Szia! Az anyósom a gyerek születése után kb fél évvel kezdett meghülyülni, de szerintem jobban kapcsolható ehhez a sógornőm hapsiának a megjelenése. A családban senki nem szereti a csávókámat(már írtam korábban miért) de ő anyatigrisként védi őt ill.őket. Addig fontosak voltunk mi is, de utána már kevésbé. Volt olyan, hogy az utcánkban jártak, de nem álltak volna meg ránézni a gyerekre. Sőt az első szülinapjára csak úgy jöttek ki, ha bemegyek megbeszélni a félreértéseket, mert ők megsértődtek. Csak nem tudtam min. Jó volt az a szülinap! (kijöttek) Gitta
a nagyok mar siman felfogjak es igazat adnak nekem.A kicsi meg nem,de majd eljon annak is az ideje....A nagylanyomat intezetbe akarta adni,amig en 1 hetig kikuldetesben voltam es nala volt.vegighivta az osszes gyerekvedelmit,mert a gyereket kirugtak azon a heten a sulibol es ebbol arra kovetkeztetett,hogy nem vagyok alkalmas a nevelesere....az,hogy ez egy olyan egyhazi iskola volt,amit akkor kaptak vissza es mar elore megfenyegettek,hogy kirugjak,ha EN nem vagyok hajlando vasarnap misere jarni,az anyamat nem erdekelte.A lenyeg a lenyeg,hogy kirugtak es azonnal intezetbe kell adni.
szerinted ezt egy akkor 13 eves lany elfelejti??? A budos eletbe sem...en meg plane....
Szerintem teljesen igazad van. A gyerekeidet TE kell, hogy neveld, nem pedig a nagyszülők. És neked kell tudnod, hogy mi a jó a gyereknek, nem a nagyszülőknek és nem is feltétlenül a gyerekeknek. Ha te úgy gondolod (és szerintem te jól végig tudod gondolni) hogy sokkal rosszabb egy ilyen nagymama beleszólása az életbe mintha nagyjából nem is lenne, akkor igazad van. Jobb a nagymama hiánya mint egy rossz nagymama nevelése. Még ha a gyerekeid ezt még nem is biztos hogy feljfogják.
hú, szerintem ez a leírás lohol a szorongásról nagyon is sok helyen igaz.
Teljesen igaz és ésszerű amit ír. Valaki szeresse és gondoskodjon gyermekéről, de azért ne skatulyázza be magát ebbe a szerepbe, maradjon saját maga is, mert az jobb lesz neki is és a gyereknek is. Utálom, amikor azzal jönnek, hogy de egész életemben érted dolgoztam, meg neked akartam jót. Úgy állítják be az ilyen szülők a dolgot, mintha olyan bőkezűek és gondoskodók lennének, valójában meg pont, hogy ilyenkor önzőek. Tipikus példa erre egyébként a ház. A szülők felépítenek egy házat, majd a gyerekre hagyják, hogy tovább építse, meg lakjon benne. Az már eszükbe se jut, hogy saját házat szeretne, a párjáról nem is beszélve, aki idegenkedik érthetően a dologtól. Ja és persze nem arról van szó, hogy a gyerek azt csinál, amit akar, vagyis a házat nem adhatja el, hisz ez a szülők munkája...Tiszta agyrém. Ez a nesze semmi fogd meg jól esete. A tiéd, de mégse a tiéd. Szerintem egyébként ilyen esetekben hosszútávon nem működnek a elhallgatások, meg kegyes hazugságok. Értem itt ez alatt azt, hogy a barátod se merte előadni anyukájának a ház sztorit. Előbb vagy utóbb ellentétek lesznek. Meg különben is, mindenki egyszer annyi éves ahány. Ők is voltak fiatalok. Persze azzal tényleg hibát követtél el, hogy te adtad elő a dolgot, mármint a háztervet. De azon már kár rágódni. Egy biztos, én nem adnám fel a saját énemet egy anyós miatt, az tuti. És nem is kell. Persze ez nem azt jelenti, hogy illetlen lennék vele szembe vagy vmi más:)
Igen, az életben általában azt tanítják, hogy először magadban keresd a hibát. Csakhogy ez az egyébként előremutató és célravezető dolog itt egész egyszerűen nem működik. A van sapka, nincs sapka esete. Anyósomnak olyannyira nem lehet jót mondani, hogy sokszor előfordul, a saját maga által, magától fogalmazott gondolaton belül is ellentmondás van. Amit nem is vesz észre. Tehát nehéz kitalálni, hogy akkor most mi is a jó. Nem csoda, ha ezek után annyira leredukálom a mondandómat, hogy hallgatagnak bélyegez. Mert ha kinyitom a számat, akkor meg öntudatos vagyok (-:
nem biztos,hogy magadban kell keresned a hibat...ha ezt tudatositod magadban,konnyebb....Ha parezer emberrel jol kijossz,akikkel valamilzen kapcsolatod van eleted folyaman,csak pont ezzel az eggyel nem,akkor nem biztos,hogy veled van a baj.....
