Szerintem Balázs is tudta, hogy nem provokálni akarod/akarjuk. Fogalmam sincs miért nem ír, mintha azt írta volna, hogy csak egy kis ideig lesz távol... Na mindegy, lehet, hogy csak sokat nyaral. :-)
Valóban, ez nem verseny, de - ha és amennyiben -, a távollétének az az oka, hogy nem tud kielégítő választ adni a kérdéseinkre, akkor én azt mégis egyfajta elégtételnek tartom ebben a "szellemi viaskodásban". :-) Ez csak teoretikus eszmecsere, mintahogyan az egész filozófálgatás is az. Ha úgy tetszik, az "érvek harca". :-)
Hát nem tudom. Mindenesetre én nem provokálni akartam Balázst. Az rossz problémájával a teológia is foglalkozik; a teodíce külön tantárgy, ha jól tudom.
Mivel Balázs máshová sem ír, lehet hogy egészen más oka van a hallgatásának, mint feltételezed.
Amúgy ez nem verseny, tehát nem szükséges győztest hirdetni...
Köszi hogy megosztottad velünk ezeket a mondatokat Borges-től... Nekem mindig jó érzés olvasni olyan lelkes embereket, akiket elragadott Schopenhauer és teljesen tudtak vele azonosulni...
Ha már Schopenhauer haláláról volt szó előbb, akkor hadd idézek én is néhány sort Rüdiger Safranski-tól:
"1860 egyik utolsó áprilisi napján, ebédről hazatérőben, légszomj és szívdobogás fogja el; ez többször ismétlődik a következő hónapok folyamán. Mevel arról a szokásáról, hogy gyorsan jár, nem akar lemondani, rövidíti inkább a sétáit. Egyébként nem változtatja meg életmódját, még a Majnahideg vizében is meg-megfürdik, mint azelőtt.
Szeptember 18-án heves fulladási roham éri. Meglátogatja Wilhelm Gwinner /Schopenhauer fiatalkori barátja - megj./. Vele beszélget utoljára Schopenhauer. Jakob Böhméről, a misztikusról van szó, meg az ő saját életművéről.
"Hogy testét most már nemsokára a férgek fogják rágni, nem aggasztja: ezzel szemben borzadva gondol arra, hogyan fogják szellemét jól helybenhagyni a 'filozófiaprofesszorok'.
Schopenhauer a fiatalkorára emlékszik, a 'zseniális megfogamzás' idejére, és elégedetten nyilatkozik arról, hogy még a főművéhez utoljára, hetvenéves korában tett kiegészítései is ugyanolyan frissek, ugyanolyan 'eleven sodrásúak'. Beszélgetés közben besötétedik. A házvezetőnő gyertyát gyújt. Schopenhauer ellágyul. Gwinner: 'Még örvendhettem fényes tekintetének, amelyben nyoma sem volt betegségnek és öregségnek. Gazság volna, vélte, ha most meg találna halni: még fontos kiegészítései lennének a Parergához.'
Gwinner menni készül. Schopenhauer ezekkel a szvakkal búcsúztatja: 'számomra csak jótétemény lenne, ha az abszolút semmihez jutna el, de a halál, sajnos, nem nyújt erre kilátást. Mindazonáltal, lesz, ami lesz, 'legalább tiszta az intellektuális lelkiismerete'.
Három nap múlva, szeptember 21-én - péntek van, mint születése napján -, Schopenhauer reggel valamivel később kel fel a szokottnál. A házvezetőnő kinyitja az ablakot, hogy őszies reggeli levegőt bocsásson be. Aztán kimegy a szobából. Kisvártatva jön az orvos. Arthur Schopenhauer a pamlag sarkának dőlve fekszik. Halott. Arcvonásai simák, haláltusának semmi nyoma."
"Nem az a klasszikus mű [...], amely ilyen vagy olyan elengedhetetlen érdemekkel rendelkezik; hanem az a könyv, amelyet az emberek - a legkülönbözőbb okoktól vezéreltetve - nemzedékeken át előlegezett áhítattal és titokzatos hűséggel olvasnak.
[...] Most - 1965 egyik utolsó napján - minekutána elfogadtam, hogy Voltaire és Shakespeare végtelen dicsősége megkérdőjelezhető, Schopenhauer és Berkeley maradandóságában hiszek."
Schopenhauer szavai, amelyeket a halál küszöbén Edward Grisebachnak mondott:
"Ha olykor szerencsétlennek hittem magam, az csak egy tévedésnek, egy hibának tulajdonítható. Másnak véltem magam, mint aki vagyok, például helyettesítő tanárnak, akiből nem lehet kinevezett tanár, vagy egy rágalmazási per vádlottjának, vagy szerelmes férfinak, akit megvet a lány, vagy betegnek, aki nem hagyhatja el otthonát, vagy más hasonló nyomorúságban szenvedő embernek képzeltem magam. Ám ezekkel a személyekkel nem azonosultam; mindez legfeljebb azoknak a ruháknak az anyaga volt, melyeket magamra öltöttem, s azután eldobtam. Ki vagyok én valójában? A világ mint akarat és képzet szerzője vagyok, az, aki olyan választ adott a Lét rejtélyére, amely foglalkoztatni fogja az eljövendő századok gondolkodóit. Ez vagyok én, s ugyan ki vitathatja el ezt tőlem életem hátralevő éveiben?"
