antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Állott volna rajtam: én Úgy teremtem a világot, Hogy mindenki kap virágot, S egy kis jót e földtekén. Volnék én az Alkotó, Akihez száll ima, ének: Én nyugodtan nem nézhetném Fönn a fényes, boldog égben Azt a sok boldogtalant, Aki szenved itt alant! Én nem tudnám végignézni, Hogy miképp kell elenyészni Bűn nélkül, maró ínségben, Évről-évre a teremtés Százezernyi remekének!
Sejtem én azt, hogy más szemmel Nézi a világot ő, A sugárzó, a dicső! Ő alkotta ezt a rendet, Tudja is hát, mit teremtett! Hogyha szíve meg nem indul Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, - Hogyha látja s mégis tűri, Míg hatalmas trónját üli: Akkor mindez bizonyára Helyes és jó és igaz! Nem törődvén jajjal, könnyel: Néz bennünket bölcs közönnyel, Ő, a legfőbb bölcsesség, Ő, a kezdet és a vég!
Ámde én ember vagyok csak, Én nekem fáj, hogyha látom A nyomort e szép világon! Én, az oktalan parány, Én, a porból vett halandó, Épp azért, mert elmúlandó Árny vagyok, rezgő atom: Én a sírót siratom! Hogyha látom hosszú sorban Menni őket bús nyomorban, Aggon, ifjan, férfi-korban, Utcákon és tereken: Könnybe lábad a szemem! Ó bocsásd meg, véghetetlen Bölcsességű Istenem!...
Szép estét Neked is Teresa, koszonom kedves szavaidat :)
T.S.Eliot: A macska megszólítása
Sokféle macska él, igaz, de véleményem róluk az, hogy ha jellemük titka húz, tolmács nélkül is boldogulsz. Tudhatnád, a macska olyan, akár magad vagy jómagam vagy mint a többi emberek: ahány, annyiféle lehet. Egyik derék, másik galád, ez okosabb, az ostobább, van, aki rossz, van, aki jó - de mind versbe foglalható. Ők is dolgoznak, játszanak, nevük, lakcímük is akad; de még hátra a nagy titok, s ez:
A macskát hogy szólítod?
Tanácsom első mondata így szól: A MACSKA NEM KUTYA:
A kutya harcol néhanap, gyakran ugat, ritkán harap, de egészében s általán jámbor léleknek mondanám. Nem a vérebre gondolok, és mások a komondorok, ám a kutya, a köznapi, szeret bohócot játszani, túl büszkén éppen nem feszít, inkább méltóságból veszít. Rászedni szinte semmiség, vakard csak állát, fültövét, paskold hátát, adass pacsit, már kattog, ugrik, mint a csík. Nem afféle rátarti princ - lohol, ha füttyentesz, ha intsz.
Ismét mondom, de becsszavamra: a kutya kutya - A MACSKA MACSKA.
Macskáknál, mondják, egy a fő: Ne szólítsd, míg nem szólít ő. Szerintem téves vélemény: szólítsd csak meg, azt mondom én, de tudd: nem utál semmi mást úgy, mint a bizalmaskodást. Meghajlok, kalapom lekapva, s így szólítom: NAGYBECSŰ MACSKA! De ha a szomszéd macska ő, s látásból régen ismerős, és most látogatóba jön, JÖSZTE MACSKA! - üdvözölöm. Bár tudom, neve Jeromos, így hívnom még nem ildomos. Nem ereszkedik le odáig, hogy barátul fogadna bárkit, amíg csak mély hódolatod némi jelét nem mutatod: egy tál tejszínt, de kaviár is megteszi vagy libamáj, sült virsli vagy sonkás rolád - el kell találnod gusztusát. (Van egy macska, azzal mulat, hogy nem eszik, csakis nyulat, s mancsáról - mert ez ritka koszt - lenyal minden csepp hagymaszószt.) Respektusod mutatni kell: a macska joggal várja el. S végül, ha nem sajnálsz időt, más NÉVEN szólíthatod őt.
