Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43571

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (II)

 

Kapuállító székelyek. Készen van faragása.

Alsó része a földbe kerül, mint a gabona ősszel.

De íme, ebből virág fakad, amely magasba tör fel

Szélben hajló indákkal, akár a búza szára.

Nap és hold ragyog, emberléptékű horizont

Épp a fejed fölött, sugarát szórja szinte,

Mit a mester faragott, becéző tenyérrel,

Melybe véső, ásónyél egyformán fér el

Életet farag, egyetlen öleléssel,

Mert itt mindenki ezermester. Érteni kell az élet

Ezerféle hajlását, a hajladozó búzaszárat,

Fenyők hajlását fönn, a havasokban.

Törzsükből szekérdeszka, bölcső és koporsó készül.

Érteni kell a fát, szélben a pattogását,

Érteni, mit télen a tűzben mesél.

Érteni kerékforgását az évszakoknak,

Lányderekak hajladozását, melyből az élet fakad.

Mert évszám is került a kapufára: egybekelésük éve

S a felirat: ha jó szándékkal jössz, ide bátran térj be.

S új életekre nyílik az ajtó, ha kitárul.

Szekerek gördülnek át rajta, egy-egy csomó

Illatos széna hullik az útra, búza pereg

S ha patakon kelnek át a szekerek,

Fény-küllőjük a tovafutó vízen remeg.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43570

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (I)

 

Faragott kapuk,

Mintha önmaguk

Lenne ez a megsötétedett

Írás és ékezet.

Mint idő-jelek,

Inda fut, szétoszolva,

Ahogy virágját szórja,

Szétoszlik napra, holdra,

Csillagra, földgolyóra,

Hegyre és folyóra,

Fényre és ködgomolyra.

Egyetlen mozdulattal

Megszületik a hajnal

S az alkonyat peregve

Hull fenyőrengetegre.

Sűrű ránccal bevésett

Arcok, reád néznek

Hajtások, megújulva

Borulnak a kapukra

Változó nemzedékek.

De itt örök az élet

S ami széthullt, egész lett,

Megváltó szenvedések.

Vihar és napfény verte,

Ezredévek szerelme,

Mint folyók, egybefutnak,

Némán is egyre zúgnak

S az életünket mintha

Ölelné napfény-inda.

Kapuk, mik egyre várnak

Megnyílnak, bébocsátnak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43569

Kozma László

 

 

ERDÉLYI NEVEK

 

Csudáló, Délhegy. Mint harang-nevek,

Kondulásuk szívemben remeg.

 

Mint ha vihar sóhajtása száll,

S harangzúgástól hangos a határ.

 

Veresbükk, Tisztás, Magos, Sikaszó

Jövőt jelent most a tiszta szó.

 

Libán, Cigánykő. Erdélyi nevek.

Őrizd meg, hogy megőrizzenek.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43568

Kozma László

 

 

NE KERÍTSD BE A KERTED!

 

Székelyudvarhely

 

Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.

Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.

Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,

Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.

És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,

Legyen pirosló ágad az erdő almafája.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43567

Kozma László

 

 

PILLANTÁSOK

 

Fogarasról messze látni,

Egészen a Hargitáig.

Hargitáról hogyha nézel,

Általlátsz egész Erdélyen.

Hegy élén a havasoknak

Pillantások találkoznak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43566

Kozma Andor

 

 

JÉZUS A VENDÉG

 

Szegény ember, csak napszámos,

Kis családja igen számos,

Nagy, keserves munkát végez,

Azután ül az ebédhez.

Koldus ebéd, őreá vall,

Híg leveske csak egy tállal,

Pléh kanál benn körös-körül –

Ennek csak az éhes örül.

 

Szegény ember, jámbor ember

Mindjárt neki látni nem mer,

Előbb halkan elrebegi,

Véle mondják a gyereki:

„Édes Jézus, légy vendégünk,

áldd meg, amit adtál nékünk!”

 

Jézus, fenn az örök fényben,

Kedvét leli a szegényben.

Hajt az esdő buzgó szóra,

Szerény, kedves meghivóra.

Veszi földi vándor képét,

A gunyhóig vonja léptét.

Bekopogtat: „szabad?” – tessék!

„Hej egy falat, beh jól esnék!”

 

Szegény ember és családja

Fáradt vándort jól ellátja.

„Hát bizony mi véknyan élünk.

