Keresés

Nemere István: A bosszú (Tvr-hét 1997/32)

Bart Kossek tipikus aktakukac volt. Az igazi fajtából. Naphosszat ki sem
mozdult az irodából, reggeltől estig a négy fal között lélegezte be a port, és
alázatosan várta a parancsot. Itt mégiscsak ő volt az úr. Kilométernyi
polcrendszerben éldegélt. A számítógépek alkalmazása előtti időből sok tízezer
akta maradt fenn; a hivatal működéséhez gyakran volt szükség régi adatra is.
Biller úr, Bart főnöke nemegyszer bejelentette már: számítógépre viszik a régi
aktákat. Nagy munka lesz, és drága is. Akkor aztán kidobhatják a sok papírt és
vele Bartot is. Biller nem titkolta, hogy utálja Bartot. Naponta legalább
egyszer bejött a fenti karzatra, és onnan sorolta az utasításait. Sohasem
telefonált, inkább személyesen jött. Élvezte, hogy pocskondiázhatja az idősödő
férfit. És hogy ezt büntetlenül megteheti, mert Bartnak nincs senkije. A cégnél
sem állnak ki mellette. Kit érdekel a magányos aktakukac sorsa?
Most is ez történt. Bart az aktákat rendezgette, amikor a galérián felpattant
az ajtó. Csillant Biller szemüvege és fogsora. Mert a főnök dühösen
vicsorított:
- Mi van a 2114-essel, Bart? Maga nyomorult tetű, nem tud gyorsabban
dolgozni? Mert ha nem, kirúgom, de úgy... Maga törpe víziló! - Jót nevetett a
viccén.
- Igenis, uram! Itt van! Máris kész! - Bart felkapta az aktát, és rohant fel
a nyikorgó falépcsőn. Utálta önmagát ezért a megalázkodásért. A legszívesebben
megölte volna a főnökét. Aki bezzeg jól látta a sápadt arcát, a visszafojtott
dühtől rángatózó szemét, és tovább szidta:
- Maga ostoba vakond, fejletlen hüllő! - Becsapta az ajtót, és elment. Bart
lefelé jött, és dühöngött. A pokolba a főnökkel! De szívesen elintézné Billert!
Valami megreccsent a lába alatt. Elkapta a korlátot. Éppen jókor. A falépcső
egyik deszkája eltörött. Bart kis híján elesett, szerencsére fogta a korlátot.
Így is majdnem lezuhant...

Ült a lépcsőn, nézte a deszkát. Bárki láthatja, hogy már kiszolgálta az idejét.
A belseje elkorhadt. Bart óvatosan alányúlt, megemelte. A rozsdás, öreg szög
akkor mondott búcsút a tartógerendának. Leesett az iroda padlójára. Bart nem
ment utána. Jobb lesz így. Visszaigazította a korhadt deszkát. Nem látszott
rajta a törés, ha jól felnyomta alulról. Óvatosan a következő fokra lépett, és
lement. Az agya sebesen dolgozott. A főnök hamarosan visszahozza az aktát.
Biztosan lejön hogy összeszidhassa.
Így is lett. Biller megtorpant a karzaton, a korláttól üvöltött:
- Bart, maga vén bakkecske!
- Bakkecske volt az apád - felelte Bart tisztán, érthetően. - Ha ugyan volt
apád egyáltalán!
- Tessék? - Biller azt hitte, rosszul hallotta.
- Te vagy a törpe víziló és a nyomorult hüllő, Biller! - Bart föl sem állt az
asztaltól.
- Bart! - ordította Biller, és elindult a lépcső felé.
- Nem félek tőled, te meztelen csiga! - közölte Bart hihetetlen nyugalommal.
Mindent egy lapra tett fel. Ha Biller nem arra a fokra lép, neki vége. Az
életben eddig még nem volt szerencséje. Talán most majd lesz.

Biller dühtől lila arccal rohant le. Bart hallotta a reccsenést, majd a
kiáltást és a robajt. Biller lezuhant: furcsán kitekert testtel nyúlt el a
lépcső alján. Vége lett, örökre. Bart nem sietett riadót fújni. A szakértők
úgyis megállapítják, hogy a lépcső deszkája korhadt volt. Baleset történt. Ami
ellen még az irodafőnök sincs biztosítva.

