Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43579

Kölcsey Ferenc

 

 

A SZERETŐ

 

    Oh Lotti! Lotti, higyjed,

Édes szeretni!

Hát mért kerűlöd Ámor

Rózsa láncait?

Nem messze egy patakhoz

Űltem a minap,

A nimfák énekeltek,

Lopva hallgatám –

Mosolygva énekelték

Ámor hatalmát,

Ámornak élnek ők is,

S hordják láncait.

Óh a szelid kis Istent

Ki nem szeretné?

Nélkűle életünket

Ki boldogítná?

Gyötrődni édesen, és

Égni édesen,

Gond nélkül sírni, lánc közt

Nem lenni rabnak,

Ez sorsa annak, aki

Ámor barátja –

    Oh Lotti, Lotti higyjed,

Édes szeretni!

Hát mért kerűlöd Ámor

Rózsa láncait?

 

 

Berzsenyi Dániel és

Kölcsey Ferenc összes

költeményei, Debre-

cen, 1808 nyara [129.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43578

Kőhalmi Ildikó

 

 

PRELUDE

 

És újra meg újra szólítom őket.

Remegéseid csillagát.

Hullani, szállni,

köréd feszülni – parttalanul.

Belegyűrődni fénylő ráncaidba,

titokban mindent

zenévé tenni általad;

a Csöndet,

az Elérhetetlent,

a bőröd ívén elhajló Időt.

Maradj még!

Csak egy pillanat,

míg ujjaim árnyát formálom köréd.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43577

Kozma László

 

 

FOHÁSZ A CSÍKSOMLYÓI SZŰZANYÁHOZ

 

Szűz Mária, nézz Erdélyre

S akiért hullt Fiad vére

A szenvedő, szegény népre.

 

Nyisson kéklő pillantásod

Havas oltárán virágot

Mint lelkünkben imádságot.

 

Fenyveserdő csöndje zengi

Ne hagyd lelkünk ködbe veszni.

Dús virággal rétje hajtott,

Ragyogtassa fényes arcod.

 

 

101 vers és ének Csíksomlyóról [125.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43576

Kozma László

 

 

HARGITAI ALKONYAT

 

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

 

Sajátja a fény, mely rápereg,

Akár sorsának Nessus-inge,

Köpenyével egybeforr szinte.

Nem kölcsönfény a ragyogás csak,

Övé a vihar, amely rácsap.

Az őszi jaj, mikor a sorsát

Sötétlő fellegek sodorják.

És gyümölcsében szerteárad

Íze a piros áfonyának.

 

Az emberek, kik egykor éltek,

Akár fái a hegyvidéknek.

Övé a kín, mely egykor jajdult,

Falvak tüze, a tatártól dúlt.

Övé lángja a lármafáknak,

S a pünkösd-fénynek, mely kiárad.

 

Annyi öröm és annyi bánat,

Így nőtt hegye a Hargitának.

Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,

De minden csapástól megújul.

És úgy nő, egyre magasabbra,

Reménycsillag szikrázik rajta.

Mert zúzhatja szél az erdőket,

Minket a vihar le nem törhet.

A ködökben is ragyogóbbra

Fényesedik a népünk sorsa.

És százszor ad az, aki elvesz,

Ami leomlik, mégis hegy lesz.

Az alkonyatból dús verőfény,

Forrás fakad a szikla csöndjén.

Kövön is pár maroknyi földből

Sudáran fenyő zöldje tör föl.

 

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

És nő az árnyék – mind nagyobbra,

Akár létünk dimenziója.

S amit teszel vagy nem teszel meg,

Látszódik százezerszeresnek.

 

Hargitai alkonyat, mikor minden vérvörösre változik, és ebben a pirosságban

ott lobog a lármafák tüze, ott van az áfonya gyümölcsének pírossága és zamata,

felizzik a sorsunk, melyet vállalnunk kell, mely már nem kívülről szakad ránk,

hanem a mienk, amelyben eggyé válik táj és ember.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43575

Kozma László

 

 

CSILLAG A HARGITÁN

 

Így volt: mint a napvilágot,

Felkelni csillagot látott

Hargita alján a székely,

Növekedni szép reménnyel.