illetve egy link a hindu filozófia és a német bölcselet, irodalom kapcsolatáról (Schopenhauer, Mainlander, Hesse...):
http://www.hinduonnet.com/thehindu/2001/05/06/stories/1306017h.htm
Mostanában Borges esszéit olvasgatom, s néhány elejtett megjegyzéséből egyértelművé válik, hogy ő is nagyon nagyra tartotta Schopenhauert, nem spórol az olyan jelzőkkel mint "zseniális", "mélyértelmű" és más hasonlók, egyhelyütt így ír:
"Vakmerő az az elképzelés, mely szerint egy szófüzér (mert a filozófia nem egyéb) roppant mód hasonlít az univerzumra. Az is vakmerő elképzelés, mely szerint eme jeles szóláncok egyike-másika nem hasonlít jobban az univerzumra - még ha végtelenül kicsiny is a különbség -, mint a többi. Megvizsgáltam a legtekintélyesebbeket; bátran kijelenthetem, hogy csupán Schopenhauer szavaiban ismertem rá a világegyetem egynémely vonására, akinek elmélete szerint a világ az akarat terméke."
Illetve találtam még egy érdekes dolgot:
"Most hogy átfutottam ezt az írást, eszembe jut a tragikus Philipp Batz, akit a filozófiatörténet Philipp Mainl(ae)nder néven ismer. Szenvedéllyel olvasta Schopenhauert, akárcsak jómagam. Ez utóbbi hatására (s talán a gnosztikusokéra) született meg benne az az elképzelés, hogy mindannyian annak az Istennek a szilánkjai vagyunk, aki a nemlétre vágyván, elpusztította magát az idők kezdetén. A világtörténelem nem más, mint ezeknek a szilánkoknak a sötét agóniája. Mainl(ae)nder 1841-ben született; 1876-ban adta ki Die Philosophie der Erlösung (A megváltás filozófiája) című könyvét. Ugyanabban az évben öngyilkos lett."
a teljesen véletlenül megtalált rész:
"Húsz évvel ezelőtt a Hotel Majoryban két-három hónapig kikasztottam azoknak az embereknek a fényképét(????), akiket szerettem. Schopenhauer arcképének láttán egyszer megkérdezte a szobalány: "Az édesapja?""
a keresztény misztika legnagyobbjaként emlegetett Eckhart mester kapcsán olvasgatva akadtam az alábbira:
"Érdekes, hogy a hegeli filozófia esküdt ellenségére, Arthur Schopenhauerre is hasonlóan mély benyomást tett a német misztika olyannyira, hogy egy ízben egyik ismerőse előtt Eckhartot és Taulert szellemi kortársainak nevezte, s az előbbi "csodálatos írásait valós ismeretek tárházának" nevezte, csak azt kifogásolta, hogy "nevelésének következményeképp a keresztény mitológia fixa ideájává lett" Eckhartnak, s ezért a gondolatok közlésének módja nem megfelelő, terjengős, és magát szüntelenül ismétli. Schopenhauer úgy vélte, hogy Buddha, Eckhart és ő maga is ugyanazt tanították, csakhogy az előző kettő mitologikus-allegorikus formában, míg ő teljes világossággal. Néhány követője ezen felül hasonlóságot kívánt kimutatni egyfelől Schopenhauernek a világ képzetként való fölfogása, a tulajdonság nélküli vak ősakarat valamint pesszimizmusa, másfelől pedig Eckhart néhány nézete között: a külvilág mint szemlélő szemléleteinek fölfogása, az egyéni akaratról való lemondás az isteni akarattal szemben, illetőleg a teremtményiség értéktelenné nyilvánítása vonatkozásában."
(ez azért elég érdekes, sőt Eckhart gondolatainak utóélete más tekintetben is elég megdöbbentő, de ez már off lenne)
Szimpatikus, tiszteletre méltó ember... Örülnék, ha engem tanítana egy ilyen kaliberű ember. Pszichológiából pedig Popper-nek, Dr. Bánki M. Csaba is okíthatna! :-)
Csejtei Dezső elég érdekes figura lehet elnézve a kutatási területeit: thanatológia, élet- és egzisztenciálfilozófiák (különösen a spanyol egz.) stb, s nem mellesleg nem egy filozófiai alapmű fordítását is neki köszönhetjük (pl. Nietzsche Antikrisztusát bizonyosan). Amúgy asszem a miskolci egyetemen prof (ezutóbbi nem biztos).
Emlékszel a Csejtei Dezső linkre, amit bemásoltál ide Sch. és a halállal kapcsolatban? Nos Cs. D. egy külön könyvet szentelt a témának, ahol az élet- és egzisztenciálfilozófia szempontjából világítja meg a kérdést.
Én is kíváncsian várom válaszod. Addig azonban néhány gondolattal kiegészíteném hozzászólásom, tartva az esetleges félreértésektől.
