Nemzeti jelképeknek nevezhetjük azokat a szimbólumokat, melyek csak egy bizonyos állami közösségre jellemzőek. „Nemzet” alatt ebben az esetben tehát az államnemzetet értjük, nem vitatva el az említett konglomerátum részeinek autonómiához, önálló jelképek használatához való jogát. Az 1868:44. tc. szavaival: „Magyarország összes honpolgárai …politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”.
A világuralmat jelképező éggömb az ókortól kezdve hatalmi szimbólum volt. A bizánci császárok kezében tűnik fel a tetején kereszttel díszített kerek tárgy, majd a Karoling uralkodók is kezükben tartják az ábrázolásokon. A 11. századig azonban feltehetőleg nem valóságosan létező tárgy, hanem csak hatalmi jelkép volt. Az első tényleges országalmát II. Henrik császár kapta a VIII. Benedek pápától 1014-ben, Róma városi császárrá koronázása alkalmával: a császár azonban nem tartotta meg, hanem a clunyi bencés kolostornak ajándékozta. A II. Henriket követő uralkodóknak már volt valódi országalmájuk.
Az országalma Magyarországon először a koronázási paláston István király kezében tűnik fel: ugyanolyan tárgyat tartanak kezükben a vértanúk is. Az István kezében az uralmat jelképező tárgy a valóságban királyi jelvényként még aligha létezett; a királyi pecséteken ugyan már a XI. századtól látható (Péter, Salamon, Kálmán királyok kezében), azt azonban nem lehet tudni, hogy az Árpád-ház melyik uralkodójától vált valóságos jelvénnyé. III. Béla sírjában sem található meg. A magyar országalma aranyozott ezüstből készült; 8,9 cm átmérőjű, 7,9 cm magasságú; két félgömbből illesztették össze, és a tetejére kettős keresztet, az oldalára pedig kis címerpajzsot illesztettek. Teljes magassága 16 cm. A címer árulja el a korát: a négyelt pajzson az Árpád-házi uralkodók zománctechnikával készült, ezüst-vörös sávos és az Anjouk liliomos címere díszíti: az országalma tehát a magyar Anjoukhoz kapcsolható, feltehetőleg Károly Róbert uralkodása kezdetén készítették. Az írásos források pedig csak az Anjou-kort követőn említik.
A Kelet-római Császárságban elterjedt, gyakran ábrázolt és az országalma tetejét is ékesítő kettős kereszt a Konstantinápolyban nevelkedett III. Béla érmein és pecsétjein tűnik fel. Ha volt is a korábbi Árpád-házi uralkodóknak országalmája, azt csak latin kereszt díszíthette. Kettős keresztes országalma először III. Béla fiának, Imrének (1196–1204) a pecsétjén látható.
Ez nyilván Varga Gézától (Rovótól) való. Rengeteg dologban nem értek vele egyet, és túl egyszerűnek tartom a szemléletét, de az alábbi megfigyelései vitán felül nagyon értékesek:
Halomábrázolások egy 421–438 között készült mervi ezüsttálról
Halomábrázolások egy IX. századi keleti ezüsttálról (Varga Géza közelebbit nem árul el róla)
László Gyula kérdéses tanulmányának (amennyire futólagos átolvasással megértettem) az a tanulsága, hogy a jogar iráni hatást tükröz. Mint írja, a sztyeppi népeknél előfordul, de csak Irán környékén és attól nyugatra.
Ez azért fontos, mert - mint tudjuk - a Szent Koronát a mervi oázisban készítették s Nusirván adta 531 táján a szabíroknak (akik azonosak a magyarokkal a Bíborbanszületett szerint).
Ezek szerint a jogar és a korona kezdettől egyetlen jelvényegyüttesbe tartozhatott.
