Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Csak olyan lesz, anyám, ha meghalok, mintha magadba zárnál, s én, élő sötétben, lélegző fények, homály-liliomok világűr mélyén szívedhez lapulok, hallgatom visszhangját a földnek: éltem.
Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt a földön, amióta nem vagyok lakója már, ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, vagy kipusztította egy szálig önmagát. Igaz, az utóbbi, szomorú esetben könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, s csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, az okok és okozatok ismeretlenek maradnának. Kielégítetlenül kellene újabb száz évi álomra hajtani fejemet, és azontúl feltámadni se vágynék, hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, akármilyen mély is a sírja, akármilyen sötét az éjszakája.
Kinek hódolhatnék még titkos mosollyal eliramlott éveim után? Talán az alvó nőknek, akik szabadon, lazán feküsznek széles ágyukon. A combjuk kilátszik félig a takaró alól, s lepedőjükön mályvák ragyognak át, ha jön a hajnal.
Mennyi szétterült, fekete haj a párnán és szendergő csukló! Mennyi lecsúszott ingváll! S mennyi partra sodródott, nyári izgalom a padlón szétdobált csöpp holmik körül!
Mindennap mennem kell tovább utolsó szállásom felé. Mindennap kidől a falból egy ajtófélfa mögöttem, s elporlad egy-egy küszöb, de ha mégis visszanézek néha, heverő hegyek és heverő, nagy tengerek helyett lopakodó fényeket látok, szobákat, zöld holdakat, melyek alvó asszonyokra sütnek.
Ki ne akarna visszafordulni nyomban, követni akár egy repülő porszemet is?
Nem voltunk fiatalok s már nem leszünk öregek sem, gyorsan eltűnünk, fiúk. Úgy hagyjuk itt az életet, mint összefirkált kéziratlapot vagy szerencsétlen szeretőt, aki folyton vérzik.
Ma még gyors fények ébresztenek reggelente, de estére már könnyedén elkárhozunk. Ma még szerelmesek vagyunk magunkba, mint saját megiramodásaiba az Idő, s kusza, bozótos gyakorlótereken miattunk tanulnak ölni még a hadseregek is.
De ha eltévedt ujjainkkal véletlenül az égbe szúrnánk, gyanúsak lennénk máris, mint akik útlevél nélkül szeretnének átszökni télből a nyárba. Bizonyára bűnösök vagyunk valahányan, hisz ártatlanul is tanúi voltunk e bűnös kornak.
Fejünk körül még lomha darazsak keringenek és hódító, fanyar bazsalikomillat. De holnapra már csak a klorofil zöld szennye marad körülöttünk. Hajunk, szemünk magányos forgószelekkel röpül tovább a földről, s helyünkön kihűlt széksorok csonkjai és városok füstje marad.
Rövidesen végképp elnémulok, elmerülök én is a halálba. Jó lesz. Kedvemre való béke. Végigsimítja gyötrött arcomat. Kitörli az iszonyat képeit szememből. És ő majd szavak nélkül is elhiszi, hogy fenntartás nélkül, önként az övé vagyok. Örökre övé szívem. S nem kell naponta bizonygatnom, nem kell naponta magyaráznom, hogy élni sem tudnék nélküle. Kebléről, combjairól álmodom, ha kegyes hozzám olykor az ég. S tudja, hogy szomjasan mire vágyom. S tudja azt is, hogy tudom: számunkra már alig van esély.