A kereszténység évszázadokon keresztül Európa legmeghatározóbb szellemi tényezője volt, köztudatban hosszú ideig való jelenléte eredményeképp az európai gondolkodás szinte kondícionálva lett a keresztény tanítások erkölcsi normáira, mindeközben az annak alapjául, hátteréül szolgáló metafizikai világkép fokozatosan elsorvadt a tudomány, filozófia stb. térhódítása következtében. A modern, magát "kereszténynek" aposztrofáló embert már nem a szentek vérző sebei, a csodák nyűgözik le, hanem a relativitás elmélet, az evolúció csodái, Isten bizonyítékaként nem restell a gravitációra hivatkozni stb., azonban mindeközben nem épp következetes módon hivatkozik az évszázadokon keresztül "szentnek és sérthetetlennek" gondolt morális, életvezetési, világnézeti normákra. A metafizikai háttér fokozatos elhalásával ezen értékek szent és sérthetetlen mivolta is megkérdőjeleződik. (lásd Nietzsche)
Természetesen mindenkinek saját dolga, hogy ellentmondásosnak érzi-e a keresztény dogma és a racionális világkép közt feszülő viszonyt, meglehet a hétköznapi, társadalmi életben ez egy remekül működő dolog. De. De az ember akitől nem idegen a filozófiai gondolkodás talán joggal tartja ezt a magatartást következetlennek, inautentikusnak. Meg aztán ott vannak az élet azon sarkalatos élményei, amelyeket egy egzisztencialista gondolkodó (Jaspers, történetesen őt az egz. vallásos szárnyához sorolják) találóan határhelyzeteknek nevez. Nem hiszem hogy akár a tudományos világkép, akár ez a fajta kiherélt (bocsánat, jobb szó nem jutott eszembe) kereszténység megfelelő támaszul, válasszal szolgálnának az ilyen helyzetekben. Az (ateista) egzisztencializmus egy következetes és bátran végigvitt gondolatkisérlet a problémára. Amióta egyre jobban foglalkoztat az itt (elég szerencsétlenül) megfogalmazott probléma egyre jobban rákellett jönnöm, hogy gondolkodásomból kiiktathatatlan a transzcendencia, a hit intézményesített, dogmatizált formái azonban továbbra is elfogadhatatlanok számomra.
Most is egyszerűsíteni voltam kénytelen, de talán egy kicsit érthetőbbé tettem a korábban irtakat.
Épp Ciorannak egy megjegyzésébe botlottam, ami némiképp idevág.
"Kant értekezését olvasom 'minden ésszerű elmélet kudarcá'-ról. 1791-ben írta. A filozófus megvárta, míg megöregszik, hogy észrevegye az élet sötét oldalát. Élete alkonyán felsejlik benne azoknak a testi nyomorúságoknak előérzete, amelyek hamarosan rá fognak törni. Emberi vonás, nem tudok közömbös maradni iránta.
...Mások már húszéves korukban rádöbbennek erre."
Köszi a választ, sajna csak a hét végén vagy hétfőn lesz érkezésem válaszolni Neked is, mosolysebésznek is.
Örülök, hogy egymásra találtatok, de az arcotokra fog még fagyni, csak lendüljek bele. :)
"És mi van ha Sch. "lelki sérültsége", és negatív élményei éppen egy olyanfajta lelki érzékenységet eredményeztek (akárcsak a különbőző művészetek területén tevékenykedő sok-más kiválóság esetében), amely olyan meglátásokra vezették amelyek egy magunkfajta boldog, és zavartalan életet élő embernek nem adatik meg."
Mosolysebész!
:-))) Ez fantasztikus mondat volt, be is másoltam mégegyszer! :-) 100 + 1 %-ig egyetértek! Sikerült mosolyt operálnod az arcomra futólag, ami nagy szó! :-)
Minden gondolatoddal egyetértek, pedig ugyanúgy nem ismerlek, mint Balázst. Nem lehet elfogultsággal vádolni ezért, de amit leírtál így van. Elég ehhez csak 1-2 könyvet elolvasni, és egyből kitisztulna a kép Balázsnak is. Sokmindent helyesen tud, de számomra hemzseg az ellentmondásoktól és a csúsztatásoktól az érvelése...
Érdekes a kettőtök vitája, ha megengednétek néhány dolgot közbevetnék (sajnos kevés az időm, ezért kissé vázlatszerű jelleget fog ölteni, meg előre is bocsi ha hülye mondatokat eredményezne a sietség..)
- a világ ésszerű/irracionális - ezt Kant is mint klasszikus antimónia tartotta számon, s szerintem is képtelenség eldönteni a kérdést, mivel mindkettő mellett/ellen ugyanúgy lehet érvelni. Azonban nem szabad elfeledni hogy az érvek MINDKÉT ESETBEN szubjektív vagy ahogy Te írod: egzisztenciális jellegűek, az egyéni tapasztalatban gyökerezőek. (vagy hát ugye keresztény neveltetés eredménye, amely sokak esetben a tapasztalatok egyéni feldolgozását is megnehezítheti... félre ne érts, nem Rád célzok!:)
- nem érzed-e ellentmondásosnak azt a hitet, amely az alapjául szolgáló metafizikai nézeteket semmisnek véve azt a tudományos, racionális világképpel (lásd az evolúcióra való hivatkozásod stb) helyetesíti, mindeközben mintha mi sem történt volna továbbra is változatlanul hivatkozik morális konzekvenciáira? (kereszténység materialista alapokon?)