Ehhez csatlakozva: Harbasihu: "Természetesen alapvetően behatárolta a lehetőségeit az, hogy idehaza dolgozott egy finnugorista tudósgárda tagjaként, ELTE-s tanárként, de szerintem a jelleméből, megfontoltságából következően egyébként sem volt híve a hirtelen bekövetkező, teljes mellszélességű forradalmi áttörésnek. A kis lépések híve volt inkább, de ott tudott radikális lenni."
Tiszteletes úr: Az egyik ismerősöm László Gyula tanítványa volt s a professzor úr egy ízben azt mondta nekik, hogy a hármas honfoglalás bizonyítása majd a tanítványok feladata lesz.
..
MAX PLANCK, a kvatumelmélet elindítója:
"..Valamely tudományos igazság nem úgy szokott érvényre jutni, hogy ellenfeleit meggyőzik, és azok meggyőzötteknek jelentik ki magukat, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassan kihalnak , és a felnövekvő generáció kezdettől fogva ezt az igazságot ismeri meg...."
László Gyula a kérdéses tanulmánya elején a tagancsai leletet értékeli. Ez egy lovastemetkezéses sírban talált szablya, fa szablyatok, ezüstjogar, sisak, mellpáncél, zabla, köpeny maradványai, pajzs, bronz urna, koporsó maradványai, Krisztust ábrázoló korong, ezüstkehely stb. Egy kurgán középpontja táján került elő. Magyar, vagy besenyő fejedelem. XI. századi. A magyarság levédiai korszakában kialakult műveltség folytatása.
Harbasihu: "Természetesen alapvetően behatárolta a lehetőségeit az, hogy idehaza dolgozott egy finnugorista tudósgárda tagjaként, ELTE-s tanárként, de szerintem a jelleméből, megfontoltságából következően egyébként sem volt híve a hirtelen bekövetkező, teljes mellszélességű forradalmi áttörésnek. A kis lépések híve volt inkább, de ott tudott radikális lenni."
Tiszteletes úr: Az egyik ismerősöm László Gyula tanítványa volt s a professzor úr egy ízben azt mondta nekik, hogy a hármas honfoglalás bizonyítása majd a tanítványok feladata lesz.
"A kettős honfoglalás »feltalálása« nem kunszt, mert azt már régen megírták a krónikáink."
Ő csak régészetileg igazolta. Bár sokan (pl. a rendkívül alattomos Fodor István régész) ma is szeretnek úgy beszélni róla, mintha az csak múló teória volna.
"Nem tudott teljesen szabadulni a finnugrista beidegződöttségek alól ...a környezetéhez képest egy kitűnő tudós volt, de a következtetései és a megfogalmazásai meglehetősen visszafogottak voltak a lehetőségekhez és a szükségeshez képest."
Természetesen alapvetően behatárolta a lehetőségeit az, hogy idehaza dolgozott egy finnugorista tudósgárda tagjaként, ELTE-s tanárként, de szerintem a jelleméből, megfontoltságából következően egyébként sem volt híve a hirtelen bekövetkező, teljes mellszélességű forradalmi áttörésnek. A kis lépések híve volt inkább, de ott tudott radikális lenni.
"Szerintem fel sem fogta, milyen semmitmondó volt az, amit Götzről mondott. Nyilván a felét sem olvasta el, vagy értette meg Götz munkásságának."
Nem hinném, hogy ne értette volna, de nyelvészeti kérdésekbe nem akart belemenni, így Götznek eleve inkább a régészeti-történeti megállapításait méltatta. Kétségkívül visszafogottan. Mindenesetre leszögezte, hogy Götz még véletlenül sem tartozik a magyar őstörténetírásban oly nagy számmal jelen lévő délibábos műkedvelők közé.
László Gyula: Adatok a koronázási jogar régészeti megvilágításához
László Gyulának ez az egyetlen tanulmánya van a mondott kötetben. Ez egy 40 oldalas, tehát meglehetősen hosszú tanulmány. Aligha tudom közzétenni, de beszkennelni se. Elolvasom és beszámolok róla.
