Gondolom nem kell bemutatnom őket, az első magyar női MTB csapatról van szó. Ide írhattok, ha bármilyen kérdésetek van a csapattagok felé, szeretnétek csatlakozni, vagy "csajos" bringa építéséhez, lányok véleményére vagytok kiváncsiak.
Hát sajna nem készült se beszámoló se link semmi :(
Fotóm is csak egy-két darab van valahol.
Az az igazság,hogy mikor magashegyi túrára készülsz szinte kigrammozod a zsákodat,szó szerint minden deka számít,ennek köszönhetően talán csak egy elvetemült hozott gépet magával aki természetesen alig csinált képet mert épp mással volt elfoglalva....:) Az én zsákom a saját súlyomhoz képest még így is olyan nehéz volt,hogy mikor bekötöttük magunkat (ez gleccseren kell) behisztiztem és méterekre dobtam el a hálózsákomat,hogy könnyítsek a zsákomon...azt gondoltam,hogy egy métert sem tudok tovább menni. Örökre hálás leszek annak a mászótársamnak aki felcipelte a hálózsákom,és az a két kiló mínusz szinte szárnyakat adott:) Még így is 18 kg-os volt a terhem,vasak nélkül.
De a mai napig azt mondom,hogy ezek a dolgok a fejben dőlnek el...lelkileg segített az,hogy volt valaki a társaságban aki abban a pillanatban megtámogatott ezzel a gesztussal.
Hhuhuhuhúú, azért az nem volt olyan egyszerű. Én bringáztam tavaly a váltóban. Az egész pálya egy lájtos kétnyomos maratoni pálya volt, két kivétellel. Benne volt az a csúszós füves emelkedő, ami a maratonban is, csak lefele. Persze nem volt nagy gond, legalább le lehetett rajta jönni. De benne volt a teljes sípálya felfelé! Na, az tudod milyen fíling az utolsó harmadban? Feltolni alig bírtuk. Cserébe a futók meg kaptak egy olyan emelkedőt, hogy csak négykézláb tudtak felmenni, illetve gyakorlatilag felmászni. Szóval ha könnyű kezdést akarsz... A kőszegi X2S pálya minden szempontból élvezetesebb volt.
Igen,magashegyre valóban kell speciális felszerelés.
Mint speciális bakancs,hágóvas,jégcsákány,kötél,beülő,hátizsák (az enyém 20kg-os volt majd betojtam alatta mikor a mérlegre álltam még túra előtt,hogy megmérjem :)
hálózsák(extrém),meg nyilván egyéb magashegyi körülményeknek megfelelő ruházat.
Még nem gondolkodtam rajta konkrétan,de ami a Dunamaraton előtt van juliusban az jól hangzik mert az csapatverseny nem kell egyedül végignyomni az egészet,olyan váltóverseny jellege van úgy tudom.
a sok emelkedőről eszembe jutott a nyári ausztriai tekerés. a fő cél feltekerni a Glockner-hágóra(remélem jól írtam). Azt hiszem örök emlék fog maradni. 12km felfele, talán kétszer volt száz méternyi vizszíntes, a szintemelkedés olyan 1500m körül volt. kb fél úton elkezdett szakadni az eső, majd havaseső :) nagyon vártam már hogy felérjünk a kitűzött célig, egy nagy túristaházig. sanci már fent volt vagy fél órája, mire felértünk. kis pihenés után szétváltunk, a csajok egy sráccal visszamentek a kocsihoz, én meg sancival tovább. először jó nagy lejtő, amin muszáj volt fékeznem végig, mert a vizes ruha rámfagyott volna a menetszéltől. na de aztán jött ismét a feketeleves, újra felfele, de brutál mód. volt olyan hajtűkanyar amit vagy 30 fokban bedöntöttek a nagy szintemelkedés(de inkább a fentről jövő autók miatt, hogy a centrifugális erő ne vágja le őket az útról) miatt. na ott már én is leszáltam pihenni egy kicsit mert már kezdett görcsölni a lábam :) olyan 20xx méter magasságig mentünk fel, sajnos nem jut eszembe a neve(valami Hoch....). Onnan szinte végig lefele volt a hágó sorompójáig.
Ilyenkor úgy tudsz újabb erőt gyűjteni, ha egy másik dologra kezdesz el koncentrálni. Nekem pl. az alábbi módszer tud segíteni:
Csodálni kezdem az engem körbevevő természetet, az egyik részt különös figyelemben részesítem - pl.a gyönyörű zöld fákat, vagy a kék eget. Ezeket bámulom és arra gondolok, hogy mennyire gyönyörűek, hogy mennyire boldog vagyok, hogy itt tekerhetek és láthatom ezt a fantasztikus látványt, és hogy ez energiával tölt el. Sok esetben tényleg segít!
