Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2022.06.15 0 0 97080

Demjén István

Álmukban kibeszélik

A madarakkal elült
a szél is, ágakra,
eresz alá, vaskapuk
tövébe, árok-partra.

Az este alól előbújnak
a csillagok: kiscsibék,
csipegetik a porszemeket.

Egy-kupacban a házak,
összebújnak, sustorgásaikat
is maguk alá gyűrték,
álmukban majd kibeszélik
a nappalokat.
Ott áll a munka az ágyaknál
kemény kapanyélre támaszkodva,
hátán batyuval, virraszt,
el ne aludjanak a földszagúak,
a földdel-takaródzók,
le ne késsék az első dombot,
ami viszi őket a hegyre,
beleállni a piros földbe:
beszedni a fáradtságot
orvosság helyett.

Éjszaka van. Sötét a falu.
Az oszlopokon fényes madarak:
villanykörték borzolják tollaikat.

Lutra Creative Commons License 2022.06.14 0 0 97079

Tornai József

Roncsként...

Roncsként élni tovább, most ez a dolgom,
mint szél tördelte ág magányos dombon.
Magam nem menthetem, az idő üldöz,
sárkányt egy szál selyem nem köt földhöz.

Olyan torz módra száll, hova lett a képe?
Nappalom is homály és csönd szövedéke.
De tudom, hogy amíg enged a sorsom,
lesz erőm holtomig is mosolyognom.

Lutra Creative Commons License 2022.06.14 0 0 97078

Tornai József

Hej, az öregség „költészete”!

Mikor hirtelen fejbe taszít a fájás,
és a rövid sétákhoz is kell a bot,
vagy orvosnak panaszkodni talán más,
és az izzó nők iránt is közömbös vagyok
én, a Don Giovanni és Casanova?
Stafétát rendeznek nekem a betegségek:
alig gyógyul az egyik, már ott az új
nyavalya, lábgörcs táncával töltöm az éjjelt,
s gőgös, vén lelkem mégis kitartást tanul.

Már alig olvasok. Húsz perc után fáj a szemem,
a bal, a jobb évtizedekkel ezelőtt kialudt.
Versem betűit még leütöm írógépemen.
A múzsák tudják, melyikre mennyi jut.
„Ez mindent olvas”, mondták a társak régen,
ma bezzeg nem irigylik félvakságomat.
Jó, hogy van egy kis könyvtár agyam mélyében,
és néhány verssor, regényrészlet tisztán megmaradt,
ha erőltetem, sok szerző és cím nem kopik
el, bár a nyelvek egyre halványabban szólnak,
keresnem kell szótáram kincseit:
pedig franciák, angolok, németek mind enyémek voltak.

Kínom hol ezt vagy azt a testrészt
rohanja meg, hogy hangosan kérdezem:
kilencven felé miért is okozna az vészt,
ha egyik lábam vagy kezem nem volna többé eleven?
Mikor még erdőt, hegyet jártam, s folyók
voltak testvéreim esztendőkön át,
nem gondoltam, hogy húsz-harminc év, és csak totyogok
megragadva az ajtófélfák sorát.
Egyensúlyérzékem néha semmi, bármikor
fölbuktathat egy víg szőnyeg fodor.

Jaj, ha olyat kiálthatnék a vén korról egyszer, mint Füst Milán,
ifjúságomat talán fölcserélném könnyed
mozdulattal, s nem keseregnék dögéveim után.
De már csak az egyre hosszabb ijedtségek jönnek,
még jó, hogy a hiú számolgatást szégyellem.
Ahány van, pontosan annyi időm van még,
csak legyenek, akik szorítják széthulló ujjpereceimet,
és együtt sírnának mindnyájan, mennyi emlék
robbanna szívükbe, ha hirtelen elesnék.