Nemere István: Boldog fehérség (Tvr-hét 1998/40)

A világ tökéletesen fehér volt. A hegyek csúcsa párába burkolózott. Anne és
Rex bármerre nézett, csak havat látott. Vakító fehér takaró fedte a domboldalt.
Mögötte meredeken magasodott a Yong-csúcs. A hatalmas hótömegből itt-ott
fagyott szikla állt ki. Az éjszakai hideg szél sok kis jégszobrot formázott, és
a nappali enyhülés sem olvasztotta meg.
A táj tökéletességét csak két dupla vonal törte meg - a két síelő ide vezető
nyoma. Anne kipirulva nézte a tájat. Hát feljutottak ide! A menedékházban
töltötték az éjszakát; a gondnok nem nagyon örült, amikor reggel közölték vele,
feljönnek a Yongra. "Veszélyes az ilyenkor" - mormolta. Rex otthagyta, nem
bírta az ilyen alakokat. Csak legyintett rá, nem vesztegette az idejét. Anne
viszont szeretett beszélgetni az emberekkel.
És most itt voltak. Feszültség lapult bennük. Nem ok nélkül. A táj fenséges
volt, de belső világuk valósággal szétrobbant. Anne harmincéves volt. Nem szép,
de gazdag. Rex ezért vette feleségül három évvel ezelőtt. És Anne tudta ezt.
Sőt többet is tudott.
Rex a zsebében a pisztolyt markolta. Halványan érezte, hogy valami nincs
rendben.
Anne-ból furcsa, addig nem érzett sugárzás áradt feléje. De a férfi azt
hitte, saját izgalma fűti az agyát. A szíve egyre gyorsabban dobogott.
Anne továbbsiklott. A hersegő hó máskor megnyugtatta, most azonban egész
idegrendszerével érezte: figyelnie kell. Még száz méter! Indulás előtt Anne
végighallgatta a bőbeszédű gondnokot, és nem bánta meg.
A Yong-csúcs most északra volt tőlük. Anne a karórájába épített iránytűre
pillantott. Igen, jó helyen vannak. Rex utánasiklott, de aztán félkört írt le,
vagy húsz méterre a feleségétől. Anne közben helyezkedett, és legyőzve
félelmét, odaszólt:
- No, lesiklunk?
Rex elővette a pisztolyt a zsebéből. Anne szeme kitágult...
- Isten veled, Anne!
Anne torka elszorult. Pedig felkészült rá. Rex már hetek óta furcsán
viselkedett. És mielőtt otthon, a városban beszálltak volna a kocsiba, Anne
észrevette, hogy a férfi a táskájába tette a pisztolyát is... Nem volt kétsége,
mit tervez. Még jó, hogy fél órával a hegyekbe indulás előtt sikerült elugrania
a boltba...
Rex már nem habozott. A feleségére emelte a fegyvert. Még csodálkozott, hogy
az asszony nem szól, csak néz. Nem hisztériázik, nem próbál menekülni...
Anne lassan arca, feje elé emelte mindkét karját. Érezte a ruha feszülését,
és hirtelen megnyugodott. Még fordult is a lécekkel, és kissé lehajolt.
Rex lőtt.
Anne eldőlt a hóban.
A férfi még mindig mozdulatlanul állt. A külvilág zaja csak késéssel hatolt
az agyába. Valami reccsent mögötte, surranó zaj közeledett, lassan dübörgéssé
változott. Nehézkesen megfordult a sítalpakkal. Nem látta, hogy Anne guggolva
siklik lefelé, oldalazva távolodik a Yong-csúcstól. Rex szeme kerekre tágult.
Feléje száguldott a hegycsúcs!
Csak pillanatnyi késéssel értette meg: nem a hegy indult el, csak a hótömeg.
Lavina! De az a pillanat sokat jelentett. Az életet. A halált. A hatalmas
hógörgeteg vagy száz méter szélesen indult a lejtő felé, úgy gördült rá a
férfira. Rex rémülten próbált oldalra siklani, de a lefelé zuhanó-görgő réteg
egyetlen másodperc alatt megvastagodott, maga alá gyűrte, elsodorta, lenyelte.
Anne oldalra siklott, lélegzetét is visszatartva lökdöste magát előre.
Elöntötte a verejték, amikor a lejtő szélén megfordult. A piros sapkát már nem
látta. Kis híján őt is elérte a lavina széle. Hihetetlen volt a látvány -
hófehér tengerár zúdult a mélybe, dübörgött a föld és a hegy...
Anne lihegett. Fájt az egyik bordája. A frissiben vásárolt golyóálló mellény
súlya is nehezítette a mozgását.
Rex... Igen. Megszűnt hát a félelem. Itt maradt egyedül. A vagyon és az
életbiztositás már csak az övé, pedig semmit sem tett érte. Legfeljebb annyit,
hogy végighallgatta a menedékház gondnokát, aki arról mesélt, mennyire
veszélyes a Yong-csúcs alatt síelni. Az évnek ebben a részében elég egyetlen
hangos kiáltás, és lezuhan a meredek hegyoldalon felgyűlt hó.
"Kiáltás? A lövés annál is hangosabb!" - vélte Anne, és vissza se nézve
indult a lejtőn. A menedékházhoz érve sírnia kell majd és kiabálnia. "A
férjemet elsodorta a lavina!" De még ráér. Előfordult, hogy néhány áldozat még
pár óra múlva is életben volt a hó alatt. Hát ez most nem fog előfordulni.
Csöppet sem kell sietnie! Így hát Anne lassan, élvezettel siklott a gyönyörű,
tökéletes, boldog fehérségben.

