gondolok, mert úgy tűnik, ez a közös a kettőben. Ez a bizonyos 'alkimista' forrás, ami Pegazus patája nyomán szökken elő, az Aganippe és a Hippocrene (általában csak ez utóbbit ábrázolják, de Kircher talán ezzel űz játékot). Delphiben pedig ott van a Kastaliai Forrás (ami végül is Parnasszushoz tartozik), ami a fennsík sziklái közti kanyonból ered, ahogy Mantegna képén (itt a sziklák mint az ementáli a barlangoktól). Ez nem kevéssé fontos szent hely, ősibbnek mondják magánál a delphi templomkomplexumnál, hiszen a monda szerint Apolló itt győzte le a Pythont; aztán a forrás vizét egy medencébe gyűjtötték össze, a Pythia, a többi papnő és a zarándokok ezt a rituális vizet használták.
Nyilván nem véletlenül rakta Kircher is épp a Múzsák mellé ezt a helyet; de vajon explicite tudatta velük a forrásuk, hogy ez a Helikon, vagy a Parnasszus, vagy ők 'képzelték' ezt oda? Én ez utóbbira gyanakszom. Kircher képén, megint a bal szélre száműzve ott van ráadásul a kéményes vagy tornyos épület... ilyesmiről viszont nem nagyon tudunk a Helikonhoz köthető mondákban (Mantegna itt Héphaisztosz földalatti műhelyét ábrázolja).
Néhány korabeli illusztráció, amin a Helikonon eredő forrást ábrázolják: Részlet a Palazzo Schifanoiaból
Giovanni Falconetto zodiákus sorozatából a Nyilas
(alkimia?) kézirat
Szóval én azt gondolom, hogy erősen élt a Reneszánszban a Helikonon eredő csodás forrás képzete, és ehhez már könnyen hozzákapcsolták a Barlangunk képét; az, hogy esetleg sejthették, hogy ez egy alkímiai műhely, szép párhuzamot kapott Pegazus miatt, aki ugye maga is valami alkimista operáció szülötte. Aztán persze bár más módon, Maier is utal arra, hogy a Helikon összefüggésben van az alkímiával, éppen az Atalanta Fugiens XII. ábráján, ahol a 'Bölcsek Kövét' köpi ki Szaturnusz a digestiót követően, és ezt a követ helyezi Maier mementóként a Helikon tetejére, persze ő már megint csak legalább másfél évszázaddal későbbi, mint amikor ez az összekapcsolás megszületett.
És még valami, szerinted Kircher ismerte a Barberini-plakettet? Olyan, mintha itt valóban nem azt ábrázolná, hanem a hipotetikus alternatív forrás alapján dolgoza. Azt viszont furcsállnám, hogy épp Kircher ne ismerte volna a plakettet, vagy ő se vette észre az azonosságot?
Olyan téren ez nem is lényeges, hogy mind a kettő Athanasius Kircher munkája. Egyébként amire hivatkoztál, az Ars Magna Lucis et umbrae c. tudományos munkája ("A fény és az árnyék nagy művészete", 1646), számos rajzot tartalmaz a fénytörés, a vetítés, a fényvisszaverődés és az optika más csodáiról, leírva benne a híres laterna magicát is, ami valójában egy nagyon ősi találmány volt (amúgy ezt a trükköt alkalmazta Cagliostro gróf - a "Nagy Koptha"- az általa alapított ún. Memphiszi Rítusú egyiptomi szabadkőművesség rituáléjában, mikor a szellemek felemelkedését imitálta).
Belső lapjának elején Kircher mutat egy hasonló barlangot, melyet egy hatalmas belső "tükörrel" szerel fel, ami igazából az ég felé ad le jelzéseket. A barlang belsejét, akár vetítőét, valamiféle rácsmintával mutatja, mintha egy ősi technológia más eszközökkel megalkotta volna azt, amit mi csak sokkal bonyolultabb módszerekkel tudunk követni...