A röhej az egészben az, hogy általában kijövök én is az emberekkel. Sok barátom van, sokan szeretnek, mégis valahogy minden erőfeszítésem ellenére az anyóssal nem tudok kijönni.
Akik ismernek és ismerik anyósommal való kapcsolatomat (őt viszont nem ismerik), értetlenül szokták tőlem kérdezni, hogy "Miért nem tud kijönni velem az anyósom?" . Ismerik a stílusomat, az emberekhez való viszonyulásomat és nem értik.... pedig haragosomról én sem tudok, hogy lenne.... szóval nem értik..... valahol mélyen én sem. Magyarázni lehet a dolgokat, de mivel nincs meg a kölcsönös őszinteség anyós és köztem, talán soha nem tudjuk rendezni kapcsolatunkat.... talán már nem is akarom..... végülis nem én veszítek a legtöbbet, hanem ő.
az a vicc,hogy en egy kezemen meg tudom szamolni,hany embernek sikerult mar melyen megbantania a nem rovid fennallasom alatt,nem vagyok egy sertodos tipus,es altalaban nem haragszom sokaig.....
De ha a gyerekemet bantjak,azt soha a budos eletben nem felejtem el,legfeljebb nem beszelek rola....De eletem vegegig bennem lesz...Es ehhez tartom magam a jovoben
az idezettel termesztesen arra utaltam,hogy tavoltartom a gyereket toluk a sajat erdekeben..O meg nem latja a dolgokat,csak erzi es esteleg nagymama-hianya lep fel....De en ismerem oket,en tudom,hogy nagyobb kart tennenek a lelkeben azzal,ha hagynam,hogy a sajat nevelesi elveiket alkalmazzak nala..Erre gondoltam
Szia, Gitta! Igen, az biztos nagyon fontos, hogy az ember párja mit hoz a családjától. Azt hiszem, Kolaokának akkor lesznek nehéz napjai, amikor el kell gondolkodnia a gyerekneveklés terén az otthonról hozott sémákon. De azt mondta nekem egyszer, hogy ezt a problémát majd ráérünk elintézni akkor, ha sorra kerül. Az otthonról hozott mintákkal kapcsolatban 2 egyszerű dolog van, vagy szó szerint az csinálja az ember, amit hozott, vagy épp az ellenkezőjét. A hibrid megoldások, melyekkel kapcsolatban tényleg következetesnek kell lenni, sok fejtörést okoznak majd! Mert hisz azért azt nem mondanám, hogy nem hozott otthonról jó dolgokat, és óriási hiba lenne a leendő gyerekeink nevelésénél csak az én mintáimból kiindulni.
Azt hiszem, kamaszkorban már hiába pofozod meg a gyerekedet. De ha addig gondos és szerető anyja leszel, akkor, legyen bármilyen pimasz is, már nem kell, hogy erre sor kerüljön. És biztos vagyok benne, hogy jól fogod csinálni.