Lutra Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97077

Fekete Vince

Nem van sehol

Az lesz majd a legnehezebb.
Amikor nem lesz semmi. Csak a
csend lesz. Nem lesz Nap, Hold,
nem lesz a közös égitest. És nem
lesznek csillagok sem. Kint vagyok
majd, vizet viszek a kútról. Nézem
a helyeket, mindenik emlékeztet
valamire. Viszem a vizet. Mint
a semmit. Mintha lyukas vödörben
hordanám. Viszem hazafelé az
emelkedőn, be a kapun, az udvarra,
a házba. És megint, és megint,
és megint. Viszem az életembe.

Ahol már nem vagy sehol.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97076

Szabó Éva: Ha a nyár ujjhegyére vett


Gyerekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97075

Szabó Magda: Hinni


Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.


Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

Lutra Creative Commons License 2022.06.12 0 0 97074

Kádár Ferenc

Hit

Mindennel összekötsz
szorító hűségben,
halálom szálával
szövöd lélegzésem.

Fényre szédült ágak
zengik a létemet -
a világ hajnalán
benned fölébredek!

Lutra Creative Commons License 2022.06.12 0 0 97073

Baranyi Imre

Ma...

Ma szeress a holnapomért,
holnap meg a mai napért,
lyukas zsebem kincseiért,
csengő-csaló álmaimért,
szeress minden mondatomért.
Ma imádj a bájolásért,
holnap meg a csókolásért,
színes szavak mosolyáért,
lengő-bongó dalolásért,
imádj minden fogódzásért.
Ma hajolj a homlokomra,
holnap meg az álmaimra,
szikrát csaló vágyaimra,
meleg-égő bánatomra,
hajolj minden hónapomra.
Adok érte rossz kabátot,
kis kezedbe nagy lapátot,
három marék boldogságot,
izzó-tűző igazságot,
adok érted némaságot.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97072

Várkonyi Anikó

Töredelmes ág


              1

Szememben tornyok nőnek
Szemedben tornyok nőnek

Eljössz sorsomba toronyőrnek
Sorsodba toronyőrnek elmegyek

              2

Alkonyul.
Harangzúgás a messzeség,
haldokló galamb.
Tóra hull.

              3

Itthon vagyunk:
Álmaink felett
tornyokat rak
a képzelet
kibéleli meleg éj
pihéivel
a harangokat:
Kikél a csend.

              4

Tornyodat őrzöm: álmodom
Madaraidat hallgatom

Tornyomat őrzöd: álmodol:
Hallod: millió madár dalol.

              5

Millió torkú csend
magamból értelek
Mindenhol kerestelek
S szívemben megtaláltalak
te tiszta hang!

              6

Kőbe zárt szíved ringató
világ harangszavát
én kiköltelek

Kőbe zárt szívem madarát
kiköltöd szerelmemet

              7

- Nyelved alól a követ
énekké oldom életed!

- Add kölcsön nyelvedet
hadd mondjam el
     a rengeteg
madár rengeteg énekét
     egyetlen életét!
    
              8

Láttam az éjszakát.

Denevérek meg asszonyok
toronylakók, napban vakok
keringtek ott
Lehullott mind
Hajnalodott
Elhallgatott a rengeteg

              9

Kivirágzik minden torony
Bontogatván a fényeket
továbbmondja az éneket

              10

Te látod és én hallgatom
  sorsomban laksz daloló torony
  Virágzó sorsod otthonom

              11

Örökké várunk
Messze járunk:
magunkba szállunk
Világra nyíló ablakunkból
öröklombú tájakra látunk
Halhatatlan a halálunk

              12

Szerelmeinkkel elcserélt
örökké költő halál fészket
titkos hatalmú élet
lombja közt rakott

              13

A csend a hanggal álmodott
  Szárny alá dugott
  csengés ringatott
  ájult harmatot
Vak almák tapogatóztak ág után

              14

Hajnal volt
  Boldog semmivé apadt a pillanat
  Boldogan halt belé a végtelen

              15

Világok néznek egymásra vélünk
  Példázatos szerelmed a szerelmünk
  önmagadra pillantó élet
    mert ének vagy
    akár az éjszaka
    millió szárny
    
    s akár a nap
    hulló szirom
    és töredelmes
    ága a fénynek.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97071

Várkonyi Anikó

Bányászlámpás Orpheus

okos-bolond asszonyod
elátkoz, megáld.
Te meg csak nevetsz.
A nagyon-nagyon öregek
s a gyerek nevet úgy
-befelé, magának, csöndesen -,
ahogyan te nevetsz:
mint aki innen és túl már mindenen.