Kircher a vatikáni könyvtár titkos irattárában is kutatott a legrégibb feljegyzések után, ráadásul a szelleme ki volt élezve a keleti, egyiptomi és görög misztikára, ókori tudományokra. Ebben a kötetben is számos ókori módszert revideál.
Hát, igen, nagyon is jó irányba mentünk, amikor hallgattunk a jelekre, hisz minden azt súgja, hogy a Barberini-palota bronzlapjának metszete egy olyan helyet ábrázol, amelyről a középkori okkultisták és alkimisták egy teljesen más forrásból származó információval is rendelkeztek. A barlang és a fölötte lévő boltíves szikla igen meggyőző, sőt ez utóbbi fölé ugyanúgy két oldalról, mintegy kapuoszlopként két szikla nyúlik, akár Holstenius másolatán.
Az már külön röhej, hogy a világ többi része, a nagy nyugati népek, mint az angolok, franciák vagy németek, ahol óriási irodalma van az alkímiának és történetének, senki, szószerint egyáltalán senki, nem figyelt fel e jelentős párhuzamokra (már a kabirokat, Odüsszesuszt, az Argonautákat vagy a Héliupoliszi Testvériséget nem is említem). Faber másolatát a kabirikus barlangról rajtunk kívűl - ilyen értelemben - egy angol, egy csigaevő vagy egy germán mindentudó önjelölt modern okkultista-alkimista (sok ezer van!) sem kutatta (ejnye-bejnye méghogy genetikusan alattvaló a magyar!).
Mózes Rézkígyójáról veszi eredetét a skót szabadkőművesség (az ún. "Ősi és Elfogadott Skót Rítus") 25. fokozata a Rézkígyó Lovagja (amit neveznek Bronzkígyó Lovagjának is).
Erről a fokozatról a 19. századi szabadkőművességgel foglalkozó történészek úgy okoskodtak, hogy ez a fokozat nyilvánvalóan az egyiptomi misztériumokból származhat, mivel Mózes beavatottja volt ezen misztériumoknak. De nyilvánvalóan csak annak első fokozatát, hiszen Mózes teljesen profán módon alkalmazta a zsidók közt. A másik, hogy a Rézkígyó látványa elmulasztotta a kígyómarás mérgét (de a legenda szerint más állatok harapását is), így aztán a 25. fokozatot kapcsolatba hozták az egyiptomi papgyógyítók módszereivel, gyógyszer és gyógyír készítési tudományával. S bár e szabadkőműves szerzők okoskodása ravasz, de láthatólag semmilyen lényeges forrásuk nem volt a 25. fokozat régi eredetére vagy magyarázatára. Hisz az amit elmondanak, már a mózesi jelenet látványából is adódik: a kígyót ősidők óta kapcsolatba hozzák a gyógyítással, s mai napig ott szerepel a patikák emblémáiban.
A Rézkígyó Lovagjának felvételi rituáléjában ábrázolják: páholy a Sínai Udvart jelenti és az izraeliták táborát utánozza, körben 12 oszloppal, azokon a Zodiákus 12 jelével. A kék és vörös tapétával szobát csak egy lámpa világítja be, s középen van egy ötlépcsős emelvény, ami a hegyet szimbolizálja, rajta a tau-kereszten lévő kígyóval, amit egy bíborszalag is átfog (erre ezeket a szavakat hímezték: OSIRIS ... ORMUZD ... OSARSIPH ... MOSES). Három páholytag Mózes, Jozsué és Kaleb szerepét játssza, míg a jelölt az Utazó szerepét veszi magára. A rítusban ábrázolt Rézkígyó egy Tau-kereszt köré tekergőzik, ami egyiptomi szimbólum. Egykor Mózes is ilyenre tette kígyóját, melyre, ha felnéztek azt mondták: Hatatha ("az én vétkem").
