FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez! Megértésüket köszönjük: a moderátorok
amikor már nem beteg az ember és elkezd visszatérni az élniakarása, akkor jönnek a "normális" problémák.
de ezeket már tudjuk többé kevésbé reálisan nézni, ily jó esély van arra hogy érdemben tudunk vele mit kezdeni.
ami a magányt illeti: nekem évtizedek teltek el ugy az életemből, hogy szinte nem volt kapcsolatom emberekkel. állandóan éreztem magam körül a másság, búráját.
amióta többé kevésbé kordában tudom tartani -gyógyszerekkel és egyéb terápiákkal - a visszatérő depressziómat, azt tapasztalom, hogy sokan kedvelnek, és keresik a társaságomat.
énisdepis: na tudod kinek vedd el a kedvét!!!! ;)
8 hónapja szedem a vackot, néha úgy tűnik meg tudom különböztetni mi az ami tisztán neki tudható be. Az eufória két hónap után elmúlt, minden más csak nagyon-nagyon lassan jött/jön. Az élet nem jön rendbe tőle, a viselkedésem nem változik meg gyökeresen _csak_ tőle, de egy ideje optimista vagyok a prozac/terápia mixet illetően.
Waratah: igen, munkán kívül a legtöbb régi ismerősömet már elvesztettem (vagy annak érzem), új ismerősöket pedig magamtól nehezen megy szereni. Ha muszáj akkor benne vagyok, de saját magam nem határozom el, hogy namost beszélgetni vagy ismerkedni fogok x-el, y-al. (párszor megpróbáltam, ami azért haladás, de félúton remegő lábakkal(szó szerint:) visszakoztam.) Szóval a munkán kívüli időmmel nem nagyon tudok mit kezdeni.
én azt tapasztaltam, hogy a tartós, kezeletlen depresszió teljesen szétzilálja az ember életét.
ennek a forditottja azonban sajnos nem igaz, vagyis azért mert elmult a depim, még nem jött rendbe automatikusan az életem. kezdetben a gyógyszer hatására olyan mintha minden nap egy ujabb zsákot tenne le az ember, szinte fizikailag érzi hogyan könnyebbül meg.
de néhány hónap mulva ez az eufória természetesen elmúlik. én pl. többször megfigyeltem magamon, hogy egészséges periodusaimban hajlamos vagyok lebecsülni a hullámvölgyek súlyosságát, sőt az egész problémát. és attól is vonakodom, azt us halogatom, aminek az elintézését egyébként korábban a depresszióra fogtam.
vagyis én ugy látom, hogy a depi "üzemképtelenné" tesz, de a hiba "elhárítása" után, még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy egyszerüen lustaságból, halogatásból, nemtörődömségből kényelmetlen helyzetekbe vagy egyenesen bajba sodorjam saját magam.
Tamás, aranyos vagy, amikor ilyeneket írsz, "ez egy jól működő fórum" mindig kicsit kihúzom magam, bár nem ezt tekintem az anyatopicomnak, vagy hogy is nevezzem.
Felicitászhoz csatlakozva: Sajnos nekem sincs meg a "kimoderált" hozzászóló szövege, nem kellett volna talán az egészet kivenni, de ezt nem én voltam, én csak jeleztem a moderátoroknak a flooding-ot, meg a gyalázást és ők tették a dolgukat. Ha akart volna hozzászólhatott volna azóta is, írtam neki választ (373-as hozzászólás), de nem érkezett válasz. Egyébként a csoportterápiában is van moderálás, persze ott sem küldik ki a résztvevőket (itt sem), hanem a többi csoporttag védelmében a csoportvezető felszólítja, hogy próbáljon meg a véleményével és beszédével nem bántani másokat, illetve betartani a csoport értékrendjét. Természetesen ha el akarja aztán mondani amit akar, megteheti, de ha folyamatosan fenntartja a viselkedését, akkor az is előfordul, hogy kiküldik (erre még nem volt példa csoportvezetői gyakorlatomban, de helyretevésre és mások megvédésére már igen).
A beszékgető fórumon ez annyiban más, hogy a szövege tovább is olvasható, ezért nem real time, tehát ha ócsárol, vagy bánt valakit, akkor nem akkor teszi csak amikor írta, hanem folyamatosan, vagyis akkor, amikor bárki újra elolvassa. Ezért szoktak törölni.