- a problémát Nietzsche ill. Kierkegaard veti fel (mindkettő mint tudjuk vallásos neveltetésű volt, sőt az utóbbit élete végéig mélységes hitbéli meggyőződés jellemezte, noha támadta kora egyházait). S az (ateista) egzisztencialisták tovább viszik az "Isten halálából" adódó gondolatmenetet, ez mégsem egy nihilista, erkölcstagadó filozófiát eredményez. Ajánlott Sartre frappáns és könnyen érthető Existencializmus c. kiáltványa (Hatágú Síp alapítvány), amelyben minden ilyen jellegű félreértést eloszlat.
Egyébként én távol állok az ateizmustól, sok vallásosnak tekinthető gondolkodót kedvelek, de egyet értek Kierkegaard-dal akinek az életműve azt sugalja számomra hogy a hit a legmagasabbrendű heroizmus megvalósítása, s a történelem során kialakult egyházak erre semilyen alternatívát nem nyújtanak.
Ja, még annyit, hogy elég szerencsétlen és amúgy is lerágott csont dolog egy filozófiai rendszert alkotója életrajzi adataival cáfolni próbálni. És mi van ha Sch. "lelki sérültsége", és negatív élményei éppen egy olyanfajta lelki érzékenységet eredményeztek (akárcsak a különbőző művészetek területén tevékenykedő sok-más kiválóság esetében), amely olyan meglátásokra vezették amelyek egy magunkfajta boldog, és zavartalan életet élő embernek nem adatik meg.
(meg aztán Buddha tanai is hasonló alapokon nyugszanak ("az élet szenvedés"), remélem őt azért nem tartod "lelki sérültnek"... nem célom egy Jézus vs Buddha vita, de a buddhizmus, s úgy a keleti vallásfilozófiák -pláne a nyugati kereszténységgel összevetve- megdöbbentő metafizikai mélységgel bírnak, Sch. sokát át vett ezekből a tanításokból, s ezt helyezte végülis műveiben a nyugati filozófia alapjaira (Platón, Kant))
Lelki sérültségük okán amúgy szerinted ugyanígy el kellene vetnünk Van Gogh, Dosztojevszkij, Beethoven stb. életművét is?
Remélem az itt leírtakat nem személyeskedésként, vagy támadásként értékeled, csupán néhány észrevételem jegyeztem le, minden hátsó szándék nélkül.
Elnézést, lehet hogy hosszú lesz, de igyekszem csak tőmondatokban reagálni (amúgy is a Camus-féle "kopogós próza" jobban tetszik, mint a Jókai-féle dagályosság).
"Könyve mindenesetre tankönyv, tehát ezzel együtt is használható."
Köszi, most már tisztában látom őt. Mint tankönyv nyilván használható, de mint a legtöbb könyvnek, ennek is meg vannak a maga korlátai...
" filozófia (ha ismered Hegelt, tudod, mennyire nem egyszerű) sosem volt a nép tudománya, ergo nem is igen boldogíthatta azt."
Itt most nem a nyárspolgárokra gondoltam. Hanem arról nem is kevés értelmiségiről, akik nyitottak voltak minden gondolatra, szerették a költészetet, stb. A "nép" valóban nem jó kifejezés. Akkor rengeteg kávéház, felolvasóestek, nagypolgári (irodalmi) összejövetelek voltak, ami nem volt ritkaság akkor. Én erről a közönségről beszéltem...
"úgy gondolom, hogy ő maga a saját életét így élte meg, ergo neki ez volt az élet."
Én is így gondolom, egyetértünk.
"Az elmúlás pedig a reflektáló és tudatos ember számára (nem is merem említeni, hogy még hívő is vagyok) az élet része, hiszen önmagában nem létezik: nincs elmúlás élet nélkül (de a hívő szerint van élet elmúlás nélkül: Istené és az üdvözülteké). Tehát az elmúlás csak egy momentum, az élet része, amit elfogadni érettség kérdése"
Nézd. Ez tény. Viszont valójában nincs az az erős idegzetű ember a Földön, aki egy döntést, belátást, szellemi érettség elérését követően elfogadja a halált. Néha én is elfogadom, megbékélek vele. Néha nem. Ez többek között hangulat kérdése. Minden szubjektív. Ha bizonyos emberek nem voltak bizonyos hangulatban ahhoz, hogy alkossanak, kutassanak, akkor mi most nem kommunikálhatnánk, nem csodálhatnán műalkotásokat (lásd Edison, Einstein, vagy akár Dali). Ehhez egy belső, kifürkészhetetlen erő kell. És ez számomra lehet az Akarat.
"Nem, ezek csak vannak, mi csináljuk ezeket, amint csinálhatnánk másképpen is."
Nem. Pont nem. Nem az ember rendezi be a világot maga körül... Az ember is csak egy existum, mint minden más. Alkalmazkodik a környezetéhez. Háborúk, járványok - kikerülhetetlenek. Ahogy nő az embertömeg egy meghatározott, nagy, de véges területen, úgy azzal együtt jár egymás letiprása, és a betegségek is. De nem a háborúk, nem a betegségek a legveszélyesebbek ezen a Földön szerintem. Hanem a kiszámíthatatlan emberi lélek, és az azt uraló vak erő (erre gondolhatott Schopenhauer amikor a pszichológiai sérelmét írta le az emberi fajnak: a tudatos én nem ura a házában...)
"A háború tehát csak akkor szenvedés, ha értelmetlen, és csak felsőbb érdekeket szolgál."
