'Hacsak magad nem válsz Istenné, Istent soha nem értheted meg. Mert az igazi Tudást csak a felismert Egység szülheti meg. Cseperedj fel határtalan méretűre, szabadulj meg a testedtől, emelkedj az Idő fölé, válj örökkévalóvá – akkor majd megérted Istent... Hidd, hogy számodra semmi sem lehetetlen, gondold meg halhatatlanságodat, fogd fel pillanat alatt az összes tudomány és művészet lényegét. Érj fel az elérhetetlen magasságokba, nyúlj le a legmélyebb mélységekig. Szívd magadba tűz és víz minden érzékelhető vonását, képzeld azt, hogy ott vagy egyszerre mindenütt, égben, földben, tengerben. Még meg sem születtél, és már meg is haltál. Ha mindezt egyszerre magadba fogadod, időt, teret, mennyiséget és minőséget, és mindezeknek okát, akkor talán megérted Istent.'
"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk."
Kívül-belül kénkövesen, bűzös orrfacsaró szellő, lengedez körbe a légben, a görény nagy keservére, az édes néha savanyú, borsosan-babszagú életben.
De jó ez-az illat nagyon, mi lengedez körbe a légben, mert veled együtt szagolom, és mert szeretlek nagyon, fingjunk hát együtt nagyokat, a borsosan-babszagú életben.
Mozdulatok sora életünk útján. Szívszorító emlékek – képekben villantva.
Bilincsbe verik szívünket, árnyékok és fények sora a sors ösvényein.
Mosolyok és fáradt szomorúság szeretteink arcán, melyet most szeretnénk lesimítani, örömmé változtatni, de tudjuk, mindezt már lehetetlen.
Régi történések. Újra fel-felcsendülő dallamok a végtelenből ... zongorafutamok. Szavakat keresve, gondolatainkat sorakoztatva fel, melyek érzéseinkbe fulladnak bele. Szárnyalás, zuhanás – hisz mindkettőből jutott mindőnknek. Boldogságmorzsák, melyeket elszórva rejtenek életünk - kis kertünk füvei között. Lassan kihunyó lángok és nincs már, aki újra szítsa, élessze a tüzet. Csak a remény apró fényei világolnak még.
Amint ballagok, kísérnek a fák, halk neszek, szellő suhogás, amott bólogat, egy koronás akác, bokrok sűrűjében, fácán dürög. Magamba mélyedek, ballagok tovább, nincsenek neszek nem kísérnek a fák, az árnyuk messze már, egy leszakadt, sugár még pásztázva, követ, de ö is, a múltba veszett már, mögöttem nincs, semmi, a hidak összedőltek. Könnyet sem ejtek, nincs miért. Amint ballagok, tovább, árnyékom mutatja, a jövőt, mi előttem áll.
Volt egyszer messzi földön egy gyönyörű, önálló, magabiztos hercegnő, aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn a kristálytiszta tó partján, környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy békát. A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta: - Oh csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak. Ha megcsókolnál,ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor, drágám, összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt, ahol főzhetnél, moshatnál Ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél. Aznap este, miközben a gyönyörű hercegnő könnyű vacsoraként fehérborban és enyhe hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt: - Én rohadtul nem így gondolom...
"Játék volt az élet, amelyben nyertem, de tudtam, hogy bármikor veszíthetek is. Ismertem a kockázatokat, benne volt a pakliban, számoltam vele és felkészültem rá. Nyugodtan mondhattam tósztot a kudarcaimra is, hiszen tudtam, legközelebb valószínűleg a sikert köszönthetem."
Beleszőttelek a lelkem selymébe az éjszaka hallgatag mélyében, éberen álmodva a mélységes csendben, a hold ezüstös sarlója fényében, csobogó neszekben a hűséges társam lettél a mélabús könnycseppek mellett, pitypangos álmaimban, a magányom selymébe beleszőve.
