antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mihez fog a késő november A tavaszi gerjedelemmel, Nyári hő alakzatai S foszló hópelyhek mit neki, S mályvák szürkébe felszökő Piros színe mire való, S késő rózsában korahó? Görgő csillagok közt a dörgő Menny, mint a bolygóközi harcba Rohanó csatakocsi hangja Nap ellen küzd Skorpió Míg Nap és Hold leszáll s kométák Sírnak és szállnak leonídák Egeken síkokon a hajsza Kerengő örvény a világot A végpusztító tűzbe hajtja S csak aztán a jégtakaró.
Hát így is ki lehet fejezni - nem éppen kielégítően: Iskolás körülírás volt, elévült költői divat, Nem takarítja meg a tűrhetetlen viadalt Szóval és jelentéssel. Nem fontos a költészet. Nem az volt - kezdjük újra el - amire számítottunk. Mit ért volna ama régóta várt Rég remélt nyugalom, őszi derű, Az öregkor bölcsessége? Hát becsaptak, Vagy magukat csapták be a halk hangú öregek És mást se hagytak ránk, csak a csalás receptjét? A derű csak eltökélt tompaság, A bölcsesség kihűlt titkok tudása, Hasztalan a sötétben, ahova belenéztek Vagy ahonnan szemüket elfordították. S úgy látjuk mi már, Legföljebb korlátolt értéke van A tapasztalatból leszűrt tudásnak. A tudás mintát szab s ezzel hamisít, Mert a minta minden pillanatban új, S minden pillanat új s megrendítő Értékelése mindannak, ami voltunk. És csak akkor látjuk át A csalást, ha már többé nem árthat. Félúton, nem csupán az út felén, De egész úton, sötétlő erdőben, sűrűségben, Ingovány szélén, hol minden lépés bizonytalan, S szörnyek, lidércek fenyegetnek és Varázslat. Hallani sem akarok A vének bölcsességéről - bolondságukról inkább, Arról, hogy félnek a félelemtől, a megszállottságtól félnek, Attól, hogy másé lesznek, vagy másoké, az Istené. Egyetlen bölcsességük van, amit még remélhetünk, Az alázat bölcsessége: az alázat végtelen.
Horváth Tivadar:[alulnézet]Lucifer levele Istenhez
ó hatalmas Isten mire a hatalmad ha nem használod? mondj köszönetet Mihály angyalodnak hogy legyőzött engem seregével legfőbb teremtményeden a Hozzád hasonlón a Saját képedre teremtetten immár én uralkodom Hozzád imádkozik Neked ad hálát de Engem szolgál – s te mindezt hagyod s engeded – neked ez így tökéletesen megfelel megtehetnéd hogy elpusztítasz engem de nem teszed mert – bár haragszol rám – de azért mégis szeretsz engem te is tudod én nem élhetek másként csak ellened egyébként köszönöm jól vagyok nagyon örülök hogy mára már több lélek van Velem mint Veled annyi vigasztaljon – hatalmas Isten hogy csak addig létezem míg vannak követőid egyszer lejöhetnél hozzám tudom hiába is hívlak (Mihályt még elkapom csak fussak vele össze) most zárom soraim még mindig nagyon jól áll Neked a fehér fojtó szorítással ölellek
Mit tennél ha azt mondanák, ez a nap az utolsó? S rövid életedre, mint lakat zár a koporsó. Mit tennél ha valaki azt mondaná neked: mindent ami voltál, lennél, ebbe a napba tedd? Csak zokognál azon, hogy mindennek vége? S átkoznád magad, amiért annyi mindent kéne még tenned, amire nem elég csak egy nap.... S dühöngenél amiért nem szóltak már tegnap.
Vagy számot vetnél, minden téglát külön: amit utadon raktál le, hószirten vagy füvön. Amiből felépült kusza sorsod háza, s bár ledől, talán számít milyen volt a váza.
Vagy elmondanád annak, kinek sosem merted, hogy csoda volt, hogy Őt megismerted... Hogy miatta keltél, hogy ma is miatta kelsz, hogy róla álmodoztál, s ha ma álomra lelsz: Ő lesz elmédnek végső gondolatja s, hogy emlékedet róla a halál sem ronthatja.
Vagy csak ülnél csendben... nem csinálnál semmit. Csak bánnád, hogy mit ma tennél, mért nem tetted eddig.