Nemere István: Csattan a bilincs (Tvr-hét 1999/04)

Palmer kilépett a kocsiból. A repülőtér forgalma elkábította. Rengetegen
nyüzsögtek itt, mindenki állandó mozgásban volt... Palmer nem szerette a
tömeget. Egy pillantást vetett az órájára, majd az érkezést jelző táblára.
Éppen jókor jött. Átvágott a hallon, és máris az egyik ajtó előtt állt. A
fegyveres őr kérdőn ránézett. Palmer felmutatta diplomataútlevelét, az ajtó
kinyílt.
Már jól ismerte a tranzit váróteremhez vezető utat. A folyosón hangosan
felnevetett. Milyen remek is a módszer! Így biztosan eljut az áru a
címzettekhez. És nem lehet lebukni. A diplomatáknak mindent szabad, senki nem
állíthatja meg őket.
Zavartalanul bejutott a tranzitváróba. A futár - szintén diplomata - már ott
ült az egyik fotelban. A lábánál kis fémbőrönd. Palmer jól ismerte a férfit.
Ebben a hónapban már háromszor találkoztak. Zseniális a rendszer. A futár
egyenesen Kolumbiából jön. Hivatalosan diplomáciai postát, levelet, iratot
szállít a külügyminisztériumba. Ott nem sejtik, hogy útközben "elhagyja" egyik
poggyászát. A diplomáciai futárok kézipoggyászát nem teszik be a repülő
csomagterébe, beszálláskor sem világíthatják át. Így aztán a hat kiló kokain
minden alkalommal akadálytalanul jut el Dél-Amerikától idáig.
- Minden oké? - kérdezte a futár.
- Persze. A főnök nem üzent valamit?
- Semmit. Nagyon elégedett. Megvan a pénz?
Palmer vastag borítékot vett elő, és átadta. A futár bele sem nézett, zsebre
vágta. Körülöttük fáradt utasok, átszállás miatt izguló külföldiek ültek.
Palmer egy perccel később már kifelé tartott a tranzitváróból, és folyamatosan
örült. A hülye zsaruknak fogalmuk sincs, és nem is lehet a trükkjéről.
Zseniális!
A hallban fehér kiskutya szegődött hozzá. Palmer nem látta a gazdáját. Az eb
a lába mellett szaladt, és a férfi nadrágját szaglászta.
- Kotródj innen! - mordult rá a diplomata. Körülnézett. Kié lehet a kis
csavargó? Az állat megszagolta a bőröndöt, aztán felágaskodott. Két mellső lába
végigszánkázott a férfi lábán. Az eb okos szemét Pahner arcára függesztette, és
kétszer vakkantott.
- A fenébe, tűnés innen! - Palmer továbbhaladt a kijárat felé. A kutya
kitartóan követte. Az üvegajtón túl Palmer behunyta a szemét, rácsapott az erős
napfény.
És három férfi. Körbevették, de olyan diszkréten, hogy más nem figyelt fel a
jelenetre.
- Rendőrség - mutatott igazolványt az egyik. Idősebb volt Palmernél, és a
tekintete nagyon szigorú.
- De kérem...! Én diplomata vagyok! - háborodott fel Palmer. A gyomra görcsbe
rándult, iménti jókedve nyomtalanul elszállt.
- Csak volt, uram. Aki kábítószert csempész a diplomata-útlevelével, az
elveszíti minden előjogát. És a szabadságát. Letartóztatjuk!
Palmer semmit nem értett. Hogyan jöhettek rá? Mielőtt fejét lenyomva
beültették az egyik autóba, még látta, hogy a felügyelő a másikhoz lép.
- Jó fej a főnök, mi? - kacsintott rá az egyik detektív. - Régóta tudjuk,
hogy valaki a repülőtérről hozza ki a kábítószert. Mivel csak a diplomatákat
nem ellenőrzik, azokat figyeltük.
- De hát... a bőröndöm... nem átlátszó - hebegte Palmer.
- A kutyák megérzik a szagát, és jelzik is - mosolygott a másik detektív.
- A kutyák...
Az autó elindult. Palmer még látta, hogy a fehér eb beugrik a felügyelő
autójába. Aztán már semmit nem látott, mert rászóltak, hogy nyújtsa előre a két
kezét. Így kényelmesen rátehették a bilincset.