Más lantos ez, ki most kel útra,
rendtévő Derű, egy eljövendő
tisztább kor fia.
Szerszámosláda gondja vállán,
fejében bonyolultan egyszerű
elektronikák.

Ám, akár az a hajdani,
a sosem-látott rémteli
m á s -ba száll alá.

Ó, az ő dala!
Be új s be ősi egyaránt.
Pokolra viszi enmagát
miként vagyon
valakiért
mindenestül egy asszonyért.

Türelmes lángú Tűzvivő,
nehezen gyúló, aluvó,
titkokat tettel vallató,
szörnyű hatalmú szörnyeket
szelíd erővel lebíró
Kevésszavú.

Holdlámpással halad.
És mennyi, mennyi hang!
A káosz rendért kiált,
s a rend szólítja káoszát.
Együtt mennek, kézen fogva,
a bátorság meg a félelem.
És mégis-mégis ő remeg.
Eurüdiké: maga az illanó Idő,
a jelenlévő s a távoli,
elmúlt- és lesz-, vaksötét,
láthatatlan Pillanat.

A lámpa ég, akár a Hold,
s akár a hűség, peng a lant.
De tudják ketten ők:
magányuk kettős üvegét
széttörheti a Hiány:
a kéz,
mely eltűnik
a végtelen éj
bányamély-poklában
hirtelen.

Orpheus, Orpheus -
szerelmes árnyékod kiált.
Mert fél nagyon az árulástól,
hogy elveszejt téged, önmagát,
és megöli a Gyermeket,
a dalt, mit ketten költenek,
ami mégis olyan egy,
mint az, ami van,
és az, ami nincs, de lehet.
A többé-már-sohasem-lehet:
hiányod arca rémíti,
elveszett arcáért eseng.

Fogd meg a kezem, Csöndszavú,
szorítsd arcodhoz homlokom,
csókold tisztára árnyak-járta,
sötéthez szokott szemem,
vígy föl a napvilágra,
hited megtalált igazát,
hitetleneknek, Euriüdikét, aki,
mivelhogy mennyet és poklot bejárt,
változik szüntelen, akár a tenger,
apad és árad, mint a vágy.
Mégis a tied, amíg szíved
Vele s a földdel egy ütemre ver.

Boldog a te visszaperelt
szomorú szemű asszonyod:
kétféle sorsa egyetlenegy,
az általad igaz harmadik.
Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test
jó pajzsul elmúlás ellen
mindenség ellenében
bűvös lantul is csak ő van neked.
Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test,
ez a halandó fény-
Egymás nélkül elvesznétek
a múlt s jövő pokoli útvesztőiben.

Ha meghalsz, Szerelmem, a csoda hal meg veled.
S asszonyod örök árnyak közt bolyongva
keresi, néma lant, mesterét.
Ha meghalok, téged megöl
szörnyeiddel vicsorgó
Csönd-pokol.

A hangszered vagyok, Orpheus.
Játszd el rajtam az Éneket:
életem, élted - az Életet.

És ez lesz a Dal:
az el nem kezdett,
soha be nem fejezett,
de folyton föltörő,
akár a könny,
s a szerelmes, boldog nevetés.

"Minden, mi létezik, szeret,
és tudni akarja önmagát."
Hogy énekel a némaság!
Bányászlámpás Holdvivő,
szíveddel vajon hallod-e?
Sokhúrú csönd a lant.
Minden húr egyszerre zeng.
Dalolnak hajak, kövek, kivágott béna fák.
Ne hagyd, hogy elhagyjalak!
Szeretlek, világ.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97069

Várkonyi Anikó

"Kik a lehetetlen határán..."