Tudjátok-e, a szerelem mit ér, s hogy megkettőzik értékét az évek? A szerelem nem sóhaj, sétatér, nem holdvilág, padok, beszélgetések. Lesz benne minden: hó, latyak, vihar - az életet is együtt kell szeretni. A szerelem, az olyan, mint a dal. S azt hiszitek, könnyű jó dalt szerezni?
Tudod... Az élet így is, úgy is... Ki ne mondd...! Csak szép legyen az út, és mind bolond, aki előre kesereg s azt várja, mikor jön a förgeteg... mely végleg elsodor... Most kimondom: temet. Múlttá tesz minden küzdést, életet. Megyünk... Megyünk a közös cél felé, virágok, hantok, koszorúk közé... Addig talán még lesz néhány tavasz másnak... s nekünk is, majdnem az. Ezer göröngyben botlik meg a láb, de a kék madár dalol valahol... Te hallod még?
" - Tovább! Tovább!" Remény? Hát persze: Mindig van remény, míg tart az út, pedig végül mindenki odajut... tudjuk, hogy nem számít hova visz el a szentmihály-lova... csak míg a saját lábunkon megyünk, addig fontos: "hogyan?". Botladozunk és vándorlunk tovább egy kicsit sírva, kicsit boldogan...
A természet csupa ellentét: Nappali fény és éji sötét, Kopár hegyek és virágos völgyek, Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek. A komor észak és a dalos dél, A tikkasztó nyár és a dermesztő tél. A chaos, a rend, A zaj és a csend, A föld és az ég, A kezdet és a vég.
És ellentmondás a történelem. Egyéni érdek és honszerelem, Viszálykodás és tömörülés, Az Isten nevében emberölés, Felszökő pálya és letört vonal, Bonyolult cselszövés, szakadt fonal. A szolga, az úr, Az angol, a búr, A tömlöc, az őr, A béke, a tőr.
És mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet, Az emberi lélek, az emberi élet. Lobogó érzések, lehiggadt ész, Feszülő tervek és remegő kéz. A tett és a szó, A rossz és a jó, A csonka, az ép, A rút és a szép. S a számtalan végletnek egy az ura Világot átfogó harmónia.
A hatalmas szerelemnek Királynéja ihol jő, Vagy talán az én szivemnek Vívója az? ő az, ő! Mely felséges egy munkája A pompás természetnek, Minden íze, porcikája E gyönyörű termetnek! Nincs őrajta álragyogvány, Minden kitőlt magából, Igy jött ki az első leány A teremtő markából. Mely gőgetlen rátartással Hord egy bokor kellemet! Mely szemérmes hódítással Int magához engemet! Jer! legyetek segítségim, Ész! vitézség! istenek! Mert elhagytak tehetségim, Jaj! már hozzá szöktenek. Vad nyakasság! fére! fére! Ez a bájos tekintet Büszke gőgöm ellenére Hatalmamból kiintett. Bírjad tehát szívem, eszem S mindenem ennél fogvást, Csak vess értek, óh győző szem! Egy mosolygó pillantást. - De ím, míg e kegyet kérem, Ő megy s tán rám sem ügyel, Vagy talán csak a szemérem Csalja még előlem el! De héj! ha úgy osztogatta Venus közzénk kegyelmét, Hogy kellemét néki adta, Nékem csak a szerelmét; Ha ő nem érez és csupán Hódít, bár ártatlanul, S az én szívem e nagy csatán Csupán hódolni tanul! - Fére bolygó gondolatok! Melyeket szült a vak ész, Kis reményim tornyozzatok, Ím angyalom visszanéz.
Január 6-án múlt 250 éve, hogy megszületett Fazekas Mihály, költő, botanikus.
Fazekas Mihály
A szem tüze
Manci velem szemközt üle, Mosolyogva rám tekinte, Vérem, jaj, mint felpezsdüle! Lobbot vetettem szinte. Hej, ha mindég így lehetne, S szemünk egymás szemére Ily szikrákat hányna-vetne, Fűtő sem kén' télére.
Kezdetemben a vég. Egymást követve Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak, Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út. Új házzá régi kő, új tűzzé régi tuskó, Hamuvá régi tűz, és lesz a hamu földdé, Mely máris hús, hüvely és hulladék, Ember és állat csontja, növényi tors, avar. Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek, S ideje az életnek, ideje a nemzésnek S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér, S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.