– Ni csak, milyen fénnyel teli,

Akárcsak a betlehemi!

Kiálltak mind megcsodálni,

Hittel a csillagot várni,

hogy egyre teljesedjék

Számukra is teljesebb lét.

Kapu ívére leszállott,

Mint a fényes faragások.

Hirdesse: „Ki belépsz itten,

Csillagával óv az Isten.

Jó szándékkal ha jössz, vándor,

Jut kenyérből, friss kalácsból.

De ha jó szándékod nincsen,

Ez a csillag eltérítsen.”

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43574

Kozma László

 

 

HAVASI GYOPÁR

 

A hegyekből hozzak-e neked

Fehér álmot, havasi gyopárt?

A sziklák között nyílik rengeteg.

 

A messze ködben kéklő csúcsokon

Fehér álom-felhő száll tovább

És napsugár-csók remeg búcsúzón.

 

És tüzes, fehér bimbók bomlanak,

Szél hozza a mesék illatát

És illat-tornyok földre omlanak.

 

Az égig érő, villogó mesék

Közül hoztam havasi gyopárt,

Fönn, a csúcson voltam versemért.

 

És zuhogtak a bűvös lavinák

A papírra. Dübörgő sorok.

Verset hoztam. Havasi gyopárt.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43573

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK ORBÁN BALÁZS SÍRJÁNÁL

 

Kezdet és vég, mely maga a kezdet.

Mert nincsen vég, csak újabb kezdeteknek

Kapuja, mely újabb kapukra tárul,

És fény ragyog a kapuk során túl.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43572

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (III)

 

Alkonyatban pirosló kapuk.

Aki belép, éjszakába jut.

De te, székely, csillagot faragj,

Sorsod fölött hogy ragyogjanak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43571

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (II)

 

Kapuállító székelyek. Készen van faragása.

Alsó része a földbe kerül, mint a gabona ősszel.

De íme, ebből virág fakad, amely magasba tör fel

Szélben hajló indákkal, akár a búza szára.

Nap és hold ragyog, emberléptékű horizont

Épp a fejed fölött, sugarát szórja szinte,

Mit a mester faragott, becéző tenyérrel,

Melybe véső, ásónyél egyformán fér el

Életet farag, egyetlen öleléssel,

Mert itt mindenki ezermester. Érteni kell az élet

Ezerféle hajlását, a hajladozó búzaszárat,

Fenyők hajlását fönn, a havasokban.

Törzsükből szekérdeszka, bölcső és koporsó készül.

Érteni kell a fát, szélben a pattogását,

Érteni, mit télen a tűzben mesél.

Érteni kerékforgását az évszakoknak,

Lányderekak hajladozását, melyből az élet fakad.

Mert évszám is került a kapufára: egybekelésük éve

S a felirat: ha jó szándékkal jössz, ide bátran térj be.

S új életekre nyílik az ajtó, ha kitárul.

Szekerek gördülnek át rajta, egy-egy csomó

Illatos széna hullik az útra, búza pereg

S ha patakon kelnek át a szekerek,

Fény-küllőjük a tovafutó vízen remeg.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43570

Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (I)

 

Faragott kapuk,

Mintha önmaguk

Lenne ez a megsötétedett

Írás és ékezet.

Mint idő-jelek,

Inda fut, szétoszolva,

Ahogy virágját szórja,

Szétoszlik napra, holdra,

Csillagra, földgolyóra,

Hegyre és folyóra,

Fényre és ködgomolyra.

Egyetlen mozdulattal

Megszületik a hajnal

S az alkonyat peregve

Hull fenyőrengetegre.

Sűrű ránccal bevésett

Arcok, reád néznek

Hajtások, megújulva

Borulnak a kapukra

Változó nemzedékek.

De itt örök az élet

S ami széthullt, egész lett,

Megváltó szenvedések.

Vihar és napfény verte,

Ezredévek szerelme,

Mint folyók, egybefutnak,

Némán is egyre zúgnak

S az életünket mintha

Ölelné napfény-inda.