Minden háború értelmetlen és szenvedéssel jár. Főleg amiben emberek halnak meg. Ez demagógia, de így van.
"Ha a háború a tiéd, annak már van értelme, de ugyan mit tudhatott erről Sch. a kis frankfurti
panzió bérelt szobáiban, a kutyája mellett?"
Megint csak a Rüdiger Safranski könyvére tudok hivatkozni. Szerintem érdemes elolvasnod, sokmindenben cizelláltabban ítélnéd meg őt...
Schopenhauernek nagyon is volt része háborúban. Amikor összecsaptak a feje felett - ha jól emlékszem - a poroszok a britekkel... Fiatal volt még. De egy életre elege lett a harcokból, mert mintahogy fogalmazott, neki a fejét kell használnia, nem a kezében a fegyvert...
"De miért van életben maradás ösztöne, vagyis a természet, Isten, evolúció, bármi miért kínoz minket ilyennel, ha ez végül sehová nem vezet? Vagyis más szavakkal: bizonyítsd be, hogy a természet ésszerűtlen."
Én erre nem vagyok képes, én ezt csak érzem minden nap este, amikor lefekszem. Vannak gondolataim is, amik talán még valamennyire önállóak is, de összefüggésében egy rendszert alkotva nem tudnám (legalábbis egyelőre) összerendezni. Én annyit mondanék, ha nem olvastad és van időd, olvasd el a "Világ, mint akarat és képzet" c. főművet. Mindenképpen felfogható egy lehetséges, hihető világmagyarázatnak.
"Ma már nem lehetne egy egész nemzetet fasizálni, hogy az Örömódát énekelve irtsa a zsidókat, mert az egyes ember már nem veszi ezt be. Ma már nem akar senki királyt, és jobbára a demokráciában hisz, mert tudatára ébredt a szabadság nagyszerűségének, bár a rendszer működése így is kompromisszumokat követel."
Ez tökéletesen így van, magam is ezt gondolom. De én szkeptikus vagyok, amit leírtál csak az utóbbi néhány évtizedben lehet így... Ez a történelem szempontjából semmi! Lehet, hogy eltelik 200 év ebben az állapotban. És mondjuk 2216-ban újra jön egy elvakult őrült, aki újra megpecsételi az emberiség sorsát. Az ördög nem alszik, akármikor lecsaphat újra a villám...
"De miért akarnak élni, ha az élet nem érték?"
Ezért:
"De hát miért is oly nehéz dolog a megszûnés? Hisz nincs könynyebb dolog, mint kilépni az életbôl. Ez persze csak puszta teoretikus riposzt-reakció, valóban megtenni már jóval nehezebb – lenne. (Ráadásul ez filozófiai szempontból sem egyértelmû, de errôl majd késôbb). Valóban megtenni pedig azért nehezebb, mert mûködik bennünk egy vak erô, ami fennmaradásra, továbbélésre késztet bennünket, valamennyiünket, még a legnyomorúságosabb helyzetben levô embert is, akinek minden oka meglenne ama lépés megtételére – ez pedig az életakarás. Pehelykönnyû felismerésként suhan át az ember elméjén a gondolat, hogy „elegem van a világból, nem akarok tovább élni benne", s még addig is viszonylag könnyedén eljut, hogy mondjuk a borotvát nyaka ütôerére helyezze – de aztán, itt, megáll. Holott már csak egy gyors, gondolkodás nélküli mozdulatra lenne szükség, s minden visszafordíthatatlanná válna. Mi tartja vissza a kezet e mozdulat megtételétôl, mi fogja le, mi merevíti mozdulatlanná azt, s teszi befejezetlenné az aktust? Schopenhauer szerint nem a félelem, a gyávaság: mindez csak pszichikai kísérôjelensége és folyománya annak, ami az esetek legnagyobb részében megálljt parancsol, s ez pedig az életakarás: „Az élethez való ama végtelen ragaszkodás eszerint esztelen és vak, és csak abból magyarázható, hogy lényünk önmagában már nem egyéb, mint akarat az élethez."5
A magyarázatlánc azonban még ennél a láncszemnél sem ér véget. A kezet megállító életakarat roppant erejét ugyanis nem magának köszönheti: ô maga csak a bensô tapasztalatban adott megnyilvánulása annak a jelenségek minden lehetséges körét meghaladó – filozófiailag szólva transzfenomenális – ôselvnek, ami a mindenség magában való, végsô alapját jelenti, ez pedig maga az akarat. A jelenségek világának finom fátyla – ha a mélyére pillantunk – akaratból szôtt kelme. Nem itt van a helye annak, hogy hosszasabban elidôzzünk e pillantás téveteg vagy helytálló mivoltánál. De gondoljuk végig a következôket: mi az az erô, ami megakadályozza azt, hogy az elôttem álló masszív vaspolc összerogyjon a rajta levô könyvek súlya alatt? Tudjuk: végsô fokon a vas atomi-molekurális szerkezete. És azonkívül még mi? Mi gyûri fel évmilliók alatt roppant hegyvonulatokká a földtáblákat? Tudjuk: bonyolult geológiai folyamatok. És ezen túlmenôen még mi? Ha most e „mi"-nek az akarat nevet adjuk, miként Schopenhauer teszi, nem tettünk sokat, hiszen csak egy névvel ruháztuk fel azt: ugyanilyen alapon nevezhetnénk manának vagy bármi másnak. A megnevezés eredményénél fontosabb annak aktusa, mely meglódítja a képzelôerôt és a bölcseleti fantáziát abba az irányba, hogy Egy-nek lássuk és tudjuk mindazt, amit tapasztalatunk végtelen sokféleségben állít elénk."
