És már itt kitünik, hogy ez egy Bragg-diffrakció. Ugyanis a foton félhullámhoszát is lehet így számolni.
d=h/(p2(e)-p1(e))/2
A különbség a kettes osztó, és a sin fi. Az első azért van, mert egy hullámhosszra két hullám-sűrűsödés esik, a második pedig a 4d hullámok térbeli metszete miatt kell.
Mint lentebb már olvasható volt, a De Broglie hullámhossz az elektron valódi 4dimenziós hullámhosszának csak a térbeli metszete.
Az foton energiája minden esetben két energia különbségéből adódik ki. Ez annyit jelent, hogy a beérkező és a kilépő hullám interferál, ami egy lebegésként jelentkezik. Ennek a lebegésnek az energiája a két foton energiájának a különbsége.
A belépő és kilépő elektron-hullámra ugyan ez a szabály vonatkozik.
Miért felismerhetetlen első látásra a Bragg-diffrakció?
Nos, ami a (275) levezetését illeti, egy idealizált esetet mutat. Csa az elektron-hullám hajlik el egy fényhullámon.
Egyértelmű, ilyen a valóságban nincs. Mindenki ismeri a Thomson és a Compton scattering leírást. A foton mindig meglökődik, és hogy ez még átláthatatlanabb legyen, a többi térirányba is szór az eltérülő részecske-sugár.
Ezek a hatások újabb termeket adnak az egyenletekhez, de a fenti kisérleteket leíró egyenletekben sok hasonlóság mutatkozik a Bragg képlettel, Ezek módosult diffrakciós egyenletek.
A diffrakciós ábra jól mutatja, ahogy az elhajlott sugarak a középponttól egy adott szög N szeresével térülnek el. A sugarak egyetlen pontból indulnak ki.
Ha a kép egy téridő ábra térbeli metszete lenne, akkor a sugarak meredeksége egyre nagyobb, ami egy adott sebesség N szeresét adja. A pontok a világvonal meredekségétől függő sebességgel távolodnak a középponttól, ami az eredeti sugár sebessége. A széttartási szög attól a rácstávolságtól függ, ami a diffrakciót okozta. Ha ez egy elektromágneses hullám volt, akkor annak a hullámhosszától függ.
H a fény rácstávolsága nagyobb mint az elektron hullámhossza, akkor a rácstávolság növelésével a széttartás egyre kisebb lesz. Ez megfelel annak, hogy a hosszabb hullámhosszú fény energiája kisebb. Kevésbé téríti el az elektront.
Nézhetjük a dolgot egy másik oldalról is. A tömegnövekedés az elektron hullámhosszával fordítottan arányos. Ahogy növekszik az elektron tömege, úgy egyre kevésbé fog eltérülni ugyanazon a fényrácson. Ennek oka a ismét a diffrakció törvényszerűségeiben keresendő. Ugyanarra a rácsra egy rövidebb hullámhossz kisebb eltérülést ad. Ezért bontja a CD lemez csíkjai a fényt összetevőire.
Mindig az számít, hogy a két hullámhossz aránya mekkora. Minél nagyobb a különbség, annál kevésbé térül el a sugár. Ez mindig érvényes, ha a rácstávolság nagyobb a hullámhossznál. Amikor egyenlővé válnak, az eltérülési szög extrém értékeket vesz fel. Ez az a tartomány, ahol fotonokból elektron-pozitron párok keletkeznek.
Arról nem is beszélve, hogy a pontos diffrakciós kép nem ismert.
Amit Garrett ábrázolt, az csak egy közelítő vázlata ennek a rendszernek. A fizikában ismert néhány szög, pédául a weak mixing angle vagy a Gell-Mann–Okubo mass-mixing angle, de ezek nem biztos hogy elegendőek a megoldáshoz.
Ha nem, akkor az univerzum több dimenziós. Fogalmam sincs, hol vannak ezek a dimenziók, és miért. De ha az E8 ráhúzható az univerzum ismert részecskéire, akkor ez az egész részecske-sereg egy multidimenziós diffrakció eredménye.