Érzem, tudom, hogy elhagyom.
A szerelme is börtön, kalitka.
Véresre zúzom szárnyamat
az arany-ezüst rácsokon.
Otthonra vágytam mindig és
sosem volt otthonom.
Már itt az ősz.
Didergő esőkben,
fázó fellegben lakom.
Fiókám fázik, társamat
látom a magány sarkkörén túl:
Vár reám, hívogat.
Társam sem volt, csak kitaláltam.
Hegektől ékes fáradt szárnyam
mégis ő emeli.
A lehetetlenre tanít.
S bár sohasem volt és ma sincs,
erősebb, mint a hit.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97068

Szabó Lőrinc: Mondják, hogy szép


Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Lutra Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97067

Baranyi Ferenc

Szendrei Júlia panasza

Ha nem lennék egy jelkép özvegye,
engedhetnék a súgott unszolásnak,
mely önkezemmel vetkőztetne le
s alvásom ellen bontaná az ágyat,

ha nem csatolna rám erényövet
az a tudat, hogy szemmel tart az ország:
arcátlan - mint az arctalan tömeg -
sutba vágnám az únt erény koloncát,

a sokaság fölé emelt nehány
hozzám írt költemény - és nincs menekvés!
A halhatatlanság magaslatán
szárít a fény s erőm a fényben elvész,

férjemet - ki megfeszíttetett
keresztjével együtt hordom halálig.
Kárpótlásul kérem: tiszteljetek,
amíg e vállalt rettegés irányít.

Lutra Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97066

Györe Imre

Holtomig hordalak...

Holtomig hordalak,
el sosem ejtelek,
csontomba rejtelek,
őrizlek, mint a vak
szemében őrzi még
alkonyi ég színét,
s amit még látott.
az utolsó sugarat.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97065

Várnai Zseni:Néma bánat


Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat
ott bent a szívben önmagának!


Kinek beszéljek, tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!


Ha olykor érzem: tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek...
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!


És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön, 

inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat.


Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve...
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!


Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen...
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben... önmagának!

Lutra Creative Commons License 2022.06.09 0 0 97064

Simonyi Imre

Éden, szalmaszál

azt most sem tudom megmondani néked
hogy az Éden merre van

de a múltkor - egy pillanatra
nem lehetett túl messze tőlünk

emlékszel arra a szalmaszálra
amelyen függött valami
(valami amiről utólag még kérdezted is
hogy vajon mi lehetett)

tudod arra a szalmaszálra gondolok
amelyet már csak akkor vettünk észre
amikor a hátunk mögött
egészen közel hozzánk
azzal a furcsa kettős robajjal
leszakadtunk róla

Lutra Creative Commons License 2022.06.09 0 0 97063

Tóbiás Krisztián

A mikulás rakétája

részletek

Elvisz a mikulás
ha rossz leszek
mondta anyu
elvisz
és kilő a csillagokba
feldrótoz a rakétájára
és már repülök is
egészen a Plútóig
vagy lehet
hogy a kuiper-övig
úgyhogy egyem csak meg szépen
a tegnapi töltött káposztát
ne csak a darált húst piszkáljam
savanyú levelek között
fenn
a csillagok között
majd hiányozna
meg a töltött káposzta is
majd megenném
még a savanyú
káposztaleveleket is
egyem csak meg szépen
mondja anyu
mert visszajön a mikulás
visszajön a rakétával
meg a drótvágóval
és kilő a csillagokba
a kuiper-övig
a jégsziklák közé
és ott fogok keringeni
villogni
mint egy szatellit
lebegni a jeges sziklák között
és majd ujjal mutogatnak rám
minden este
így jár az
repül
aki nem eszi meg az ebédjét.

               *

Kipakolták a gyárat
csak a munkásokat hagyták itt
vitték a darálót
a hurkatöltőt
talicskákat
vaskampókat
Csak a munkásokat hagyták itt
az ebédlőterem közepén
ahol anyák napján
meg mikuláskor
verseket mondtunk
most kis kupacokban
munkások állnak
és suttogva kérdezik
és most?
kipakolták a gyárat
mint múltkor az icát
nem hagytak benne semmit
és most hiányzik neki
azt mondja hiányzik
az is amiről eddig
nem is tudta hogy van
ó hogy tud hiányozni
minden ami nincs
ó hogy tud hiányozni
anyám
az ebédlőteremből
kipakolták a gyárat
félő
a mikulást is magukkal vitték.