"Anyja, a sikeres írónő mint vetélytárs volt jelen az életében, és talán nem is gondolom rosszul, ha azt mondom, győzött is fia felett."
Nem hinném. Schopenhauer pont hogy túlszárnyalta őt még az életében (igaz, csak a vége felé, amikor kezdték megismerni és "népszerű" lett). Johanna Schopenhauerről nem tudnak sokan, csak annyit legfeljebb, hogy Goethe baráti társaságában előkelő helyen állt. Nem hinném, hogy itt győzelemről vagy vereségről van értelme beszélni, hiszen a filozófiát és az irodalmat, költészetet nem lehet összehasonlítani. 2 eltérő műfaj, sok átfedéssel. De egyiknél sem a popularitás, az ismertség a fokmérője annak, hogy kinek van igaza, ki a jobb, ki "győzi le" a másikat. Nem mindig a hangosabb.
"A női nemről írt Sch.-idézet másról sem szól, mint szavakba öntött frusztrációróló."
Ez tény, nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy egy kis beleérző képességgel megáldott ember ezt átlássa.
Viszont ez nem igaz: "Csodálod, hogy nem talált semmi szeretni valót a nőkben?" De igen. Bizony talált... Csak folyton kikosarazták. Egy híresebb példa (könyvekben és a Spektrum filozófiai sorozatában is elhangzott): egyszer csónakázott egy nővel. Szőlőt nyújtott át neki, de a nő észrevétlenül a vízbe engedte a fürtöt... Most mit várjon az ember az ilyentől?!
Ismertem. De van folytatás is: Nietzsche Isten (a halottak). :-)
""csak egy tűnek a hegyével ér fel ebben a kozmoszban" (klasszikusokat csak szó szerint)"
Semmilyen klasszikust nem idéztem, én voltam ennyire költői... :-))
"Az akarat nem lehet abszolút, mert nem elégségesen megalapozott ehhez. Ráadásul vak, vagyis hiányos, mert csak mozdulni tud a kijelölt cél irányába, de maga célt kijelölni nem tud, erre csak az értelem képes."
Na ez megint egy "hurráoptimista" kijelentés. Sokan hittek az emberi logika, racionalitás, értelem mindenhatóságában. Évszázadokon keresztül. Láttuk hova vezetett... Nem jött el a "Szép Új Világ".
"Hadd figyelmeztesselek egy újabb ellentmondásra: ha minden értelmetlenség, akkor a kijelentés: "minden értelmetlenség" sem értelmes. Ez pedig nyilván nem lehet így, hiszen Te legalább ezt értelmesnek tartod, különben nagy butaság lett volna leírnod."
Nem butaság. Antinómia... Ugye tudod mi az? Ez az. Sok ilyen van a filozófiában, ez az egyik...
Egyébként kösz a könyvajánlót, ahogy tehetem elolvasom Weissmahr Béla könyvét, de ehhez ugye idő kell...
Köszönöm a hosszú és részletes választ, íme az enyém.
1. Nyíri Tamás rk. filozófus és pap volt, tehát elfogultsággal annyiban "vádolható", hogy idézett könyvében számára a kritikai mérce a katolikus keresztény filozófia. Könyve mindenesetre tankönyv, tehát ezzel együtt is használható.
2. Az Általad kiemel rész a sajátom, de Nyíritől vettem a körülményeket, idézem pontosan:
"A világ mint akarat és képzet 1818-ban jelent meg. Beethoven darabokra tépte az Eroica ajánlását, a forradalom meghalt, a waterlooi csatát megvívták. A Bourbonokat visszahelyezték Franciaország trónjára, a feudális főurak visszakövetelték birtokukat, a Szent Szövetség célja az volt, hogy mindenütt megfojtsa a haladást. Moszkva elhamvadt, Angliában a gazdákat
tönkretette a búza árának zuhanása, a leszerelés óriásira növelte a munkanélküliséget. Az élet sohasem látszott ennyire siralmasnak. A beteg Európa Sch.-ben találta meg szószólóját." (Ny.T. idézi Durant: A gondolat hősei c. munkáját)
Az, hogy Hegel, a sikeres kortárs épp virágkorát élte, a fentieken mit sem változtat, és legyünk őszinték: a filozófia (ha ismered Hegelt, tudod, mennyire nem egyszerű) sosem volt a nép tudománya, ergo nem is igen boldogíthatta azt.
