Új hang hallik fel a januári csendben. Ifjú szempár mosolyog a világra. Új reményekkel teli agg tekintet, mi a kisdedet dédelgeti. Remegő kezek óvják a nincstelen család kincsét még szellőtől is! Könnyeikben mosakodva hálálkodnak az odafenn magasságosnak.
Ha majd álmoddá változom, mosolyogj kérlek, Ringasson képzeted kényelmes hintaágyon, Simogasd arcomat, ahogy én is tettem, Még itt vagyok, de ha nem leszek, csak erre vágyom.
Emlékezz rám úgy, mintha ott lennék melletted, Jusson eszedbe az idétlen nevetésem, Tedd azt, mit én tennék, légy mindig vidám, Hisz tudod, kikacagnám a saját temetésem.
Veled lehetnék jobb is, csak nem tudom hogyan, Hisz a világon mindenkinél, jobban imádlak, Az apukád vagyok, s nem egy tökéletes ember, Csak idétlen cinkosa annak a sok-sok hibámnak.
Ha majd álmoddá változom, mosolyogj kérlek, Ringasson képzeted kényelmes hintaágyon, Simogasd arcomat, ahogy én is tettem, S légy mindig boldog, csak erre vágyom.
Nehéz elindulni nehezebb megérkezni meglátod pedig magyaráznom kellene de hiába a lényeg kisiklik a kézből emberöltőn át zuhan s szétzúzódik a sziklán milliárdnyi szikrázó felvérző köröm-sarló! egyszerre beléhempergünk sikoltva vágytól és iszonytól összezavarva
Mit tettem megint! ettől nem szabadulhatok bármily alakba öltözöm ha kísértek vadlúd suszterbogár bálna képében tudom ez futtat rejtőzni ez késztet furdal egyre s végül újra megöl: mit tettem megint?
Közben hát mi is felejtünk semmi se tartós ő is letűnik meglásd akit legjobban szeretünk elsötétül minden kreatura nem marad csak a szerelem és a kétségek zenéje amolyan mélyvizi emlék vaspánt szorítás akácparfőm és napon száradó kapcák valami őskori ronthatatlan egyszerűség
Oly elégedetten bájos vagy, te kis tücsök, annyira tiszta és olyannyira szép, picike kezeiden még nincs bütyök, a tejecske a minden vagy valami pép.
Beszélni nem tudsz, de folyton mondod, vagy csak sikítasz, kacagsz, morogsz, értem én, hogy millió a gondod, s ezért krokodilkönnyekkel zokogsz.
Úgy irigylem, ahogy mosolyogva ébredsz, s beindul a cseppnyi energiabomba, most születtél, de már kapaszkodva lépkedsz, vajon én is ilyen voltam angyalka koromban?
Na, hol a cuclisüveged, gyere, igyál, kincsem, úgy van, töröld fel a padlót, hadd örüljön anyád, ezen a világon tán szebb teremtés nincsen, de azért őt ébresztem fel, hogy nézzen be alád.
Nem szabad, nem szabad, nem szabad, mondom, nem szabad, az sem babajáték, fennakadsz, beragadsz, feldagadsz, a lakásban nem minden ajándék.
Sajnos nem, nem eheted meg a tollamat, sem az öngyújtót, sem a döglött legyet, hogy álljak egyedül így sorfalat, vagy görgessek eléd egy hegyet.
Jaj, az ujjam sem étel, kisleány, fájdalmamban inkább csak hallgatok, két foggal ezt tenni tudomány, megirigyelnék a farkasok.
Nézd csak, kicsi tücsök, édesanyád felkelt, ha egyáltalán aludt tőled valamit az éjjel, eredj, nézd meg gyorsan, mi finomat termelt, csapj a lovak közé csak úgy szenvedéllyel.
Úgy féltelek, kincsem, pedig nem vagy a vérem, nem érdemel téged ez a mocskos világ, de amíg ver a szívem, bizton megígérem, óvni fog mindentől leendő keresztapád.
Felnőtt a cseppem, csoda-szép, értelmes, közvetlen és felettébb kedves a teremtés, megfontoltabb nálam, nem annyira érzelmes, ebből a szempontból szerintem szerencsés.
Földig ér a lába, egy szép Nő, nem egy páva, tőle ajándékba kaptam a jogos büszkeséget, keményen megdolgozott, minden iskolába`, arannyá festi lelkemben a komor szürkeséget.
Nem olyan, mint én, őt talán mindenki szereti, de sosem bánt meg azért, mert hirtelen vagyok, néha a kényelmetlen vitáinkat inkább elneveti, akkor is, ha szemeiben egy könnycsepp felragyog.
Mintha tegnap történt volna, mikor először lépett, sokan mondták, húszévesen még korai a gyerek, szórakozzak, éljek még, nem vagyok elég érett, de minden vágyam az volt, hogy édesapa legyek.
Bizony, felnőtt az én egyetlen, édes, kicsi Lányom, remélem, hogy boldog lesz, megengedi a világ, egy élhető életről szólt a legédesebb álmom, amiben soká tündökölhet a legszebbik virág.