Egyébként jól működő csoportok közösségek egy idő után ki szoktak alakítani saját elveket arról, hogy mi az amit elviselnek még, és mi az amit nem. Szerintem ez egy jól működő fórum, meg is kezdődött egy kis vita erről, ahogy látom...
Nem tudom pontosan mitől érzem magamat jobban, sok oka lehet. Ha cinikus akarok lenni azt mondom háromszor annyi prozac. De sok más is történt velem, például augusztusig itthon dolgoztam cégeknek, CD-n vagy neten kuldtem el a dolgokat (programozas), szóval a nap nagy részét elég régóta egyedül töltöttem. Augusztustól 'rendes' munkahelyre járok, embeker közé, és azt hiszem most kezd megérni a gyümölcse. Egyrészt egészen más dolgot csinálok (grafikai munkák), amit - egyelőre - nagyon élvezek, másrészt úgy vélem a várttal ellentétben jól be tudtam illeszkedni, kedvelem a benti társaságot. A korábbi teljesen kaotikus életvitelnek is jól jön most egy kis rendszeresség. Kicsit olyan, mintha a saját alakját vesztett személyiségemet írnám újból körbe, és fedezném fel, hogy tulajdonképpen milyen is(vagyok). A munkahelyen úgy érzem magam, ahogy régebben nem is nagyon álmodtam: szinte végig jó kedvem van, mintha kezdene visszatérni a humorom is, teljesen nyugodt vagyok, nem idegeskedem (még a 'normális' munkatársak is megjegyzik gyakran, hogy nem értik hogy bírom ilyen nyugodtan). Persze azért maradtak dolgok, pl. magánéletem az nincs, este 8-ig maradok a munkahelyemen, mindenfélére rákenve (nagy forgalom délután, stb.), még mindig vannak helyzetek, melyekben könnyen megsértődöm vagy kerülöm őket, de ezek is kezdenek jobban felismerhetővé válni. Röviden ennyi.
Nem is igaz, hogy ha elhallgatsz akkor ennyi, mert nekem speciel feltűnne és emlegetnélek egy virtuális kandalló előtt, hogy hova tűnhettél.
Azt is napok óta meg akartam kérdezni, hogy hol van Eszter, tudtok róla valamit?
Amúgy meg
Tök jó, ha jobban vagytok... Én nem voltam úszni, viszont kialudtam magam, és most meg megyek be a városba és keresek a Kedvesemnek névnapi ajándékot. (Máté-passió, Gardinerrel - remélem, meg fogom tudni fizetni...)
Imádom a Mester és Margaritát. És a kimoderálásnak talán nem is az az értelme, hogy meg nem történtté tegyük, csak az, hogy jelezzük, nem itt van a szó/gondolat helye. A kimoderálás nem öli meg (sajnos akkor se, ha valami gonosz dolog volt), csak jelzi neki és nekünk, hogy ne ide jöjjön élni és vendégeskedni.
Csak rövid ideig voltam csoportban, nem terápiás jelleggel, és azt tudom erről mondani, hogy ott is van "kimoderálás", és nem is mindig terapeuta-részről, soxor mi többiek mondtuk, hogy ezt azért nem kellett volna vagy nem így stb.
Ez se tette meg nem történtté a bántást, de az élét elvette és a megtámadott egyből védve érezhette magát, a "támadó" meg magába szállott egy kicsit. Néha bocsánatot is kért. Itt nincs semmi személyes - hogy veszed rá p1p2p3-at, hogy elnézést kérjen? -, az egyetlen lehetőség, hogy törlöd a gondolatait, nehogy az "írás megmaradjon" és valami később idetévedő, aki végigolvassa a topicot, azt higgye, hogy mindent szabad. Mondjuk pl. deklaráltan "tenni a többiek véleményére", hogy p1p2p3-ra hivatkozzak. (Nem az a probléma, hogy ezt gondolja, hanem az, hogy a személytelenség védőpajzsa mögül szúr és aláz és lenéz.)