3. Engedelmeddel az idézeteidet nem kommentálom, Veled van dolgom. :)
a. Nem csukafogta logika. Sch. úgy gondolja, hogy az élet lényege a szenvedés, és az öröm csak néha színesít ezen, de ha elmúlik a szenvedés, jön az unalom, és végső soron létünk e kettő, a szenvedés és az unalom között ingaként leng. Az a baj ezzel a filozófiával, hogy nehéz cáfolni, mert nem logikai jellegű pl. ez a kijelentése, hanem egzisztenciális. Vagyis úgy gondolom, hogy ő maga a saját életét így élte meg, ergo neki ez volt az élet. Én az életet örömmel élem, boldog vagyok még akkor is, ha időnként csatát vesztek, de soha nem adom fel eleve, harc nélkül. Természetes, hogy más és más a végeredmény, ha egyikünk a szenvedésből és kínból, másikunk az örömből és boldogságból indul ki. Az elmúlás pedig a reflektáló és tudatos ember számára (nem is merem említeni, hogy még hívő is vagyok) az élet része, hiszen önmagában nem létezik: nincs elmúlás élet nélkül (de a hívő szerint van élet elmúlás nélkül: Istené és az üdvözülteké). Tehát az elmúlás csak egy momentum, az élet része, amit elfogadni érettség kérdése.
Azt írtad, hogy "hogy az emberi élet itt a Földön NEM a boldogságról szól. Hanem nagyon is mindennapos harcról a megélhetésért, a küzdelemről, háborúkról, betegségekről". Nem, ezek csak vannak, mi csináljuk ezeket, amint csinálhatnánk másképpen is. De gondolj utána: a háborúk áldozatai sok esetben hősök (most nem a propagandaháborúkra gondolok, hanem az igazi, honvédő, szabadságharcos nagy csatákra), és bár talán elhulltak idejekorán, emlékük épp a hőstettükön keresztül él tovább. Gondolj az aradi tizenháromra, Rákóczi kurucaira, vagy bármely nép és nemzet hazafiaira, akik nem kímélték magukat, ha a hazájukról volt szó. Ha valaki azt mondaná, ők vesztettek, nem is értenénk: hiszen épp halálukkal, önfeláldozásukkal adtak példát: amiért meghaltak, azért érdemes meghalni. És nincs is becsülete a megfutamodásnak, a fenekünkbe kapott golyóknak (kivétel Forrest Gump :)), főleg nem az árulásnak. A háború tehát csak akkor szenvedés, ha értelmetlen, és csak felsőbb érdekeket szolgál. Ha a háború a tiéd, annak már van értelme, de ugyan mit tudhatott erről Sch. a kis frankfurti panzió bérelt szobáiban, a kutyája mellett?
b. De miért van életben maradás ösztöne, vagyis a természet, Isten, evolúció, bármi miért kínoz minket ilyennel, ha ez végül sehová nem vezet? Vagyis más szavakkal: bizonyítsd be, hogy a természet ésszerűtlen.
c. A történelem tényleg nagy tanító, és tényleg csak keveset tanulunk belőle. De ez csupán a világpolitika tendenciáiban tűnik így. Ma már nem lehetne egy egész nemzetet fasizálni, hogy az Örömódát énekelve irtsa a zsidókat, mert az egyes ember már nem veszi ezt be. Ma már nem akar senki királyt, és jobbára a demokráciában hisz, mert tudatára ébredt a szabadság nagyszerűségének, bár a rendszer működése így is kompromisszumokat követel.
d. De miért akarnak élni, ha az élet nem érték? Vedd észre, hogy értéktelen dolog felé sosem igyekszik senki, csak az mozdít meg, ami valamiképpen értékként jelenik meg. Ha tehát a hajléktalan egy százasért veszekszik, a rab pedig a kaját várja minden nap kitartóan, ezt azért teszi, mert tudja, érzi, hogy lenni jobb, mint nem lenni. Ugyan kinek lenne könnyebb feladni, mint a haláltábor foglyainak, és mégis: az öngyilkosságok száma megdöbbentően alacsony volt ott. A teljes emberi életről alkotott fogalmaid pedig nagyon is hiányosak. Véletlenül rehabilitációra szakosodott szociális munkás (is) vagyok, és elhiheted, nem egy és nem kettő olyan fogyatékossal találkoztam (mindenfajta fogyatékossági csoportból), akik teljes életet éltek. Gondolj a Paralimpián elért sikereikre, a lábbal festőkre, vagy a kerekesszékben (és nem "tolókocsiban"!) ülő és praktizáló jogászokra (az egyik tanárom épp ilyen volt). Ugyan, állj oda eléjük, és vágd az arcukba, hogy srácok, értelmetlen az életetek, hiába terveztek bármit, az sosem lesz teljes. Megnézném.
e. Nem Kant óta, hanem jóval őt megelőzően tudunk a gondolkodás jelentőségéről, de azt is tudjuk, hogy minden megismerés a tapasztalásból ered. Az átélés hiánya azonban nála egzisztenciális jellegű volt. Anyja, a sikeres írónő mint vetélytárs volt jelen az életében, és talán nem is gondolom rosszul, ha azt mondom, győzött is fia felett. Igaz, nem az utókor számára, csak a fia életében, de az épp elég a nőgyűlölethez. (Mellesleg Kant sem nősült meg végül soha - két-háromszor akart, de végül mindig meghiúsult -, és egész életét szülővárosában töltötte.) Azt kérném, hogy az érdemi beszélgetés folytatásaként legközelebb az "igenis TUDOTT" jellegű "bizonyítások" helyett légy konkrétabb, nem lesz időm mindent elolvasni, amit idézel.