               *

Pici drónok fényképezik
a mikulás udvarát
pici elektromos méhecskék
döngicsélnek az égen
és fényképezik
a mikulás udvarát
azt hiszem
nemzetbiztonsági kockázat
az lett a mikulás
a mikulás piros rakétája
bármikor kilőhet
bármikor csokigolyókkal
apró izékkel bombázhat
ezért pici drónok fényképezik
a piros pléhcsöveket
milliméterpapíron elemzik
mozdult-e
mozdult-e a rakéta
vajon milyen a röppályája
a silóba telepített radarállomást
metszi-e az íve
nemzetbiztonsági kockázatot
fényképeznek
a pici kis elektromos méhecskék
szorgos kis méhecskék
szorgos kis elemzők
fényképezik
elemzik
mert nemzetbiztonsági kockázat
a mi hátirakétás mikulásunk
szinte már belügy
fényképezik
elemzik
nemzetbiztonságból
meg kellene kérdezni
kérvényezni kellene
nézzék meg azt is
milliméterpapíron elemezzék ki
hátha megtalálják
tavaly hová gurult a csokigolyóm.

               *

Elestem a szánkóval
nem fáj
Csak a bátyám sír
mert megijedt
megijedt
hogy elestem
hogy nekem fáj
pedig nem
pihékkel tömött nadrágomban
nem éreztem semmit
nem koppant
csak mint a pihe
éppen csak érintettem a havat
nagyot nőttek a szememben a csirkék
ezentúl többet simogatom
a kiscsibék pelyhes hátát
bár azt mondjak nem szabad
a simogatástól rossz lesz az emésztésük
székrekedést okoz nekik a simogatás
lehet hogy a pelyhek
statikusságához van köze
vagy a nyomkodáshoz
összetömörödik beleikben a kukoricadara
mint a szánkó talpa alatt a hó
bennük reked a jég
csak a bátyám sír
azt hiszi megütöttem magam
épp most
most ütöttem meg magam
mikor rábíztak
mikor ő kellene hogy vigyázzon rám
kristályosodnak a könnyei
jegesednek
tömörödnek
félek belefagynak szemeibe
a pici kis könnykristályok
félek ezentúl csak
színeire bontva látja a világot.

Lutra Creative Commons License 2022.06.09 0 1 97062

Egyed Emese

Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár-,hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.09 0 0 97061

Radnóti Miklós: Június


Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.09 0 0 97060

Nagy László: Anyakép


Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam,
még ölelt volna, még láttam,
karját emelte.
De a köd, november kölyke
borult a anyai ölbe,
édes helyemre.
Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem,
szülőm és elhagyott földem
egy anyakép lett.
Hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
álomi fények.
Tornyok közt hordtam-e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
újabb időket.
Nem ért meg akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
esténként főmet.
Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
törvények, álmok.
Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
végre megérné!
S düh perdít szememből könnyet,
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
örvényét érzem
s biztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
orbánc a szégyen.
Szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék.
Süvíti bennem az emlék,
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dúlt anyaképem,
szolgálni győzzem.
Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
féreg ne nyessen!
Vadság itt ne nőjjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
vitéz lehessen.
Tudtam, hogy sosem jár a
tisztesség csillaga árván
s nem vész az idő homályán,
hanem világít,
s élünk alatta a képpel,
amit én éltetek vérrel
megszakadásig.

Lutra Creative Commons License 2022.06.08 0 1 97059

Sarkady Sándor

Kolumbár Gizella

Kolumbár Gizella
Hatvankét éves háztartásbeli,
Család cselédje négy évtized óta -
Ha meggondolom életét,
Összefacsarja szívem a szomorúság.

Fazekak, teknők, súrolókefék
S a heti szennyes tornyai
Bástyázták körül életét -
Fiatal évei
Elrepültek a konyhagőzben...