olykor meg-megcsillan valami vékonyka fénysugár káprázni kezd a szemünk lassacskán belénk bizsereg annak a reménye, hogy talán mégis valami emberségesebb emberarcúbb hogyismondjukra lesz kilátás aztán kiderül csak a porkoláb fiacskája játszadozik ajándékba kapott kis zsebtükrével vagy éppen az őrtorony valamelyik őre pásztázza végig önszorgalomból vagy puszta szórakozásból a megszokottól eltérő időben a gondosan fölszántott elboronált senkiföldjét s abból vetült a már-már lakályosnak mondható barakkunkra az a csalóka fénysugár
az eső egykedvűn csorog piszkos állomásépület feketézők és tolvajok számigálják a pénzüket a homlokzatra kent süket betűknek is szakálla nőtt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
lopni erény az boldogul ki hazudik a becsület lassan némává szótlanul ilyen hosszú áramszünet rég nem volt mondja ki tüzet kér és kacsintva mellbe bök növesztik titkon szőrüket már a hatalma meszelők
csak az nem látja aki vak csak az nem hallja ki süket azt ami van s mit mondanak mázolhatsz öles betűket levedli minden épület homlokzatok és gyártetők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
az élet csupa kisbetű s akár bennünk a rémület semmi sem örökéletű hiába törvény rendelet mert a sok kicsi sokra megy s lesznek fejüket fölszegők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
olcsóbb lett volna s hasznosabb bármilyen drága szemüveg mely a látásra m6dot ad kár volt a gyöngülő szemek arányában a betűket nagyítgatni jött csődre csőd növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
koncul hiába vettetünk csillapítani éhüket a millióknak csak velünk ideig óráig lehet s a szítogatott gyűlölet csak késlelteti az időt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ajánlás
Felség késő a szemüveg annak kit elvakít a gőg növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
metszőollóval vágtál le, hogy vízbe tegyél, a konyhaasztalod közepére. érezni akartad az illatot, ami betölti a teret, a textúráját a testemnek. minden nappal kicsit többet vágtál le belőlem, hátha megmaradok. én meg hetekig őriztem az illatot, hogy kellemes legyen neked hazajönni. mert sötétek a falaid, dohos a párnád, penészes lábnyomok járják át a szobát. később a szádba is vettél. érezni akartad a testemnek a textúráját. forgattál, ízlelgettél, lenyelni nem tudtál. mint ahogyan semmit sem már hosszú évek óta. az a részem végül a toalettben, majd valami koszos csövekben végezte. pár napig még veled voltam. majd lassan fakult el. először az illat. majd a testem. összeaszott, száraz csont lettem. a kapu előtti szemétbe tettél. semmi ceremónia, semmi búcsú. hiszen te sosem búcsúzol. gyorsan elszállítottak. bedaráltak. ezer és ezer test közé vegyítve, így nem is érzem. már nem tudom, mi tartozik hozzám. csak a gyökereim fájnak ott a kertben, amióta leszakítottál.
amikor másodikat fordul a kulcs, akkor kezdesz el sírni. itt szabad. az egyedül lakásban van valami szép: hagyhatsz mosatlant úgy, hogy senki sem aggódik a mentális épséged miatt. járhatsz meztelenül úgy, hogy senki sem fél melléd feküdni. és ha nincs tejed a reggeli kávé mellé, bűntudat nélkül kortyolhatod. a klotyón addig tinderezhetsz, amíg csak akarod. énekelhetsz a zuhanyon túl is, s az ágyneműcserét lehazudhatod, valahányszor hazahozod az új kedvesed. itt szabad előre fizetni villanyszámlát, egyedül mosni bugyit, s tartani kéretlen galambokat. csak akkor kezdesz el sírni, mikor másodikat fordul a kulcs. tudod, itt szabad.
Aludj egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban hó hull komoly fekete medvék vonulnak én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött könyvek hallgatnak köröttünk nagyon örülni nem szabad vigyázz a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
Az a város: világ, világom. Elvisz oda olykor az álom, utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég, s talán itt-ott ráismerek még, ám a hunyorgó régi házak, ahol éltem apró gyerekként, dülöngve mind elcsónakáznak, múltam vizén árnyuk, ha látom.