Nemere István: Beton (Tvr-hét 1995/49)

- Mikor betonozzák a garázs padlóját? - kérdezte Mills.
- Holnap reggel, uram - felelte a kőműves, és elindította a furgonját. Mills
magára maradt az udvaron. Elsétált az épülő garázs és a félig kiásott
úszómedence mellett. Hát igen, ez lesz az otthona! A ház, amelyre oly régen
vágyott. Csak a szomszéd nyugtalanította. Az idős, szikár férfit most is látta
a szeme sarkából. Egy hete, amióta ideköltözött a feleségével, minden nap,
minden órában ott áll vagy ül a kertjében, és erre néz. A vén bolond! Nincs más
szórakozása!
Mills tudta, az ilyen szomszéd veszélyes, akár az időzített bomba. Soha nem
tudni, mikor "robban", vagyis mikor okoz gondot. Akár nagy gondot is.
Valahogyan le kell szerelni. Mills a gyors megoldás híve volt. Bement a házba,
de annyit még megállapított, hogy a szomszéd mostani megfigyelőhelyéről
pontosan belát az egyelőre ajtó nélküli garázsba.

Este tizenegykor a szomszéd felfigyelt a Mills garázsában kigyúló fényre.
Furcsa, sejtelmes fény volt: a földre helyezett zseblámpa bizonytalan,
mennyezetre vetülő kévéje. Látta, hogy az új szomszéd erőteljesen ásni kezd a
garázs közepén. Hamarosan két földhalom nőtt mellette, ő pedig előbb térdig,
majd combig állt a gödörben. Aztán elment, és amikor ismét felbukkant, mintha
összetekert szőnyeget cipelt volna. Tántorogva tette le a földre, egyik végéből
hosszú, szőke hajzuhatag bukkant elő. De ekkor Mills lekapcsolta a zseblámpát.
Amikor ismét felgyulladt a fény, a szomszéd már nem látta a szőnyeget. Mills
a talajt egyengette, szemlátomást gondoskodott róla, hogy ne maradjon semmilyen
nyoma.

Másnap reggel, amint megjelentek a kőművesek, Mills már az udvaron állt:
- Akkor hát a garázzsal kezdik?
- Igen, uram.
De mielőtt mozdulhattak volna, az utcáról fékcsikorgás hallatszott, a
szomszéd telekről több férfi futott feléjük. Aztán egyenruhások is
felbukkantak.
- Ne mozduljon! - mondta Millsnek a csenevész, szőke férfi, és a nagyobb
nyomaték kedvéért pisztolyt szegezett rá.
- Mi ez? - kérdezte Mills értetlenül. - Kik maguk és mit akarnak? Tudják,
hogy engedély nélkül törnek be a házamba?
A szomszéd a sövénynél állt és nézett. Arcán vigyor ült.
- Robberts felügyelő vagyok. Bejelentést kaptunk, hogy ön az éjjel elásta a
felesége holttestét a garázsban.
- De kérem! Ez valami vicc akar lenni?
Ügyet sem vetettek a tiltakozására. A kocsikból szerszámokat kaptak elő. Míg
a rendőrök ástak, Millsnek az arcizma sem rándult. A felügyelő az egész garázst
felásatta. Semmit sem talált. A tegnap éjszakai "gödörben" csak föld volt,
semmi más. Ahogy múltak az órák, úgy csökkent az ásók lendülete, a
rendőrtisztek zavartan tébláboltak.
- A feleségem elment meglátogatni az édesanyját. Jöjjön, telefonálunk neki -
mondta a felügyelőnek Mills, és megrázta magát. Mint aki most ébred valamilyen
rossz álomból. Bement a házba, Robberts eltette a fegyverét és követte. Az
öltözőszoba nyitott ajtaján át megakadt a szeme a hosszú, szőke parókán. Aztán
telefonáltak a távoli városba. Öt perc múlva a felügyelő feje lila volt a
dühtől:
- Gyerünk innen! Vaklárma volt!
Az autók elzúgtak és helyreállt a nyugalom. Mills hosszan nézett a másik ház
felé; a szomszédot most sehol sem látta. A kőművesek már keverték a betont.
Mills megállt tőlük távolabb. "Most már jó. Ezután a szomszéd bármit lát, nem
meri jelenteni, és ha mégis megtenné a rendőrök ide többé be nem teszik a
lábukat..." A felesége jutott eszébe. Kibírhatatlan mostanában, házsártos és
aljas. Elválni nem lehet, hisz övé a vagyon. De ha nyoma veszne, és egy-két év
múlva a bíróság: eltűntet holttá nyilvánítaná, akkor Mills örökölne mindent. A
félmillió dolláros életbiztosítást is felvehetné.
"Az asszony a jövő héten jön vissza - gondolta Mills. - Remek lesz az
időzítés. A kőművesek éppen akkor kezdik majd betonozni az úszómedencét..."

