A budapesti rakpartokba meg keresztény temető sírköveit építették be, meg töltötték fel a medret. A mostani Gesztenyéskert helyén lévő, felszámolt temető sírköveivel.
Mindazok állampolgárságot kaphatnak, akiket a náci időszakban üldöztek, illetve olyan személy egyenes ági leszármazottai, akik az adott időszakban üldöztetésnek voltak kitéve – írja a zsido.com. (Az osztrák jogszabály szövege itt olvasható.)
A jogosultak az eredeti állampolgárságukat is megtarthatják, amennyiben az adott állam törvényei a kettős állampolgárság fenntartására lehetőséget adnak. A jogosultak körét is kiterjesztették, mind időben, mind pedig térben és magát az üldöztetést is a korábbinál szélesebb értelemben használja az új törvény.
A térbeli kiterjesztés azt jelenti, hogy azok a személyek (illetve leszármazottaik) igényelhetik az állampolgárságot, akik a korábbi Osztrák-Magyar Monarchia területének polgárai voltak, vagy hontalan személyek, és elsődleges lakóhelyük Ausztria területén volt, ám az országot 1955. május 15-e előtt el kellett hagyniuk a náci üldöztetés, vagy annak fenyegető közelsége miatt.
Az állampolgárságot az üldözött személy minden egyenes ági leszármazottja megkaphatja.
Amit feltehetőleg erős izgalmi állapotban tettek!!!!! Mondjuk a halas kofa jelző találóbb, mert 1 zsidó nő sose aljasulna le ilyen módon, pláne a Parlamentben!!!!
– Alászógája, Hacsek úr! – Jó napot, Sajókám. – Mit habozik itten a Kádár asztalánál? – Nem habozok. Babozok. De régen ez is jobb volt. – Mert a Kádár alatt minden jobb volt, mi? – Minden nem volt jobb, de ez speciel jobb volt. Régen még ez is bors volt. – Agyára ment a menü, Hacsek? Mi az, hogy bors volt? – Bors volt, só lett… – Na, idefigyeljen, hagyjon engem a hülyeségivel, megvan nekem a magam baja. – Magának, Sajókám? Mi baja? – Péntekre vacsoravendégeket várok, kérem. Úgy tudják, én készítem a legjobb sóletet a városban. – Mindegyik ezt mondja… Pedig a Kádár… – Tudom, a Kádár alatt jobb volt. – Na, hol a legjobb a sólet maga szerint? – Szegény Singer úr Fülemüléje a füstös-összesült ízeivel, az újravirágzó Rosenstein aprószeműje, a Jiddise Mamma mia… – Mamma mia! – Ez a neve, Mamma mia, mit kell ezen csodálkozni? Mi maga, egy macesz huszár?! – Ha maga mondja… Inkább azt mondja meg, Sajó, kiket vár maga vendégségbe? Kik esznek a maga babjából? – A Weinbergerné, meg a Simekék. – Jaj, a szép Weinbergerné! Annak én is megkóstolnám a tréflijét! Maga meg csak babusgassa a Simeket! – Hallja ne malackodjon itt nekem, kérem! Inkább azt mondja meg, hova kapjak, mit olvassak hamarjában? – Babot akar főzni? – Babot, kérem! – Sok babot? – Sokat, kérem! – Talán az Elfújta a szélt… – Nagyon szellemes, Hacsek, de nekem vacsoravendégeim jönnek, nem érek rá itten viccelődni. – Tudom, a szép Weinbergerné. – Az mindegy, hogy szép vagy nem szép! – Dehogy mindegy, dehogy mindegy. – A lényeg, hogy nem babra megy a játék. – Mondok én magának egy tippet, Sajó. – Végre megjött az esze. Na, mondja már! – Csapja föl a Bächert. – Szegény Singer, szegény Bächer. „halottjaim is itt-ott, egyre többen” – Így