Remélem nem a vitázós beszélgetések miatt ajánlott az olvtárs.:) De ha így is van, minden visszajelzésnek örülni kell, mert az mutatja, hogy érdemes írni.
Persze, kényszeres témában vagyok leginkább otthon, de úgy gondolom, sok minden belefér, bele kell hogy férjen a topikba. Hiszen ezek a lelki nyavalyák is sokszor keverednek, sőt akár összefüggésben vannak egymással (nem mindig).
1. Nagyon megfogott, ahol arról írsz, hogy fogynak a kapcsolataid, közben meg egyre nő az igényed a normális emberi kapcsolatok iránt. Valószínű, van erre valami pszichológiai kifejezés, hogy melyik személyiségtípus az, amelyik igényeli a kívülállók jelenlétét. Persze, nem akárkinek a jelenlétét, hanem azokét, akikkel valóban egy hullámhosszon van. (Miközben a modern kor nagyon nagy problémája az elidegenedés, hogy az emberek a szó fizikai értelmében sokat vannak egyedül, atomizált állapotban.)
Ez szerintem általában fokozatosan derül ki rólunk, ha ilyen típusba tartozunk. A suliban több-kevesebb baráttal, de valahogy ellavírozunk. Viszont ha vége a diákéveknek, már nem feltétlen keressük a kapcsolatot a barátokkal, akik talán nem is voltak olyan közeliek. Vagy pont ellenkezőleg: pont azok dobnak minket, akikben a legjobban megbíztunk! Maradnak a családi és munkahelyi kapcsolatok (jó esetben).
a) Azt hiszem, ismerem az érzést, hogy a megfelelő embere(ek) mellett szárnyalsz, és a legjobbat hozod ki magadból. De ha ő(k) nincs(enek), akkor letörsz mint a bili füle, elveszíted a motivációdat. Egy ismerősöm erre azt mondta nekem, hogy ez szerinte placebo hatás. Vagyis hogy belőled származik mindkét hozzáállás. Ez igaz is lehet, viszont nem válasz arra, hogy ezt bizonyos emberek miért tudják kiváltani, mások miért nem? Mindenesetre azt az érzést, amit a jó emberek váltanak ki belőled, érdemes elraktározni, és átvinni a jobb időkre. Pl. ha épp kretének között vagy, akkor jusson eszedbe az az illető, aki jó hatással van rád.
Kedvenc regényem Rejtőtől: Pokol a hegyek között
"Ha Virginia most karjára tenné a kezét és ránézne, talán lemenne róla ez a sok keserű gyűlölet, bosszúvágy ... düh és ... Már le is ment ... Pedig csak gondolt rá ...
Ha Virginia ránézett, olykor úgy érezte, hogy győzni épp olyan gonoszság, mint gyilkolni ... Erősnek lenni más rovására ... nem életcél ..."
Még a munkahelyi sikertelenségekkel kapcsolatban annyit írnék, hogy az eszemmel tudom, hogy ha állásinterjún az intuíciómra kellene hallgatnom, és nem hagyni magam megcincálni, és ha azt érzem az ott levő légkörből, hogy negatív,és nem jóindulattal beszélgetnek velem, akkor minél előbb hagyjam ott az állásinterejút, és ne hagyjam, hogy teljesen kizsigereljenek, mert "Hogyan vetem a bátorságot, hogy ilyen végzettséggel megpályáztam ezt az állást?" vagy " Hogyan képzelem, hogy ennyi év kihagyás után el fogom-e tudni látni ezt a feladatot?" De mindig, sorozatosan végigcsinálom, és kiteszem magam ezeknek az élveboncolásoknak. Pedig volt már részem jóindulatú állásinterjúban is, ahol nagyon kellett az ember, és örültek nekem, és nem boncoltak fel élve. De ilyen már nagyon régen volt, és ott férfiak is jelen voltak, nemcsak nők.
Pont téged ajánlott nekem A. Anonima a Depresszió, van megoldás? fórumon, hogy veled kellene inkább beszélgetnem.
Mostanában, pontosan 2016 óta rosszul mennek a dolgaim. Hirtelen elfordultak tőlem az emberek. A húgom is hasonló gondokkal küzd, de neki kényszeres diagnózist állítottak fel.
Futok az emberek után, görcsösen kapaszkodok, (kapaszkodnék) bármilyen megalázó kapcsolatba, de csak elutasításokat kapok. Szerintem a butaságom miatt.