Blanchard szerint a Páholy Nagymestere reprezentálja Mózest és Oziriszt, aki a keleti oldalon helyezkedik el. Az idősebb Felügyelő Jozsuát és Hóruszt reprezentálja, tőle jobbra. A fiatalabbik felügyelő Kalebet és Anubiszt reprezentálja, nyugaton állva. Ő egyfajta irányító parancsnok. A Szónok, a Főpap, Eleazart illetve Oriont játssza, aki délen foglal helyet. Jozsué jobbján a Titkár ül, aki a jegyzéket írja. Az Utazó az Elnök balján foglalja el helyét. Maga a felvétel egy hosszas dialógus a jelöltet, ahol sűrűn előkerülnek az egyiptomi istenek nevei ill. a fokozat titkos jelszavai, tevékenységei.
Hogy ezeknek mi a jelentősége, nehezen érthető, de a szabadkőműves történészek szerint a rítus kapcsolatba hozható - Mózes jelenetén át- az egyiptomi misztériumok alsó fokozatával.
Jeremiah How szabadkőművesség kézikönyvében (1881) a Rézkígyó Lovagja fokozatot összefüggésbe hozza egy legendával, miszerint a fokozatot még a keresztes hadjáratok idején alapította John Ralph, aki létrehozta a Szentföld Rendet, egy katonai és szerzetesi rendet, s majd a Rézkígyó nevet adta neki. Mivel önkéntes tevékenységének tekintette az utazók védelmét, a szaracénok támadásai ellen.
Túl azon, amit a szabadkőműves szerzők összehordanak itt Oziriszről, Íziszről, Anubiszról vagy akár Ahura-Mazdáról, azt gondolom, hogy mivel Mózes a Rézkígyó felállításával nyilvánvalóan valamiféle rítust végzett, úgy sok közük nem lehetett az említett istenekhez. A zsidó próféták fenntartották Mózes magyarázatait erről, de az mindig csak egy belső kör titka maradt (akár Mózes többi információja). A középkorban szinte csak a zsidó hagyományból szivároghatott át erről információ az alakúló szabadkőművesekhez. Kérdés persze, hogy Mózes, aki egyiptomi, héliupoliszi pap volt, mindenbe beavatta-e választott népét? Mert ennek a fura rítusnak nyomát máshol sehol nem találni. Az egyiptomi freskók és leírások semmit nem szólnak erről... viszont kétségkívül, ha jól okoskodunk, az egész jelenet kapcsolatban kellett álljon a héliupoliszi titkos Széth kultusszal és a világot teremtő kígyó tiszteletével....
Azt azonban tudjuk, hogy Héliupolisz szent medencéjénél, a sárkánykígyó ábrázolása előtt a papok könyörgést tartottak, hogy biztosítsák a fény hatalmát a sötétség felett. Ahogy Epéeisz, az egyik ókori egyiptomi hierophanta mondta Knephről (Agathodaimón), a teremtő kígyóról: "Az első és legszentebb lény a kígyó, mely sólymot formál [a feje] és nagyon tiszteletreméltó. Mikor szétnézett szülőhelyén, fénnyel töltötte azt meg. Ha lehunyta szemeit, sötétség borított el mindent". Porphüriosz írta, hogy az egyiptomiak lángoló körnek ábrázolták a világot, amin átnyúlik egy sólyomfejű kígyó, Agathodaimón. Mózes és társai, akik a zsidókat vezették kígyópapok voltak, ezek alkották a zsidók által Lévi-nek nevezett nemzettséget. Az sem lehet véletlen, hogy a Kabalisták a tüzes kígyó jelképét Lévi törzsével hozták kapcsolatba...