megy ez, Sajókám. De azért csak csapja föl, ha komoly szakirodalmat akar. – Ne csigázzon, mit írt a jó Bächer, szegény? – Ő bizony tesz bele tréflit is, füstölt sódart, egyebet, attól lesz jó az íze. Anélkül csak olyan futottak még sólet lesz abból. És persze tesz bele kuglit is. – Ne hülyéskedjen velem, Hacsek, hát itt állok az idegösszeomlás szélén, és akkor maga kuglizik az idegeimmel? Sakk bábokat nem akar mindjárt a sóletbe süllyeszteni?! – Ki kéne próbálni, Sajókám, ki kéne próbálni. De fehéret, feketét, vegyesen, mint a babot! Csak úgy mutat! – Én, esküszöm, mindjárt fejbe kólintom magát ezzel a hokedlivel, ha nem hagyja abba az ökörködést! Hát mi az anyám kínja az a kugli? – Nem hallotta, hogy mi történt?! – Nem én, hát mi történt, az ég szentségére?! – „Elmegy a kugli egy este berúgni, de ő az a kugli ki nincs fából…” – Hagyjon nekem békét az Illéssel, inkább mondja meg, miért kell kuglit tenni a sóletbe? – Sajókám, a kugli az egy betét. – Alakul. Milyen betét? – Lúdtalp… – Könyörüljön rajtam, Hacsek, hát ott fogok lebőgni a Weinbergerné előtt. Egy szál kugliban. – Na, látja, most maga se a Simekéket mondta! Kérem, a kugli az libazsírból, tojásból, lisztből, kis paprikából-sóból összedolgozott tészta, szépen megpirul a sólet tetején. – Na, legalább a tetejéig eljutottunk. Mi kerül alulra? – Bab. – Ne mondja, tényleg? Hát, esküszöm, hülyén halok meg, ha nem mondja. Bab és kugli, ez a maga sóletje, Hacsek? – Na de ugye, milyen bab? Mert vegyesen kell azt beletenni, Sajó. – Mint a sakkfigurákat! – Kezdi kapiskálni. Szóval csinál egy kis hagymás-libazsíros paprikás alapot. Arra jön a bab. – És aztán??? – Itt eltérnek a nagy könyvek. Más ugye egy Fűszeres Eszter, meg egy Mautner Zsófi. – Tegnap utner te dön… Mindjárt bemondom a Fedák Sárit, ha nem mondja végig azt a nyomorult recipét, maga tökelütött anyaszomorító. – Ne kapja fel a vizet, főleg a bab alól ne, Sajó, ha jó sólettel akarja várni azokat a Simekéket. – Meg a Weinbergernét! – Nem én mondtam… Szóval, sül a maga hagymája, paprikás libazsírban. Jön rá a bab. – Vegyesen! – Csakis vegyesen! de áztassa be előtte egy éjjelre, ne legyen olyan száraz, mint a Simekné. – Na, hallja, marha, szégyellje most már magát! – Jól mondja! – Mit, az isten szerelmére? – Marhaszegy, az kell bele, füstölt. A sólet marhaszegyelje magát. És, tudja, a marha inni kíván! – Öntsem fel vízzel? – Úgy ám! És süllyessze bele a tojásait. – Csapok a szájára most már! Már megint a szép Weinbergernén jár az esze, maga ősz jampec?! – Most épp a Simeken… A lényeg, hogy pár alaposan megmosott tojást rejtsen bele a bab közé, hadd vegyék át a sólet ízét, amíg keményre főnek. De tudja mit, szereti a vaskos könyveket? – Mint az Elfújta a szél? Még egyszer nem dőlök be magának, maga csibész! – Mond az a név magának valamit, hogy Körner? – A világon semmit. Ő mondta, hogy ismer engem? – Egy Körner nevet azért illik ismerni. Ő írta a Kóstoló a múltból című könyvet. – Értse meg, nekem péntekre kell a recipe! Mindjárt itt hagyok csapot-babot és megyek főzni, nem beszélgetek magával! – Pedig