Ilyenkor nagyon utálom magam, olyan fajta ember vagyok, aki teljesen átveszi a környezete atmoszféráját, de nem jó értelemben. Jó értelemben átvenni nálam azt jelenti, hogy hasonulni tudok az ott levő emberekhez, alkalmazkodni, besímulni. Rossz értelemben, ami nálam van, azt értem, hogy ha azt érzem valahol, hogy nem értenek meg, akkor utálatossá válok, ostobává, ügyetlenné, és ilyenkor nagyon utálom magam. Ha viszont olyan légkörbe kerülök, ahol egy csepp megértést, szeretetet kapok, akkor szárnyakat kapok, és sikerülnek a dolgaim. Akkor nem érzem magam otromba fajankónak. Akkor tudom csillogtatni az elmémet.
Sajnos az utóbbi négy évben az otromba fajankó állapotban vergődöm.
Nem forog az agyam sem, hagyom magam megtéveszteni, sorozatosan becsapni, kihasználni. Ezért is nagyon utálom magam. Sok könyvet kiolvastam már, de széthullanak az agyamban a megállapítások, láthatatlanok maradnak az összefüggések, nem tudom összerakni , és a magam számára hasznosítani az olvasottakat. Hiába olvasok el 100 könyvet, nem tudom hasznosítani a könyvek bölcsességét. Ugyanolyan faragatlan maradok, mintha egy könyvet sem olvastam volna.
Mindig azt érzem, hogy kritikusan, ferde szemmel néznek rám, és nagyon kell vigyáznom, hogy mit mondjak. Aztán utána napokig rágódok rajta, hogy akinek mondtam valamit, vajon mit mondtam rosszul, mi mást kellett volna felelnem?
Igen, itt a kis faluban, ahol élek, nagyon nyomasztó, mindenki behúzódik a saját házába, senki nem megy ki az utcára, csak autóval. Nem is ismerem a szomszédaimat, a nevüket sem tudom. Nincs igény megismerni a szomszédokat. A madarakat jobban ismerem.
Régebbi olvtársaim, ha vannak még itt, tudják, hogy időnként irodalmi példákat hozok föl a lelki betegségek bemutatására.
Mostanság a Rómeó és Júlia foglalkoztatott, és ez alkalommal Júliáról szeretnék írni. Ő egy tipikusan anyja lánya, aki szeret otthon ülni, és általában nincs önálló véleménye semmiről. Csinálja, amit mondanak neki. Egyébként nem érzelemszegény, és nincs híján a tehetségnek sem. Otthon sok mindennel elfoglalja magát, táncol és más korabeli lányos elfoglaltságokat űz. Barátnői nem igazán vannak, és még szerelmes se volt soha.
A felnőttkor küszöbén, 14. születésnapján az apja bált rendez a tiszteletére. Ez felforgatja az életét, illetve az a fiú, akit ott megismer. Addigi élete hirtelen végetér, és már soha semmi nem lesz olyan, mint korábban. Vége a gondtalan gyerekéletnek, és hirtelen fel kellene nőni. A dráma különlegessége nem csak abban áll, hogy három napba sűríti bele az eseményeket. A kamaszlány Júlia ebben a három napban sok mindent átél, ami egy felnőtt asszonynak egy egész életre elosztva jut. Nemcsak az első szerelem csap le rá, hanem egyúttal a nagybetűs szerelem is. Annak minden buktatójával, szépségével és gyötrelmével együtt.
Először is ott van, hogy érzi, a fiúval mennyire összeillenek. Aztán jön a hidegzuhany: a családjaik kibékíthetetlen ellenségek. Nem egyszerű, apró nézeteltérésről van szó: olyan értékek forognak kockán, ami kizár bármilyen közeledést a két család között. Kvázi felmerül az örök kérdés: a házastárs be tud-e illeszkedni új családjába a saját identitás feladása nélkül?
Megoldás lehetne, dobni az álompasit, és szétnézni a bőséges kínálatban. Veronai nemesifjúból nincs hiány, akik rangban illenének Júliához. Egyik-másik még talán meg is érintené a lány lelkét. Eze gy örök kísértés, tépelődés egy házasságban -bár sokan nem vallják meg- hogy jól döntöttem-e? "Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül"?