A MEster és MArgaritának bizonyos szempontból igaza van. De itt, ami ki lett moderálva, az úgy tünt el, hogy csak azok látták, akik épp akkor erre jártak. A kimoderálás azt rendezi el (elviekben) hogy az adott pillnatban nem borzolódnak tovább a kedélyek, mert a későnjövőknek nincs mire reagálni. (legfeljebb annyit, hoy nahát, mik történhettek itt) Egyébként meg úgy a "világegyetem" szempontjából felesleges volt a moderálás, mert két hét, 2 hónap stb után ki emlékszik egy hevesebb szösszenetre, ha nem volt rá válasz és nem hullámoznak az érzelmek heteken át.
Meg egyáltalán ha én ma itt elhallgatok, nem jövök többet, ne mondd már hogy emlegetni fogtok a kandalló elött ülve, hogy a jó öreg Waratah miket mondott. Ez ennek a virtuális izének a baja (és akkor mehetünk át a másik topicodba, Tamás) személyes kapcsolat nélkül, minden elszáll, kevésbé rögzül. MOST jó, amikor olvaslak, princess, válaszolok Neked, de csak azoknak az embereknek maradnak meg bennem igazán a szavai, akikkel IRL is találkoztam.
Azt mondják, egy jó kis OFF-nál nincs jobb:))
Szóval, egész jól érzem magam. El is megyek az uszodába:)))
a kimoderálást én sem értem , bár lehet hogy valamiről lemaradtam.örülök hogy jól vagy, mesélj, mivel érted el. amugy köszönöm kérdésed, én pl, szintén egész jól, éljen a prozac:)))
Miket írt az a p1p2p3? Egy hete nem néztem errefelé... Kíváncsi lettem volna, szerintem nem kellene kimoderálni. Nagyfiu vagyok már, csak kibírom. (A péntek esti dáridónál nem lehet rombolóbb hatása...)
Amúgy hogy van mindenki? Én per pillanat egyre jobban.
Először is szeretném megköszönni Neked, hogy gondolsz rám. Rettenetesen jól esik. És nagyon jól látod a helyzetet: ez a döntés nem a múlt héten született. A romlás már évekkel ezelőtt elkezdődött. Csak szeretünk néha hazudni magunknak... És így másokat is becsapunk. Vannak, akik tudnak így élni. Egy idő után már a "látszat" - észrevétlenül - valósággá válik. Nekem ez nem megy. A szerelem elmúlt - már nagyon régen -, és ez teljesen természetes is. A legnagyobb baj az, hogy nem maradt utána kölcsönös szeretet, tisztelet és megbecsülés és szabadság, a másik elfogadása.
A nagyapám halála örökké fájni fog. De úgy érzem, még mindig itt van velem, és itt is lesz. És ez jó. Az első perctől kezdve el tudtam fogadni, hogy elment, de csak azért, mert tudtam már évek óta, hogy el akar menni és ő nem fél tóle, hanem várja. Amit annyira akart végül is bekövetkezett, és nekem el kell őt engednem. És tudom, hogy mennyire fájna neki és dühös lenne, ha miatta szenvednék. A fizikai valója rettenetesen hiányzik, de a szelleme (nem az okkultista!), amíg én élek, velem marad.
Az, hogy M. Párizzsal mi lesz, a jövő titka. Csak tőle függ, és ezt már ő is tudja (milyen csodálatos dolog a mél!!!). Tudom, hogy nem szabad őt befolyásolnom, és erőszakosnak lenni vele (de az sem utolsó szempont, hogy nem is tudnám ezeket megtenni). Azzal csak elrontanám. Ez az ő döntése lesz. De nagyon szeretem. És rohadt nehéz várni....
Tüneteidet csak az érti meg, aki keresztül ment rajta. Ez egy egészen más világ. Színes, érdekes, így távolból azt mondom, hogy szép is van benne. Sokkal érzékenyebbek vagyunk a szépre is, és másképpen látjuk a dolgokat.
Nekem folyamatosan remegett a kezem nyugalmi állapotban is. A fények, bizonyos szagok, vagy zajok, amiktől az ember nem tud megszabadulni, és kénytelen elviselni őket, még ha ideig-óráig is, másként hatnak az emberre, mint az egészséges idegzetűeknél. Más az valamitől idegenkedni, vagy hogy nem tetszik, és egészen más ez az érzés. Ez a fajta visszatetszés egészen más. Ez egész énünkben jelen van. Azon gondolkodom, talán az a baj, hogy az adott pillanatban rá vagyunk kényszerítve bizonyos hatásoknak, amitől nem tudunk menekülni, így a tudatalattink szinte ájulásig el tudna menni, hogy megszabaduljunk tőle. Úgy hisszük, hogy ez okozza a rosszullétünket. és tényleg ez az ami ki is váltja, de ha tudatosan haladunk előre … és ez lassan megy, csak bízz benne, hogy sikerül … akkor egyre könnyebb lesz. Minden egy folyamat, csak el kell indulni az úton.