A ital, a cigi és a kábítószer és a jóval idősebb pasi valamilyen figyelemfelhívó eszköz a kamasz számára, hogy nem törődnek vele eleget. A saját határait próbálgatja, és ha nem fogják meg időben, ez a határ akármeddig elmehet. De gondolom, ezt is tudod, csak a saját anyja nem. A gyereknek viszont nem a te aggódásodra, hanem a anyja figyelmére lenne szüksége, és épp ez az, ami hiányzik. Nagyon sajnálom szegény sógornődet. Remélem, sikerül valahogy megoldani a dolgot. Üdv: Lohol
Szia, Tracy! Teljesen igazad van abban, hogy nem fogom tudni megváltoztatni anyóst. Igen, tényleg úgy érzem, ha gondolkodom rajta meg a motivációin, akkor könnyebb lesz. Vegyük például azt az egyszerű kérdést, hogy mit nem bír bennem anyós? Első körben, még egypár találkozás után, amikor ő is, és én is hiper udvariasak voltunk, az jött vissza az akkor még nagyon naív páromtól, hogy nem vagyok elég érdeklődő, barátságos, de meglehetősen öntudatos vagyok. És én, a szintén naív, elkezdtem magamat hibáztatni, hogy miért nem vagyok kedvesebb anyóssal. (az idegenekkel való kommunikációm addigi tapasztalatom szerint nagyon ment. Sokat stoppoltam, ahol saját érdekemben beszélgetni kellett, nagy társaságom volt, folyton hívtam a vendégeket stb.) Sok időbe telt, míg összeraktam a párom leköltözéstől bejelentésétől való félelmét és az ő történeteit az anyjával való kapcsolatáról azzal, hogy engem nem találnak elég jónak. Meg még egy csomó dolgot. Ma már azt mondom, nincs jelentősége nincs annak, hogy mit nem talál jónak az anyós bennem. Persze, szinte semmit. Kolaloka korábbi kapcsolataival is mindig valami alapvető gond volt anyós szemében. Vagyis hogy akárki lenne a helyemben, az sem lenne jó. Neki a fiától való leválással vannak hatalmas problémái, amiket átvetít rám. Természetesen, hisz lázadó fiúknál ez elkerülhetetlen, nagy értékrendi különbség is van köztünk. Mentalistásbeli összetűzés is van, mert ő is vezető egyéniség akar lenni, és én is. Mi a vidéket preferáljuk, ő pedig, noha vidéki lánynak született, ki nem tenné a lábát a jó kórházak és a rengeteg kultúrális lehetőség városából. Ezek mind-mind azok a dolgok, amik egyenesen következnek abból, ahogy a fiára erőszakkal rá akarta nevelni az ő értékrendjét, aki természetesen homlokegyenest az ellenkező irányba mozdul el. Mi például Kolalokával esküszünk a vályogházra. Nincs ilyen házunk sajnos, de ha valaha építkezni fogunk, az csak abból lesz. Mikor Kolaloka anyja ezt meghallotta, még sok évvel ezelőtt, megkérdezte K. építész barátját, hogy mit gondol a vályogházakról. A barát pedig azt felelte: - Hát csak annyi velük a probléma, hogy azt tűzoltó-fecskendővel le lehet bontani! Gondolhatod, hogy több se kellett anyósnak a vályogházakról.... (-: Ha megkérdeznénk anyóst, hogy mit nem bír bennem, akkor Kolaloka leköltözésének bejelentését hozná fel első számú sérelméül. Amikor is már egy hete tudták, hogy K. állást változtat. Két hét múlva pedig el kellett kezdeni a munkát. Igen ám, de K. azt nem merte megmondani, hogy vett egy házat is! Én már nem bírtam tovább, és egy szerdai napon kocsiban ültem, és felmentem hozzájuk Pestre, hogy segítsek K-nak előadni a dolgot a szülőknek. Ez hiba volt, mert rájuk kellett volna hagyni. Hisz nem én kértem, hogy költözzön le hozzám, az ő döntése volt. Csakhogy ezt a szerintem bátor tettet K. anyja azóta sem emésztette meg. Úgy gondolja, ha én nem vahyok ott, akkor lebeszélték volna a fiúkat a dologról. K. szerint az este nagyon visszafogott hangulatú volt ahhoz képest, amiket az anyja szokott rendezni sokkal kisebb kaliberű dolgok miatt, de én bőgve mnetem haza, mert úgy éreztem, brutálisan számonkérő hangú volt anyós. Hát, ennyi. Talán sikerült kielégítenem a kíváncsiságodat. Üdv: Lohol
"es ebben az esetben leszarom a gyerek lelket es az oveket is....."
Nem hiszem, hogy (szavaiddal élve) leszarod a gyermeked lelki világát, pontosan így próbálod óvni tőlük. Természetesen nálad is ott a tüske, egy soha be nem gyógyuló seb. És ott van a féltés és a bosszú is.