Üdv!
A laposság alatt fantáziátlanságot, földhözragadtságot értek. Nem tudott teljesen szabadulni a finnugrista beidegződöttségek alól. (A kettős honfoglalás "feltalálása" nem kunszt, mert azt már régen megírták a krónikáink.)
Ismételten hangsúlyozom, hogy Gyula bácsi nagyszerű ember és a környezetéhez képest egy kitűnő tudós volt, de a következtetései és a megfogalmazásai meglehetősen visszafogottak voltak a lehetőségekhez és a szükségeshez képest.
Amikor például Götz Lászlót értékelte (ott voltam az előadáson) kifejezetten dühös lettem rá. Szerintem fel sem fogta, milyen semmitmondó volt az, amit Götzről mondott. Nyilván a felét sem olvasta el, vagy értette meg Götz munkásságának. Götz egy világító zseni volt, aki toronyként magasodott Gyula bácsi fölé. Azóta persze tudom, hogy Götz László Csőke megállapításait felhasználva jutott el azokra a magasságokra. De ő eljutott, Gyula bácsi meg a Götz által leírtakat sem volt képes hasznosítani.
Csak a vonatkozó (a topicba illő) részek. Köszi előre. Úgy emlékszem, a Géza-István-féle ezüstdénárokról is írt, de most inkább csak a nemzeti, uralkodói jelképek kellenének.
Nekem is megvolt az eredeti 3 kötet egyébként. Ami L. Gy. "laposság"-át illeti, gondolom, ez inkább a tárgyi leletek aprólékos bemutatásánál jellemző, de hát ezen is túl kellett esni.
Én megvettem annak idején, majd belenézek. László Gyula nagyon rokonszenves régész, becsületes székely tudós, de néha elég lapos tudott lenni. Mi érdekel belőle?
A nemzeti szinek magyarázatát a címer alapján adhatjuk meg:
A zöld a halmok, tehát a Föld színe.
A fehér kettős kereszt a Tejút jele, tehát a fehár a víz szine.
A vörös a Tejút háttere, azaz az ég szine. A vörös szín nyilván a Nap szine, s ez határozta meg az ég szinát is, hiszen az egész égen ez volt a legfontosabb ősvallási szimbólum.
(2) az ország- vagy inkább világalma
(3) a koronázási palást
(4) a világi főhatalmat jelképező kard (ószumír előképekkel!)
(5) a II. Szilveszter pápa által küldött lándzsa
(6) az uralkodói keresztek
(7) a magyar diadéma
(8) az országcímer
Külön foglalkozni szeretnénk a magyar Szt. Koronával, ezt ugyanis – bizonyos történelmi korszaktól kezdve – nem is felségjelvényként, hanem egyenesen a törvényes államfőként tiszteli a közjogi gondolkodás.