Gyerekek, pénzgond, idegesség,
Reggeltől estig nem fogyó dolog;
Fazekak, teknők, súrolókefék,
Örök-egyformán surrogó robot:
Ez volt a sorsa. Morzsolódott...
Fazekak, teknők: győzködött -
S negyven év alatt elkopott
Az irgalmatlan családi malom,
Folyton surlódó kövei között.

Az idő tovább ment küszöbe mellett,
S elnézett őszülő feje felett -
A heti nagymosásért,
Gyereking foltozásért
Nem oszt az élet rendjeleket.
Konyhája elé sose gördült
Riporterekkel gyors autó;
Öt gyereket szült,
Nem ötös ikreket -
Fájdalma sem lett szenzáció.
Kolumbár Gizella nem vitte semmire -
Szürke kis hőstetteire
Napi ebédek, vacsorák,
Patyolatpadlójú szobák,
Váltás fehérneműk -
A csöndes tisztesség emlékezik.
Idővel, lassan,
Tűzhelye mellett megöregedett;
Fonatos, tornyos kontya gyérült,
Fekete haja megfehérült;
Barázdás arcú, töpörödött,
Megfáradt asszony lett belőle.
Kérdezték-e valaha tőle:
Örömtelen konyhád zugán,
Fazekak, teknők, súrolókefék
Között, úgy negyven éven át,
Miről ábrándoztál,
Mire vágyakoztál,
Mikor voltál boldog -
Kolumbár Gizella?

Ki tartja számon,
Hány mázsa krumplit hámozott meg,
Amíg a tenyere megkövesedett,
Hányszor mondott le, hányszor éjszakázott,

Amíg az öt gyerek felnövekedett?
Hányszor kelt korábban a napnál,
Hogy győzze, mit kettő se győzhet -
Hány teknő szennyest moshatott ki,
Amíg a karja reszketős lett?
Hány lenyelt sírás fojtogatta?
Ki tartja számon, amit ő tűrt?
Hány határ padlót moshatott fel,
Amíg dereka belegörbült?

Oh, tudom, Kolumbár Gizella
Köznapi sorsa nem kivétel;
Tudom, mindenki tudna szívet,
Amely fölér az ő szívével;
Tudom, van társa millió -
De tudom, nincsen érdemérem,
Mely ne ragyogna haloványan...
Egy dérütött, öreg cseléden...

Késő bűntudattal
Fényesíti versem
Kopott fazekait;
Sorsa zománc tükre, mintha napba néznék,
Fájón vakít...

Fazekak, teknők, súrolókefék,
Álljatok érte őrt!
Az én szavam parazsa húnyhat -
Tirátok bízom őt.
Veletek szolgált szakadásig,
S ha már pihenni térne is,
- Nyúljon értetek bárki az időben -
Ragyogjatok fel érte is!
Ti zártátok börtönbe életét -
Jól őrizzétek emlékezetét!

Fazekak, teknők, súrolókefék,
Tirátok bízom az anyám nevét;
Szóljatok felőle -
Majd ha már nem mondom,
Meg ne fakulhasson
Kolumbár Gizella csöndes dicsősége.

Lutra Creative Commons License 2022.06.08 0 1 97058

Jobbágy Károly

Öt év

Én nem mondom,
                      hogy vihar nélküli
idő volt Drágám az elmúlt öt év.
— Velem amúgy sincs sehol csöndes tenger —
Bánataim minden vizet felvernek,
indulataim bőgő rohamát
szenvedik földig hajolt örömtölgyek
s dühöktől gázolt nevetésmezők,
önmagam is kínpadra hányszor vontam.
A keserűség ördögeivel
— láthattad! — hányszor kellett verekednem.
Életem, szobám — feldúlt csatatér.

De
    volt napfény, olyan, mint sehol máshol,
olyan, amely ha ragyogást varázsol,
a pillanat is évezredet ér.
Kószálások, önfeledt repülések,
— ha fenyegettek is kínból vert kések —
arany volt fánkon minden kis levél.