Porphüriosz azonban azt is mondja, hogy Kneph, mint emberalakú isten is színre lép, s a vénuszi beavatókhoz hasonlóan már sablonszerűen halljuk a beavatott föníciai származású Porhüriosztól, hogy a bőre kék volt. Azt gondolom mindezekből, hogy Mózes a rítussal nem csak a világteremtő Kígyó előtt, hanem Széth kígyóisten, a vénuszi beavató, a herceg előtt is rítust végzett, s félelmetes eszközeivel meg is törte a zsidók akaratát. A történet további hátterét nyomozni már nehéz, hisz a Biblia idevágó szövege, mindenképpen hiányos, ill félreért számos eseményt.
Mindenesetre a keresztre szegezett nagy rézkígyó alól rejtélyes és bizarr cselekedeteket hajt végre. Alkimista dolgokat tesz, iható aranyat és más effélét készít, s közben lévitáival több ezer zsidó mészároltat le, áldozatként... de láthatólag kétségbeesett "üzeneteket" küld, jelzéseket ad számunkra teljesen ismeretlen csoportok, a világegyetem titkos jezsuita és rózsakeresztes rendjei felé. Sínai félsziget Széth isten "tulajdona" volt az ősidők óta, s Mózes letáborozik, évekre, s elmondom akkor, ha még nem találtátok ki: a rituálék, a héliupoliszi misztériumok mind benne voltak tervében, akár az emberáldozatok, mert Mózes, azaz "Széth fuvallata" a pokoli sínai pusztában istenét, a héliupoliszi testvériség alapítóját várta...
Egyébként sem lehet véletlen, hogy éppen Goslarban bukkant fel ilyen faragvány, hisz a város igen régi, s vidéke már a római időkben híres fémbányászati központ. Berthold Schwartz bencés szerzetes és alkimistáról alig tudunk valamit azonkívűl, hogy neki tulajdonítják puskapor "felfedezését" 1354-ben (valójában az alkimisták régi titka volt, ő csak egyszerűen "nyilvánosságra hozta"). Mindenesetre Athanasius Kircher 17. századi jezsuta tudós megemlíti, hogy Berthold egy goslari alkimista volt. A telkhinek pedig a fémbányászattal és fémművességgel álltak kapcsolatban, ők lehettek a korai alkimisták valódi "istenei"...
Suetonius római író a kabirok fajtestvéreiről, a telkhinekről írta régi források nyomán: "az ujjaik úszóhártyás, akár a libáké". Sztrabón görög földajztudós a telkhinekről: „… először foglalkoztak vas- és bronzművességgel, s Kronosz sarlóját is ők készítették”. Kétéltűek, törpék, a fémek titkainak tudói voltak egy olyan korban, mikor a nagy civilizációk kezdeti lépéseiket tették.
A németországi Goslarban egy 16. században emelt épület gyámköveit érdekes - alkímiával kapcsolatba hozható - fafaragványok borítják. Az egyik ilyen figura látható a képen. A művésznek nyilván sok fogalma nem lehetett a kabirokról, vagy Suetonius idézett mondatairól. Pláne, hogy Suetonius bizánci kivonatára csak 1866-ban bukkant Emmanuel Miller francia tudós egy görög kolostorban.
De nem is vehetjük éppen ezért a képzelet szüleményének a fafaragványt: a képen látható alak lábai valóban úszóhátyásak, egy szakállas törpe. A bohócsipka is arra utal, hogy egy törpéről van szó (az ilyen sipkát hordó alakok akkoribán más alkimista metszeteken is feltűntek). S hogy a többi kétséget is eloszlassuk, a kezében ott a kovács és alkimistaműhelyekben használatos fújtató. Ami talán azt jelzi, hogy a művésznek mégis volt egy külön leírása vagy rajza erről a fura teremtményről, ami igen egyedülálló lehetett, mert egyfelől tudjuk hogy voltak még az ókorban telkhineket ábrózoló képek, szobrok, viszont dacára, hogy több szöveges leírás fennmaradt, egyetlen egy ábrázolásról sem tudok, ami kétségkívül egy rodoszi telkhint mutatna...
... És itt jön a képbe a spiritualitást, vallást, művészetet és tudományt egyesítő ALKÍMIA - keleti és nyugati egyaránt!