A fiam megszületése után néhány hónappal anyósom azt mondta, hogy majd ha a fiam a 3 éves kort betölti (még soká lesz!), egész nyárra elviszi magához, hogy én tudjak dolgozni. Én meg visszadobtam a lasztit azzal, hogy segítségre mondjuk az első időben lett volna szükségem, amikor még nem tudtam mikor miért sír (és valjuk be őszintén, ez eléggé lefárassza az embert mint szellemileg, érzelmileg, fizikálisan), amikor még nem tudtam a jelzéseit értelmezni tapasztalat híján, amikor még nem tudta (és még most sem tudja) elmondani, mi a baja. Akkor kellett volna azon gondolkoznia, hogy segít mondjuk egy ebéd elkészítésével, de ez neki nem jutott eszébe. Nem azon kellene gondolkodni, hogy mi lesz 3 év múlva. Azt még meg kell élni.
3 évesen már annyira értelmes lesz (gondolom), hogy külön problémát nem fog okozni még akkor sem, ha nekem dolgoznom kell. Azért van a szabadság, hogy arra az időre, amíg nincs óvoda az ember otthon lehessen a gyermekével. Nem beszélve egy kis utazásról, nyaralásról. Tehát biztos hogy nem fogok belemenni abba, hogy csak hétvégenként lássam a gyermekemet. Még abba sem, hogy huzamosabb ideig (akár néhány napig is) ott legyen nála.
Nem neki szültem.
Ezt így kerek-perec tudtára adtam.
És ezzel kihúztam egy tüskét a szívemből (a sok közül) és beledöftem az ő szívébe. Bosszút így is lehet állni. Fehér ember nem haragszik, csak nem felejt!
Az hogy az anyósod és a családja mennyire defektes(ezalól gondolom kivétel a párod, hiszen akkor nem lennél vele),szerintem nem fogja a te gyereked életét befolyásolni. A genetika is beleszól a dolgokba, de a nevelés, az otthon látott minta nagyon fontos. És ha ügyes vagy, következetes, na és nem engeded hogy az anyós túlságosan belefolyjon az életetekbe, nem hiszem hogy rossz irányba terelődik a gyerek sorsa. Mondjuk amit az apja otthonról hozott, az is lényeges, abból mennyit akar átadni majd.
Az én apósom régen mondogatta, hogy a mi gyerekünk is ha kamasz lesz elkallódik, lehülyézi a szüleit(a lánya többször megtette), minden rosszba belemászik és nem tudok majd semmit tenni. Én erre azt mondtam, ha egyszer tiszteletlen lesz, hatalmas pofonnal és a sárga földig való lehordással elveszem a kedvét tőle. Ne értsetek félre, nem vagyok v.mi brutális szülő, de úgy gondolom jobb a csírájában elfolytani a dolgokat, bár elképzelni sem tudom hogy valaha ilyen lesz a gyerekem, mint amit ő jósolt.Arra nevelem, hogy szeresse a családját, legyen barátságos, tisztelettudó és segítőkész. Sok mindent megengedek neki, de következetes vagyok.És ebbe a szüleim se szólhatnak bele.Amit nem lehet, azt másutt se lehet. Mostanában nem emleget hasonlókat se az após, mivel akkor keményen leállítottam, és megmondtam a véleményemet. Én soha nem fogom annyira szabadjára engedni a fiamat, mint ahogy ők tették a lányukkal. Ez fura amúgy, mert a férjem jó tanuló volt, nem kellett noszogatni, elvégezte az iskolákat, mindig lelkiismeretesen dolgozott, nem iszik(soha), a cigizés mellőzése pedig kitétele volt a kapcsolatunknak, oda-vissza. Fontos a családja, teljesen ellentéte a hugának. Hogy lett ennyire idióta tesója...A két testvér nem kimondottan szíveli egymást, bár 9 év van köztük, ami elég sok.A férjem se nézi jó szemmel a baromságait. Ja és tudom hogy drogozik is a drága hugica.Emiatt se rajongok, ha a fiam ott van, nehogy valami vackot találjon a kis birodalmukban, és baja legyen tőle. Honnan tudjam mit tart otthon. De ezt anyósomék ezt sem hiszik el a lányukról, pedig már a suliból is figyelmeztették őket. Ezzel a struccpolitikával teszik tönkre. Gitta
tudod,nehez azon atlepni,ha 'lepondrozzak"a gyerekedet,vagy masfel evesen el akarjak torni a kezet valamiert,amihez hozzanyult.Nehez elfelejteni,hogy ahogy kiderult,hogy terhes vagyok,azonnal "lezabigyerekeztek
'
en nem vagyok alapjaban haragtarto,de ezutan felolem mosolyoghatnak,ahogy akarnak,1 percig nem hagyom egyedul oket a gyerekemmel...es ebben az esetben leszarom a gyerek lelket es az oveket is.....