Hanem azért egyél vélünk.”

Jézus is kap egy kanalat,

Jut rá sok lé, kevés falat.

A szegénység gyönge kosztját

Véle híven így megosztják.

 

S amint esznek, edegélnek,

Tessékelve a vendégnek,

Szól az asszony: „Apjuk lássa,

A leveske mily pompás ma!”

Szól az ember: „Bizony, anyjuk,

Ezt a levest itt nem hagyjuk!

Rég eszünk mi együtt ketten,

De ilyen jót még nem ettem.”

Szól egy kis lyány: „Édes szülém,

Éledek e levestül én,

Pedig gyönge beteg voltam,

Sorvadoztam, majd megholtam.”

Szól a fiuk: „Én is érzem,

Pezsdül tőle minden részem,

Szinte olyan erős vagyok,

Dolgozhatom, mint a nagyok.”

S mind a többi apróbb cseléd

Eldicséri eledelét:

Ilyet – nincs is ennek mása –

Nem főz a király szakácsa!

 

Áldott megelégedettség

Fogja itt el kiki testét –

S öreg, apró, mind a hányan,

Esznek boldogan, vidáman.

 

Hát a vendég?… Ül csak szépen

Szeliden a durva széken

S nézi biztatón mosolygva,

Milyen jó e jóknak dolga.

Feje körül szivárvány gyul,

Teste ködszövetté lágyul,

Megjelen egy fényes csillag

S Jézus elszáll, mint az illat.

 

Mire feltekint a jámbor

Boldog nép – már nincs a vándor.

Vajh’ ki volt ő, hova lett ő?

Vajjon jóizűt evett ő?...

A szivekre halkan száll a

Tiszta értés s zeng a hála:

Édes Jézus, Téged áldunk,

Te voltál ma vendég nálunk.

Te, ki jó szegénynek osztod

Életére a malasztot!

 

 

Új aranyhárfa [227-228.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43565

Kozma Andor

 

 

SZÉLCSÖND

 

Egy fodor se’ lebben

A csöndes tavon;

Csönd van a szivemben,

Nincs dal ajkamon.

 

Csillagok felettem,

Lenn is csillagok…

Én mindent feledtem,

Azt is, ki vagyok.

 

Feledtem, mit tűrtem,

Hány vihar űzött…

Lengek már az űrben

Csillagok között.

 

Ringok csillagfényben

Nesztelen vizen…

Hogy valaha éltem,

Már azt sem hiszem.

 

 

A századforduló köl-

tészete [251-252.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43564

Kozma Andor

 

 

ÉJI DAL

 

Holdas éjben elmerengek,

Elbolyongok egymagam.

Hallgatom a néma csendet,

Melynek annyi hangja van.

 

Ezüst fátyol, édes álom

Fed mezőt, erdőt, falut,

A madár is bokron, ágon

Rég elült már s elaludt.

 

Fű se berzeng, nincs fuvallat,

Meg se rezzen lomb, levél.

Minden alszik, minden hallgat,

Csak a méla csend zenél.

 

Lelkem száll a hanghullámok

Fel- s leringó tengerén,

Mélybe és magasba járok,

S nem igyekszem révbe én.

 

Künn a messze végtelenben

Leng a lelkem valahol –

S a csodás csend egyre szebben,

Édesebben zeng, dalol.

 

Nem kivánlak soha vissza

Éber, sokzajú világ!

Éjjel zengnek csak e tiszta,

Gyönyörű melódiák.

 

Honnan jönnek – ezt se kérdem,

Mikor minden elpihen,

Csak a tücskök vannak ébren,

Meg az én dalos szivem.

 

 

A századforduló köl-

tészete 247-248.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43563

Kozma Andor

 

 

ORGONAVIRÁGZÁS

 

Az orgonabokrok tegnap estről mára

Nagy hirtelenséggel virágba borúltak;

Szinte lila szinű lobogásra gyúltak –

S gomolyog a légben édes illat árja.

 

Virágzás, virágzás végtelenes végig.

Ameddig a szem ellát s azontúl is messze!

Mintha minden szinbe és illatba veszne

Az ég földre hajló piros pereméig.

 

Szerelem, szerelem, láthatatlan hulláma

Szivemet felkapja, ragadja, ringatja,

Virágok özönét langy szellő ingatja

S lepergő sziromnak se szeri, se száma.