Kapuk, mik egyre várnak

Megnyílnak, bébocsátnak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43569

Kozma László

 

 

ERDÉLYI NEVEK

 

Csudáló, Délhegy. Mint harang-nevek,

Kondulásuk szívemben remeg.

 

Mint ha vihar sóhajtása száll,

S harangzúgástól hangos a határ.

 

Veresbükk, Tisztás, Magos, Sikaszó

Jövőt jelent most a tiszta szó.

 

Libán, Cigánykő. Erdélyi nevek.

Őrizd meg, hogy megőrizzenek.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43568

Kozma László

 

 

NE KERÍTSD BE A KERTED!

 

Székelyudvarhely

 

Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.

Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.

Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,

Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.

És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,

Legyen pirosló ágad az erdő almafája.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43567

Kozma László

 

 

PILLANTÁSOK

 

Fogarasról messze látni,

Egészen a Hargitáig.

Hargitáról hogyha nézel,

Általlátsz egész Erdélyen.

Hegy élén a havasoknak

Pillantások találkoznak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43566

Kozma Andor

 

 

JÉZUS A VENDÉG

 

Szegény ember, csak napszámos,

Kis családja igen számos,

Nagy, keserves munkát végez,

Azután ül az ebédhez.

Koldus ebéd, őreá vall,

Híg leveske csak egy tállal,

Pléh kanál benn körös-körül –

Ennek csak az éhes örül.

 

Szegény ember, jámbor ember

Mindjárt neki látni nem mer,

Előbb halkan elrebegi,

Véle mondják a gyereki:

„Édes Jézus, légy vendégünk,

áldd meg, amit adtál nékünk!”

 

Jézus, fenn az örök fényben,

Kedvét leli a szegényben.

Hajt az esdő buzgó szóra,

Szerény, kedves meghivóra.

Veszi földi vándor képét,

A gunyhóig vonja léptét.

Bekopogtat: „szabad?” – tessék!

„Hej egy falat, beh jól esnék!”

 

Szegény ember és családja

Fáradt vándort jól ellátja.

„Hát bizony mi véknyan élünk.

Hanem azért egyél vélünk.”

Jézus is kap egy kanalat,

Jut rá sok lé, kevés falat.

A szegénység gyönge kosztját

Véle híven így megosztják.

 

S amint esznek, edegélnek,

Tessékelve a vendégnek,

Szól az asszony: „Apjuk lássa,

A leveske mily pompás ma!”

Szól az ember: „Bizony, anyjuk,

Ezt a levest itt nem hagyjuk!

Rég eszünk mi együtt ketten,

De ilyen jót még nem ettem.”

Szól egy kis lyány: „Édes szülém,

Éledek e levestül én,

Pedig gyönge beteg voltam,

Sorvadoztam, majd megholtam.”

Szól a fiuk: „Én is érzem,

Pezsdül tőle minden részem,

Szinte olyan erős vagyok,

Dolgozhatom, mint a nagyok.”

S mind a többi apróbb cseléd

Eldicséri eledelét:

Ilyet – nincs is ennek mása –

Nem főz a király szakácsa!

 

Áldott megelégedettség

Fogja itt el kiki testét –

S öreg, apró, mind a hányan,

Esznek boldogan, vidáman.

 

Hát a vendég?… Ül csak szépen

Szeliden a durva széken

S nézi biztatón mosolygva,

Milyen jó e jóknak dolga.

Feje körül szivárvány gyul,

Teste ködszövetté lágyul,

Megjelen egy fényes csillag

S Jézus elszáll, mint az illat.

 

Mire feltekint a jámbor

Boldog nép – már nincs a vándor.

Vajh’ ki volt ő, hova lett ő?

Vajjon jóizűt evett ő?...

A szivekre halkan száll a

Tiszta értés s zeng a hála:

Édes Jézus, Téged áldunk,

Te voltál ma vendég nálunk.

Te, ki jó szegénynek osztod

Életére a malasztot!

 

 

Új aranyhárfa [227-228.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43565

Kozma Andor

 

 

SZÉLCSÖND

 

Egy fodor se’ lebben

A csöndes tavon;

Csönd van a szivemben,

Nincs dal ajkamon.