A testen jelentkező tünetek gyakran lelki folyamatokat takarnak. Részemről ez azt jelentette, hogy nem tudtam szabadulni egy olyan élethelyzetből, ami rám volt kényszerítve. (Lakáshelyzet, gyerekek féltése miatt). De mint a példa mutatja ki lehet jutni belőle. Kétféleképpen lehet megoldani: Az egyik variáció egyszerűbb, át kell gondolnod mi az a dolog, ami tartósan zavart és még most is zavar téged jelenlegi helyzetedben. Ha tudsz változtatni rajta, nosza.
A másik, ami a nehezebb megérteni, hogy csak AZ A PROBLÉMA, AMIT ANNAK ÉRZÜNK. Tehát: hogyan vesszük fel, mennyire fáj, és hagyjuk-e hogy fájjon, bántson valami. Evvel nem lelkiismeretlenségre veszlek rá, csak önvédelemre kell berendezkedned. (Meg kell próbálnod érzéketlenné válni.) Tudniillik attól semmi sem oldódik meg, ha tönkre teszed magad. Sőt.
Hétfőn folytatjuk a beszélgetést, ha gondolod hogy személyes gondjaid másra nem tartoznak, E-mail-en is megkereshetsz.
Addig is, ha meg tudod kapni „Az erő benned van” című könyvet (azt hiszem az Édesvíz kiadó kiadványa) akkor azt nagyon tudnám neked ajánlani.
Azt tanácsolod, hogy várjak. De én úgy érzem, ez már nem a várakozás ideje, hanem a cselekvésé. Hidd el, nem egyik napról a másikra alakult ki bennem ez az érzés. A folyamat, ami most ér a végére már nagyon-nagyon régen elkezdődött.
Én is meghaltam egy kicsit. Megszűnt bennem valami régi, ami helyett újat kell teremtenem. Most megjárom a poklot, ahonnan csak fölfelé vezet az út. Csak azt nem tudom még, hogy hova.
Ismerősek a gyötrelmeid, még ha "csak" utólag is... :-(
Hogyan segít a gyógyszered? Kevésbé félsz, elveszi a testi tüneteket, nyugtat, élénkít - mit csinál, amitől könnyebb lesz Neked?
Azt írod, félsz a saját tested reakcióitól, amiket nem lehet kiszámítani. Megkérdezhetem, mik ezek?
Jobbulást kíván:
Felicitász
Látom, nem én vagyok az első ezzel a nagy bölcsességgel, de szerintem várj még a fontos döntés(ek) meghozásával. Nekem úgy tűnik (szólj, ha nem igaz), hogy már régebben gondolkodtál ennek a 10 éves kapcsolatnak a végén, és talán ezt jelzi az is, ami Párizsban történt. Írsz még arról, hogy mi visz el 10 évig és addig a gondolatig, hogy vége?
Azt hiszem, a gyászoddal meg az elutazással meg a szakítással egyszerre három színtéren maradnál egyedül, és ez nem valami jó ötlet.
Még annyit, hogy amikor meghal valakink nagyon közelről, akkor egy ideig ez a gyász tölt ki minket teljesen, és az a legrohadtabb, hogy mintha tilos volna átélni és kisírni és zokogva vitatkozni a sorssal/Istennel hogy miért pont ő és miért pont most és miért pont tőlem. A temetésen is "jól kell viselkedni", később is mindenki kérdezősködik és faggat és figyel, és közben az egész külvilág hepi és kellemetlen látvány nekik, ha valaki szenved. Ne törődj velük, ameddig gyászolni akarsz és kívül-belül sírni, jogod van hozzá - és ha meg tudod tenni, adj magadnak hozzá időt és csendet, amiben nem zavarhatnak. Lehet, hogy ez segítene abban is, hogy Párizzsal zöldágra vergődj...