 

S hervad, minden hervad nagy hirtelenséggel,

Vége van egyszerre a nagy virágzásnak.

Az orgonabokrok komoly zöldek másnap,

Lila lobogásuk egy nap alatt ég el.

 

És az elbüvölt szív hő szerelmi vágya? –

Hirtelen kigyúlás, hirtelen a vége,

Egy napig tart kéje, bája, üdvössége,

Mint a nyíló, hulló orgona virága.

 

 

A századforduló költészete [247.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43562

Kováts József

 

 

ET IN ARCADIA EGO

 

Árkadia szent telekén

          Boldog napokat élek én:

          Lizámmal a babérberek

          Zöld burokjába heverek.

 

Én őtet víg gondolatom

          Fátyolába burkózgatom.

          S érzésünk a lanthangtól vad-

          Almafa aljába olvad.

 

Valahányszor danolgattunk,

          Mindég tavasz nyílt alattunk,

          S ölelő karjaink alatt

          Vérünk mind a szívre szaladt.

 

Lizám mellye szép, mert tele-

          Holdat fest mindenkor e le;

          S ő engem hold világinál

          Fogva holdkórjává csinál.

 

Gondolatom fül nem hallott

          Szépségéről lantol dallott,

          Ott, ahol két fehér fácán

          Liheg a mellyek tornácán.

 

Eszem nélkül esek-kelek

          Bennetek, kedves kebelek!

          Zengj, énekek éneke, ím

          Most tobzódnak szerelmeim!

 

A rét lantom hangjára, lám!

          Milyen szépen lapul alám.

          Ni! virágos kis vidékem

          Küld mátkatálat énnékem.

 

Óh, engem most süllyesztettek

          Árnyéktokba, zöld ligetek!

          Bódítsatok s bájoljatok

          Agyon, kedves gondolatok!

 

Hogy a kevélyt lantolásom

          Tanyáján én hadd ne lássom;

          Hogy egy boldog Árkást senki

          Fia ne nevethessen ki.

 

Eddig is sebem violák

          Levelei orvosolák.

          Ha néha lantom húrja rétt,

          Megvígasztalt a buja rét.

 

Csak én a víg énekesek

          Méltó barátja lehessek,

          Akkor, urak! pompáitok

          Fényére nem hunyorítok. –

 

Altassatok, lelki ballon

          Fiai! engem víg dallon;

          Majd hajnalban kibeszélem,

          Mint bánt a lágy álom vélem.

 

Te ártatlan Hold! te pedig

          Hívd fel Múzsámat egedig,

          Hadd járhasson fel s alá lány-

          Ingbe fényed lajtorjáján.

 

Óh, majd egy csillagba bele-

          Fogódzván, hogy néz ide le?

          S ha virradtára visszajő,

          Hogy ámít majd; – mert dévaj ő.

 

 

Mesterkedők, 1807. április 1. [211-212.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43561

Kováts József

 

 

[VAN EGY ZÖLD POMPÁJÚ LIGET…]

 

Van egy zöld pompájú liget, mely a’ deli

      Természet balzsamos bársonyát viseli; –

      Itt kávé gyanánt a’ virág a’ reggeli

      Naptól fénylő édes harmat Nectárt nyeli.

 

Cseveg a’ piperés kartonba öltözött

      Dalos madár a’ zöld zománczú fák között

      ’S ha tükörbe nézett itt a’ nap, a’ gőz öt-

      Ágú érből halkkal felfelé költözött.

 

A’ nyalka plántának a’ méh conczertez e’

      Bársony’ kanapéra mely ledüledeze,

      ’S a’ karazirozó Zephyr’ szárnyas keze,

      Csók köztt, a’ lepkékre lágy szellőt legyeze.

 

Láttam, hogy itt egy oly szépség ideál a’

      Legméltóságosabb észt haladó gála-

      Díszben volt, a’ kinek gyönge haja szála

      Barna, vékony, puha selyem szálból álla.

 

Ha ezt a’ kötődő szellők’ tréfás nyája

      Néha lebegtetve gyöngén fujdogálja,

      Oly szag hull róla, a’ milyennel kinálja

      A’ derűlt eget a’ szagos Jáva’ tája.

 

A’ vidám természet, gyenge kezével e’

      Szép szűz táborhegyi hószín bőrire le-

      Enyvezett fekete pamutból két fele

      Rántott gyász szívárványt büszkén remekele.