Kezdetemben a vég. Most a fény veri A mezőt, de a lombokkal borított Mélyút sötét marad a délutánban, S te partjának dőlsz, míg elhalad egy teherautó, S a mélyút konokul a kisülő Hőség alatt hipnotizált falu Felé vezet. Meleg párában a fülledt fényt Nem veri vissza, elnyeli a szürke kő. Az üres csöndben alszanak a dáliák. Várj az első bagolyra. Azon a mezőn, Ha nem jössz túl közel, ha nem jössz túl közel, Egy nyári éjszakán még hallhatod Az éles síp s a kicsi dob szavát S látod a tűz körül táncolni őket, A férfi meg a nő egyesülését A tántzban, mellynek jelentésse frigykötés - Méltóságos, jótéteményű szentség. Pár pár után, szükséges összveköttetés; Kézenfogvást vagy kar a karban, Egyesség zálogául. A tűz körül Körtáncban vagy a lángon átugorva, Paraszt komolyság, paraszt nevetés, Nehéz láb ugrik otromba cipőben, Föld láb, agyag láb, a vidék vigad, Rég búzává lett földalattiak Vigadnak. Betartják az ütemet, Tartják a táncban a ritmust, Ami életük volt, az eleven évszakokban, Üteme évszakoknak, csillagoknak, Üteme fejésnek, üteme aratásnak, Üteme párosodásnak férfiak és nők, S az állatok közt. Lábak dobbantása. Evés meg ivás. Trágya és temető.
Kelőben a hajnal, új nap Készül hőségre, csöndre. Kint a tengeren a hajnali szél Fodrozva siklik. Itt vagyok, Vagy ott, vagy másutt. Kezdetemben.
Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli. Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat. Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok, melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Szavak ha mozognak, zene ha mozog, Csak az időben; de ami csak élni tud, Az csak halni tud. Szavak ha elhangzanak, a csöndbe Torkollnak. Csak a formával, a renddel Torkollhatnak a szavak a zenék A nyugalomba - a kínai váza is Nyugalmában még örökké mozog. Nem a hegedű nyugalma, míg a hang kitart, Nemcsak ez, de az együttlétezés, Vagy mondjuk úgy, a vég a kezdet előtt van, S a vég s a kezdet megvolt mindig is A kezdet előtt és a vég után. És minden mindig most van. Szavak rugaszkodnak, Megpattannak s néha megtörnek, a teher alatt, A feszítéstől, megcsúsznak, kisiklanak, tönkremennek, Pontatlanságba enyésznek, helyükön se maradnak, Nyugton se maradnak. Rikácsoló, Szidó, gúnyoló vagy csak locska hangok Támadják egyre őket. Az Igét a pusztaságban Főképpen a kísértés hangjai, A halotti tánc hangos árnya, A vigasztalan agyrém jajgatása ostromolja.
A rend mintája a mozgás, Mint a tíz lépcső képletében. A kívánság maga mozgás, Magában véve nem kivánatos; A szeretet maga mozdulatlan, Csak oka és célja a mozdulatnak. Időtlen s kívánság nélkül való, Csupán az idő szemszögében Formák határaiba fogva A nemlét és a létezés közt. Váratlanul egy napsugárban, Még miközben táncol a por, Gyerekek nevetése tör ki A sűrű lombok rejtekéből Gyorsan és itt és most és mindig - S nevetséges-bús, eltékozolt idő Lebeg előtte és utána.
A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
Erőszak. Fájdalom. Ütések igazságtalansága. Vicsorgó indulatszörnyek leigázhatatlansága. Gyűlölettől eltorzult ördögi agyak Undorító alaktalansága. Gondolattalan légüres tér a koponyákban, Amorf öntudatlanság a kifröccsenő Ragacsos nyálban Tegnapi, holnapi vészterhes sikoltások A kiszolgáltatott mában...
Artikulátlan néma, tehetetlen tiltakozások, Recsegve tört fogak között átszűrődő Vértől bugyborékoló maró ízű átkok, Állati ösztönök sárga szemű lélektelensége, Folytonosan, csúful megerőszakolt, Fekete masszába fúló világbéke, Gonoszok sátáni bűzös büntetlensége - Emberek! Könyörgöm! Ennek már sosem lesz vége?!
Csönd. Remegő ragyogás. Fölhúzó, fényes, vakító álom. Ébrednék. De már átléptem a halálon. Törött világ. Törött álom. Épségét már nem találom. A bolygó bőrén reped a kéreg S alatta lakmározik sokmilliárd féreg.
