Bár egy másodpercre értenél - s belépnél
Életembe!
Része lehetnél szobámnak.
Neked adnám a szekrények bársony-hangú sötétjét.
Tiéd lenne 60 Wattos lámpám minden fénye
Ablakaim napfény törte feszketése,
Könyveim összes betűje és szóköze.
Hozzád írnám szerelmes verseim.
Megkapnád székem nyikorgását,
Az ágyam borító puha szövetet,
És a tiszta ablakok előtt a szürke fát.
A padló réseibe szorult fényes szegeket,
A szőnyegek selymes simítását,
A falióra szívdobbanás kattanását,
A falon függő képek vidám színeit,
S a sarokban mélázó régi pókhálót.
S megkapnál engem is.
Fele egészségem, faradt lépteimet,
Szemem villanását, szívem remegését.
Reggeli csókomat, esti ölelésem,
Álmaimat, vágyaimat, lélegzetemet.
Mindazt, ami vagyok, egész életemet.
Szemlehunyásnyi öröklét rebben
időtlen sóhajjal záruló pupillák alatt.
Még érzem ízét a gondtalan pillanatnak
és még emlékszem
ujjaink egymás közelségét tapintó játékára.
Ajkad ajkamat simító selymére.
Évszázadnyi türelmem töredékes jutalmára.
Nem tagadhatod Te sem
a lehunyt szemünk mögött
felvillanó és megálló időt.
Cak piros tollal húzom
A papírra a vonalakat.
Mert eljött most a gondolat
Nélküli pillanat.
Nincs ihlet és valami
Mégis remegve próbál kitörni
Szétfeszít, hogy Hozzád lebegjen.
Csak egy villanás,
Mi nem fejezi ki
a lényeget.
Hiába írnék, csak
Nálad nyernének értelmet
a szavak.
Tömérdek szó, mely eszembe jut
Ha összeborulnak felettem a fák
És mikor a szobám falán
Elmosódnak késő délután
A színes napsugarak
És elszürkül a mennyezet
És a távoli messzségből lassan
Elővánszorog az éj...
A hangja közel
De a teste messze.
Fülembe már csak hanggá visszaalakított elektromos jelek súgnak szépeket...
Istenek, adjátok vissza a hangokhoz a képeket!
betegségem, nevezzük
szeretésnek,
elhagyott
csalódott bennem, hogy az öröm úgy vesz körül
hogy mindig csak annak örül
ami a halmazon belül él
hja, hogy ő fuldoklott
vérfürdött
köpött
nyálzott
és kisebesedett a halmazban?--
tudásom legjava abból származik
hogy én vagyok a tudás legkisebb halmaza
néha, nem, inkább gyakran
még nekem is szűk, és csak
növök
hiába, egyre többet akar a szemem
befogadni
saját tükröm megrendelt élvezete áll előttem
olvasom betűim magamon
magamban örülök annak--
és igen, engedem, mert
hiába penészlek sárgán
ha tetszésem tárgya
az utolsó sárkány