 

Szűz orczaja bőri alatt a’ szeretet’

      Szemérmes tüze oly rózsás lobbot vetett,

      Mint mikor muselin födi a’ vérbe tett

      Pókhálóból készűlt piros öltözetet.

 

Elpirúlt, téjjel meglocsolt, ’s gyuladozott

      Ortzája’ szine is valamelly átkozott

      Buja pej rózsától titkon árnyékozott

      Fehér liliomtól hajnalban szármozott.

 

Oly öltözetben volt rózsával bészegett

      Szája, mint a’ nap az ő szent háta megett

      Levő estére a’ milyen tűz szőnyeget

      Ábrázoló piros láng fátyolt tereget.

 

Ni! Itt a’ szűz téj, – ott a’ csiga vér, – ah ni!

      Mely boszorkányozva tud andalítani!

      Ezt nézd! ezt! Niventi, úgy tudom’ hajdani

      Rosz állításodról hogy le fogsz mondani.

 

Bankrotál az ég! ’s elveszti kincseit, – ah!

      Mert minden szépséget erre gombolyíta!

      Angyalt imádhatna! – dicső angyalt! itt a’

      Hajdan borjút tisztelt rosz Izráelita.

 

Egy szóval, itt minden vonulatot ’s részet,

      Oly öszve illésbe tett a’ víg természet,

      Hogy azoknak a’ leggyönyörűbb egészet

      Tett egységöken csak szépség heverészett

 

 

1802. április 3.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43560

Kováts József

 

 

DAL (2.)

 

Kis virág! egy lassú szellet

      A’ minap hogy rád lehellett;

      Azonnal bársonnyal béllet

      Rózsás méhed terhessé lett.

 

Rajodra a’ Flóra’ keze

      Abroncsokat övedeze,

      ’S ezt egy kis fásliba ah beh

      Kegyetlenül polálá be!

 

Terhes vagy! ’s szép virágodnak

      Bimbócskái domborodnak,

      ’S feszes méhedet a’ bele

      Hullt mag feszíti kifele.

 

Burkozz ki, ’s bársonyt viselő

      Illatos rajod hozd elő,

      Ne légy tovább a’ kötözött

      Pólák’ köteléke között.

 

Méhedből rukkoljon ki a’

      Szép virágok’ kis úr-fia.

      Majd ezt a’ hajnal’ harmatja

      Édes tejével szoptatja.

 

Elővesz egy piros ecset’

      Latkájával festett csecset,

      ’S a’ mézt ennek szentek-szenti

      Rád reggelenként csöppenti.

 

Kis testedet kényes karja,

      Pirúlt fátyolba takarja,

      ’S a’ rád piperézett imeg’

      Gyolcsát balzsammal önti meg.

 

Ha előbukkansz, majd néked

      Lesz egy kis szép gőzkörnyéked,

      Piros ködöt izzadsz, mely a’

      Testednek lesz parapléja.

 

No frizúrozd fel hát saját

      Gyermekednek szagos haját,

      Az én Istenkém’ kebele

      Hagyd diszesebbűljön vele.

 

Erre nyalka rajod kölcsön

      Gyönyörűségeket töltsön,

      ’S rózsás homályt vessen rája

      Piros mántsétod’ hártyája.

 

Gyöngyös rojtod köztt ékesen

      Egy lassú szellő reszkessen

      Ha azt melye’ közepébe,

      A’ tejes völgybe teszi be.

 

 

1800. május 1.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43559

Kováts József

 

 

DAL (1.)

 

Nosza a’ hattyú-tollat

      Képező kacsók’

Hártyáján a’ patyolat-

      Színt áztassa csók!

Te vagy szépek’ szépe, ’s te

Rád rózsát a’ gyöngy este’

Ecsete Venus’ teste’

Véréből feste.

 

Melyed’ számhoz emeljed

      Hogy földön mennyen

Becses csókod ’s szent tejed

      Bele csöppenjen,

Ennek kies völgyébe

A’ havat, szűz’ tejébe

Szapúlt gyolcscsal fedé be

A’ dicső Hébe.

 

Jer oda hol a’ deli

      Rózsa’ szent gőzi

Az elpirúlt esteli

      Hajnalt kendőzi!