Aztán jön Rómeó száműzetése a városból. Ha megcsalta volna, akkor se lehetne messzebb a lánytól. Egy világ választja el őket, mert Rómeó nem jöhet a városba, ha élni akar. Hogy volt képes ezt tenni, hogy nem gondolt a családjára, rám? - gondolja ezt sok feleség bizonyos helyzetekben.
Végül odáig bonyolódnak a történések, hogy Rómeó újabb bűnbe esik, majd a tetszhalott Júlia mellett halálos mérget vesz be, amit Júlia nem bír elviselni. Ez talán az, ami mindnyájunkat érint? Hogyan lehet a szeretett személy elvesztése után továbbélni? És mindegy, hogy ez egy szép élet, öregkori halál után történik, vagy egy válás miatt, miután rútul megcsaltak, becsaptak és elhagytak minket ...
Még a húgodhoz írnám, hogy én is sokáig háztartásbeli voltam, és nem volt munkahelyem. A végzettségem se volt megfelelő, és a munkahelyek megtartásával is voltak gondjaim. Sőt, vannak fiatal ismerőseim, igaz nem nagy számban, akik hasonló cipőben járnak. Én azt tudom mondani, hogy ha valakinek panasza van, azt komolyan kell venni. Lehet, hogy nem tudja jól kifejezni, de biztos, hogy nem lustaságból nem jár be dolgozni. (Ez persze nem vonatkozik arra, aki egyébként naphosszat a haverokkal lóg vagy kocsmában ül egész nap, ott nyilván nem lelki akadálya van a munkának.) Még akár az is lehet, hogy bizony a mi viselkedésünkkel van probléma, pl. nem bírjuk elviselni a monotóniát vagy a szervezetlenséget, és túl nagyok az elvárásaink a környezet iránt.
Sajnos, ilyenkor föl kell készülni arra is, hogy lesz jó néhány munkahelyváltás vagy munkahelyi konfliktus. Az első konfliktus után az érzékenyebb típusú ember pláne ott akarja hagyni a munkahelyet. Erre - tapasztalatom szerint- egyetlen megoldás létezik. Nagy szerencsével ki lehet fogni olyan főnököt vagy munkatársat, aki mellettünk áll. Meg kell keresni azt, akivel meg lehet beszélni a problémákat, sőt ha rossz passzban vagyok, még akkor is elvisel engem. Ez meg tudja tartani az ilyen munkavállalót is, tehát a személyes kapcsolatok.
Persze, ez megint nem jelentheti azt, hogy hozzácsapódok bárkihez, csak azért, hogy tartozzak valahova. Lehetőleg olyan ember legyen, akinek megbízok az értékítéletében, pl. a szüleim is azt mondanák róla, hogy igen, őrá érdemes hallgatni.
Van egy kedvenc idézetem a Bibliából. Mikor Keresztelő Szent Jánosról beszél Jézus, akkor így jellemzi: Azért mentetek (hozzá) a pusztába, hogy szélben lengedező nádszálat lássatok?
Szerintem ezzel arra utal Jézus, hogy azokat az embereket hajtotta valami belülről, és a megérzésük alapján mentek ki. Hallgatni akarták a tanításokat, és talán meglepődve tapasztalták, hogy mások társaságában teszik ezt. Ezek az emberek a legkülönfélébb helyekről jöttek, úgylehet más közös nem is volt bennük, csak az érdeklődés.
Az ember sajnos kerülhet olyan mélypontra, amikor azt hiszi, hogy egyedül van a világon vagy egyedül küzd egy bizonyos problémával. Sokan elkövetik a hibát, hogy egy bármilyen közösséghez csatlakoznak ilyenkor, csak azért hogy tartozzanak valahova. Mások elvonulnak a világtól, drogba, alkoholba, és ritkábban, de öngyilkosságba menekülnek.
Azok a szerencsések, akiknek támogató, megértő családi környezetük és/vagy barátaik vannak.
Mi a helyzet, ha ez nincs? Az önsegítő csoport egy megoldás lenne a hozzánk hasonló emberek számára, de ezzel nem csak az a baj, hogy kevés van vagy nincs is egyáltalán. Ki garantálja ugyanis a szakszerű vezetést? Ahogy te is írod, még a hivatalosan "gyógyító" végzettséggel rendelkezők között is van alkalmatlan.