Jungnak óriási érdemei voltak abban, hogy feldolgozta ezt a szent tudományt, soha nem látott alkímiai traktátusokat latin, görög eredetiből átültetve. Mert mindaddig csak valami tudománytalan babonagyűjteménynek tartották, találgatásnak - mint amilyen maga,
az alkímiát nem értő, lebecsülő találgató tudomány volt.
Arról nem is szólva, hogy legfontosabb felfedezését, az archetípusok bevezetését éppen az alkímiai iratok jelképeinek köszönheti, melyekhez teljesen hasonlók jelentek meg páciensei álmaiban.
Spirituális műértését legszebben az mutatja, hogy - gnosztikus lévén, - szívügyének tekintette a Nag Hammadi gnosztikus apokrif evangéliumokat. Ezek egy részét megmentette a zürichi Jung alapítvány (Jung Kódex). Stb.
Azért csak óvatosan, a vén varázslónak (nekromantának? lásd lejjebb) magának is volt némely különös élménye ezzel kapcsolatban."
Pedig pont Junghoz illenők a psychopompos, lélekvezető feladat igazán!
Összehasonlító vallástörténészként, és mitológusként korszakalkotó felismerései voltak, és pszichológusabb volt a legnagyobb lélektanászoknál is!
A "lélektannak" (figyeljük meg jól e kifejezést:) ui. van egy apró "módszertani kilátástalansága": mindössze arra nem tudott mind a mai napig választ adni e diszciplína, ami a saját neve: MI A LÉLEK?
Lélektani jelenségeket vizsgál, detektál (alvás, agyműködés, stb.) de a lényegi kérdést, hogy mi a lélek, azt nem tudja megválaszolni.
Éppen utána olvastam a Szemjonovszkij-szigetről, ami vagy két évszázad alatt teljesen szétmorzsolódott, és elmerült a tengerben, pedig kétszáz éve még a területe elérte a 75 négyzetkilométert.
Ha tehetitek nézzétek meg "A gejzírvölgy titka" című 1973-ban készült orosz filmet. Nagy kedvencem volt annak idején. Még bizonyos szempontból kapcsolódik is Hüperboreasz/Thule legendájához...
A film Obrucsev orosz geológus és scifi-író 1926-ban megjelent „Szannyikov-föld” c. regényéből készült (magyarul ez nem jelent meg, csak a Plutónia). Obrucsev szinte egész életén át a szibériai tundra rejtélyeit, a vidék eljegesedését kutatta (amúgy a film eredeti címe is a "Szannyikov-föld" lenne).
Jakov Szannyikov orosz felfedező 1809-ben jelentette, hogy a Kotyelnyij-szigettől északra egy szigetet látott, amelyet később "Szannyikov földjé"-nek neveztek. Ezt később számos expedíció, repülősők és jégtörőhajók is keresték, de nem lelték már meg. Obrucsev úgy festette meg a szigetet, mint ami az onkilonok törzsének menedékhelye, ami a környezettől eltérően egy meleg hely (mert egy vulkán felfűti).
De Szannyikov nem egy "Fantom-szigetet" látott, hiszen az Ohotszki-tenger partvonal máig süllyed bele a tengerbe, és szinte a szemünk előtt merülnek el kisebb-nagyobb szigetek.Számos szigetről tudunk, ami csak az utőbbi 2-300 évben süllyedt meg és vált tenger alatti zátonnyá, de ezek főleg olyan szigetek, melyek közel voltak a parthoz, de bizonyára voltak olyanok is, emylek messze benn a sarki tengerben feküdtek...
Szibéria kis menekülő törzsei, a középkor végén nem délnek vették az irányt, hanem északnak, átkelve a fagyos tengeren, más szigetek felé. Így tűntek el az omokok, a jukagirek apró törzsének ősei, Szibéria legősibb népe, akik még a mammutra és a gyapjas orrszarvúra vadásztak ezen a vidéken.