Itt a’ Zephyr’ lágy szele

Melyembe fújon bele,

’S tüzemet szelével e’

Csendesítse le.

 

Itt lábunk Jázon’ juha’

      Gyapját, ibolya’

Képében, a’ zöld ’s puha

      Fű köztt gázolja.

Oh szárnyas fattyu hess el!

Oh élve ne temess el!

Jaj szemérem felesel

Két szerelmessel!

 

 

1800. március 30.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43558

Kovácsy József

 

 

ZSONGÁK

 

(Tollas Tibornak)

 

Nézd, hogy ó-arannyá lett a nyár,

kifáradta magát a tavasz

egy bimbózó ölelkezésben,

a rések kényszegleteiben,

hol átveszi szerepét a gaz.

E fénybe ki lát könnycsepp nélkül,

ki gázol át titkai mélyén,

hol hallgat a csend meglapulva

sápadt tücskök horkolására;

a vízbe-mártott rímek szélén?!

 

Ki fog majd karjaiba szökni,

talán az Ősz, ha idegurul –

sejtelmét érzed, de kezét nem,

melege nincs és arca ködös

bár ringatja magát pimaszul. –

Gyors változattal kerget a szél

megsimogatva, csókot dobva,

elperelt szavaiddal játszva

megkísérli a lehetetlent;

mellédszegődve bízva, lopva.

 

Kirobban belőled az érzés

ezeregy kamaszos világa

mi átszövi éned mesékkel

rádterítve szűz ökörnyálát,

mint aki „nagy” szerepét játsza! –

Valahol nyújtottan zúg a dal,

lábad alatt megtorpan minden –

tompán peregve a Semmibe

térdelsz, hogy lássad a csodát;

mint átölel maga, az Isten! –

 

 

Arctalan titánok [385-386.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43557

Kovács Vilmos

 

 

VERECKE

 

Ez hát a hon... Ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.

S az út... kígyó vedlett bőre.

Hány népet vitt temetőre.

S hozott engem, ezer éve,

Árpád török szava, vére

bélyegével homlokomon...

 

Szerzett ellen, vesztett rokon

átka hull rám, mint a rontás.

Perli-e még ez hont más?

Fenyő sussan, lombja lebben:

besenyő-nyíl a mellemben,

szakadékok: szakadt sebek,

útpor-felleg: megy a sereg,

elmegy, s engem hagynak sírnak...

 

Ágyékomból most fák nyílnak,

fényes szemem kivirágzik,

szájam havas vihart habzik,

málló szirtbe temessetek,

fejem alatt korhadt nyereg,

két lábamnál lócsont sárgul –

ősi jognak bizonyságul,

mert ez az út, kígyó bőre,

s kit nem vitt már temetőre,

s ki tudja még, kit hoz erre,

menni vele ölre, perre.

 

 

Szétszaggatott ország, 1967 [135.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43556

Kovács Vilmos

 

 

VIHAR

 

Gomolyog az ég, mintha

lángolni akarna.

Tört gerincű háztetőn

megmozdul a szalma,

s nyugtalanul talpra áll

az út pora is lent.

Riadt hangú kisharang

békíti az istent.

A magasság reccsen, a

felhők megszakadnak,

megreszket a zárt ajtó,

elsárgul az ablak.

Mérföldjáró zivatar

csörtet át a kerten,

egy félvállú szilvafa

áll nyakatekerten,

zöld gyümölcsöt szüretel

a vihar a fáról,

mohos vályú víztükrét

rücsközi a zápor,

s esik, szakad, tajtékzik.

Körül minden füstöl,

csak egy négyszemű kis ház

fehérlik a füstből.

 

Bent a falon az időt

cipeli az óra.

 

Aztán a vén csűrtetőn

megszólal a gólya,

engesztelő hét színét

ívelgeti a nap,

lucskos szárnnyal a kotlós

a vihar után csap,

lábnyomait rajzolja

a sárba a csirke,

s mosolyog a karón egy

négerfejű szilke.

 

 

Testamentum [101-102.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43555

Kovács Vilmos

 

 

SZÍNEK

 

Hegyek: erdők tarka bodra,

egy patak kék üveg-fodra,

fenyőcserjék ó-zöld sávja,

pár tar dűlő, poros-sárga,

ráncos, barna sziklák szegte

szürke utak kígyóteste,

felhőmérte ég ezüstje,

apró házak lilás füstje,

piros tetők mosolygása,

égszín falak; bennük szűkre

szabott ablakszemek tükre,

s fáradt arcom szépült mása.