Még megemlíteném, hogy én totál ellenkező típus vagyok, mint te, tehát nekem a pörgés a halálom. A munkahelyemen se legyen lehetőleg kihívás, meg hagyják, hogy csendben tegyem a dolgomat. De ettől még egy önsegítő csoportban legyen mindenféle ember, mert az egyáltalán nem zavarna, sőt.
Na de ilyen csoportokra is nagyobb az igény, mint amennyi van. Ilyenkor bizony be kell érnünk olyan emberek társaságával, akikkel értékrendünk kb. olyan közel van, mint a Nap a Holdhoz. Én azt tapasztalom, hogy ilyenkor egy a fontos: nem szabad ráerőltetnünk az érdeklődési körünket a másikra. Tudni kell hallgatni, figyelni. Meg kell tanulni az ő szemével látni a világot. A mi szemünkben apró, jelentéktelen örömeinek örülni. Egyet persze nem szabad elfelejteni: nem szabad, hogy ez az önfeladással járjon! Nem kell unos-untalan kifejezni, hogy nekünk megvan a markáns véleményünk a világ minden dolgáról, viszont időnként nyugodtan engedjünk meg néhány személyes közlést magunkról is.
Ilyen módon nem fogjuk görcsösen keresni, hogy mikor jönnek már a "hozzánk való" emberek. Illetve, ha megjelennek, akkor nem kell görcsösen beléjük kapaszkodni, nem szabad föladni a többiek társaságát.
Ha nem gond, visszaolvastam a régi beírásaidat, mert érdekel a problémád a kis faluból. Ha jól értem, nem az a gondod, hogy pletykálnak az öregasszonyok a kispadon, mint a régi "szép" időkben. Mikor az alkoholista asszonyt elintézték azzal, hogy "részeges". Inkább az a a gondod, hogy nehezen elérhető a szaksegítség.
Ezzel a budapestieket kivéve mindenki küzd az országban, nagyobb vidéki városok lakói is! Én könyvből kezdtem tanulni a kognitív önterápiát, és két-három év után volt egy olyan szerencsém, hogy találtam egy érdeklődő pszichológus hölgyet. De ez tisztára a véletlenen múlt, és nem is tartott egy évnél tovább a terápia. Azóta saját magam cipelem a problémát, egy nagyon kedves pszichiáter hölgy időnkénti segítségével.
Nem tudom eldönteni, hogy a pszichológus kevés az országban, vagy nem jól képzik őket, vagy ennyire rosszul fizetett/szervezett az egészségügyi rendszer? Talán mindegyik. Sajnos nincs OCD-s önsegélyező egyesület, amelyik tudna kampányolni, lobbizni a témában, így a társadalom se hallja a hangunkat.
Volt itt tavaly vagy tavalyelőtt egy lány, aki arról írt, hogy hirtelen rátört az érzés, hogy mi van, ha leszbikus? Pedig a barátja ott volt mellette. Remélem látta azóta a videódat!
Ha nem látta még, akkor nagyon tudom neki ajánlani!
Homoszexuális/szexuális ocd, talán még nagyobb tabutéma, mint az agresszív. Azt már kezdi elfogadni a betegségek iránt érdeklődő közönség, hogy pl. az anya, aki a gyerekére vetíti ki az agresszív gondolatokat, nem tehet róla. De a bizarr, sőt perverz szexuális gondolatok egy kőkemény tabutéma.
Gondoljunk csak arra, hogy a közvéleményben Freud szexuális elméletét, az Ödipusz-konfliktust mekkora elutasítás jellemzi az elmúlt 100 évben, napjainkig bezárólag. Hangsúlyozom a közvéleményben, ugyanis a szakma nem tulajdonít kizárólagos jelentőséget a lelki szexuális fejlődésnek.
Volt egy alternatív angol pedagógus, aki a Summerhill nevű magániskolában fogadta a gazdag, problémás csemetéket. Oldalakat szentelt annak, hogy ha tiltják, gúnyolják, elítélik a nevelők a maszturbációt, akkor micsoda károkat okoznak a gyereknek. Nos, manapság elvben már senki nem vall múlt század előtti nézeteket erről. De vajon lélekben felnőtt az emberiség a problémához? Hogyan nevelik a szülők a gyerekeket?
