"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Vannak nők, akik egy életen által Kísérnek minket szomorú varázzsal, Mint hidegfényű, messze csillagok Örvények közt a gazdátlan hajót.
Nők, akik mindig, mindig velünk vannak, Fanyarbús illatát az új tavasznak ők küldik és az őszirózsa gyászát, Gyötörnek mély emlékek távolán át.
És vannak nők ó legyenek áldottak! Akik nekünk az élet bája voltak. Pillangói a gyászövezte kertnek, Virágai az eltűnt kertnek, Virágai az eltűnt édeneknek.
Akik bársony szemükkel simogatnak, Vagy selymét adták ránk finom szavaknak S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, Vagy márciusi reggel ragyogása!
Van, aki tévedésből jő e földre És itt mindvégig idegen marad, Szeret kisétálni a temetőbe És várják őt egy másik csillagon, Magányosan kószál és eltünődve, Szívében a titok s a fájdalom Az emberek között
Segítségre van szükségem. Juhász Gyula Szerelem c. versét szeretném meghallgatni. A neten van-e erre lehetőség? Aki hozzáértőbb, mint én, kérem mihamarabb segítsen meg egy, vagy több linkkel. Köszönöm, minden jót Nektek!
Zaratusztra ormok, Nem kelletek már, Ólmos gondot hordok, Mindig velem jár. Nem von már a tető, Jobb lenne pihenni, Gyűlik ráncra redő, Jobb volna a semmi!
Csak egy kis oázis, Oda hajt a vágy, Ha szűk, ha parányi Egy kis rózsaágy. Semmit se kérdezni, Mert nincs felelet, Gond nélkül evezni Mélységek felett!
A nappal fényében, zajában Elődöng árva egymagában A lelkem, tévedt jövevény, Oly idegen nekem a hajsza, A szívemet dalokra ajzva Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott, Olyan kedves, kámzsás barátok A barna árnyékok nekem, A messze menteket idézik, A múlt szelíden iderémlik És földereng az életem.
Te vagy szívemnek legrégibb szerelme, Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk, Hányszor álltam partodnál énekelve, Míg benned ringott a magyar világ, A csillogó ég és a szőke fűzfák, A fűzfán varjú, felleg az egen. Nem hiányzik-e néked egy letűnt láng, Egy kihúnyt nap, az én tekintetem?
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
Őt dalolom: hozzája mennek Minden fejedelmek. Őt akarom: neki adóznak A jók és a rosszak. Őt keresem: hozzá sietnek, Akik eltévednek. Őt szeretem: ott rám akadna És meglátna Anna És látná: mélyén az időnek Múlt és jövendőnek És túl az életen, halálon Életem ő s - halálom!
Szeretlek téged, te szép, bús, Te szőke, te jó, te Jézus, Szívemben emlékül élnek Holdfényes hegyi beszédek, Genezáreti álmok, Patyolat szűzi virágok! De jaj, fekete miséken Fonnyadt el kikeleti ékem És vágyak torán virrasztva, Fáradt vagyok a vigaszra. Szívemben árván, sántán Gyászindulót hegedül a Sátán