Lehet boncolgatni az anyós családi múltját, de nem biztos, hogy a sok erőfeszítés meghozza gyümölcsét.
Megértheted a múltban gyökeredző problémát, megfejtheted a rejtélyt, hogy miért történik az ami, de akkor se fogod tudni megváltoztatni őt olyan irányban, hogy rendeződne kettőtök között a probléma.
De a tény az tény. A Te szívedbe fogja a tüskéket belenyomni, neked fog jobban fájni és tudod ez az igazságtalanság, hiszen Te fogsz szenvedni (mint itt oly sokan) és nem ő. Pedig neki kellene. Lehet, hogy ő is szenved, de ez még nem ok arra, hogy a te eddigi (mondjuk boldog kiegyensúlyozott) életedet negatív irányba térítse, csupán azért, mert ő így gondolkodik, vagy ez meg az a sérelem érte.
Anyukámnak szoktam mondani, hogy nem a múltban elszenvedett problémákra kell mindig visszagondolni, hanem arra a néhány jó dologra, ami nekünk megadatott. Ebbe kell belekapaszkodni, nem a sérelmekbe. De mint anyukám is és anyósom is, általában az élet nehéz pillanatait rögzítik agyukban és ebbe kapaszkodnak. Ezáltal megkeserítve saját életüket, olykor az őket szeretők életét is.
Még mindig nem válaszoltál egyik kérdésemre: Miért nem jössz be anyósodnak?
Üdv.: Tracy (amúgy nem haragszom, csak nem hagyhattam szó nélkül......)
"Nem tudom mennyire érinti őt a változókor, de ha mégis, akkor se kéne tőle teljesen kifordulnia." Persze, ez még nem menti fel semmi alól. Igazad van. Talán kicsit magyarázza a dolgokat. Az én anyósjelöltem, aki egy jó adag hiányérzettel, szeretetlenséggel, meg nem értéssel felnőve úgy-ahogy, önző módom magának nevelte gyerekeit, pláne az elsőszülött fiát, egy időben volt kénytelen szembenézni a változó korral és egyben saját öregedésével. Azzal, hogy a fia az ő minden próbálkozása, érzelmi zsarolása ellenére mégiscsak a saját lábára állt, vagyis elhagyta őt fizikailag, és ugye, hogy el kéne fogadni a választottját, immár leendő menyét, vagyis engem. Ez persze nem menti fel semmi alól, csak kicsit magyarázza. Ha valaki hosszú ideig (30 évig) a homokba dugja a fejét, nem veszi észre, hogy a gyerekei élete független az ő álmaitól, hogy saját elképzeléseik vannak arról, amit ő minden erővel próbál elnyomni bennük (a legviccesebb módon gyakran saját magának is ellentmondva), akkor ne csodálkozzék, ha egyszerre a nyakába zúdul minden felnövési, elfogadási, öregedési probléma. Ez szinte törvényszerű. "Vagy akkor is ilyen volt, csak megjátszotta hogy kedvel?" Nézd, egészséges lelkű ember ilyet nem csinál, amiket veled. Főleg nem csapja be az unokáját. Alig várja, hogy az valamit kérjen tőle. De hisz ezt mindannyian jól tudjuk. Valami komoly lelki deffektje lehet, amit valamiért rajtatok vezet le. Nem hiszem, hogy akkor megjátszotta volna magát. De az is lehet, hogy tévedek. Engem érdekel saját anyósom múltja, a családja története. A sajátomé is érdekel persze, csak az sokkal kisebb gubancot okozott eddig, mint a páromé. Nyilván megvan a pszichológiai érdeklődés is bennem. Lehet, hogy csak kíváncsiság ami nem vezet sehova, lehet, hogy a saját leendő gyerekeim iránt érzett aggodalom. Nem tudom.
Szia! Nem tudom mennyire érinti őt a változókor, de ha mégis, akkor se kéne tőle teljesen kifordulnia. Szerintetek aki egy jó ideig "normális" volt, az hirtelen tud ennyire rossz irányba fordulni? Vagy akkor is ilyen volt, csak megjátszotta hogy kedvel?