Akkor léteznek olyan dimenziók, amelyek a különféle töltéseknek feleltethetőek meg, és egyéb kvantumfizikai tulajdonságoknak. Ezek a tulajdonságok kvantáltak, mivel a diffrakció szöge mindig a rácsállandótól és a beeső hullámhossztól függ. A dimenzió/tulajdonság megjelenése egy adott részecskénél attól függ, hogy milyen szögben törik meg a sugár az adott dimenzió fele. Valószínű hogy csak egyféle hullámhossz létezik, egyféle "részecske". Bár mint lentebb olvasható, ez nem igazán nevezhető részecskének.
A rács, amin létrejön ez a diffrakció, talán a vákuum. De a többi hullám mindig szerepet játszik egy másik hullám törésekor. A részecskék átalakulása egymásba pontos szabályokat követ. A vákuum önmagában nem elég ehhez a folyamathoz.
A részecskék nyugalmi tömege talán kiszámítható a fentiek ismeretében. Bár én nem válalkoznék kiszámolni, hihetetlenül összetett a diffrakciós kép.
Én anyaghullámokról beszélek, amelyek egymáson elhajlanak. Ezekkel az anyaghullámokkal számol a kvantummechanika.
Téridőben olyan sugarakat alkotnak, mint a lézerek a térben. A számítások halálpontos egyezést mutatnak a Bragg-refrakció és az elektromágneses hatás, azaz az elektron-foton scattering közt.
Az elektronágneses erő egy Bragg-refrakció.
Nem nagyon tudok mit kezdeni a fejtegetéseddel. A gravitációs hullámokat nem hiszem hogy valaha kimutatják. A relativitás ismeretében ennyit tudok mondani erről most.
Talán majd egyszer folytatjuk. Most nincs több mondandóm a fizikáról.
Csak annyit még, hogy ha valaki nagyon ragaszkodik egy látszólag logikátlan gondolathoz, az nem véletlen. Iszugyinak igaza volt, Nincs foton. A rossz hírem az, hogy elektron sincs. Ezt nem akartam az ő fórumára beírni, de ez van,
Ezek mind csak az éter hullámainak konstruktív interferencia helyei.
Kedves voooone! A fejtegetéseidből engem az időszál, idősugár kifejezés magyarázata érdekelt, amit válaszul írtál elfogadtam. A kérdésemre, hogy távolságnak tekinthető-e az idő, nem válaszoltál. A tisztán hullámtanra épülő megközelítés hogyan számol a gravitációval, amikor még a gravitációs hullámokat sem tudjuk detektálni, nemhogy a téridő-hullámokat?
Sokan félnek a világ hullám-leírásától, mert a determináltságot vélik benne látni.
Ha minden hullám minden esetben lineáris szuperpozicióban lenne, akkor beszélhetnénk a világ determináltságáról. Akkor a hullámok csupán átmennének egymáson, és így építenék ki a konstruktív interferencia helyeket.
Csakhogy ez így nem mindig igaz. Amikor az egyik hullám egy rács, akkor nem tisztán lineáris szuperpozició van, hanem az egyik hullám hat a másikra. Ez teljesen egyenrangú helyzet a kvantummehcanikával. Valójában ez a kvantumok világa. Ezt írja le a Schrödinger egyenlet, a Dirac egyenlet, és sorolhatnám még a többit.
Amit kapunk ezekből az egyenletekből, tisztán valószínűségek, de hát mit is kezdjen a fizika egy mérhetetlen hullámmal?
Számolni lehet ezekkel a hullámokkal, és a kapott eredmény sokkal pontosabb, mint amit bármelyik más megközelítéssel kapnánk.
Remélem lesz olyan kisérleti mérési eredmény, amit majd csak és kizárólag a Diffrakciós-elmélettel lehet majd magyarázni.
Ne haragudj, de maradjunk a témánál. Ne értem merre mész és miért.