Kevesebb mai társadalmunkban a Hamupipőke lány vagy fiú, aki elutasítja magától az ilyen érzéseket? Aki hitványnak, rossznak érzi magát, aki nem méltó a szerelem érzésére? Rosszabb helyzetben tetszhalott állapotba, álomba merül, csak hogy ne kelljen felnőnie?
Szia, nagyon tetszik a videód. Látszik, hogy mindent tudsz a témáról, és külön öröm, hogy ez a tudás a betegség tudományos ismeretét is jelenti. Végre valaki, aki nem valami csodaszert ajánl, és főleg nem ígéri azt, hogy ez elmúlik! Félreértés ne essék, nem az van, hogy bebeszélem a betegséget magamnak vagy másoknak. Csak mióta én ezzel együtt élek (konkréten az utóbbi tíz évben), a legkiválóbb szakemberektől mindig ezt hallottam. Most már én is kezdem ezt elfogadni.
Régen sokáig reménykedtem, hogy ez majd elmúlik, mint egy hasfájás.
Ami az agresszív kényszergondolatokról mondasz, abban ott vannak a főbb ismérvek:
- hirtelen betörő gondolat
- eluralja az egyént, mintha képes lenne rá-érzés
- megelőző kényszercselekvések
Érdekességképp leírnám, hogy mikor nálam ez előjött 30 évesen, még azt se tudtam, hogy ilyen betegség létezik! Mindig attól féltem, hogy ha ismernék a gondolataimat a járókelők, valaki azt mondaná nekem az utcán: Tűnés! - mint a Bridget Jonesnak a bálon. Ti. hogy kivet magából a társadalom, mint egy értéktelent.
Sajnos, el kell mondjam, hogy az első pszichiáter, akinél voltam ezügyben, nem értette. Azt képzelte, hogy én valóban valami agresszív cselekedetre éreztem késztetést, mint pl. azok, akiknek indulat kitörési problémái vannak. Ott is hagytam sürgősen.
Szia! Neveket nem szeretnék említeni, de azt ajánlani tudom, hogy a Nyírő Gyula Kórház 2. pszichiátriai osztályát nézd meg a neten. Ők ocd-vel foglalkoznak, és talán van, akitől privátban is lehet segítséget kérni.
Csatlakozva egy előttem szólóhoz én is pszichiáter/ pszichológus szakembert keresek aki kényszerbetegség kezelésében hatékony pszichoterápiát alkalmaz. Nagyon hálás lennék az ajánlásokért!❤
Sziasztok új és régi olvasók. Kb. egy éve jártam erre. Most csak az utolsó oldalt olvastam végig. A kézmosásról író olvtárs jól bemutatja, hogy az emberben hogyan alakul ki az ördögi kör, megérintek valamit, ami valaha kapcsolatban állt a piszkos dologgal stb (bár nekem nincs tisztasági kényszerem, de azért el tudom képzelni). Aki a kis zsákfaluból ír, biztos nem vezethető vissza minden gondja a környezetre, de mégis szenved a helyzettől. Valaki a szeretet hiányáról ír, erről az jut eszembe, hogy az is rossz, de még rosszabb az, ha nem képes az ember szeretet érezni.
Nekem mostanában volt ilyen kiégés-szerű élményem. Mikor az ember túl van egy érzelmes időszakon, és hirtelen azt érzi, hogy őt már semmi sem tudja meglepni. Pl. erőltetem a sírást, és elnevetem magam. Alapesetben az érzelmeim kormányoztak, és eligazítottak egy helyzetben, hogy mit kell csinálni? Mostanság úgy érzem magam, mint egy öreg ember, akit a tapasztalat és a tudás vezet, aki már nem csodálkozik semmin.
Ehhez annyiból jön a kényszeresség, hogy újra meg újra lepörgetem magamban azt a jelenetet, mikor ez a kiégés-élmény rámcsapott. Ha akkor másképp gondoltam volna, most ez nem lenne ... Próbálom kis (gondolati) rituálékkal kiigazítani a kellemetlen élményt. stb Konkrétan az öreg kutyánk halála váltotta ki ezt a lelki mélypontot, lefelé húzó spirált. És furcsa módon nem a halála, hanem az arra adott reakcióm, de nem a mély gyászra kell itt gondolni.