A nemzeti színek kérdése is érdekes téma. Rácz Lajos, az ELTE Egyetemes Állam- és Jogtörténeti Tanszékének vezetője írja a magyar trikolórról: „Magyarországon a nemzeti színek valószínűleg …nagyon régi időkre mennek vissza. Erre utal, hogy az egész magyar szokásrendszerben tudatosan így használják a három színt. Többek között esküvőn és temetésen egyaránt. (A menyasszonynak három napig tartó lakodalmában három színű ruhát kell viselnie, úgymint fehéret, zöldet és végül vöröset.) Legkorábban állami használatban Hunyadi Mátyás idejében a kancellária által használt selyem pecsétsodratokban jelenik meg vörös, ezüst, zöld összeállításban. (A török idők alatt mindkét országrészben tudatos használatát látjuk.) Erdélyben például a fejedelmi beiktatásoknál (Báthori Zsigmondot, amikor Medgyesen fejedelemnek iktatják, akkor a templom szentélyét zöld szőnyeggel terítik le, arra állítanak egy fehér szőnyeggel beborított karosszéket, s abba ültetik a vörösbársony ruhás fejedelmet). A Pozsonyból, a koronázásokról fennmaradt leírások és képek már egyértelműen a Habsburgok tudatos magyar színhasználatát mutatják ezen alkalmakkor. Így például a koronázó Szt. Márton-templomot és a kormányzás megkezdését celebráló templomot (ahol vitézeket avattak, és az uralkodó szimbolikusan bíráskodott, elfoglalván székét) nemzeti színű szőnyegekkel, illetve posztóval kötik össze. Ezek után érthető, hogy az 1848-as hazai törvényhozás mindössze annyit rendelkezik, miszerint a nemzeti szín ősi jogaiba visszaállíttatik. Mindenki számára annyira természetes lehetett – a fentiek szerint –, melyek tekintendők a nemzeti színeknek, hogy azoknak felsorolása már feleslegesnek tűnt.” (Kisteleki–Lővétei–Nagyné–Pomogyi–Rácz: Egyetemes állam- és jogtörténet – Polgári kor; HVG-ORAC, Bp., 2002, 503–504. old.)
Egy másik nemzeti jelképpel-ereklyével, a Szent Jobbal kapcsolatban Pallós Tamás cikkét idézzük az Új Ember magazin 2000. augusztusi számából: „Hartvik püspök Szent Istvánról szóló legendája beszéli el nemzeti ereklyénk titokzatos előtörténetét. Tény, hogy Mercurius, a fehérvári bazilika őrkanonoka magával vitte a jobbot, és Váradtól északra, a Berettyó partján letelepedve őrizte a becses relikviát. István szentté avatását (1083) követően László király meglátogatta a szökött szerzetest, akinek jó szándékában nem kételkedve jóváhagyta ott egy apátság és monostor alapítását, amelynek apátjává Mercuriust tette meg. Halálos ágyán az uralkodó Álmos herceget bízta meg, hogy a monostort kőből megépítve biztosítson méltó hajlékot a jobbnak. Az Aranybulla (1222) a Szent Jobb tiszteletét törvénybe iktatta. A »Jobb« kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelenti, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kar leválasztása és Lengyelországba vitele valószínűleg 1370-ben, Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel–magyar perszonálunió megkötésekor történt. Abban az időben nem volt ritka dolog, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal. Hasonló okokból adományozta Zsigmond király V. Albert osztrák hercegnek a kar alsó részét, amelyet ma is őriznek Bécsben. (Az ereklye a magyar Millennium alkalmából október elsejéig az esztergomi Keresztény Múzeumban tekinthető meg.) A megmaradt kézfejet nemsokára Fehérvárra vitték, így a szentjobbi apátság – feladatát elvesztve – lassan elnéptelenedett és romlásnak indult. Az értékes ereklyét hosszabb ideig Raguzában (ma Dubrovnik) domonkos szerzetesek őrizték. Idekerülésére két elmélet született. A török betörések idején a Budára menekített jobbot egyes vélemények szerint menekülő szerzetesek vitték magukkal, mások szerint Szulejmán szultán katonái egyéb értékekkel együtt elrabolták, majd közülük valaki eladta egy raguzai kereskedőnek, akitől a domonkosok megszerezték. Később, 1705-ben