A 4 dimenziós hullámvektorok nem ismeretlenek a fizikában. Minden olyan hullám-leírás, ami összhangban van a relativitással, ilyen 4d hullám-vektorokat használ. Amit leírtam, abban annyi az údonság, hogy megmutatja az elektromágneses kölcsönhatás pontos mechanizmusát. Bár az ismert "modern" fizika egyenleteit átnézve rájön az ember, hogy eddig is az volt leírva az orrunk előtt, amit itt felvázoltam.
Az egész "modern" fizika alapja nem más, mint klasszikus hullámtan.
Most jön majd a régi duma, hogy dehát az operatorok, meg a valószínűség. Dehát ezek mind visszavezethetőek közönséges hullámokra. A Schrödinger-megközelítés ezt teszi.A "hullámfüggvény-összeomlása" nem más, mint a hullámokból felépülő 4d sugár "újragenerálása" egy másik hullámon. egy rácson.
Az, hogy egy lézerfényhez hasonló sugár hogyan jön létre hullámok szuperpoziciójaként, pontosan ismert.
Annyit kell csak tenni, hogy a "fénysugarat" időben vesszük fel. Ekkor a "fénysugár", ami az elektronnál a valószínűségi amplitudóval helyettesítendő, a térben egy határozott helyet fog elfoglalni, ami mozogni fog. A "fénysugár" téridőbeli szöge azonos a térbeli metszetének a sebességével.
Mivel a Bragg-diffrackciónál egy adott rácstávolságnál a beeső fénysugarak egy adott szög n-szeresével szóródnak, ezért ez téridőben megfele annak, hogy egy adott hullámhosszú "fotonrács" egy adott impulzus n szeresével szórja meg az elektron-hullámot. Az elektron-hullám "lézerfényt". Azért írom így, mert most nem egyszerűen a térbeli elektronhullámra gondolok, hanem a téridőben mozgó, koncentrált hullámra. Az ezt felépítő elemi hullámok a téridőben mindenfele haladnak, pont úgy a hogy a lézerfényt felépítő térbeli hullámok a térben mindenfele mozogva építik fel a vonalszerű konstruktív interferenciahelyet.
A hullámfizika ismererete nélkül ez üres szöveg. Annak ismeretében egy gyönyörű magyarázat a kvantumokra.
A létrejött fény időben és térben koherens, a lézer által kibocsátott hullámok fázisa a sugár minden keresztmetszeténél azonos.
A lézernyaláb keskeny és nagyon kis széttartású nyaláb. A lézerfény nagyrészt párhuzamos fénysugarakból áll, nagyon kis szóródási szöggel. Ezzel nagy energiasűrűség érhető el szűk sugárban, nagy távolságokban is.
A lézerek energiája kis térrészben koncentrálódik, a lézerfény teljesítménysűrűsége a megszokott fényforrásokénak sokszorosa lehet.
A lézer által kibocsátott hullámok mágneses mezejének iránya állandó.
A lézerek fénye egyszínű. A lézersugár egy olyan elektromágneses hullám, amely közel egyetlen hullámhosszú összetevőből áll.
Ezt most módosítsunk annyiban, hogy az elektronról beszélünk. A sugár "iránya" pedig téridőbeli, tehát térben csak a metszetét látjuk, ami egy gömbszerű valami. Interferenciánál, lásd atommag körüli gerjesztett állapot, egy összetett téridő-interferenciakép térbeli metszetét látjuk.
Az idősugár elnevezés rossz. Ez egy lézerfényhez hasonló koncentrált téridő hullám, amiről írtam. Nem távolságról van itt szó.
Nem köpködés, kérdés hozzád a Prohardver fórumról idézek. „A részecskék felírhatóak tehát egy olyan idősugárként, amit elemi hullámok építenek fel.” Az lenne a kérdésem, hogy az idősugár definícióját meg tudnád-e adni? Például egy időszál hossza, vagy egy sík időkör sugara, vagy egy időgömb sugara? Netán a téridő fénykúp alkotójának hossza?