 

Csillagok felettem,

Lenn is csillagok…

Én mindent feledtem,

Azt is, ki vagyok.

 

Feledtem, mit tűrtem,

Hány vihar űzött…

Lengek már az űrben

Csillagok között.

 

Ringok csillagfényben

Nesztelen vizen…

Hogy valaha éltem,

Már azt sem hiszem.

 

 

A századforduló köl-

tészete [251-252.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43564

Kozma Andor

 

 

ÉJI DAL

 

Holdas éjben elmerengek,

Elbolyongok egymagam.

Hallgatom a néma csendet,

Melynek annyi hangja van.

 

Ezüst fátyol, édes álom

Fed mezőt, erdőt, falut,

A madár is bokron, ágon

Rég elült már s elaludt.

 

Fű se berzeng, nincs fuvallat,

Meg se rezzen lomb, levél.

Minden alszik, minden hallgat,

Csak a méla csend zenél.

 

Lelkem száll a hanghullámok

Fel- s leringó tengerén,

Mélybe és magasba járok,

S nem igyekszem révbe én.

 

Künn a messze végtelenben

Leng a lelkem valahol –

S a csodás csend egyre szebben,

Édesebben zeng, dalol.

 

Nem kivánlak soha vissza

Éber, sokzajú világ!

Éjjel zengnek csak e tiszta,

Gyönyörű melódiák.

 

Honnan jönnek – ezt se kérdem,

Mikor minden elpihen,

Csak a tücskök vannak ébren,

Meg az én dalos szivem.

 

 

A századforduló köl-

tészete 247-248.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43563

Kozma Andor

 

 

ORGONAVIRÁGZÁS

 

Az orgonabokrok tegnap estről mára

Nagy hirtelenséggel virágba borúltak;

Szinte lila szinű lobogásra gyúltak –

S gomolyog a légben édes illat árja.

 

Virágzás, virágzás végtelenes végig.

Ameddig a szem ellát s azontúl is messze!

Mintha minden szinbe és illatba veszne

Az ég földre hajló piros pereméig.

 

Szerelem, szerelem, láthatatlan hulláma

Szivemet felkapja, ragadja, ringatja,

Virágok özönét langy szellő ingatja

S lepergő sziromnak se szeri, se száma.

 

S hervad, minden hervad nagy hirtelenséggel,

Vége van egyszerre a nagy virágzásnak.

Az orgonabokrok komoly zöldek másnap,

Lila lobogásuk egy nap alatt ég el.

 

És az elbüvölt szív hő szerelmi vágya? –

Hirtelen kigyúlás, hirtelen a vége,

Egy napig tart kéje, bája, üdvössége,

Mint a nyíló, hulló orgona virága.

 

 

A századforduló költészete [247.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43562

Kováts József

 

 

ET IN ARCADIA EGO

 

Árkadia szent telekén

          Boldog napokat élek én:

          Lizámmal a babérberek

          Zöld burokjába heverek.

 

Én őtet víg gondolatom

          Fátyolába burkózgatom.

          S érzésünk a lanthangtól vad-

          Almafa aljába olvad.

 

Valahányszor danolgattunk,

          Mindég tavasz nyílt alattunk,

          S ölelő karjaink alatt

          Vérünk mind a szívre szaladt.

 

Lizám mellye szép, mert tele-

          Holdat fest mindenkor e le;

          S ő engem hold világinál

          Fogva holdkórjává csinál.

 

Gondolatom fül nem hallott

          Szépségéről lantol dallott,

          Ott, ahol két fehér fácán

          Liheg a mellyek tornácán.

 

Eszem nélkül esek-kelek

          Bennetek, kedves kebelek!

          Zengj, énekek éneke, ím

          Most tobzódnak szerelmeim!

 

A rét lantom hangjára, lám!

          Milyen szépen lapul alám.

          Ni! virágos kis vidékem

          Küld mátkatálat énnékem.

 

Óh, engem most süllyesztettek

          Árnyéktokba, zöld ligetek!