a városban időző magyarok fedezték fel a Szent Jobbot, akik Lipót császárhoz fordultak a visszahozatal ügyében, de csak 1771-ben, Mária Terézia hathatós közbenjárására kerülhetett haza. Budán, a Várban a – második világháborúban elpusztult – Zsigmond-templomban helyezték el ünnepélyes keretek között. Végleges őrzési helye – rövid, háború végi ausztriai »száműzetés« után – 1945-től a budapesti Szent István-bazilika lett. Bochkor Ádám orvos 1951-ben megbízást kapott, hogy megvizsgálja a jobbot, mert időközben a világháború alatti szállítás következményeként penésztelep megjelenését észlelték rajta. Az ereklyetartóba jutott levegő és nedvesség hatására kialakult penészcsírákat viszonylag könnyen sikerült eltávolítani. A beavatkozás egyúttal alkalmat adott arra is, hogy a fenti kérdésre is megpróbáljanak választ adni. A Szent Jobb orvosi szemmel című, a Vigiliában megjelent cikkében Bochkor utal arra, hogy az 1038 és 1083 között eltelt negyvenöt év elegendő idő volt István király holttestének teljes felbomlásához. Ezt a megállapítást támasztja alá a Hartvik-legenda is. Eszerint a márvány szarkofág rózsaszín lével volt tele, amely a talajvíz és a felbomló test nedveinek elegye lehetett. A jobb épségét valószínűleg annak köszönheti, hogy a kéz volt a hanyatt fekvő halott legmagasabban lévő testrésze. A koporsó fedele és a folyadékréteg között megrekedt meleg levegő hatására következhetett be a mumifikáció. Ez a jelenség délen, a meleg, száraz levegőnek kitett holttestek esetében – írja Bochkor – nem is olyan ritka dolog, mint a mi éghajlatunkon. Hasonló példa a brünni »száraz barátok« kolostora, amelynek mumifikálódott tetemeket őrző kriptája a cseh-morva város egyik fő látványossága. Az ereklyekutatás legújabb eredményeiről Szabó Géza kanonok, a Szent Jobb őre adott értékes információkat. Amint elmondta, az 1988-ban és 1999-ben lezajlott vizsgálatoknak elsősorban nem az volt a célja, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le, hanem hogy megállapítsák, nem fenyegeti-e a romlás veszélye az ereklyét. A résztvevők mindkét alkalommal részletes jegyzőkönyvet készítettek, amelyben aprólékosan rögzítették a tapasztalt állapotot. Szentágothai János professzor, az első vizsgálat vezetője szerint »a Szent Jobb a közepesnél csak valamivel kisebb férfikéznek a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája«. A professzor azt is megállapította, hogy a mutató- és a hüvelykujj hajlatának ívében ép hámszövet található. A második vizsgálat oka az volt, hogy Szabó Géza a kézhátról lehullott apró bőrdarabot vett észre a vörös bársony anyagon, amelyen a kéz nyugszik. Miután már közel volt a millenniumi év, melyben a Szent Jobb központi szerepet játszik, szükség volt az ereklyetartó ismételt felnyitására. Új lehetőséget adott az endoszkópos vizsgálat, amelynek segítségével a szakbizottság tagjai a tenyér belső felületének képét láthatták monitorra kivetítve. Mindezt videofelvételen rögzítették. A vizsgálat megnyugtató eredményt hozott. Az ereklye továbbra is olyan jó állapotban van, hogy tartósításához semmiféle preparálásra nincs szükség. Megállapították, hogy a Szent Jobbot nem balzsamozták, hanem természetes módon mumifikálódott. A jelenlegi állapot lényegében azonos a korábbi vizsgálatokban rögzítettekkel. Az ereklye szállításának tehát továbbra sincs akadálya. Idén augusztusban Székesfehérvárra, Esztergomba és Vácra viszik a Szent Jobbot. Augusztus 20-án Budapesten új útvonalon, a Parlament elé vonul a szokásos körmenet, ahol rövid időre egymás mellé kerül a Szent Jobb és a Szent Korona. A millenniumi év többi részében az ereklye a Szent István-bazilikában, a Magyarok Nagyasszonya-oltár előtt elhelyezve tekinthető meg, 2001. augusztus 20-áig. Ezután tér vissza állandó őrzési helyére, a Szent Jobb-kápolnába.”