Mindig azt hittem, hogy amikor majd megértem az egészet, fantasztikus érzés lesz. De most csak mosolygok.
Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt először szimuláltam hullámok interferenciáját, és megértettem működésük mikéntjét, az volt az igazán nagy felismerés. Amire most rájöttem, csak annyi, hogy én már évek óta ismerem a lényeget.
"miért nem kell a foton hullámhosszát sin45-el szorozni,"?
Minél egyszerűbb a megoldás, annál nehezebb rájönni. A téridő természetesen nem egy egyszerre létező valami, hiába így ábrázoljuk. A fényhullám csak a jelenben létezik, teljesen értelmetlen úgy számolni vele, hogy a rács a téridőben van. A foton-rács a jelenben van. Igy nem csoda, hogy a térbeli hullámhossza a rácstávolság, vagyis ennek a fele.
Az elektron-hullám ezen a rácson törik meg. Mostmár a levezetés minden részlete passzol. Most lehet kezdeni a köpködést.
A törés létrejön 45 fok feletti szögekre is, ami a valóságban fénysebességnél nagyobb sebességet adna. Ez nem lehetséges, tehát valami miatt nem jön létre ilyen szögű törés.
Erre az egyik megoldás ugyan az, mint a sin45-ra. A fénysebességnél a téridőbeli mozgás nem 45-fokos, hanem 90. Ez a megoldás csúnya, és még több érthetetlen dolgot szül.
A másik véglet, hogy az időkoordinátát nem cdt adja, a hanem egy jóval nagyobb szorzó. Ez sem problémamentes megoldás.
A legegyszerűbb kiollózni a fénysebesség feletti téridőt. Igy megoldódik mindkét probléma.
Számomra ezek már érdektelen részletek, amit kerestem, megtaláltam. Az egész több, mint meggyőző.
A sugár eltérülésének a mértéke fordítottan arányos a "foton-rács" hullámhosszával, ami viszont fordítottan arányos a "foton" energiájával. Ezekből egyértelműen adódik, hogy az eltérülés mértéke az energia n-szerese.
De mindez következik a Bragg-egyenlőségből. nl=2dsinfi
Lehetne még faragni, hogy miért nem kell a foton hullámhosszát sin45-el szorozni, ahogy az elektronét sinfi-vel.
Nos, erre több alternatív magyarázatot is lehet találni, inkább nem fárasztok senkit, /már ha még jár erre valaki./
Nagyon érdekes, ahogy a rács tulajdonságait változtatva változik az eltérülés minősége. Egy folytonos vonalakból álló rács legtöbbször csak egyetlen irányba töri meg a sugara, míg egy pontokból álló rács több irányba szór egyszerre. A törési szög mindig a beeső sugár irányához adódik, ami téridőben egy sebességváltozást ad.
Figyelemre méltó még az első eset amplitudó-változása is. Nem hírtelen megy át nfi szögből (n+1)fi szögbe, hanem előszőr csökken az amplitudója, míg a másik sugáré fokozatosan nő.
Ebben a modelben az elektron egy lézernyalábhoz hasonló hullámsokaság, de az irányultsága nem térbeli, hanem téridőbeli. Igy ebből a téridő-sugárból térben mindig egy részecskéhez hasonló metszetet kapunk, aminek az átmérője a hullámhosszal arányos. /legalább akkora./
A sugarak találkozásakor pillanatszerű eltérülés történik. A két hullám jó behatárolható időintervallumon belül eltéríti egymást. Ez ismét ismerős a kvantumok világából.
Ez a részecskejelleg nyílván akkor dominál, ha a két hullámhossz közel esik egymáshoz. Ahogy az egyik hullámhossz nagyobb lesz, a részecskejelleg lassan eltünik. A hullám egyszerre több másik hullámmal lép kapcsolatba, kaotikussá és követhetetlenné válik a folyamat.