Nos, itt van itt, és ott van ott - a macskát így szólíthatod!
Január 4-én múlt 51 éve, hogy elhunyt Thomas Stearns Eliot, amerikai születésű, Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus.
T. S. Eliot
Vásottkarom és Enyvestalp
Vásottkarom és Enyvestalp hírhedt macskapárnak
számított.
Jó névnek örültek, mint vándorszínészek, - zenészek
s kötéltáncosok,
Színeváltó clownok s akrobaták. A Viktória Parkban
ütöttek tanyát -
De ez csak főhadiszállás volt, míg csavarogtak a
városon át.
Ismerték őket a kertvárosban, a Launceston téren s
s Kensingtonon -
Mondom, akkora volt a hírnevük, hogy egy
macskapárt ez már szinte nyom.
Ha alagsori ablak tárva meredt,
S csatatérre hasonlított a terep,
Vagy foghíjas lett fönn a tető,
S beszivárgott résein át az eső,
Ha kihúzva találtál bármi fiókot,
Vagy téli pulóvered elkutyulódott,
Ha az egyik lány éppen megvacsorázott,
s öltözvén, gyöngynyaklánca hiányzott:
Így szólt a család:"A bitangja, a macska!
Vásottkarom volt - vagy Enyvestalp!" S a dolgot
többnyire ennyibe hagyta.
Vásottkarom és Enyvestalp csuda künnyedséggel
el-elcsevegett:
De macska-betörőként is feltört, élmény-szám tört
fel üzleteket.
A Viktória Park sűrűjén laktak, nem volt állandó
munkahelyük.
Szívesen eldumcsiztak a rendőrrel, s oly jópofa-mód,
hogy - az is velük.
Ha leült a család a vasárnap-ebédhez,
Melyről nem bánja, de: várja, kövér lesz
(Argentin marhaszelet s a köret..!)
Ám nézd, a szakács jön s megtöretett
Hangon szól:" Attól félek, ezúttal
Holnap délig várni kell a koszttal!
Eltűnt a sütőből a hús, így e': hoppsza!"
Így szól a család:" A bitangja, a macska!
Vásottkarom volt - vagy Enyvestalp!" S a dolgot
többnyire ennyibe hagyja.
Vásottkarom és Enyvestalp csuda szép összhangban
működött.
Hol az időjárást, hol véletlent gyanítottad a történtek
Szia, kedves Halkabban!:-) Szép vasárnap délutánt kívánok Neked!:-)
Csinos kis szülinapi ünnepséget kanyarítottunk.:) Bár én kevesebbet tudtam "motorozni" a topikban, mint szerettem volna, de a kedves versek így is megjelentek!:-) Köszönöm a kedves üdvözlésedet!:-)
Pénteken-szombaton körbejártam gyerekeimet, unokáztam, ezért csak most van módom reagálni a szülinapra.:))
Köszönjük a gratulációt, a jókívánságot, s nagyon örülök, örülünk, hogy Te is idetaláltál a Verseldébe, s szebbnél szebb gyönyörűségekkel melegíted a lelkünket!:-)
Takács Zsuzsa: Engedd, hogy homlokom még földerüljön
Engedd, hogy homlokom még földerüljön, hogy fölengedjen a végleges hideg, hogy erőszakos legyek mint a gyerekek. Engedj mindent, amit akarok! Hogy járjanak a halottaim újra, üljenek villamosra, csöngessenek be hozzám. S ne tereld népemet vágójuh gyanánt, de vedd le vállamról a világ gondját, hiszen a te dolgod, hogy megtartsd a világod. Engedd, hogy ágyról-ágyra fényes hajam lobogjon, és hívj meg terített asztalodhoz, de ne kelljen fizetnem. Tedd, hogy fiatal legyek ma és örökké, hiszen te akartad, hogy legyek és vagyok, pedig kezembe adtad éles szerszámaidat. Gyógyíts meg engem, adj tanácsot. Utam ne vesszen el, és örökölje magzatom a földet. Ha lefekszem, aludjak el azonnal. Álmomban hajtsd hozzám füledet, és ne torolj meg minden bűnös gondolatot, de csinálj a napnak bennem sátrat. Ha meg kell halnom, haljak meg legott. Ne kelljen mondanom: nem vagy.