          Bódítsatok s bájoljatok

          Agyon, kedves gondolatok!

 

Hogy a kevélyt lantolásom

          Tanyáján én hadd ne lássom;

          Hogy egy boldog Árkást senki

          Fia ne nevethessen ki.

 

Eddig is sebem violák

          Levelei orvosolák.

          Ha néha lantom húrja rétt,

          Megvígasztalt a buja rét.

 

Csak én a víg énekesek

          Méltó barátja lehessek,

          Akkor, urak! pompáitok

          Fényére nem hunyorítok. –

 

Altassatok, lelki ballon

          Fiai! engem víg dallon;

          Majd hajnalban kibeszélem,

          Mint bánt a lágy álom vélem.

 

Te ártatlan Hold! te pedig

          Hívd fel Múzsámat egedig,

          Hadd járhasson fel s alá lány-

          Ingbe fényed lajtorjáján.

 

Óh, majd egy csillagba bele-

          Fogódzván, hogy néz ide le?

          S ha virradtára visszajő,

          Hogy ámít majd; – mert dévaj ő.

 

 

Mesterkedők, 1807. április 1. [211-212.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43561

Kováts József

 

 

[VAN EGY ZÖLD POMPÁJÚ LIGET…]

 

Van egy zöld pompájú liget, mely a’ deli

      Természet balzsamos bársonyát viseli; –

      Itt kávé gyanánt a’ virág a’ reggeli

      Naptól fénylő édes harmat Nectárt nyeli.

 

Cseveg a’ piperés kartonba öltözött

      Dalos madár a’ zöld zománczú fák között

      ’S ha tükörbe nézett itt a’ nap, a’ gőz öt-

      Ágú érből halkkal felfelé költözött.

 

A’ nyalka plántának a’ méh conczertez e’

      Bársony’ kanapéra mely ledüledeze,

      ’S a’ karazirozó Zephyr’ szárnyas keze,

      Csók köztt, a’ lepkékre lágy szellőt legyeze.

 

Láttam, hogy itt egy oly szépség ideál a’

      Legméltóságosabb észt haladó gála-

      Díszben volt, a’ kinek gyönge haja szála

      Barna, vékony, puha selyem szálból álla.

 

Ha ezt a’ kötődő szellők’ tréfás nyája

      Néha lebegtetve gyöngén fujdogálja,

      Oly szag hull róla, a’ milyennel kinálja

      A’ derűlt eget a’ szagos Jáva’ tája.

 

A’ vidám természet, gyenge kezével e’

      Szép szűz táborhegyi hószín bőrire le-

      Enyvezett fekete pamutból két fele

      Rántott gyász szívárványt büszkén remekele.

 

Szűz orczaja bőri alatt a’ szeretet’

      Szemérmes tüze oly rózsás lobbot vetett,

      Mint mikor muselin födi a’ vérbe tett

      Pókhálóból készűlt piros öltözetet.

 

Elpirúlt, téjjel meglocsolt, ’s gyuladozott

      Ortzája’ szine is valamelly átkozott

      Buja pej rózsától titkon árnyékozott

      Fehér liliomtól hajnalban szármozott.

 

Oly öltözetben volt rózsával bészegett

      Szája, mint a’ nap az ő szent háta megett

      Levő estére a’ milyen tűz szőnyeget

      Ábrázoló piros láng fátyolt tereget.

 

Ni! Itt a’ szűz téj, – ott a’ csiga vér, – ah ni!

      Mely boszorkányozva tud andalítani!

      Ezt nézd! ezt! Niventi, úgy tudom’ hajdani

      Rosz állításodról hogy le fogsz mondani.

 

Bankrotál az ég! ’s elveszti kincseit, – ah!

      Mert minden szépséget erre gombolyíta!

      Angyalt imádhatna! – dicső angyalt! itt a’

      Hajdan borjút tisztelt rosz Izráelita.

 

Egy szóval, itt minden vonulatot ’s részet,

      Oly öszve illésbe tett a’ víg természet,

      Hogy azoknak a’ leggyönyörűbb egészet

      Tett egységöken csak szépség heverészett

 

 

1802. április 3.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43560

Kováts József

 

 

DAL (2.)