Úgy rémlik ígértél. Vagy csak félreértettem. Öröknek hinni semmit se szabad. Mert ott voltál. Amikor lázam volt. Amikor féltem. Amikor… Mindig. Megfejthetetlen mosolyok. Ott voltál. Most meg már csak beleálmodlak. A tavaszba. A hétköznapokba. Mert nekem már sosem vagy. Se itt se máshol. Ugyanonnan indultunk. Én tőled. Nem ugyanoda értünk. Természetellenes. Hogy te és nem én. Neked fontosabb más, mint nekem. Semmi sincs nélküled. Esetlen örök szeretet. Olyan szeretet, amely után minden langyos. Hova hullik az élet? Nem vádolok. Csak az emlékek. Azok szúrnak. Meg az ígéretek. Talán csak képzeltem őket. Áruló miként lesz, ki a kezdet volt? Nincs kinek elmondani. Elveszítettem. Pedig azt hittem, örök. Messze tőled még most is fázom. Mert semmi sincs nélküled.
A búcsúzások önző holtidők, perceikért senki sem rajong, várják, ahogy szürke holtterekből, felépül a végső alkalom,
és menedéket kér vagy ölelést, a testek búvó, titkos forróságát, menteget pár léha tévedést; a szívek visszatérő kóborlását.
A búcsúzás szaga; friss orgona, ha túl soká tart, rabjai leszünk, emlékeink harmatillata, megzavarja elképzelt hitünk,
menedékért sír, ami még kedves, a búcsú olykor vállalt tévedés. Nekifutunk újra pár szerepnek, hogy sokadszorra meséljük el másnak; egyedül a minden is kevés.
a térről kell írni az időről nagy az ember pofája míg az elmúlástól vissza nem hőköl megigézve szerelemmel lerongyolt testével mihez kezd az ember ki bölcs megélt megannyi évet melyik fa mond nemet gyümölcsének melyik bokor veti ki a fészket reményét virágnak hogy ágairól szól majd az ének
a térről kellene mindenségről hogy nem lehet fény csak a sötétből hogy nincs egész ha nincsen két fél hogy nincsen nappal hol nem jön éjfél ha nincsen öl mely befogadna miről szól a világ az egésznek mi haszna és nincsen más út csak az elmenésre
a teremtés utolsó napján hogy mit neveztem ma boldogságnak egy tevét ahogy a tű fokán átevickélt a boldogságig velem és én már nagyon untam a boldogságot meg hogy nem tud mást csak csúszni-mászni velem egy rozsdás tű fokán és elkezdtem nem figyelni ahogy a boldogságfokán átbucskáztunk én meg a teve mindenegyes nap volt és nem értettem nem hogy ettől miért is vagyok boldog a térnek ezen a pontján hisz ez is olyan mint máshol más is sívó homok kitört kapuin nyíló házrom ajtajában megülő kérdés miért a tér az áttört irányzék mögött megbújó gránátfej be bújt idő ledarált zsemle morzsa lét ez és még valami amiről semmit nem tudni majd mi volt ha volt is
Két személyes névmás egyik te másik én kik egymás mellett ülnek a világ peremén egy állítással szemben egy örök tagadás egy perlekedő száj és a konok hallgatás így lesznek ők egésszé két félből egy anyag mint mesteri tenyérben kancsóvá gyúrt agyag egy asszony és egy férfi két kőkemény dió egy megfejtetlen rejtély miért hogy élni jó egy igen és egy nem épp te és éppen én két osztozkodó senki az Isten kenyerén
Ismét megtanulok szeretni, Felnevelni magam a gyászhoz. Egy év, másfél. Ennyi van. Már megszoktam, Hogy utána vége szakad, Vagy így, vagy úgy. Rák, költözés, szakítás. Ha te nem, majd én. El kell vágni a köldökzsinórt. De még hány anyától. Hány anyátlanságért.