Erre gondolj, ha bánod, miért is tetted,
hogy nyugodt sorsod énhozzám kötözted,
vállalva szégyent, könnyet és veszélyt,

e napsugaras pillanatokért.

Lutra Creative Commons License 2022.06.08 0 0 97057

Jobbágy Károly

Házastársak

Mint két sziget az óceánban,
mely karnyi távolságra van,
úgy fekszenek a széles ágyon
éjszakákon át, szótalan.

Lehelletüktől fenn, felettük
lenge, kis pókháló remeg.
A sötétségbe néznek együtt
a múltakat idézve meg.

De hiába. A szerelemre
nem emlékezik már az ész.
A tegnapok gyötrelme, szennye
a semmin át szemükbe néz.

S azon tűnődnek, hogy esett meg
.. . hogyan kerültek ők ide?
— ennek a furcsa idegennek
ágyába ... közelségibe?

A férfi futna, de hiába;
nincs üres lakás, nincs sehol.
Végezni önmagával gyáva,
az éjbe bámul s fuldokol.

Pedig úgy vágyik szeretetre,
ölelne is, ha volna kit;
aki csókjától megremegne
s eloltaná vad vágyait.

Lutra Creative Commons License 2022.06.08 0 0 97056

Raffai Sarolta

Így megyen

Kiteljesül, beteljesül
testnek, léleknek.
így megyen.
Kék varrottas burjánzik el
a bőrömön, a szívemen.

Ki őrzi kisded életünk
a másnapig?
Soha tovább.
Kiteljesül, beteljesül
terepre kényszerült babák...

Tipegést bárha nem tudunk:
száz bántást tűrünk,
így megyen.
Hímes indák bozótja nő
a szívemen, a szíveden.

Lutra Creative Commons License 2022.06.07 0 0 97055

Raffai Sarolta

Se szívét se szavát

El kéne indulni
de hova, de hova?
Meg kéne érkezni
se ide, se oda.

Nyakon a csengőcske:
szava se, fénye se.
Istenesen rázni
gazdája leszek-e?

Igazi, igazán?
Ha bánom, se bánom.
Tornyos kis kételyek
a szíven, a szájon.

Ferdültek, mamlaszok —
tudod-e? Hiszed-e?
Föllangyult magadra
jégverés kellene.

Hiányzik, hibádzik
valami, de nagyon.
Nem szárnyak, csak púpok
nőnek a hátadon.

Ennyit érsz. Ennyi vagy.
Ezt kapod: soha mást.
Ha ölel, mást ölel
sokszárnyú suhogás.

          *

El kéne indulnod,
el kéne, de hova?
Érkezned is késő
ha ide, ha oda.

Maszkabál mosolyok.
Ingatag istenek.
Ha egy még talpon áll,
két szemed verje meg.

          *

Ha mégis, ha mégis
szárnyaid nőnének,
el kéne indulnod
most valami végett.

Hej, VALAMI végett.
Ki emlékszik arra?
Növekszik az ember
örömre, meg bajra,

esküszik az ember:
legyen mit feledni.
Se szívét, se szavát
nem vigyázta senki -

nem vigyázza senki.

Lutra Creative Commons License 2022.06.07 0 0 97054

Raffai Sarolta

Abban fényeskedsz

Csalás lett volna szebben élni,
szívem szíveddel megcserélni,
ölelni-ölni édes, álnok
elmúlhatatlan ifjúságod.

Abban fényeskedsz mindörökre.
Te vagy az ágak bimbó-ökle,
viaszgyöngy: síró gyertyák méze,
kezeim suta remegése,

botladozásaim, keresztem,
hogy sebesültem és sebeztem.
Bennem vagy. Másutt már sehol.
Elhullásomig hordozol.

Lutra Creative Commons License 2022.06.06 0 0 97053

Kosztolányi Ádám* jegyzetfüzetéből

........................