Az engem nagyon zavar, hogy mások előtt eljátsza a gondos mamát, és anyóst.Volt olyan rokonuk, aki csak hosszú beszélgetés után fogta fel mi a valódi helyzet, mert anyósom viselkedése az ellenkezőjét tükrözte. Ezért volt eleinte nehéz a férjemnek is megértenie a dolgot, mert előtte velem normálisan próbált viselkedni. De az idő nekem adott igazat, sokáig nem lehet színlelni! Néha úgy írigykedek a szomszédainkra: nyugdíjasok, betegesek, de amikor itt vannak az unokák(2 gyereküktől: 4 kisgyerek), semmi nem fontos, csak ők. Szeretik a menyüket, vejüket, a gyerekek a nyarat szinte végig itt töltötték.Strandra, fagyizni, sétálni jártak velük stb... Hogy az én fiatal anyósom miért nem ilyen?!
Ja van egy sztorim vele kapcs-ban: bent voltunk a gyerekkel a férjemnél a munkahelyén, ahova ő is befutott. A gyerek mondta neki, hogy mit csinál, hova megy, szeretne vele elmenni játszani.Anyósom nem mondott neki semmit, csak az ő dolgait hajtotta. A gyerek csak nyaggatta, erre azt mondta neki, megnézi a papát, hogy visszaért -e már, és majd utána elmennek.(Apósom is ennél a cégnél dolgozik) Erre nagy sietve beleült a kocsiba és szó nélkül elhajtott. A gyerek meg ment utána befelé, hogy keresi a mamát. Pár napra rá a dédihez ment(anyósom anyósához),aki mesélte nekem mit mondott az én 3,5 éves kisfiam neki: "dédi képzeld mama elszökött előlem, és nem vitt el magával" Hát ilyenkor tudnám jól megszaggatni a "kedvest"! Gitta
Köszi, Gitta a reagálást! Igen, az nagyon érdekes, hogy mennyi hasonló cipőben járó ember van a világon. A közeli ismerőseim között is, amióta az anyósproblémával megismerkedtem, sajnos, jópárat találtam. Persze, előtte is hallottam a dologról, de akkor még azt gondoltam, nem eszik olyan forrón a kását, meghogy a másik felet is meg kéne hallgatni (-: A pszichológiában rejlő izgalmakrara a barátnőm hívta fel a higyelmemet. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy milyen ritka különlegességek vagyunk, és akkor az ember kezébe vesz egy könyvet, ahol többé-kevésbé feketén fehéren leírják, hogy miért vagyunk, akik vagyunk, és mi lehet beőlünk, és mi nem. Hihetetlen volt elsőre. Abból, amit leírtál, a szeretetlenségben mutatkozó hasonlóságot anyósomhoz mindenképp ki tudom venni. Még anyósom hugát is meg kell kérdezzem, de ha hihetünk anyósom szavainak, akkor a hugát jobban szerették, jobban kényeztették és tolerálták, mint őt. Hogy miért, fogalmam sincs. De ő féltékeny volt rá, az biztos. Nem lehet, hogy anyósod pont a meghülyülése idején ért változó korba? Üdv. lohol
Hűha! Nem, én nem azt akartam mondani, hogy neked nincs szíved, Tracy! Nem Yrb-vel szerettelek volna összevetni, hogy amit az egyikőtök megcsinál, azt a másik nem! Nehogy már! Nem így értettem! Azt hiszem, ha valóban dobálnánk az anyóst ezzel-azzal, akkor nem irocsgálnánk egy ilyen fórumba. Nem lenne rá szükség. Hisz itt pont arról van szó, ha szabad általánosítanom, hogy igazságtalanságokért szenvedünk. Talán hiányzott egy (-: vagy kettő az Yrb-hez írott két sor mellől. Üdv: Lohol
Hát köszi Lohol! Ezek szerint szívtelen vagyok, mert én megtettem volna.
No nem azért, hogy anyós ezen tipródjon, hanem mert a gyermekem lelki világa, érzései számomra a legfontosabbak.
A gyermek jóakaratára gyakorolt ilyen és hasonló hatások egy örök életre befolyásolni tudják (erre célzott yrb is, amikor azt írta, hogy azóta a gyermeke nem eszik sütit a nagyinál).
Majd ezt Te is meg fogod érteni, ha egy apró kéz átöleli a nyakadat, akit egykor a szíved alatt hordtál. Ő lesz számodra a világ közepe. Én ezt már érzem, tapasztalom.
Úgy gondolom, hogy nem jóneveltség kérdése egy bunkóval úgy eljárni, ahogy megérdemli. Már rég nem osztom azt a véleményt, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Hosszú időn keresztül elszenvedni a "kődobálás" nyomait és semmit nem adni vissza, nem nevelés kérdése szerintem. De lehet, hogy nem nekem van igazam.....