– Elveszünk – vacogott a foga Karaknak. Vuk nem szólt. Fülei pontosan tudták, hol jönnek az emberek, és úgy érezte, kikerülik az ő rejteküket, melyre úgy ráhajolt ezer ág-bog, földiszeder, hogy lehetetlen volt oda belátni. A puskák sűrűbben durrantak, s a hajtók már közel zörgették a sűrűségeket. – Hopp-hopp… Ne, róka, ne… ne, nyúl, ne! – kiabálták, és nem érezték meg, hogy a halál szinte úszott vidám hangjuk után, mely megremegtette a szabad erdei népeket. – Nem bírom tovább – ugrott fel Karak. Vuk eléje állt: – Ne menj el. Tudom, én vagyok a fiatalabb… de ne menj el. A villámló botok itt nem dörögnek… Karak még egyszer lefeküdt, de látszott rajta, hogy elvesztette már a fejét, és amikor egyik hajtó a botjával rávágott a mellettük levő bokorra, kirohant a sűrűből, mint a villám. A hajtó elordította magát: – Róka… róka! Megy előre! A puskások megrándultak a vágytól, hogy rókát lőjenek. Szemük kutatva járta a sűrűt, de csak nyulak jöttek, melyek engedelmesen bukfencet vetettek, ha szólt a puska. Karak már meglassúdott egy kicsit, mert itt nagyobb volt a csend, és megállt, mert előtte az egyik bokor mintha mozdult volna. Odanézett, de mindjárt ugrott is, mert villanást látott, s utána élesen dörrent a puska. Érezte, hogy valami belémart az oldalába, de nem sokat törődött vele. Csak menekülni, menekülni! A puskás mérgesen töltött újra: – Fene ezt a bitang rókát! Elhibáztam! Közelebb kellett volna várni… Karak szédelegve rohant vissza, és észre sem vette, hogy a hajtók messze mögötte maradtak. Leült. Olyan furcsa volt minden. Olyan nyugodalmas. A hajtók lármája már elült, s neki Vuk jutott eszébe s Iny. Elindult arrafelé. – Itt vagytok? – kérdezte, és zörögve bújt be a kis nyíláson, pedig máskor csendesebben járt, mint a szellő. – Itt – susogta Vuk, de mindjárt felállt, mert látta, hogy Karak támolyog, és kesernyés vérszagot hozott magával. – Megmart a Simabőrű? – kérdezte. – Igen, de majd elmúlik. Csak olyan nagyon fáradt ne lennék… – és mindjárt letette fejét a földre. Nagy volt a csend. Iny félőn összehúzta magát, Vuk pedig nézte, nézte az öreg rókát, és amikor egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlás szárnya verte le. Karak nagyot sóhajtott, és vér buggyant ki a száján. Az öreg róka szemei ekkor félelmesen nagyra nyíltak, mert meglátta az elmúlás közelségét. Először mintha fel akart volna ugrani, de aztán békések lettek szemei, melyeknek csillogása lassan elveszett. Vukra nézett, fáradt-melegen még egyszer. – Én most elmegyek. Vigyázzatok magatokra és a rókák szabad népére… Itt nem jó…menjetek a barlangomba. Tietek. Oldala ekkor már sűrűn járt. Izmai néha megfeszültek, aztán elernyedtek, de mindig csendesebb lett. Szemeire zöld hályog kúszott, s egyszerre csak a levegőben szinte megpattant a csend. – Menjünk innen – mondta Vuk szomorúan. Karak elmúlt, és te hallod, Iny, amit mondok: ezt megbánja a Simabőrű. Iny borzongva nézett még egyszer Karakra, és utánakúszott Vuknak, ki jó messze elvezette egy cserjésbe, és amikor este a köd még sűrűbbre fogta a sötétséget, elindultak Karak régi otthona felé. Vuk újra végigjárta az utat, melyen valamikor Karak fogai közt utazott, és szomorú keserűség kúszott a szájába. Karak nincs! A barlangban nem változott semmi. A bolhák elvándoroltak valahova, és másnap, amikor kivilágosodott, Iny csodálkozva nézte a fényes palotát. – Jó itt – mondta, de aztán elhallgatott, mert Vuk nem válaszolt, és Iny tudta, hogy Vuk Karakra gondol. Akkor éjjel együtt mentek vadászatra, és a falu négy tyúkkal lett szegényebb. A tyúkokat hajnalban a barlangba vitték, és amikor alig maradt belőlük valami, jóízűen elaludtak. Karakra talán egy pillanatig gondoltak, de hát a rókák is elég hamar felednek, akárcsak az emberek.