Részlet a Hartvik püspök által írott Szent István-legendából: „Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében az Örök Szűz kincstárának őre volt, s a mennyei haza szeretete miatt a világról is lemondott, azon órában, melyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyéből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Mikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: »Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.« A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül, hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva, s várva-várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. Itt a földbe rejtett kincset sokáig eltökélten egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar összehívta, s miután ott Krisztus sok jótéteményét pazarolta, ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.”
Imre király (1196–1204) pecsétjének lenyomata
Szent István (1000/1001–1038) a világalmával a koronázási paláston
A világuralmat jelképező éggömb az ókortól kezdve hatalmi szimbólum volt. A bizánci császárok kezében tűnik fel a tetején kereszttel díszített kerek tárgy, majd a Karoling uralkodók is kezükben tartják az ábrázolásokon. A 11. századig azonban feltehetőleg nem valóságosan létező tárgy, hanem csak hatalmi jelkép volt. Az első tényleges országalmát II. Henrik császár kapta a VIII. Benedek pápától 1014-ben, Róma városi császárrá koronázása alkalmával: a császár azonban nem tartotta meg, hanem a clunyi bencés kolostornak ajándékozta. A II. Henriket követő uralkodóknak már volt valódi országalmájuk.
Halomábrázolások egy 421–438 között készült mervi ezüsttálról
Halomábrázolások egy IX. századi keleti ezüsttálról (Varga Géza közelebbit nem árul el róla)
Halmok a magyar Szent Korona pártázatán
Egy másik nemzeti jelképpel-ereklyével, a Szent Jobbal kapcsolatban Pallós Tamás cikkét idézzük az Új Ember magazin 2000. augusztusi számából: „Hartvik püspök Szent Istvánról szóló legendája beszéli el nemzeti ereklyénk titokzatos előtörténetét. Tény, hogy Mercurius, a fehérvári bazilika őrkanonoka magával vitte a jobbot, és Váradtól északra, a Berettyó partján letelepedve őrizte a becses relikviát. István szentté avatását (1083) követően László király meglátogatta a szökött szerzetest, akinek jó szándékában nem kételkedve jóváhagyta ott egy apátság és monostor alapítását, amelynek apátjává Mercuriust tette meg. Halálos ágyán az uralkodó Álmos herceget bízta meg, hogy a monostort kőből megépítve biztosítson méltó hajlékot a jobbnak. Az Aranybulla (1222) a Szent Jobb tiszteletét törvénybe iktatta. A »Jobb« kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelenti, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kar leválasztása és Lengyelországba vitele valószínűleg 1370-ben, Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel–magyar perszonálunió megkötésekor történt. Abban az időben nem volt ritka dolog, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal. Hasonló okokból adományozta Zsigmond király V. Albert osztrák hercegnek a kar alsó részét, amelyet ma is őriznek Bécsben. (Az ereklye a magyar Millennium alkalmából október elsejéig az esztergomi Keresztény Múzeumban tekinthető meg.) A megmaradt kézfejet nemsokára Fehérvárra vitték, így a szentjobbi apátság – feladatát elvesztve – lassan elnéptelenedett és romlásnak indult. Az értékes ereklyét hosszabb ideig Raguzában (ma Dubrovnik) domonkos szerzetesek őrizték. Idekerülésére két elmélet született. A török betörések idején a Budára menekített jobbot egyes vélemények szerint menekülő szerzetesek vitték magukkal, mások szerint Szulejmán szultán katonái egyéb értékekkel együtt elrabolták, majd közülük valaki eladta egy raguzai kereskedőnek, akitől a domonkosok megszerezték. Később, 1705-ben a városban