A "részvétem" így hülyén és sután hangzik, de azért gondolok Rád. (A Kedvesemnek is nemrég halt meg a nagypapája.)
Egy kissé lemaradtam, de azért reagálok az írásomra érkezett válaszokra
Kedves Felicitász!
Igazad van, hogy nem a tabletta a jó megoldás, és én eleinte nem is használtam semmijet sem, abból kifojólag, hogy nem is bírtam a gyógyszereket. De az állapotom egyre rosszabb lett, és bár voltak reménysugarak, amikor hosszabb ideig jól voltam, vagy volt erőm tartani magam, de végül már nem bírtam tovább idegileg, nagyon féltem, hogy bármelyik pillanatban megbolondulhatok. Majdnem egy évet szenvedtem gyógyszer nélkül, teljesen lemerültem tőle, megváltás nekem, hogy végre van segítségem, mégha csak átmeneti is.
Szerintem a Te módszered a lehető legjobb, és jó lenne, ha sokan ugyanígy csinálnák. Remélem sose jutsz el odáig, hogy neked is gyógyszereket kelljen szedned.
Kedves Egy!
Nagyon örülök, hogy írtál, és hogy olyan dolgokról olvashattam, ami a részemről is ismerős. Irigyellek, hogy Neked már sikerült túljutnod rajta.
Én is igyekeztem a saját erőmből meggyógyítani magamat, és győzkődni, hogy nem lesz semmi baj, de én a saját testem reakcióitól félek, amit nem lehet előre kiszámítani. Vannak dolgok (néha hangok vagy fények is), amitől rosszul tudok lenni, egyszerűen olyan állapotba kerülök, hogy minden külső hatást sokkal intenzívebbnek érzek.
És, mint már említettem, elfogyott az erőm, hogy tovább tartsam magam segítség nélkül.
Nagyon örülnék, ha bővebben leírnád az élményeidet, esetleg tanácsaidat, akár itt, akár e-mailben.
Hasonló helyzetben én el szoktam vonulni magamba, és "magamra zárom az ajtót" egy hétre. Azt tudom mondani amit a többiek, ne most dönts, hagyj időt magadnak! Nem kell törnöd magad a válaszon, csak figyelj befelé, aztán megjön magától.
Lehet hogy valóban megtaláltad a nagy Őt, de én mégis azt tanácsolnám, hogy ebben a nagyon zaklatott állapotban ne hozz azonnal végérvényes döntéseket.
A szomoru eset, nagyapád halála valószinüleg mélyen érintett, ilyenkor különösen érzékenyek és sérülékenyek vagyunk, és nem biztos, hogy jól döntünk.
Két hét alatt egy haláleset, temetés, új szerelem, szakítás szvsz túl sok. ha meg is érett benned a szakitás, kicsit várj vele, amig leülepszik benned a párizsi élmény, és enyhül a gyász. mind a kettőre időt kell szánni.
Valószínű úgy nem lehet racionálisan gondolkodod, mint ahogy nekünk tanácsot adni.
Várj. Figyelj befelé. Ha Te igazán döntöttél, hogy vége legyen a kapcsolatodnak, és ebben biztos vagy, és ennek semmi köze Párizshoz, akkor szép csendben ragaszkodj önmagadhoz.
Kérem, segítsen nekem valaki!
1. Október 8-án elment a nagyapám, aki apám helyett apám volt.
2. Október 16-án eltemettük.
3. Október 20-án elutaztam Párizsba. Október 26-án találkoztam egy (magyar) férfival, aki együtt töltöttem egy fokozhatatlanul csodálatos és tökéletes estét és éjszakát. Megismertem a csodát, elvarázsolódtam és nem tudok felébredni.
4. Október 27-én hazajöttem. Azóta sem tudom, hogy mi van, mi lesz. Csak azt, hogy mi volt és mi lehetne.
5. Október 28-tól fel akarom bontani a 10 éves kapcsolatomat (nem Miatta). De iszonyatosan szenvedek, mert nem akar elmenni. Már néha félek hazamenni. Gyenge vagyok és sajnálom.
Most már a teljes összeomlás határán vagyok, csak egy hajszál választ el tőle és tudom, hogy bármikor bekövetkezhet. Félek.
Kedves TiNa
Az Index SOS-ben olvastam kérdésedet, hogy volt-e már olyan, aki kigyógyult a fóbiáiból, illetve a pánikból?