f. A női nemről írt Sch.-idézet másról sem szól, mint szavakba öntött frusztrációról. Akit az anyja sem szeret, nehezen szeret más nőt, és - ha már frusztráció, akkor projekció is - csalódását, kielégületlen vágyait úgy dolgozza fel, hogy egyszerűen mint nem vonzó célt mutatja be a nőt. Ha pedig valaki csak erre képes, az valószínűleg sérült életében: a konkrét eseményt már idéztem: a saját anyja rúgja ki a lakásukból, és ő legurult a lépcsőn. Csodálod, hogy nem talált semmi szeretni valót a nőkben? Mintegy mellesleg: ha az elméleti igazságnak nincs gyakorlati jelentősége, különösen, ha ilyen mindenkit (minden férfit) érintő kérdésről van szó, akkor ott én bajt szimatolok. Azt már csak tényleg mellékesen teszem hozzá, hogy a férfiakról semmi ilyesmit nem írt (hacsak azt nem - anyjára célozva -, hogy nő sosem lehet lángelme [csak férfi tehát]), vagyis filozófiája ebben (is) egyoldalú és hímsovén. Hiszen a nő éppúgy szereti a férfit, és nyilván a férfiról is el kellene mondani ugyanezeket (az én párom engem kifejezetten vonzónak talál, nem pedig púpos, kopaszodó, parittyatökű szerencsétlenségnek), de nem teszi, valszeg esze ágában sem volt, ami további utalás (netán bizonyíték) lelki sérültségére.
g. Nem fáj az egzisztencialisták istentelensége, találkoztam már velük húszévesen is. Csak az fáj, hogy sokan gondolkodás nélkül teszik magukévá ezeket, és észre sem veszik, mit hagynak ki. Ismered: "Isten halott. (Nietzsche) Nietzsche halott. (Isten)". Azt hiszed talán, hogy mi, akiknek az élete "csak egy tűnek a hegyével ér fel ebben a kozmoszban" (klasszikusokat csak szó szerint), majd jól megmondjuk, hogy nincs Isten, és kész?
h. Sajnos arra kevés az időm, hogy végigvezesselek a bölcselettörténet legalább főbb állomásain, és megismertesselek legalább a keresztény hit és gondolkodás legfőbb vonalaival, ezért nagyon nehéz a hiányzó alapok miatt elfogadható és belátható választ adnom arra, miért hiszem, hogy van válasz a pár napos csecsemő halálára. Inkább egy belső ellentétre világítanék rá: hát nem épp Te és a filozófusod kardoskodik a halál világmegváltó, véglegesen megszabadító ereje mellett? Nem épp Te állítod Sch.-val együtt, hogy élni szenvedés? Akkor mit sírsz itt nekem, hogy egy csecsemő megszabadul ettől, és nem osztozik a mi sorsunkban? Miért nem inkább ujjongsz, és hagysz engem sírni, akinek az élet valóban a boldogság? És miért kéred számon Istentől (akiben nem is hiszel), hogy valakinek végre nem kellett megízlelnie a szenvedést? Nem értem.
i. Az akarat nem lehet abszolút, mert nem elégségesen megalapozott ehhez. Ráadásul vak, vagyis hiányos, mert csak mozdulni tud a kijelölt cél irányába, de maga célt kijelölni nem tud, erre csak az értelem képes. Vagyis - nem Sch. mondja, hanem én - az akarat túl alacsonyrendű valóság ahhoz, hogy a világot megalapozza.
j. "Vak ablakon át nézzük a világot, rendszert keresünk benne, de az egész bizony értelmetlenség." - írod. Hadd figyelmeztesselek egy újabb ellentmondásra: ha minden értelmetlenség, akkor a kijelentés: "minden értelmetlenség" sem értelmes. Ez pedig nyilván nem lehet így, hiszen Te legalább ezt értelmesnek tartod, különben nagy butaság lett volna leírnod. Ha azonban legalább egy értelmes dolog van, nyilván nem zárható ki több is, és ezek akkor már rendszert is alkothatnak, ami - értelmes lévén - megismerhető. Az effajta transzcendentális ellentmondások kiküszöbölésére olvasd el Weissmahr Béla: Bevezetés az ismeretelméletbe és Isten léte és mivolta c. könyvecskéit, válaszokat találsz bennük.
"Egy nagy, kaotikus massza, amelyben csak mi próbálunk a magunk alkotta szabályok között helyesen élni." - folytatod. Tehát a világ mégiscsak megismerhető, éspedig nagy, kaotikus masszának mutatkozik a megismerés fényében. Mindazáltal, gondolom, sosem kételkedtél e kaotikus masszában érvényesülő gravitációs vagy egyéb törvényszerűségek igazságában. Ugyan, egyszer csodálkozz már rá erre a nagyszerű és rendezett forgatagra, amiben élünk, és ne pusztán az emberi társadalom visszásságain szűrd át még magát a természetet is. Tudod, mit? Vegyél egy kutyát, hátha többre jutsz vele, mint Schopenhauer!
"Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmúlandóbb dolog a világon"-tanította Pascal...
Találtam mégegy idézetet, talán ez már jobban megérint:
PRÉDIKÁTOR KÖNYVE 1/1-3.:
"A prédikátornak, dávid fiának, Jeruzsálem királyának szavai. Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság! Mi hasznak az embernek minden fáradozásából, amit magára vállal a nap alatt?"