ez a Körner még azt is megírja, hogy a sólet egyszerre teszi lehetővé, hogy szombaton meleg ételt együnk, oszt mégse gyújtsunk tüzet. – Ez nekem nem oldja meg a gondomat, értse meg, péntekre várom a vendégeket! – Mondja azt, hogy ötméteres körzetben szombat lett… – Hát én mindjárt kitekerem a nyakát! – Nagyon helyes! Nyak is kell bele, töltött libanyak. Körner azt írja halsli. De ha az nincs, jó a ganef. – Ganef?! – Ganef, vagy gombóc. Vagy akar hozzá csinálni töltött kiskét? – Az anyád úristenit, azt akarok csinálni. Hát mi az a kiske? – Ne idegeskedjen, Sajó, mondja rá egyszerűen, hogy derma. – Bánom is én most már! – Derma, vagy töltött tehén vékonybél. De nem tudta ezt Mehemed… – Na, adjon valami egyszerűbbet, Hacsek, hát csak nem adhatok töltött tehénbelet a vendégeimnek. – Nem, nem, maga tudja. Magához megy a szép Weinbergerné. – Meg a Simekék! – Meg a Simekék… Vegye elő a Váncsát, ne hallgasson másra. – Még egy sólet guru, hát ki tudja ezt követni? – Tudja mit mond a Váncsa a sóletről? – Mit, mondja, mit?! – Az égvilágon semmit. Meg se említi. – Úgy érti, két vaskos kötetben, amit sokan bibliaként forgatnak… – A Biblia tényleg két vaskos kötet, Sajó… – Ízlés dolga, Hacsek, ízlés dolga! – Ha csak az lenne… Na, de tudja mit mond az Ínyesmester, Magyar Elek sólet ügyben? – Gondolom hajszálra mint a Váncsa… – Nem egészen. Váncsa háromféle chilis babot is felsorol, sóletet egyet sem, az Ínyesmester viszont nem csak sóletet, még a ricsetet is szóba hozza. – Ricsetet? – Abban sok a gersli. – Na, hallja, ne halandzsázzon itt nekem! – Sajókám, le fog bukni sajnos a Weinbergerné előtt! Hát magának fogalma sincs erről a témáról. Maga még gyömbért is elfelejtene tenni a sóletjébe! – Gyömbért, hát azt meg minek? – Az íze miatt, Sajókám, csak az íze miatt! De mondok én magának valamit, mit csináljon, ha igazán jó sólettel akarja levenni a lábáról a Weinbergernét. – Meg a Simekéket! Mit csináljak, mondja, maga széllelbélelt lepkevadász?! – Rendelje meg a Kádártól!
– Emlékszik még, hol volt az a pont, ahol elege lett ebből a körből?
– Már a 2010-es választások előtt is írtam a HVG-re arról, hogy inkább a Fidesz lenne a pálya, később a még létező Népszabadságba, hogy nincs itt semmi baj. Az 2011-ben volt.
Azóta minden felkeményedett, az igaz, de továbbra is úgy gondolom, hogy nincs itt semmi baj.
A változást viszont nem a politika hozta, hanem az, hogy megnősültem és a fiam, Sámi megszületett. 32 éves voltam akkor. Korábban Toscanába mentünk nyáron, aztán rá kellett jönni, hogy kisbabával inkább egy nagy kert kell, meg közelebbi helyek. Így ismertem meg az Őrséget, például. Az ember megnősül, gyereke lesz, és elkezdenek mást jelenteni olyan fogalmak, amelyeket húsz éve olyan meghaladhatónak vélt. Család, például. Vagy: haza. A város, amelyben él. A négyzet, amelyet már említettem, Arany Pálmát nyert Cannes-ban. Nehéz volt végignéznem, de hihetetlen pontosan adja vissza mindazt, ami engem taszít és aminek elutasítása biztos, hogy belesodort abba a nemzeti szabadelvű konzervatizmusba, ahová megérkeztem.