Mint írásodból kiderült, orvosod szerint nem vagy igazán pánikbeteg, de vannak problémáid.
Nekem is voltak fóbiáim, és pánikoltam is. Tudom, ebből kimászni nehéz dolog, mert nekem is sokan mondták, hogy nem vagyok beteg, mégis annak éreztem magam. Félelmeimet szinte hisztinek titulálták, pedig valós alapjai voltak.
Gondolkodó ember lévén, először önmagadat kell meggyőznöd, hogy az, amire reagálsz veszélytelen, aztán erőszakkal rávenni magadat, hogy igen is megpróbálom, hogy bebizonyítsam önmagamnak, hogy sikerül. Az első ilyen kísérletek persze nagyon nehezek. Az ember nem hisz önmagának, kételkedik önmagában, meghagyja a kiskaput, hogy és ha mégis, ... és néha be is bizonyítja önmagának, hogy igaza volt, amikor félt attól a bizonyos dologtól, és lámcsak baj lett. De nem ez a megoldás. Pl. Metró. Én sokáig nem közlekedtem metróval. Ha lementem a mozgólépcsőn elkapott a pánik, szabályosan rosszul lettem a félelemtől, és visszamentem (nagy megkönnyebbüléssel). Aztán megbíztam valakiben, aki a metrón való utazás közben lefoglalt, beszélt velem, nem hagyott időt arra, hogy negatívan gondolkodjak. Hosszú időn keresztül utaztam vele, s amikor egyszer egyedül mentem, szinte hősnek éreztem magam. Ma már nyugodtan utazom. A lift is hasonló, de gyorsan túl van rajta az ember. Megelőzően meg kell győzni magam a legrosszabbról: mi van ha beragad? Semmi különös, csengetek, kiszabadítanak. Leesni nem tudok.
Alapvetően rossz idegállapot hozza ki ezeket az emberből. Amikor az ember magabiztos, nem fél semmitől, nem esik szélsőségekbe.
Tehát az lenne a feladat, hogy az ember pozitívan gondolkodjon mindenről. A félig üres pohárról, hogy félig tele van. A lehetetlenről azt, hogy ott van az ellenkezője is, tehát a lehetőség mindíg adott, ha kissebb százalékban elérhető is, de esély van rá, és minél többet foglalkozom vele, annál nagyobb az esély.
Persze minden ember más, és mások a gondjai is. A gyógyszer valóban segít, ha csak addig szedi az ember, amíg önmagát felépíti, megerősíti, de nem szabad áthárítani a "munkát" a gyógyszerre. A saját akaratod nélkül nem fogsz kikerülni a problémáidból.
Ha gondolod, e-mailon is levelezhetünk a továbbiakban.
Önmagad felépítéséhez sok kitartást kívánok.
Egy
Popper Péter valamelyik könyvében olvastam, hogy a bajaink egy része életprobléma, egy másik része létprobléma. szerinte fontos, hogy ezeket megkülönböztessük egymástól.
életprobléma hogy mondjuk depis vagyok, elhagyott a barátom, rosszul tanul a gyerekem, nem haladok a munkahelyemen, és drágul a benzin.
létprobléma, hogy az emberi élet véges, a terveink és reményeink viszont végtelenek, nem tudjuk mivégre vagyunk a Földön, és mikor mondhatjuk értelmesnek az életünket.
az utóbbi problémák akkor is fennál/hat/nak ha az életproblémáinkat most éppen mind kibogoztuk.
sőt az is meglehet, hogy a létpoblémák szönyeg alá seprése válik életproblémává.
vagyis, szerintem is az a helyzet, hogy a depis/vagy másmilyen/ panaszok eltünése önmagában nem teszi az életet habostortává...
igaz ezt senki nem is igérte nekünk, legalábbis komolyan...
Felicitásznak: Nem úgy működik a gyógyszer, hogy megoldja a problémákat, hanem segít ahhoz, hogy te oldd meg őket, mégpedig úgy, hogy javul a hangulatod, csökken a szorongásod, és olyan elviselhetővé válik, ami mellett korábban is könnyedén megbírkóztál egyszerűbb feladatokkal is. Természetesen ha a probléma visszatérő, és bonyolult, akkor valószínűleg a gyógyszeres segítség csak átmeneti.