Sztyepan Andrejev orosz őrmester 1763-ben a Medve-szigetek egy másik titokzatos törzs, az onkilonok nyomát találta, de ők is eltűntek a szigetekről. Viszont Andrejev 1764-ben a szigetektől 600 km-re északra szigetet fedezett fel, de csak 20 km-nyire sikerült megközelítenie és visszakellett fordulnia. Ezt a szigetet sem sikerült soha később megtalálni.
A csukcs legendák viszont tudtak erről a szigetről: Tikigennek nevezték, s azt mondták két törzs lakta, az egyik csukcs volt, míg a másik egy fehérbőrű, szakállas nép, akikről viszont semmit mást nem tudtak...
Mára az ázsiai partoktól ezen a szakaszáról északra már nincs semmilyen sziget, ahová az onkilonok vagy omokok el tudtak volna tűnni... valószínűleg ezek a rejtélyes kis néptörzsek a szigetekkel együtt pusztultak, melyeken éppen menedéket remélve jöttek egykor... Talán a régi hagyományaik vitték észak felé őket, új hazát keresni, hisz a jégkor végén (12-14 ezer éve) az Ohotszki-tenger nagyrésze is szárazföld volt. Távoli őseik idejében ebben a tengerben volt az "Apák Földje", a regés Hüperboreasz, ahol egy jégfallal körülvet csodálatos szigeten éltek a magasabbrendű lakói, akik nagyon hosszú ideig éltek. A hüperboreusz nők kimondhatatlanul szépek voltak, és a család minden ötödik gyermeke birtokolta a tisztánlátás képességét. A sziget belseje meleg volt, és zöld növényzet borította.
1923-ban egy Zeppelinről látni véltek egy ilyen nagyobb szigetet, mely lakott lehetett, s egyből azt gondolták: Vesterbrygd észak-nyugati grönlandi vikingtelep lakói vándoroltak ide, mely telep 1341 körül hirtelen pusztulás nélkül kiürült, lakói eltűntek (s máig nincs nyomuk). Az eszkimók beszélték egy messzi északon lévő szigetről, ami gyönyörű, de démonok lakják, s ide ők sosem merészkedtek, de a vikingeknek már nem voltak ilyen aggályaik, és lehet, ide költöztek... A Zeppelin is megdöbbentő módon egy "paradicsomi szigetet" látott, rajta várossal, templomokkal, házakkal, zöld növényzettel...
Ó, egyik kedvenc szerzőm, az olasz Peter Kolosimo, akinek két könyvét már jó régen sikerült angolul beszereznem. Az Ombre sulle stelle ("Árnyak a csillagokon") c. könyvében (1966) egy inkább scifibe illő jelenetett ír le Dantéról, aki lehetett volna akár egy krononauta, aki szerencsétlenül járt a középkorban.
Ez a részlet szerencsére magyarul is megjelent egy összeállításban:
"A jövőből érkezett hajótöröttek
2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja.
– Nem tetszik nekem a dolog – határoz végül. – Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs...
– Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni – erősködik a sasorrú fiatalember. Az előző utazások...
– Ne kegyelmesezzen itt! – szakítja félbe dühösen a miniszter. – Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb kéthárom naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében! Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt?
– De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem Lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzeből, én addig elfoglalom a helyét.
– Még mindig bizonytalanságban tapogatózom – jegyzi meg a miniszter.
– Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést.
– Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá... – és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. – De tartsa magát távol minden bonyodalomtól; értettük?
Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan "kegyelmes uram" megszólítást.
Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe... Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig "időzhet odalent", aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig!
Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel – túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát– kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe.
De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk.
Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak.
Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azén is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt.
Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki "zátonyra futott" Firenzében a XIII. és a XIV, század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel.
Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiai leleteink is!..."
Részlet a Palazzo Schifanoiaból
Giovanni Falconetto zodiákus sorozatából a Nyilas
(alkimia?) kézirat