Nemere István: A bérgyilkos nem kérdez (Tvr-hét 1996/51)

- Én csak komoly, nagy üggyel foglalkozom - mondta Rinalli, a bérgyilkos.
- Ha valami piti célpontról van szó, felejtsen el!
- Nem akárki a célpont - felelte Lewis, a multinacionális reklámcég elnöke. A
bizalmas megbeszéléshez kialakított, lehallgatásbiztos szobában ültek, a cég
felhőkarcolójának negyvenkettedik emeletén.
Lewis nem először adott ilyesféle munkát Rinallinak, akit régóta ismert.
- Legyen erős, Rinalli: a helyettesemet, White-ot kell elintéznie!
- Igen? - Rinalli csodálkozott, bár ez nem volt szokása. Magyarázatra várt.
Hiszen nem mindennapos eset, hogy ekkora cég elnöke a második ember
meggyilkolására ad parancsot. Attól akar sürgősen megszabadulni, akivel
évtizede dolgozik együtt.
- Hétfőn lesz a főrészvényesek tanácskozása - folytatta szenvtelen hangon
Lewis. - A fülembe jutott, hogy le akarnak váltani, és White kerülne a
helyemre.
- Kemény érvágás! - vetette közbe a bérgyilkos.
- Évi kétszázezer dolláros állás, Rinalli! Ha White kerül a helyemre, néhány
héten belül biztosan talál valami ürügyet a kirúgásomra.
"Talán nem is ürügy lenne" - jutott a bérgyilkos eszébe. Jó szakemberként
azonban hallgatott, nem kérdezett semmit. Péntek volt, így a felkészülésre csak
a hétvége maradt számára.
Megnevezte az összeget, és máris vaskos bankóköteg vándorolt a zsebébe. Aztán
az urak kézfogás nélkül elváltak.

Vasárnap délelőtt White a családjával kiment a tópartra. White nagydarab fekete
férfi volt, rövid hajjal, vastag szemüveggel. A felesége és a gyerekei is
feketék, vidámak, hangosak. Csakúgy, mint a családfő. Rinalli kicsi, de gyors
kocsival, feltűnés nélkül követte őket. A tóparton maga is sétára indult. A
gyerekek bementek a vízbe. White felesége elaludt a hatalmas napernyő alatt.
A bérgyilkos követte a büféhez igyekvő férfit...

Hétfőn reggel Lewis a tanácsterem ajtajában döbbenten meredt White-ra. A fekete
férfi félrehúzta a főnökét:
- Vesztettél, Lewis. Rinalli mindent elmondott. Ha szólnék a rendőrségnek...
- Jaj, ne tedd! - Lewis halálsápadt lett, egy pillanat alatt összeomlott. A
csapás túl erős volt. Rinalli becsapta! Kábán suttogta maga elé:
- Lemondok.
Úgy is lett. Egy óra múlva már White volt a cég főnöke, Lewis pedig szerény
végkielégítéssel nyugdíjba ment. Ebéd után Rinalli belépett White irodájába:
- Minden rendben van, uram?
- Természetesen. Nagyon helyesen tette, hogy a feladat... hm... elvégzése
helyett előbb velem beszélt. Jól látta, hogy a szakadék felé haladó főnökre már
nem érdemes hallgatnia.
- Igen, Mr. White. Ön jóval fiatalabb, mint Mr. Lewis, és nyilvánvaló, hogy
sokáig fogja igazgatni a céget. Én pedig más munkára is számítok a jövőben.
- Nem kell sokáig várnia, Rinalli. Az elsőt máris megkapja. Az előleget úgyis
felvette már. Tudja, milyen bosszúálló tud lenni az ember, ha egyik napról a
másikra elvesztette a hatalmát? Tehát fejezze be a munkát, Rinalli. Minden
bizonnyal tudja, hol lakik Mr. Lewis, ugye...?