 

Kis virág! egy lassú szellet

      A’ minap hogy rád lehellett;

      Azonnal bársonnyal béllet

      Rózsás méhed terhessé lett.

 

Rajodra a’ Flóra’ keze

      Abroncsokat övedeze,

      ’S ezt egy kis fásliba ah beh

      Kegyetlenül polálá be!

 

Terhes vagy! ’s szép virágodnak

      Bimbócskái domborodnak,

      ’S feszes méhedet a’ bele

      Hullt mag feszíti kifele.

 

Burkozz ki, ’s bársonyt viselő

      Illatos rajod hozd elő,

      Ne légy tovább a’ kötözött

      Pólák’ köteléke között.

 

Méhedből rukkoljon ki a’

      Szép virágok’ kis úr-fia.

      Majd ezt a’ hajnal’ harmatja

      Édes tejével szoptatja.

 

Elővesz egy piros ecset’

      Latkájával festett csecset,

      ’S a’ mézt ennek szentek-szenti

      Rád reggelenként csöppenti.

 

Kis testedet kényes karja,

      Pirúlt fátyolba takarja,

      ’S a’ rád piperézett imeg’

      Gyolcsát balzsammal önti meg.

 

Ha előbukkansz, majd néked

      Lesz egy kis szép gőzkörnyéked,

      Piros ködöt izzadsz, mely a’

      Testednek lesz parapléja.

 

No frizúrozd fel hát saját

      Gyermekednek szagos haját,

      Az én Istenkém’ kebele

      Hagyd diszesebbűljön vele.

 

Erre nyalka rajod kölcsön

      Gyönyörűségeket töltsön,

      ’S rózsás homályt vessen rája

      Piros mántsétod’ hártyája.

 

Gyöngyös rojtod köztt ékesen

      Egy lassú szellő reszkessen

      Ha azt melye’ közepébe,

      A’ tejes völgybe teszi be.

 

 

1800. május 1.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43559

Kováts József

 

 

DAL (1.)

 

Nosza a’ hattyú-tollat

      Képező kacsók’

Hártyáján a’ patyolat-

      Színt áztassa csók!

Te vagy szépek’ szépe, ’s te

Rád rózsát a’ gyöngy este’

Ecsete Venus’ teste’

Véréből feste.

 

Melyed’ számhoz emeljed

      Hogy földön mennyen

Becses csókod ’s szent tejed

      Bele csöppenjen,

Ennek kies völgyébe

A’ havat, szűz’ tejébe

Szapúlt gyolcscsal fedé be

A’ dicső Hébe.

 

Jer oda hol a’ deli

      Rózsa’ szent gőzi

Az elpirúlt esteli

      Hajnalt kendőzi!

Itt a’ Zephyr’ lágy szele

Melyembe fújon bele,

’S tüzemet szelével e’

Csendesítse le.

 

Itt lábunk Jázon’ juha’

      Gyapját, ibolya’

Képében, a’ zöld ’s puha

      Fű köztt gázolja.

Oh szárnyas fattyu hess el!

Oh élve ne temess el!

Jaj szemérem felesel

Két szerelmessel!

 

 

1800. március 30.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43558

Kovácsy József

 

 

ZSONGÁK

 

(Tollas Tibornak)

 

Nézd, hogy ó-arannyá lett a nyár,

kifáradta magát a tavasz

egy bimbózó ölelkezésben,

a rések kényszegleteiben,

hol átveszi szerepét a gaz.

E fénybe ki lát könnycsepp nélkül,

ki gázol át titkai mélyén,

hol hallgat a csend meglapulva

sápadt tücskök horkolására;

a vízbe-mártott rímek szélén?!

 

Ki fog majd karjaiba szökni,

talán az Ősz, ha idegurul –

sejtelmét érzed, de kezét nem,

melege nincs és arca ködös

bár ringatja magát pimaszul. –

Gyors változattal kerget a szél

megsimogatva, csókot dobva,

elperelt szavaiddal játszva

megkísérli a lehetetlent;

mellédszegődve bízva, lopva.