 

 

Testamentum [100.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43554

Kovács Vilmos

 

 

ÉBREDÉS

 

Isten óriási rostájából

az utolsó aranycsillag is kipereg.

Ablakod alatt nyöszörögve ébrednek

az utcán háló szelek.

Csukott pilládat rozsdás fénnyel

feszítik széjjel

s beköltöznek szemedbe az arcok, tárgyak.

Az ész, a szigorú főnök,

beosztott érzéseivel még nem tárgyal,

csak az első álmos gondolat

szólítgatja a tegnapi gondokat,

ennek, annak nevét feledve.

Párnádon lassan már szárad

álmaid szádból csurrant nedve,

s tudatod kapkodva hangolja

a kinti hangokra

idegeid ernyedt húrját.

Isten piros tintába mártja ujját

s rányomja az ég aljára.

Kész az írás: tied a nap.

Életed a sorsnak ajánlva

indulhatsz, vár a kitárult világ.

Az utcán mondod el reggeli imád:

egy jó szót, egy darab kenyeret

s az ámen előtt egy nevet.

 

A járdát fények öntik el.

S egy vállas gipszmaneken rád nevet.

 

 

Testamentum [62.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43553

Kovács Vilmos

 

 

A VÁROS ELALSZIK

 

A nap fáradt.

Alszik, hánykolódik nyugtalanul.

Szaggatott lehelete

megcsapja az útszéli fákat.

Felszisszennek a levelek,

s a vénebbje a porba hull.

 

A város belenyújtózkodik az estébe.

Zsibongó kőtestében

félbemaradt munka láza ég,

s meg-megvonaglik, mint mikor

pihenni térő gyárban

a kikapcsolt gépeket rázza még

megszakadt izmokkal az áram.

 

Az utcákon tarka lampionokat

gyújtott a kirakat.

Neon vibrál a bezárt boltokon,

mint barázdás homlokon

a kidagadt,

lüktető erek,

ha a sokára csukódó szemek

párás tükrében gond remeg.

 

Az utca még lélegzik, mozog, él.

Házak csituló zsongásával illan a szél.

Vörösen lobban egy transzparens tüze,

s idegesen mozdul rajta a szám,

hogy a hófehér

szavak értelmét összefűzze.

 

Az utca már pihenni akar.

Véknyuló füstjeleikkel a kémények

elfogyasztott vacsorák

engesztelő hírét küldik az égnek.

Bágyadt ablakszemek magyaráznak

valamit egymásnak,

s éjfélre talán összebékélnek

a szemközt álló házak.

 

 

Testamentum [58-59.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43552

Kovács Vilmos

 

 

RÖVID NYÁR VOLT, SÍRÓS

 

Rövid nyár volt, sírós. És hamar elszaladt.

Gyér bokrok tövében ősz szelek alszanak.

Reggel lomha ködöt hajtottak, s most fáradt

verejtékük őrzik fonnyadó fűszálak.

 

Még nyarat hazudva tüzel a szalvia.

Csupa láz s nem hiszi, hogy meg kell halnia.

Házak faláról az ősz nevetve rászól,

s lenget száz vadszőlőlevélből szőtt zászlót.

 

Rövid nyár volt, sírós, könnyet sírt hajadba,

és mi menekültünk előle szaladva:

kergetett bennünket egymástól a világ.

 

De nézd, most, hogy végre kínlódva, vergődve

mégis együtt értünk a könnytelen őszbe –

kacagva halnak meg a piros szalviák.

 

 

Testamentum [37.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43551

Kovács József

 

 

ANYAJEGYEM

 

Anyajegyem a nyelv:

anyám és népem nyelve,

kölyök ujjammal az anyaföldre

rajzolt szavak: mama, apa, haza,

első tanítóm szava, jövőmet féltő

édesanya mozdulata ahogyan a táblára

varázsolta: ház, iskola, kenyér, ruha,

ifjúságom borzas szavai, évszázadokig

rabláncon függő szavak, komoly férfiként

kimondott minden szavam: szabadság,

boldogság, béke, a szerelem meg az egek

oxigénkékje, és hindi-magyar arcomon

a kettéhasíthatatlan mosoly!