időző magyarok fedezték fel a Szent Jobbot, akik Lipót császárhoz fordultak a visszahozatal ügyében, de csak 1771-ben, Mária Terézia hathatós közbenjárására kerülhetett haza. Budán, a Várban a – második világháborúban elpusztult – Zsigmond-templomban helyezték el ünnepélyes keretek között. Végleges őrzési helye – rövid, háború végi ausztriai »száműzetés« után – 1945-től a budapesti Szent István-bazilika lett. Bochkor Ádám orvos 1951-ben megbízást kapott, hogy megvizsgálja a jobbot, mert időközben a világháború alatti szállítás következményeként penésztelep megjelenését észlelték rajta. Az ereklyetartóba jutott levegő és nedvesség hatására kialakult penészcsírákat viszonylag könnyen sikerült eltávolítani. A beavatkozás egyúttal alkalmat adott arra is, hogy a fenti kérdésre is megpróbáljanak választ adni. A Szent Jobb orvosi szemmel című, a Vigiliában megjelent cikkében Bochkor utal arra, hogy az 1038 és 1083 között eltelt negyvenöt év elegendő idő volt István király holttestének teljes felbomlásához. Ezt a megállapítást támasztja alá a Hartvik-legenda is. Eszerint a márvány szarkofág rózsaszín lével volt tele, amely a talajvíz és a felbomló test nedveinek elegye lehetett. A jobb épségét valószínűleg annak köszönheti, hogy a kéz volt a hanyatt fekvő halott legmagasabban lévő testrésze. A koporsó fedele és a folyadékréteg között megrekedt meleg levegő hatására következhetett be a mumifikáció. Ez a jelenség délen, a meleg, száraz levegőnek kitett holttestek esetében – írja Bochkor – nem is olyan ritka dolog, mint a mi éghajlatunkon. Hasonló példa a brünni »száraz barátok« kolostora, amelynek mumifikálódott tetemeket őrző kriptája a cseh-morva város egyik fő látványossága. Az ereklyekutatás legújabb eredményeiről Szabó Géza kanonok, a Szent Jobb őre adott értékes információkat. Amint elmondta, az 1988-ban és 1999-ben lezajlott vizsgálatoknak elsősorban nem az volt a célja, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le, hanem hogy megállapítsák, nem fenyegeti-e a romlás veszélye az ereklyét. A résztvevők mindkét alkalommal részletes jegyzőkönyvet készítettek, amelyben aprólékosan rögzítették a tapasztalt állapotot. Szentágothai János professzor, az első vizsgálat vezetője szerint »a Szent Jobb a közepesnél csak valamivel kisebb férfikéznek a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája«. A professzor azt is megállapította, hogy a mutató- és a hüvelykujj hajlatának ívében ép hámszövet található. A második vizsgálat oka az volt, hogy Szabó Géza a kézhátról lehullott apró bőrdarabot vett észre a vörös bársony anyagon, amelyen a kéz nyugszik. Miután már közel volt a millenniumi év, melyben a Szent Jobb központi szerepet játszik, szükség volt az ereklyetartó ismételt felnyitására. Új lehetőséget adott az endoszkópos vizsgálat, amelynek segítségével a szakbizottság tagjai a tenyér belső felületének képét láthatták monitorra kivetítve. Mindezt videofelvételen rögzítették. A vizsgálat megnyugtató eredményt hozott. Az ereklye továbbra is olyan jó állapotban van, hogy tartósításához semmiféle preparálásra nincs szükség. Megállapították, hogy a Szent Jobbot nem balzsamozták, hanem természetes módon mumifikálódott. A jelenlegi állapot lényegében azonos a korábbi vizsgálatokban rögzítettekkel. Az ereklye szállításának tehát továbbra sincs akadálya. Idén augusztusban Székesfehérvárra, Esztergomba és Vácra viszik a Szent Jobbot. Augusztus 20-án Budapesten új útvonalon, a Parlament elé vonul a szokásos körmenet, ahol rövid időre egymás mellé kerül a Szent Jobb és a Szent Korona. A millenniumi év többi részében az ereklye a Szent István-bazilikában, a Magyarok Nagyasszonya-oltár előtt elhelyezve tekinthető meg, 2001. augusztus 20-áig. Ezután tér vissza állandó őrzési helyére, a Szent Jobb-kápolnába.” 