Hát nem semmi anyóssal áldott meg téged is a sors. A tepsit tuti ráborítottam volna. Pukkadjon meg az ilyen ember! Mennyi ember örülne, ha idősebb korára unokák ugrálnának körülöttük, nem egyedül ücsörögnének otthon, erre mások, inkább elvadítják a csemetét. Pedig egy 11 éves gyerek már nem kicsi, felfogja a történteket. Nálunk egyszer játszik el egy ilyet az anyósom, többet biztos nem. Üdv
Szia (sziasztok)! Átrágtam magam az íráson én is, hát elgondolkodtató. Elég fáradt vagyok, hogy mindent jól értelmezzek, de az anyósom esetében van hasonlóság. Milyen érdekes, hogy viselkedési formákat, okokat milyen jól meglehet magyarázni a pszihológia segítségével, de igazából ilyen szöveg olvasása után döbben rá az ember dolgokra. Én amúgy azt gondolom, az én anyósom valamilyen szinten depressziós, lelkileg beteg ember.Elég korán szülte a férjemet, a szegény családjából, az iszákos apjától az volt a menekülés útja, ha hozzámegy egy normálisabb férfihoz. Gyorsan teherbe esett, persze hogy lett esküvő is. A szülei nem jelentek meg rajta. Az apja meghalt korán, az anyját én már nem ismerhettem meg, mielőtt összejöttem a férjemmel, pár évvel előtte ő is meghalt. Úgy tudom nem foglalkozott túlságosan a lányával, meg a fiával se. Anyósom öccse is a városban lakik, de nem beszélnek, mert tán elzüllött.(Én nem tudom ki ő) Ilyen előélettel mit is várhatnék tőle. Nálunk ilyen bajok sose voltak, biztos megszenvedte a gyerekkorát a szülei miatt. Szerintem nem örült annak se, amikor terhes lett, a férjem nem volt egy nyugodt gyerek. A sógornőmet se akarta, az meg talán a szocpol miatt lett. De akkor kérdem én: miért fordul el tőlünk, hiszen boldog lehetne, hogy az unokájából is csak az örömteli rész jutna neki, ha akarná elvihetné, ha megunja visszahozza.Vihetné játszótérre, sétálni...Piciként még babakocsival se tolta. Én korábban is azt mondtam ha engem nem is szeret, mert nem tudja elfogadni, hogy én a sógornőm életvitelét, meg a hapsiját nem ajnároztam, attól még az unokáját igenis szerethetné. Sokat gondolkoztam már ezen, de nem értem meg őket (apósom se sokkal különb).El nem hinnétek milyen jól megvoltunk régen.A mikor hazajöttem a suliból, mindig a kedvenc kajáimat csinálta, sütötte a sütiket, néha komolyabb ajándékot kaptam, mint a lányuk.És ez a kapcsolat fenekestül felfordult kb. 3 hónap alatt.
Sziasztok! Yrb, az anyósod egy igazi fafej. Hihetetlen. Igen, én még mindig keresem a miértekre a választ. Yrb, eddig azt hittem, hogy az ilyen anyák csak a gyerekeikkel szemben viselkednek rosszul, meg a gyerekeik párjával, a menyükkel, de hogy az unokával is! A párom mindig azt mondta, hogy az anyja nagyon szereti a kisgyerekeket, velük is sokat foglakoztak. Persze, azonnal kialakítottam magamban azt a jóleső érzést, hogy jó nagyszülei lesznek majd a gyerekeimnek. Igen ám, de a párom sztorijaiból, még akkor is, ha a rossz mélyebb nyomot hagy a gyerekben, mint a jó (ld. a tegnapi 06. 12. 12. Vendég a háznál c. műsort a Kossuthon), azt szűrtem le, hogy bőven sok mindent rosszul csinálhattak. Például olyan szinten erőltették a gyerekre a gyümölcsevést, hogy szinte semmit sem evett meg. Egyszer kizárták egy szőlővel a kezében az erkélyre. Sarokba állították, és megverték, mikor a sarokban kikaparta a tapétát. És többször hallottam tőlük, anyóstól, hogy mennyit foglalkoztak Kolalokával. Mennyi különórára járatták. Hogy nekik már nem maradt idejük társaságba járni, szórakozni. Mindet megtettek a gyerekért. De a gyerek, Kolaloka ezt már nagyon soknak is