Nemere István: Halálos bélyegek (Tvr-hét 2000/15)

Laura reszketve lépett be a szobába. Morgan, a férje megint az asztalnál ült,
és borítékokat címzett.
- Hol a fenében voltál!? - ordította eltorzult arccal a férfi, és amikor az
asszony közelebb lépett, az odakészített bottal rávágott a lábára. Laura
felkiáltott a fájdalomtól. Morgan kéjesen vigyorgott:
- Máskor azonnal gyere, ha szólítalak! Ezeket vidd a postára, majd gyere
vissza! És hozz bélyeget megint, mert elfogyott!
Tizenkét éve éltek együtt így. Laura, a mozgássérült árva lány valaha azt
hitte, szereti Morgant. A férjéről csak később derült ki: cselédre volt
szüksége, hiszen senki nem állt vele szóba. Mindenki ismerte erőszakos
természetét, csak Laura nem, aki akkor került a városba. Morgan most sem
dolgozik. Alamizsnakérő leveleket ír naphosszat, elküldi, és várja a választ.
Minden huszadikra küld neki néhány dollárt egy-egy ismeretlen. Ebből élnek,
mert Laura nem dolgozhat. Otthon kell ugrálnia a szörnyeteg körül.
Istenem, csak megszabadulhatnék tőle! - gondolta, miközben sántítva
közeledett a postához. Az egyik bolt kirakatában néhány kerti szerszám mellett
egy új növényvédő szer mellett látta: Laurának csak a fekete halálfej és a pár
szó ötlött a szemébe: "Vigyázat, életveszély, méreg!" Méreg...! A szája is
kiszáradt. Méreg?

A postán feladta a leveleket, vett egy ív bélyeget. A virágbolt előtt újra
lassított. Vajon milyen lehet az a méreg? Megtudta. A kereskedő figyelmeztette:
"Vigyázzon, asszonyom, ne kerüljön a szemébe, orrába vagy nyelvére. Használat
után mosson kezet bő vízben, sokáig... Ne kerüljön a szemébe... a nyelvére..."
Laura maga előtt látta Morgant, amint sorban felnyalja a bélyegeket a
borítékokra. Ezt mindig maga csinálta, afféle kéjes örömmel és babonával: ha
maga készíti a leveleket, talán többen fognak adakozni... Laura hazament.
Morgan már a tévét nézte. Az asszony lement a pincébe. A kis permetezőszer
folyadéka igen sűrű volt, és nehezen jött ki a dobozából. De aztán apró
ecsettel felhordta a bélyegek hátlapjára. A folyadéknak nem volt se színe, se
illata. Így jó, gondolta Laura, bár a szíve majd kiugrott a helyéből. Morgan
elaludt a tévé előtt. Laura odacsempészte a bélyegeket a levélpapír- és
borítékhalom mellé.
- Hol a fenében voltál? - förmedt rá Morgan felébredve, és máris a botért
nyúlt. Laura sikoltva menekült, de az egyik ütés így is elérte. Nagyon fájt.

Reggel Morgan új levelek írásába fogott. "Tisztelt Uram! Egy végsőkig
kétségbeesett ember ír Önnek. Az öngyilkosságtól már csak egyetlen lépés
választ el..." Laura a konyhában állt. A tűzhely hideg. Ma már nem főz ebédet.
Minek is...? Belesett a kulcslyukon. Morgan éppen akkor nyalta végig a
bélyegeket. Ötöt, tizet... húszat? Sokat dolgozott ma, sok levelet írt...
- Laura...! - kiáltotta tompa hangon. Az asszony nem mozdult. Odabent valami
nagyot zuhant. Morgan...? Laura még várt. A hörgés megnyugtatta. Semmi sajnálat
nem volt benne. Csak jóval később ment be. A méreg maradványait elásta a
kertben. Most már csak a bélyegek tanúskodhatnának ellene... Morgan a padlón
feküdt, és nem mozdult. Laura jó messzire elrúgta a botot, aztán felmarkolta a
felbélyegzett leveleket. Megszámolta - tizenhét darab volt. A halál tizenhét
darabja... Sietett a postára. Aztán már lassan ment visszafelé. Mindjárt este
lesz. Hétkor elviszik a leveleket a postáról. Az orvost vagy a rendőrséget csak
nyolc óra után riasztja. És akkor már semmi nyoma sem marad annak, hogyan
került a méreg Morgan szervezetébe. Azt, hogy minden bélyeget maga szeretett
felnyalni a borítékra, csak Laura tudta, senki más.