Sajna saras versenyeken nem működik! De akkor meg egy nagy adag forró csokit vagy kapuccsínót képzelek magam elég, és azt a célt tűzöm ki magam elé, hogy ezt a finom italt minél hamarabb elérjem.
Hú ezt megtanulom kívülről, és mantraként fogom mormogni maratonokon, amikor egy végeláthatatlan szerpentinen elcsigázva kaptatok felfelé, miközben agyamban felvillan az alábbi hibaüzenet: "Emergency! All power is removed from the system. Attention!".:))
Miért gyötrődünk magaslatok megmászásával, miért küzdünk azért, hogy feljussunk valahova, csak hogy aztán néhány perc múlva rögtön el is veszítsük azt a szintet?
Mikor legközelebb tekersz izzadva fölfele egy ösvényen, miközben szemnyalogató legyek milliárdjai ugranak versenyt szemedbe, vagy épp kiköpöd a tüdődet egy hegyi szerpentinen fölfele, gondolkodj el a következőn:
Csak zajban a csend, csak csendben a szó csak elmúlásban a lét, csak árnyékban a fény.
Egyszer régen, egy ismerősöm felvitt autóval Dobogókőre. Szétnéztem a csodálatos hegytetőn, éreztem a fák illatát, a szél érintését bőrömön, de valami még hiányzott. Nagyon. Repülni szerettem volna, levetni magam a csúcsról, súlytalan fénylényként száguldani a vastag derekú bükkök között. De legnagyobb bánatomra, egy kis kilátózás után beszáltunk a kocsiba és visszaereszkedtünk a szürke hétköznapokba.
Pár évvel később, anyuval túráztam a Börzsönyben. Ez már fíling volt! Gyalogolni az akkor még meredeknek tűnő hegyoldalban, magamba szívni a Hegy illatát, érezni ahogy testem dolgozik, erőlködik. És akkor...Valami neszezés hallatszott hátulról, s abban a pillanatban három kecses test villant el mellettünk.
Három bringás húzott el felfele a meredek erdei úton - három mitológiai alak az édenkert játszóterében. Mintha a villám csapott volna belém. A szavam is elállt, és sokáig láttam még lelki szemeim előtt ezt a képet. Sőt, most már tudom, hogy ez a kép elkísért, és befolyásolt. Mert tudat alatt hozzájuk hasonlatossá akartam válni: rút kiskacsából szépséges hattyúvá. Már akkor is sejtettem, hogy ez az, ami hiányzik az életemből: az erőnek ez a hihetetlen kombinációja.
Az ember a legjobban akkor tudja átérezni a létezés örömét, ha azért meg kell küzdenie. A biciklizésben az a szép, hogy nem mindig sikerül átjutni helyeken, vagy feljutni valahova. Annál édesebb azonban az öröm, amikor végre képesek leszünk rá! A teremtés ereje árad szét ereinkben, a magabiztosság netovábbja ez, hiszen valami olyasmit tettünk meg, ami valaha lehetetlen volt számunkra.
Amikor ott izzadsz azon az ösvényen, közben nagyon is tudatában vagy annak, hogy ÉLSZ. Az izmaid úgy fújtatnak, mint valami gyár, az idegszálaid megfeszülnek, tested anyagcseréje felgyorsul, a vér zúgva száguld ereidben! Élsz, és ez az érzés minden narkónál édesebb és nélkülözhetetlenebb.
Bár maga az erőlködés általában nem kellemes, maga a sikerélmény annyira fontos számunkra, hogy ezért megéri küzdeni. Továbbá jól tudjuk, hogy a kanyar/csúcs után vár ránk a megérdemelt jutalom: a lefele.
És még egy gondolat: a fölfele tekerés is a játék része! Ha nem teszed a lábad, nyersz! Ha lerakod, veszítesz. Valljuk be, néha valamennyien érezzük ezt így! Játsszuk tehát továbbra is ezt a játékot, hiszen egészséges, mindenféle értelemben!!!
Mindenkinek további jó tekerést vagy fantáziálgatást! :)
Láthatóan, ez egy tehén, van nagy, ragacsos nyelve, mégse csinál vele semmit! Szóval nem lennék olyan biztos a hatékonyságában, ha a te szádból lógna ki egy ilyen! ;)
Egyébként örömmel olvasom, hogy többeknek is tetszett, amit írtam. Talán azért is tetszett, mert ezeket valóban így is gondolom.
Majd megpróbálom leírni azt is, hogy miért jó fölfele gyötrődni. :)
Áááá, a szemnyalogató legyek! Nagyon szeretjük őket ám! Én egyébként nem szoktam olyan lassan menni felfelé, így csak mások elmondásából hallottam róluk :))))