 

 

A mi nyelvünk, Népszabad-

ság, 1985. március 9. [281.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43550

Kovács István

 

 

TAMÁSI ÁRON

 

zuhanni készülő madár

 

csőrében fekete gyöngy

szivárvány a szárnya

eső előtti ég

eső után föld

a kalitkája

 

szállj tovább

 

harangszóra

sírodhoz ér

a templomnapóra

árnya

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

fekete ösvény

vezet

keresztfáról

a cserefára

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

apák sírkövei közt

hol aranyoltár a nap

házakba folynak

a vizes esték

galambdúcokba dől

a fagy

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

hegyek hidegén túl

a nyárba

 

szállj tovább

 

az embercsillagok

földi otthonába

 

 

Arcok és énekek [175.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43549

Kovács István

 

 

FELTÁMADÁS

 

Nem őriz Téged

tizenkét apostol

Van aki fél

van aki harminc pénzt kapott

 

A katona

fegyverét

páncélját nyújtja feléd

Öltsd magadra

hogy fölizzon

bordáid közt a lándzsa

Hajnali város

Hasadt falak

 

Tömjén-nehéz a pára

Üres kereszten

N.É.G.Y.

b

e

t

ű

 

 

Innen és túl

[486-487.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43548

Kovács István

 

 

ÉVSZAKVÁLTOZÁSOK

 

Izzadt tájon, mint iránytűk remegnek

az egymásra hajló elfáradt utak,

s míg a búza-nyárból a szemek elperegnek

ősszé növesztik mágnes-árnyukat.

 

Miért mutat szerte-szét irányuk?

Mit kötöznek az erővonalak?

Mért remegnek, mint elernyedő ágyúk?

az egymást taszító telek és nyarak.

 

Mint drótok tartják össze a cserépedény-Földet

a hosszúság- és szélesség-körök,

s az egymáshoz szorított összetört földrészek

résein a tél kihömpölyög.

 

Fagy-aknákat hengerget az árja

messze-közelgő tavaszok elé.

Évszakok – (az élet ár-apálya)

emelkednek múló év-holdak felé.

 

Egymásra-torlódott határok

robbannak szét, foltjain a Nap,

a szélbe-ragadó, ég-szívó hullámok,

ha letépi őket dühösen a part.

 

A végtelenig nőni vágyó számok,

a csatornák dús rácsaik alatt,

az utakat dajkáló ismeretlen árkok,

ha elönti őket a kátrány és iszap.

 

És beszappanozzák a hegyi legelőt

a sűrű esővel mászó fellegek,

hogy áthúzzák a hegyen az időt a percek,

az örökké forgó csöpp propellerek.

 

Én most a földre ráfekszem,

bűnétől feloldom.

Zsolozsmát mormolok érte –

mert ez a dolgom.

 

Nem húzódhatok föld alá,

mint az álcák, mint a halottak,

de velük vagyok, míg a tél

hordái el nem takarodnak.

 

Odalenn apró műhelyekben

röpcédula: friss lepke készül.

Fényesedik a még csupasz

zászlónyél: virággyökér,

s kitűzetik örökös ékül.

 

 

A kert öröme [114-115.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43547

Kovács Imre

 

 

ANYÁM

 

Beteg asszony volt anyám,

bánat ült a homlokán.

Szomorú, szép szeme volt,

nem ismerte a mosolyt.

 

Tíz év alatt öt gyerek.

Beteg testtel szülte meg.

Soha nem panaszkodott.

Soha nem kért, csak adott.

 

Keze bársony, szava méz.

A nehéz sem volt nehéz.

A sóhaja imádság.

Csak úgy sírt, hogy ne lássák.

 

Harminchat év kis idő.

Elhívta a temető.

Ha hordom a bajokat,

most is csak ő simogat.

 

 

Áldjad, lelkem az Urat [106.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43546

Kovács Imre

 

 

ELÉGIA, MELY IMÁDSÁG IS

 

Kár, hogy a hajnalok hűvösek máris.

Kár, hogy ily gyorsan elment a nyár is.

Lám, megrabolták a szőlőtőkét

és a fürtöket musttá törték.

 

Kár, hogy a must meg borrá erjed.

Kár, hogy kamasszá serdül a gyermek.

Anyaság vár a virágzó szűzre.

Kár az élő fát kivágni tűzre.

 

…Rohanó ember, bár ne rohannál!