tartotta. Nyomasztotta. A szobája ajtaját a mai napig nem csukhatja be az anyja orra előtt. Nincs is rajta kulcs. Az anyja alvás idején odaállt az ágya mellé, és nyomta a szövegét. A fürdőszobában sem lehetett a kedve szerinti időt eltölteni. És az anyja oda is bemászkál (a mai napig!). Szóval, a te történeted szerint, Yrb, semmi garancia nincs arra, hogy jó nagyszülei lesznek az unokáiknak.... )-: Azokat az idézeteket, amiket kiválogattam a Szorongás alapformái c. könyvből, amennyire én meg tudom ítélni, Kolalokáról, és az anyjáról írták. Ezért tartom szubjektívnek az idézeteket. Van benne, természetesen más is. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez a sztori mennyire egyezik meg a ti férjeitek és a ti anyósaitok történetével. Hogy Kolaloka anyja miért mutatja ezeket a viselkedésformákat, azt már nem másoltam ki a szövegből. Pedig valahogy úgy lehet, hogy az ő elég nyomott kedélyű és régóta kezelt depressziós anyja sem adhatta meg azt az önbizalmat és törődést és szeretetmennyiséget a lányának, amire neki szüksége lett volna az életben. A nagyapa pedig mindenki szerint "erős akaratú" volt. Állítólag számos lelki tényező a gyerek 2 éves kora előtt eldől ezzel kapcsolatban. Szóval, ezek a dolgok azt hiszem, amíg valaki hihetetlen erőfeszítéssel, és nem kevés szerencsével meg nem állítja, szépen öröklődnek. Üdv: Lohol
Nem semmi történet! A fenébe is, hogy gondolta anyósod, hogy ennyire megalázza a saját vérét, az UNOKÁJÁT! Mert ezzel nem csak téged sértett meg, hanem az unokát is. Jól tetted, hogy beolvastál neki. A helyedben lehet, hogy én meg az ő pogácsáját dobtam volna a kukába. Aztán megkérdeztem volna: No milyen érzés????
Nálunk sincs igazi kapcsolat a fiam és anyósom között.
Most volt 11 éves, de ha visszagondolok, akkor talán soha nem játszottak egy igazit együtt. Mindig az volt, hogy a mama megmondta mi legyen, ami sokszor nem jött be a gyereknek.
Most egy történet jutott az eszembe. A fiam mindig is szeretett süteményt sütni. Imádja a tésztát gyúrni, nyújtani, szaggatni, szóval minden fázisát. Egyszer, amikor az anyóséknál voltunk, éppen pogácsát sütött. A gyerkőc ott kérlelte, hogy szeretne segíteni. Nem engedte, hogy összeállítsa a tésztát. Aztán nagy nehezen sikerült kikönyörögnöm egy kis daradot, hogy azt majd ő kinyújtja és kiszaggatja. Természetesen csak azután, hogy a mama végzett. A gyerek munkához látott, kapott egy külön tepsit, és ott sorakoztak benne a pogik. Befestve sárgára (tojással megkenve :-))) és megsajtozva. Ő ezzel végzett is, és elment valahova, mert a sütés az én dolgom szokott lenni. Erre a mama azt mondta, hogy akkor ezt ki lehet dobni. Mondtam, hogy nem, hiszen várja, hogy mikor sül meg. Amikor kisült, egy laza mozdulattal azt a pár pogit a mama a gyerek szeme láttára kukába dobta. Na ekkor már minden türelmem elfogyott, és mondtam neki, hogy mégis hogy gondolja ezt. Azt mondta, hogy csak nem képzelem, hogy az unoka abból eszik, amit maga maszatolt, amikor ott van az ő tökéletes pogácsája.
Amikor nem hallotta a fiam, megmondtam neki, hogy így ne várja, hogy az unoka szeressen jönni, ha nem csinálhat olyan dolgokat, amit szeret. Mit érezhet most a gyerek, hogy mit csinált, az a kukában végezte. És ha nem szabályos a nyavalyás pogácsa, kit érdekel, az unoka csinálta, mert szeret olyat csinálni, kedvét leli benne és büszke lehetett volna, hogy mi is megkóstoltuk azt, amit nekünk csinált.
Persze a sok év alatt a gyerek elfelejti a történetet. Már nem is tudja miértm, de ott nem nyúl a tésztákhoz.