Ami még rossz érzés ilyenkor, hogy az ember a jövőre gondol, hogy mi lesz ezután? Persze, a legrosszabb verzió látszik a legvalószínűbbnek. Ugyebár elpusztult a kutyánk, és megy az élet tovább. Félreértés ne essék, emberek halnak meg, akár az én környezetemben is, és az is kiválthatta volna. Nem akarom egy állat életét előbbre helyezni, csak éppen nálam ez váltotta ki.
Nem ismeretlen ez a jelenség, talán sokan átélték már, a gyász hiányának nevezném. A gyász is nagyon rossz, de talán rosszabb a hiánya. Mikor nem tudod elsiratni az illetőt, és közben tudod/érzed, hogy ezt érdemelné.
Tehát az ezen való rágódás formájában jelenik meg a kényszeresség. Illetve a félelem attól, hogy ezért valami rossz történik a jövőben (az én hibámból).
Újabb videót töltöttem fel, hosszabb is lehetett volna, de igy is elég tömény. A videóban az agresszív gondolatokkal kapcsolatos kényszerbetegségről van szó, amikor nem merünk késekhez nyúlni vagy éppenséggel folyamatosan ellenőrizzük a kapcsolókat, konnektorokat stb.
Sziasztok! Olyan kérdésem lenne, hogy tudtok-e ajánlani olyan pszichológust/pszichoterapeutát/pszichiátert aki kényszerbetegséggel( kényszergondolatok) foglalkozik? Vagyis aki megbízható, akihez ti is jártatok/jártok?
Nagyrészt megegyezik a kézmosásos kényszerbetegségünk. Sikerült megoldást találni erre azóta? Már annyira sz*rrá van mosva a kezem, hogy kikezdte a bőrömet.. :( Szívesen beszélnék veled privátban valahol, vagy ahogy neked jó, és bárki mással is...
Nem hittem volna hogy valaha is fogok írni ide.Egy pár hozzászólást elolvastam, és más is küzd ugyanolyan kényszerbetegséggel mint én. Talán még 3-4 éve kezdődött így visszagondolva azzal, hogy lekapcsoltam-e rendesen a villanykapcsolót? Érdekes módon, ez leginkább a saját szobámnál jött elő. Tehát kvázi amit csak én használok... Ez úgy egész jól el is múlt, de még minimálisan jelen van.
Viszont egy új dolog, az a kézmosás. A vírustól függetlenül is sokat mostam kezet egy ideje. Olvastam már erről, hogy a megfertőződéstől való félelem. Na nálam is ilyen gondolatokról van szó. Amit tudni kell, hogy sajnos (bár igen gyakori), de a családban felütötte a fejét a láb körömgomba 2 tagnál is. Konkrétan az Apukámnál és a Testvéremnél. Régóta volt már neki, nem foglalkozott vele... Amióta jobban tudatosult bennem hogy az van neki (Úgy 1 éve kb.), én eléggé óckodtam tőle hogy elkapom. Szedett rá gyógyszert és elviekben elmúlt neki... Úgy érzem, összefüggésben van a kézmosásommal ez a dolog is. Félek hogy elkapom.. Ruhát nem is mosok az ő dolgaival együtt, az ágyába biztos nem fekszem be, stb... Ha leesikvalami a földre, azt vagy lefertőtlenítem azonnal (telefon), vagy kidobásra kerül...
Egy másik dolog amiért többet is mosok kezet érzésem szerint az az, hogy felmerült nálam annak a lehetősége, hogy esetlegesen férges vagyok. Nem ez volt a gyanú 100% ban, csak kiakartuk zárni. Volt egy teszt, nem találtak se petét, se férget, szóval negatív. Szóval, ennek hatására is gyakrabban mosok, mert mi van ha valahonnan elkapom... Itthon is ez a gondolatom. Pl: Zöldségnél, gyümölcsnél...