Komáromi János: ...a neveddel alszom el amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom el
Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést, a vihart, a táncot és az utazást, ahogy jó álmaimat, reményeimet, ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem, ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat, szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem, ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet szeretem. Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem, szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem, szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem! Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem, nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban, ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát, a vadgesztenyék illatát szeretem, szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését, szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja sötétvörösre a látóhatárt, ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást. Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem, ahogy az őzek, szarvasok szökkenését, díszes fácánok repülését szeretem, ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem. Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát szeretem, ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem, szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését, ahogy a földgolyó belsejét szeretem, szeretlek, mint a természet egészét, mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat, Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön, ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem, ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem, ahogy a vidámságot szeretem, nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem, ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat, vadkacsákat, halakat szeretem, amikor bolondosan a folyóba buknak, szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem, szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz, amikor fütyörészel, szeretlek, amikor nevetsz, még soha senkit nem láttam így nevetni!
Most az jutott eszembe, hogy a télen még mondani akartam valamit. Talán csak azt, hogy ne félj egy napon, meglásd mégiscsak kitavaszodik. S még az jutott eszembe most szivem, hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk csupán egyikünk sem tudott soha bár egyetlenegy olyan igazságot ami az lett volna a másiknak is.
Most pedig az jutott eszembe, drágám, hogy egy verset készültem írni néked — mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt. Igen, verset készültem írni arról, hogy — bármi történt is — tudod a végén tudod a dolgok végén egy napon (majd ott a fontoskodó gyászmenetben) mégis csupán ketten leszünk akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is, hogy tulajdonképp ki is volt a másik?
S még az: ha van úgy, hogy nem te vagy az eszembe olyankor én már semmire sem gondolok.
Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer Fehér ruhában láttam őt. Tavasz volt épp, a kedves ákác Virágozott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt szemén. Apám ott állt a ravatalnál, És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily Sárgák s kopottak e lapok. Rég' volt, midőn ez imakönyvből Még az anyám imádkozott. Kék selyemszállal összekötve Van itt hajambul egy kevés. Aranyos fürtjeimhez akkor Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna képe S egy régi, halvány Mária. Elnézem... Éppen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel (Kísérőm a nehéz úton), S vigasztalást vegyít a kínhoz A te imád, ó, Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, Akit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak, Csak szellemednek, jó anyám, Milyen kopár volt ifjúságom, S hogy mennyi bánat szállt reám. Tűrtem, reméltem, megalázva Idegenek közt éltem én; De azt a régi imakönyvet S emléked szentül őrizém.
benned az élet zeng tova, a kellem és a csapdosás, míg gyalog szerrel ingyen vert-kenyérrel kullogok haza, s egybegyűlik kicserzett szám körül mi gyűlöl és örül: a jégverte felismerés; s magány ordít itt legbelül...
nem járt utak poros köpenyét vállamon terítve szét, kósza fejem lidérc hidegén bagoly szárny puhán lebben; fosztja tollát vágya, kételyes szenvedély és mély sötét, mégis fénnyel szállunk vak-feketében és egyre szebben...
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?! Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, – azt se, hogy szeressék. Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el egy-egy estét...
Valami készül, valami kutatja a határt, a cinege énekében, a rigók siettében, a fakusz hívásában, ahogy színesedik a fűzfa ág, ahogy a reggel lesz, egyszerűen és hirtelenül....mások a fények, más az eső, mi is mások leszünk nap, mint nap s talán egyre jobbak...
egyszer majd helyére kerül minden: vágyunk feloldódik egymásban mint repülőgépek kondenzcsíkjai az égen tudod: én mindig itt vagyok ha összehúznánk magunkat elférnénk egymásban is: én benned te bennem - s nem volnánk sehol - egy élet erre rámehet: szűkül a tér: bőrömet kinőttem s látod: te sem temettél elég mélyre