Ha láttad már ahogy a gyermeked apád anyád barátod szerelmesed szemét kékre csókolta a halál láttad arcukra fagyni az örök-mosolyt ha éjente beleborzongsz a hűvös könnyes csendbe és álmatlan sóhajok között talál az első korán ébredő madár hajnal-éneke ha álmodban sem tudod átadni magad a ringató kék csendnek kerül a béke és nem vágsz már többé fölfelé a hegynek nem érzed a tavasz élet-illatát csak a komor felhőket nézed ők lettek társaid és vakítóak a boróka-kékek ha régóta nem szomjazol a tiszta fényre nem vágyod a lélek magasát leszegett fejjel csak a mélybe látsz rabul ejt a fájdalom elborít a hiány hagyod hogy kivessen magából és ujjal mutogasson rád a világ; ő az a tébolyult aki elveszítette a gyászban önmagát akkor a felhőkön át meglátod újra egy angyal mosolyát
hogy megfogantál csak azóta létezem együtt teremtünk e földi létre és örök érvényű bizonyságul beteljesült veled a lényeg végre életre keltetted szunnyadó álmom míg emberré formált az ősi érdem és kinyílott bimbózó anyaságom
Gyors pillanatokként röpülnek az évek, nemrég még szívemmel együtt vert kis szíved. Minden évben így van, hogy születésnapodon közös éveinket újra átgondolom.
Vártalak áhítva és sokszor féltettelek, megrendített jele elveszítésednek. Meglepetés voltál már kisbabának is, az volt a képzetem, ilyen gyerek nincs is...
Úgy éreztem mindig, léted nagy ajándék, mindig drága voltál, jutalom sok rosszért. És most is ezt mondom... nehéz helyzetekben valódi balzsamként érez téged lelkem.
Tiszta, ártatlan mivoltod hint érzékenyen gyógyító balzsamot néha már kérgesedő szívünkre, az ember ráébred pár percre, a tökéletesség itt jár köztünk... mire hófehér mosolyod arcunkról rád visszaragyog, szívek közt tapintható kötelék lesz a jóságba vetett hit... az ember szinte feloldoztatik a hétköznapok sara alól.
Nőj, növekedj olyan nagyra, mint a kertben a szép olajfa, mint a szegfű, szépülj szépen, szállj, mint sólyom száll az égen, fuss, mint a víz fut a medrében, ugrálj, mint a nyúl a réten. Lábad hasztalan ne járjon, Aki meglát, csodáljon!
/bolgár népköltés Nagy László fordításában/ forrás: muzsa.csongrad.hu
HÚSVÉT Furcsa dolgok történnek a temetőkertben: őrök szaladnak a városba ijedten; s kik holtat balzsamozni jöttek sok kenettel, megdöbbenve hallják: feltámadt a Mester!
Siklósi András: Fiaimnak (Bálintnak és Gergelynek útravalóul)
Élvezzétek az életet Szeressetek ha tudtok füvet fát virágot felhőt földi és égi titkot Örüljetek annak amit nyújt a teremtő Isten ne kergessetek délibábot hisz elérhetetlen Kerüljétek a hősködést de ne legyetek gyávák ne tűrjétek hogy nevetek bitangok sárba rántsák Legyetek emberségesek igazak bölcsek s büszkék Gyűjtsetek lelki kincseket vessétek meg a szürkét Tegyetek sok jót Kovácsoljátok széppé sorsotok s legyetek a szabadságért küzdő elszánt magyarok Ne kövessetek se másokat se engem Valódi örök célokra törjetek s a hitben tartsatok ki Ne veszítsétek kedvetek bármit hoznak az évek Osszátok szét a szívetek mert nem csupán tiétek Család haza és becsület – nincs ennél ősibb törvény – ezt hagyom rátok fiaim s nem nyelhet el az örvény Járjatok szerencsével E szerint éljetek rendre Legyetek nagyon boldogok s jussatok föl a mennybe
(A börtönből írta kisfiának, amikor fele- sége leveléből arról értesült, hogy az asz- szony csupán hagymán és kenyéren él.)
Zuzmara csak a hagyma, tömött, gyatra lé. Napjaid zuzmarája s éjszakáimé. Éhség és hagyma; fekete fagy és zuzmara: kerek és nagy ma.
Az éhség bölcsőjében fekszik a fiam. Hagymák vérét szopja most mohón, boldogan. De ez a vér még cukor-zuzmarásan is hagyma és éhség.
A holdban ül egy elszánt fekete asszony, magát bontja szálra, hogy rád borulhasson. — Hozom a holdat, csak te nevess, fiacskám, akarod? Szólj csak!
Otthonom pacsirtája, nevess hangosan. Két szemed mosolyában világ fénye van. Ha nagyot nevetsz, meghallja a lelkem és tüstént szállni kezd.
Nevetésed szabaddá tesz és szárnyat ad. Börtön s magány falát le- dönti: száll a rab. Felröppen a szám, villámló szív vagyok már fiam ajakán.
Feszül, csapong a húsom, pillám záporoz, verdes, — az élet, mint még soha, oly piros. Hány csíz rebben föl, szárnyalva és keringve, fogoly testemből!
Kardként peng nevetésed, győzelmes szablya, fecskét, rózsát lebíró, nap vagy és napba szállsz, fény fény felé, te, csontjaim jövője és szerelmemé!
Ébredtem: gyermekkorból te ne ébredezz. Számat bú keseríti; te mindig nevess. Bujj bölcsődbe és pólyád pihéi közt is védd a nevetést.
Szállj oly magasan, tágan és fenségesen, hogy tested frissen pirkadt hajnal-ég legyen. Óh, bárha, édes, visszaszállhatnék pályád eredetéhez!
Nyolc hónap: mosolyodban öt kis narancság, öt apró és falánkul fehérlő vadság. Mintha megfogant öt kölyök-jázmin volna öt kis tejfogad,
mely holnapra majd csókok határőre lesz, állkapcsodban harminckét ádáz fegyveres, s érzed, tűz fut át fogad alatt, keresve szerelmed husát.
Szállj, fiam, anyád melle két hold: az lakod. Két melle hagymától bús, légy te jóllakott. El ne dőlj, s ne tudd, mi van most a világban, s apád mire jut.