Emlékek között – Karinthy Frigyesről

Első emlékem róla négyéves koromból való. Felfújta két arcát, és váltogatva ököllel bokszolta ki belőle a levegőt. Akkor ez nagyon tetszett nekem.
Ezután óhatatlanul a „vicces” jelző tapadt Frici bácsihoz. Később már mint nagyobb, kilencéves gyermeket is elvittek hozzá.
Korán olvastam az „Így írtok ti”-t, röhögtem rajta, nagyon mulattatott, bár az eredetüket még nem igen ismertem.
Azt a nyarat, amit Velencében töltöttünk vele, 1926 nyarát sohasem felejtem el. A Lidón, a tengeren találkoztunk. Ezután gyakran voltunk együtt a
San Marcón. Ugratta apámat a „Holnap reggel” c. darabjával kapcsolatban. Majd a Central kávéházban beszélgettünk. Filozófia volt ez a szó legmagasabb értelmében, erről, arról, például az emlékezés mechanizmusáról, az egyéni sorsról.
Halála körülményei ismeretesek. A Vitéz-panzió - ban hirtelen rosszul lett és meghalt. Eszembe jutott a régi közhely – számbamenő igazság, hogy mindenki akkor hal meg, amikor meg kell halnia.
Nem volt már semmi előtte.

Küzdelem a rossz ellen
Uram segíts hisz láttad
szenvedő szívem
Tudod, hogy úgy szenvedtem
én mint senkisem.
Szabadíts meg a szenvedéstől
Ments meg a kíntól és a késtől.
Segíts, segíts.
(Nem volt már semmi előtte.)
Szívem üres kiégett és hideg
Ti ezt nem tudjátok, ti ezt nem értitek.
A fájdalomnak nincs már könnye sem
Nem is megyek és mégis elesem.

Leszámolás

Kihalt bennem a szeretet
a gyűlölet már nem hevít
Új utakat nem keresek
Nem nézem a más szemeit.

Az emlék már nem hívogat
És nagy üres folt a jövő
Nem érdeklek már másokat.

......................

/Kosztolányi Ádám Kosztolányi Dezső fia/

Lutra Creative Commons License 2022.06.06 0 0 97052

Babits Mihály

Tizenhárom párvers             

1 Olyan rövid az élet! - Én búcsút
   mondok a nagy céloknak, és csak úgy

2 írogatok már, mint aki magában
   beszél buvában, egy üres szobában

3 semmitse bánva. Ha valaki hall,
   nem baj. S ha senkisem hall, az se baj.

4 Mivé ébredtem! Öregúr vagyok,
   ki legyekkel csatázik és motyog,

5 tudja, hogy akármit mond, úgyse használ,
   és hogy amit mond, az nem is igaz már,

6 mivel az ember, mint az álló óra,
   csupán egyszer mond igazat naponta,

7 s már énfölöttem elvonul a nap...
   Úgy nézem, mint a távozó hadat

8 egy cserben hagyott őr, aki magában
   ül rossz sátrában, idegen hazában,

9 s tűnődöm: ki lát még, és ki szeret?...
   Engem az ellenség is elfeledt.

10 Öreg vagyok, de semmit el nem értem:
     vagyonom nincs, és érdemem nem érdem.

11 Nem is törődöm többet semmivel.
     Kezem gyerekes dolgokat mivel,

12 tudom, hogy nemsokára meghalok,
     mindegy, csak unt szokásból gajdolok

13 cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok már
     hogy e verset kissé jobbnak faragnám:

 ...aki nem szeret, annak jó lesz így is,
 és aki szeret, annak jó lesz így is...

Pannika127 Creative Commons License 2022.06.05 0 0 97051

Kosztolányi Dezső

Pünkösd


Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bújik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényű holdat,
leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
színes, aranyló lepkeraj röpül.


Lutra Creative Commons License 2022.06.05 0 0 97050

Pilinszky János

Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.
 Honfoglalás a levegőben.
 Madarak, nap és megint madarak.
 Estére mi marad belőlem?
 
Estére csak a lámpasor,
 a sárga vályogfal ragyog,
 s a kert alól, a fákon át,
 mint gyertyasor, az ablakok;
 
hol én is laktam, s nem lakom,
 a ház, hol éltem, és nem élek,
 a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!