Ezzel összefüggésben... Nemrégiben, Anyukámék hoztak haza valahonnan tököt és cukkinit, ami persze mosatlan volt. Ezeket a konyhában levő asztalra tették (ahol ebédelünk, stb.). Azóta már persze volt cserélve a terítő. Van a konyhapult, oda is le volt téve az egyik végébe. Plusz, azóta se lett kezdve semmi a cukkinivel és a tökkel, bekerültek a spejzba :) A lényeg, hogy ahova le voltak, megjegyeztem, és berögződésem hogy biztos onnan elkapok valamit (ugye a féregre gondolok, vagy nem is tudom már milyen élősködő petéje lehet rajtuk mosatlanul...) A spejzban szoktak lenni az üdítők (nem ugyanott pontosan mint a cukkini és a tök), így ha vizet veszek ki vagy üdítő, azt is le kell törölgetnem, különben nagyon erősen jön a gondolat hogy jajj elkapok valamit, biztos rákerült valami pete. Ezután persze kezet is kell mosnom. :D
Kézmosásnál se mindegy pl. hogy hogyan mosok kezet. Ha közben hozzáér a kezem a csaphoz, vagy a kagylóhoz, moshatom újra mert nem érzem tökéletesnek a kézmosást, kvázi úgy koszos marad, meg mi vqn ha elkapok valamit... (ugye pl a gombát amit említettem)
Nekem fura hogy más a családban alig most kezet. Így, az az érzetem van, hogy koszos a kezük. Nem szeretem ha mefogják a telómat, vagy kinyitják a szobám ajtaját (mert koszos lesz a kilincs, maga az ajtó).
Van egy kutyusunk. Régebben együtt pihentünk az ágyban, bejött a takaró alá, most már ez sincs, mert ugyanúgy félek hogy valamit elkapok... (Ugye kutyáknál is előfordul féreg, ettől is félek hogy biztos a mi kutyánk férges és elkapom tőle). Van külön kutyasétáltatós cuccom amiben sétáltatom a kutyust. Ilyenkor ha végeztem a sétáltatással, zuhanyoznom kell, mert koszosnak érzem magam.
A másik ami még tuti kényszerbetegség... Ugye említettem hogy volt/van a családban lábkörömgomba. Én ugyan nem kaptam el, mégis ha lábam (bokától lefele) hozzáér olyanhoz, amihez én kézzel hozzáérnék,többet nem fogok, ameddig le nem fertőtlenítettem vagy ki nem mostam (pl takaró huzatja. meg van ennek hogy melyik fele van a lábamnál, melyik a felső testemnél.)
Azt hiszem ennyi :) Tehát központban a koszos érzet, gombától (köröm gombal) való félelem, férgességtől való félelem, amihez a sok kézmosás párosul, illetve ha nem vagyok otthon és nincs kézmosásra lehetőség, akkor fertőtlenítő gél.
Ja és... érdekesség. Ha nem a saját életteremben (szobám) vagyok, a kézmosás enyhébb :D Ha pedig nem mosok kezet és koszosnak érzem, akkor ha valamit megfogok, azt is muszáj fertőtlenítenem....
Milyen megoldás lehetne erre? Orvost csak végső esetben szeretnék. Nem olyan drámai a helyzet szerencsére, mint amennyire kinéz. Nem nehezíti meg sokkal a mindennapokat.
Ha van még rajtam kívül hasonló "tünettel" rendelkező ember, szívesen beszélgetnék vele erről.
Nekem sokat segített az, hogy felismerjem a mechanikáját a kényszerbetegségnek. Tehát az agyam imád ilyeneken filózni, elmélyedni a lehetséges válaszokon, amivel megint csak a hurokra akadok és napokig töprengek, vajon ez a gondolat most OCD vagy sem? Minden egyes gondolatomat megbélyegezhetem ezzel vagy éppen azzal, hogy hopp ez most generalizált szorongás, a másik pedig szociális fópia, de ezzel csak azt érem el, hogy ugyanabba az ördögi körbe ragadok ahol elkezdődött az egész csak éppen a kontent más.
Adjatok valami jó tanácsot....Kényszerbeteg vagyok és nálam ez abban csapódik le, hogy rizikós helyzetekben folyamatosan a legrosszabb lehetséges kimeneteleken rágódok. Na most ez az esetek nagy részében kezelhető, most viszont lesz egy műtétem.. Alapvetően nem túl rizikós (bár persze valamennyi kockázata minden műtétnek van), de bekannant rá a kényszerbetegség...képzelhetitek. Borzasztóan félek és pánikrohamaim vannak, kaptam nyugtatót a házidokitól, de szart se használ. Még három nap a műtétig.