Nemere István: Belépni veszélyes (Tvr-hét 1994/06)

Az öregember keze reszketett. Talán a lába is. Volt vagy nyolcvan éves, arca
ráncos, háta hajlott. Aki látta, automatikusan megsajnálta. Teljesen
ártalmatlannak látszott.
De nem volt az.
A város szélén takaros, mindentől távol álló házban élt. Legalább tizenöt éve
egyedül. A kertben tett-vett, néha látták, hogy árkot vagy gödröt ásott.
Biztosan jó sok idejébe került, míg kiásott egyet. Az emberek legyintettek,
"minek ültet az öreg csemetét, hol lesz ő már, mire abból fa lesz?", és mentek
a dolguk után. Az öregnek nem volt közvetlen szomszédja. Ezért a betörők,
börtönből szökött alakok és a kisstílű besurranók alighanem felkeresték a
magányos házat. Annál inkább, mert az öreg - a nevére senki sem emlékezett -
néha a városban maga is eldicsekedett: sok szép ékszere maradt megboldogult
felesége után, és nem bízik a bankok páncélszekrényeiben.
Délelőtt olykor bejött a városba; egészen jól hajtotta a kerékpárt.
Bevásárolt, aztán kerekezett vissza. "Nem fél egyedül? Ott az isten háta
mögött?" - kérdezte néha a boltos. "Nem jön hozzám senki. Kiírtam az ajtóra,
hogy belépni veszélyes..." - nevetgélt az öreg. Alig volt már foga, csupa ránc
volt a szeme körül. A boltos szánakozva nézett rá. De úgy tűnt, az öreg ezt
észre se veszi. Vagy megszokta már, hogy ostobának hiszik. Nem volt ellenére a
dolog.
Nem tudtak róla semmit. Kilenc éve költözött oda, egyedül élt. Bolond kis
öregember, hitték.
Azon a délelőttön lassan kerekezett hazafelé. A sövénykerítés szépen
zöldellt, örömmel legeltette rajta a szemét. Amíg lesz erőm nyírni, nincs baj,
gondolta és leszállt. Az egykori garázs falához támasztotta a kerékpárt,
levette a bevásárlókosarat. A főbejáratot az utcától fák és sövények takarták.
Mindig kilesett előbb a ház sarkánál. Nem közelítette meg a saját bejáratát
óvatlanul. Most sem - és igaza volt. Az ajtó nyitva állt. A küszöbön
mozdulatlan férfitest hevert.
"Már nappal is jönnek! Hogy elszemtelenedtek mostanában... Megint moshatom
fel a padlóról a vért" - mormolta öregesen, sopánkodva. Körüljárta a
holttestet. Huszonéves, rossz arcú fickó volt, szegényes ruhában. A jelek
szerint egyedül lehetett; még kezében markolta a feszítővasat, amellyel
kipattintotta az ajtót. "Ez legalább nem törte össze a zárat, mint a múltkor az
a fekete..." Az ajtón persze ott volt a tábla: BELÉPNI VESZÉLYES!
A betörő szemből, egyenesen a mellébe kapta a leszerelt végű golyót. Ahogyan
az lenni szokott. Az öreg becsoszogott, gondtalanul. Neki nem volt félnivalója.
A karabély ott állt a szoba ellenkező sarkában, állványa homályba borult. Ha
távollétében, vagy éjszaka kinyitotta valaki az ajtót, a fényérzékelő mindig
reagált. És össze volt kötve az elsütőszerkezettel. Éjszaka az ajtó nyitását
jelző elektronikus szerkezet végezte el ugyanezt a feladatot.
Az öreg a hátsó udvarról előhozta a kiskocsit. Gyakorlott mozdulattal
rágördítette a hullát, hátravonszolta. A kert túlsó sarkában két gödör ásított.
Milyen jó, hogy ha az egyik megtelik, kiássa a következőt. Így nem éri
meglepetés. Jó kis testmozgás egy nyugdíjasnak.
Estefelé elnézte a felbukkanó csillagokat, aztán bezárta a ház egyetlen
ajtaját. A hálószoba ablakán is rács volt, arról nem jöhetett senki. A
betörőknek, csavargóknak csak az ajtó maradt. Az ajtó...
Éjfél után a legmélyebb álmát aludta éppen, amikor fülsiketítően dörrent a
karabély. Valaki kiáltott, egy test zuhant a földre. Az öreg az
éjjeliszekrényről felkapta a mindig csőre töltött pisztolyt. Korát meghazudtoló
fürgeséggel termett az ajtónál, kilesett. Egy alak térdelt a már mozdulatlan
másik mellett, aztán felugrott, és tapogatózva jött be a házba. "Az egyik
odaveszett, de a társa nem adja fel... Bátor fickó volt" - gondolta elismerően,
aztán célra tartotta a pisztolyt és a sötétben figyelmeztetés nélkül lelőtte a
másik betörőt. Az újabb dörrenés és zuhanás után csönd lett a magányos házban.
"Most egy gödörbe kettőt kell temetnem" - futott át fején a kelletlen
gondolat. A keze most sem reszketett. Amikor lőni kell, soha nem reszket. "Az
lenne csak az igazi szégyen! Hiszen rendőr voltam azelőtt, méghozzá nem is
akármilyen... És bizonyos értelemben ma is az vagyok. Az ilyesmi nem ér
véget... sohasem jár le a megbízatásom, az esküm. Harcolok a bűnözők ellen a
magam kissé... hm... sajátos módján. Senki sem tagadhatná, hogy a módszerem
eredményes. És ami fő: radikális! Itt nincsenek visszaesők" - mormolta
öregesen, és tapogatózva ment hátra a halottszállító kocsiért. Még az is eszébe
jutott, hogy holnap ismét gödröt kell ásnia. Hát igen, nem könnyű egy
nyugdíjas, mégis tevékeny rendőrfelügyelő élete.