 

Kirobban belőled az érzés

ezeregy kamaszos világa

mi átszövi éned mesékkel

rádterítve szűz ökörnyálát,

mint aki „nagy” szerepét játsza! –

Valahol nyújtottan zúg a dal,

lábad alatt megtorpan minden –

tompán peregve a Semmibe

térdelsz, hogy lássad a csodát;

mint átölel maga, az Isten! –

 

 

Arctalan titánok [385-386.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43557

Kovács Vilmos

 

 

VERECKE

 

Ez hát a hon... Ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.

S az út... kígyó vedlett bőre.

Hány népet vitt temetőre.

S hozott engem, ezer éve,

Árpád török szava, vére

bélyegével homlokomon...

 

Szerzett ellen, vesztett rokon

átka hull rám, mint a rontás.

Perli-e még ez hont más?

Fenyő sussan, lombja lebben:

besenyő-nyíl a mellemben,

szakadékok: szakadt sebek,

útpor-felleg: megy a sereg,

elmegy, s engem hagynak sírnak...

 

Ágyékomból most fák nyílnak,

fényes szemem kivirágzik,

szájam havas vihart habzik,

málló szirtbe temessetek,

fejem alatt korhadt nyereg,

két lábamnál lócsont sárgul –

ősi jognak bizonyságul,

mert ez az út, kígyó bőre,

s kit nem vitt már temetőre,

s ki tudja még, kit hoz erre,

menni vele ölre, perre.

 

 

Szétszaggatott ország, 1967 [135.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43556

Kovács Vilmos

 

 

VIHAR

 

Gomolyog az ég, mintha

lángolni akarna.

Tört gerincű háztetőn

megmozdul a szalma,

s nyugtalanul talpra áll

az út pora is lent.

Riadt hangú kisharang

békíti az istent.

A magasság reccsen, a

felhők megszakadnak,

megreszket a zárt ajtó,

elsárgul az ablak.

Mérföldjáró zivatar

csörtet át a kerten,

egy félvállú szilvafa

áll nyakatekerten,

zöld gyümölcsöt szüretel

a vihar a fáról,

mohos vályú víztükrét

rücsközi a zápor,

s esik, szakad, tajtékzik.

Körül minden füstöl,

csak egy négyszemű kis ház

fehérlik a füstből.

 

Bent a falon az időt

cipeli az óra.

 

Aztán a vén csűrtetőn

megszólal a gólya,

engesztelő hét színét

ívelgeti a nap,

lucskos szárnnyal a kotlós

a vihar után csap,

lábnyomait rajzolja

a sárba a csirke,

s mosolyog a karón egy

négerfejű szilke.

 

 

Testamentum [101-102.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43555

Kovács Vilmos

 

 

SZÍNEK

 

Hegyek: erdők tarka bodra,

egy patak kék üveg-fodra,

fenyőcserjék ó-zöld sávja,

pár tar dűlő, poros-sárga,

ráncos, barna sziklák szegte

szürke utak kígyóteste,

felhőmérte ég ezüstje,

apró házak lilás füstje,

piros tetők mosolygása,

égszín falak; bennük szűkre

szabott ablakszemek tükre,

s fáradt arcom szépült mása.

 

 

Testamentum [100.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43554

Kovács Vilmos

 

 

ÉBREDÉS

 

Isten óriási rostájából

az utolsó aranycsillag is kipereg.

Ablakod alatt nyöszörögve ébrednek

az utcán háló szelek.

Csukott pilládat rozsdás fénnyel

feszítik széjjel

s beköltöznek szemedbe az arcok, tárgyak.

Az ész, a szigorú főnök,

beosztott érzéseivel még nem tárgyal,

csak az első álmos gondolat

szólítgatja a tegnapi gondokat,

ennek, annak nevét feledve.

Párnádon lassan már szárad

álmaid szádból csurrant nedve,

s tudatod kapkodva hangolja

a kinti hangokra

idegeid ernyedt húrját.

Isten piros tintába mártja ujját

s rányomja az ég aljára.

Kész az írás: tied a nap.