Ha többet ígér is a LESZ a VAN-nál,

és ha a VAN jobb máris a VOLT-nál,

boldogabb lesz-e az élő a holtnál?

 

Ura a VOLT-nak, a LESZ-nek, a VAN-nak,

megáldod Te, akik nem rohannak.

Ostoros idő, lám, engem is kerget,

engedd meg, Uram, hogy maradjak gyermek!

 

Gyermeked, Uram, bár lázadó, mégis

hadd telepedjem a lábadhoz én is.

Rohanó idő, ha kifoszt, rettent,

add választanom az elvehetetlent!

 

 

Áldjad, lelkem az Urat [105.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43545

Kovács Imre

 

 

NÁLAM JÁRT A NAPSUGÁR

 

Szép télutója, február.

Ma nálam járt a Napsugár.

Megérdeklődte, hol lakom

és: beugrott az ablakon.

 

Boldogan fogtunk kezet

s kínáltam: foglalj helyet!

Szólt: nem lehet most, cimbora,

hisz ennyi dolgom még soha.

 

És hidd el, mind sürgős ügyek,

most ébrednek a fák, rügyek,

most vajúdik a hóvirág,

most kelnek majd a kislibák.

 

Csak beugrottam egy kicsit,

már megyek is… még hó van itt,

a réteken, a kert alatt…

Sok dolgom van… – és elszaladt.

 

 

Áldjad, lelkem az Urat [104.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43544

Kovács Imre

 

 

ÚJRA TAVASZ

 

Nézd, bujazöldek a jól kitelelt vetések.

Tavaszi maggal terhes újra a föld is.

Béke gépfegyverzajától hangos a gólyafészek.

Berettyó partján napról napra zöldebb a zöld is.

 

Túl a fasoron zetorok zenéje zümmög.

A kertész lányok amott nagyokat kacagnak.

Jön a déli vonat, pöfögéssel fújja a füstöt.

Tarkaruhás utasokkal rakva a sok vonatablak.

 

Szép a tavasz és holnap, holnapután még szebb lesz.

Tarka virág koszorúzza a karcsú mandulafákat.

Madarak nászos zajánál nincs, ugye, szebb nesz?

Jöjj, ha látni akarsz, most láthatsz újra csodákat!

 

Nézz fel az égre, hisz újra azurszín az ég is.

Látod-e, csüggedező, rohanó, zokogó, kacagó,

érdemes élni, a tarka virágban meggyűl a méz is,

röpköd a méh is, zeng a tavasz: Halihó!...

 

S ti, Nagyurak, Felelősök!? Az emberek élni akarnak!

Démoni terveiteknek nem vetnétek-e véget?...

Itt a tavasz, hát: süssön a nap és hulljon a harmat,

szűljön az asszony, nőjön a gyermek, éljen az élet!

 

 

Hortobágy mellyéke [154-155.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43543

Kovács György

 

 

BIZTATÓ

 

Ne restellj mindennap jobban szeretni,

hogy ne kószáljon vágyam tőled messze,

és szád jó ízét másban ne keresse:

– mert rajtad kívül nem lehet jó senki.

 

Ne bánd, ha néha nyűgölődő kedvvel

csupán hűs kezed kérem homlokomra,

s ne légy irigy a mindig-boldogokra:

– mert boldog az, ki engem nem ereszt el.

 

Más nem szerethet nálam szebben, jobban,

és egyszer még a nyűgeink leesnek,

s megmutatlak egy boldog nyári estnek:

– mindig szeress, amíg csak szíved dobban.

 

 

Békési vers [121.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43542

Kovács Gábor

 

 

MAJD FÚJ A SZÉL

 

Majd fúj a szél és lobog, leng a fű,

majd verdes a szív kismadár-szerű

verdeséssel, és tölcsérek forognak

tengermélyén egy forró torkolatnak.

 

Az lesz az ébredés, az egyszerű

ragyogásában végleges derű,

áldás, mit elnyernek az átkozottak

és szerelem, melytől az ég leroskad.

 

Majd fúj a szél keletről és nyugatról,

és a hegyek völgyekké lesznek akkor

és szörnyek lépnek ki az alkonyatból.

 

Majd fúj a szél észak és dél felől,

miközben lassan bezárul a kör

s a lét falán a végtelen betör.

 

 

Innen és túl [61.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!