Felírom, hogy x órától y óráig ezt meg ezt kell kipucolnom, elintéznem. Vagy minden nap egy bizonyos dolgot. Az az egy dolog nem tűnik soknak, és utána beiktatok egy következőt, ha bírom, de figyelem a saját hisztiszintemet is. Mintha egy gyereknek adagolnám fokozatosan a feladatokat, nem rázúdítva. Másnak ez lehet, hogy szánalmas vagy vicces, de erre vagyok képes jelenleg. Magamhoz képest kell valamit elérnem. Nem kell ezt senkinek tudnia... hogy még a kis dolgokhoz is hatalmas lelkierő kell.
Még azt is felírom, hogy x oldalt kell elolvasnom egy könyvből, mert borzasztóan elkanászodtam... aztán lehet, hogy ebből több oldal lesz, mert utána magával ragad az olvasmány.
És vannak napok amikor semmi sem megy, de meg kell tudnom bocsátani magamnak is.
Ugyanígy lehet tisztázni, mintha leülnél magaddal beszélgetni, hogy 1. Az új állással szemben mik az elvárásaid pl. fizetés, mennyire legyen messze. Ami alá nem mész. 2. Mik azok az oldalak, amiken érdemes keresni 3. Önéletrajz rejtelmei, milyen a jó önéletrajz, hol írd meg, képbeszúrás stb., aztán ezt lehet módosítgatni az aktuális álláshoz igazodva 4. Legyen egy időkorlát, pl. ha végignézted az összes releváns oldalt, akkor ne baszogasd magad tovább, ha nem találtál megfelelő állást, mondjuk fél óra vagy 1 óra után. Fejezd be és csinálj mást. Akkor talán nem olyan nyomasztó. Ha találtál, akkor viszont addig ne nyugodj, amíg rá nem nyomsz a küldés gombra.
De szerintem nem vagy elég motivált, mert annyira nem rossz a helyzeted, illetve azt mondod, csak átmenetileg.
Munkahelyre, ha unalmas és csak átmeneti ez az unalom, lehet vinni könyvet, betáblázni, minek nézz utána neten vagy milyen filmet nézz meg. Persze mhelyfüggő is. Úgy kezelni, mintha nem is azért lennél ott, hanem azért, amit mellette csinálsz. Bár ez kva nehéz, azt tudom...
Hát, nehéz bármit is mondani. Ha nem kell eltartani, akkor majd keres magának állást vagy pszichológust, -átert a húgod. Vagy nem, ha úgy dönt. Felnőtt ember, nem?
Nekem mostanában segít, hogy részekre bontok hétköznapi teendőket, és lépcsőzetesen haladok, ha lassan is, az elvégzésükkel. Így is több feladatot végzek el, mintha ezt nem csinálnám. Biztos működik álláskeresésnél is.
Nekem van jelenleg állásom, de mostanában nem pörög. Ráfogják a vírushelyzetre. Amikor van pörgés, akkor rendben vagyok, most éppen pangás van, ezt nem bírom. Nem azért, mert félek, hogy kiraknak,egyelőre nem raknak ki,hanem egyszerűen nem bírom , ha nem történik semmi. Akkor szoktam kiakadni. A semmitől, meg a várakozástól.
A húgomnak kellene állás, de fogalma sincs róla, hogy mit szeretne csinálni. Csak a kifogásokat sorolja, hogy ez ezért nem jó, az meg azért nem jó.
Mindkettőnknek nehéz a közlekedés. Fél négykor kell felkelnem, hogy hatra beérjek a munkahelyre, és este hatra érek haza. Őt is főleg ez zavarja, hogy sok idő elmegy a napból az utazásra, és még a munkahelyen is csak a pangás van.
Mi nem élünk együtt a szülőkkel. A húgom sem, de az anyósára felügyelnie kell. Naponta ahányszor csak tud, megnézi, hogy mit csinál.De szeretet ott sincs.
Az anyámmal nekem is hasonló a kapcsolatom. Nagyon kell vigyázni, hogy mi hagyja el a számat.
Sajnálom, ha az ezelőtti hozzászólásommal túl általános voltam.
Amit irányítani lehet valamennyire, az az élettelen dolgokhoz, ideákhoz való viszony.
Nem fogsz tudni állást találni, vagy csak nehezen, ha utálod azokat a munkaköröket, amikre jelentkezni akarsz... például.
Valamit szeretned kell benne, valami motivációt tudatosítanod kell. Ha nem is szereted, mit érhetsz el vele, ami a szerethető élet felé visz, és megéri-e az áldozatot? Van más lehetőség? Mi az akadály?
Köszönöm, cool vagy!