Életed a sorsnak ajánlva

indulhatsz, vár a kitárult világ.

Az utcán mondod el reggeli imád:

egy jó szót, egy darab kenyeret

s az ámen előtt egy nevet.

 

A járdát fények öntik el.

S egy vállas gipszmaneken rád nevet.

 

 

Testamentum [62.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43553

Kovács Vilmos

 

 

A VÁROS ELALSZIK

 

A nap fáradt.

Alszik, hánykolódik nyugtalanul.

Szaggatott lehelete

megcsapja az útszéli fákat.

Felszisszennek a levelek,

s a vénebbje a porba hull.

 

A város belenyújtózkodik az estébe.

Zsibongó kőtestében

félbemaradt munka láza ég,

s meg-megvonaglik, mint mikor

pihenni térő gyárban

a kikapcsolt gépeket rázza még

megszakadt izmokkal az áram.

 

Az utcákon tarka lampionokat

gyújtott a kirakat.

Neon vibrál a bezárt boltokon,

mint barázdás homlokon

a kidagadt,

lüktető erek,

ha a sokára csukódó szemek

párás tükrében gond remeg.

 

Az utca még lélegzik, mozog, él.

Házak csituló zsongásával illan a szél.

Vörösen lobban egy transzparens tüze,

s idegesen mozdul rajta a szám,

hogy a hófehér

szavak értelmét összefűzze.

 

Az utca már pihenni akar.

Véknyuló füstjeleikkel a kémények

elfogyasztott vacsorák

engesztelő hírét küldik az égnek.

Bágyadt ablakszemek magyaráznak

valamit egymásnak,

s éjfélre talán összebékélnek

a szemközt álló házak.

 

 

Testamentum [58-59.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43552

Kovács Vilmos

 

 

RÖVID NYÁR VOLT, SÍRÓS

 

Rövid nyár volt, sírós. És hamar elszaladt.

Gyér bokrok tövében ősz szelek alszanak.

Reggel lomha ködöt hajtottak, s most fáradt

verejtékük őrzik fonnyadó fűszálak.

 

Még nyarat hazudva tüzel a szalvia.

Csupa láz s nem hiszi, hogy meg kell halnia.

Házak faláról az ősz nevetve rászól,

s lenget száz vadszőlőlevélből szőtt zászlót.

 

Rövid nyár volt, sírós, könnyet sírt hajadba,

és mi menekültünk előle szaladva:

kergetett bennünket egymástól a világ.

 

De nézd, most, hogy végre kínlódva, vergődve

mégis együtt értünk a könnytelen őszbe –

kacagva halnak meg a piros szalviák.

 

 

Testamentum [37.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43551

Kovács József

 

 

ANYAJEGYEM

 

Anyajegyem a nyelv:

anyám és népem nyelve,

kölyök ujjammal az anyaföldre

rajzolt szavak: mama, apa, haza,

első tanítóm szava, jövőmet féltő

édesanya mozdulata ahogyan a táblára

varázsolta: ház, iskola, kenyér, ruha,

ifjúságom borzas szavai, évszázadokig

rabláncon függő szavak, komoly férfiként

kimondott minden szavam: szabadság,

boldogság, béke, a szerelem meg az egek

oxigénkékje, és hindi-magyar arcomon

a kettéhasíthatatlan mosoly!

 

 

A mi nyelvünk, Népszabad-

ság, 1985. március 9. [281.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43550

Kovács István

 

 

TAMÁSI ÁRON

 

zuhanni készülő madár

 

csőrében fekete gyöngy

szivárvány a szárnya

eső előtti ég

eső után föld

a kalitkája

 

szállj tovább

 

harangszóra

sírodhoz ér

a templomnapóra

árnya

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

fekete ösvény

vezet

keresztfáról

a cserefára

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

apák sírkövei közt

hol aranyoltár a nap

házakba folynak

a vizes esték

galambdúcokba dől

a fagy

 

szállj tovább

zuhanni készülő madár

 

hegyek hidegén túl

a nyárba

 

szállj tovább

 

az embercsillagok

földi otthonába

 

 

Arcok és énekek [175.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!