Nemere István: A beképzelt betörő (Tvr-hét 1999/27)

Gyorsan sűrűsödött a homály, és már-már átláthatatlan falat vont a magányos ház
köré. Aznap este a benti fényeket is a szokottnál korábban oltotta le a
házigazda. Nyugtalanító volt a csönd, de Bertil, a betörő nem sokat habozott.
Egyetlen gyakorlott mozdulattal átvetette magát az inkább jelképes kerítésen,
és máris a ház felé osont.
Volt valami félelmetes abban, ahogyan a felhők mögül kibukkanó holdfény
elöntötte a környéket. Bertil megmerevedett egy bokor mögött, és nyugodtan
várt. Tudta, eléggé fúj a szél, hoz majd újabb felhőket. A telehold máskor sem
zavarta a munkájában. Legfeljebb, ha olyan utcában tört be, ahol a szomszédok
megláthatták. Itt ettől nem kellett tartania, hiszen a ház magányosan állt az
erdőszélen.
Látta a garázst a széles ajtóval. Tudta, itt nincs kutya. Várt, amíg az újabb
felhő ismét eltakarta a holdat. Képzeletében maga előtt látta a nagy széfet,
amit néhány percen belül kinyit majd. A házban a magát új Nostradamusnak nevező
Ludovic Notre lakik. Évek óta közli jóslatait a lapokban, sót újabban már saját
tévéműsora is van. Biztos milliókat kereshet a pasas!
Bertil a homály leple alatt lassan továbbosont. A ház szép volt és nagy. Jó
ideig tartott, amíg kinyomozta, hogy Notre úr egyedül lakik benne. Van ugyan
személyzete, de csak nappal. Most pedig holdfényes éjszaka volt. Már tizenegy
is elmúlott, amikor Bertil befeszítette az egyik hátsó ablakot, és egy perccel
később a lakásban volt. Óvatosan egy helyben állt, amíg a szeme megszokta ezt
az újfajta, még a kintinél is sűrűbb sötétséget. Aztán mozdult. Mint egy lassú
léptű, óvatos pók.
Sejtette, hogy amit keres, az a könyvtárszobában lehet. Közben a folyosón
- ahol szintén sötét volt - valami furcsát érzett. Mintha valami vagy valaki
körülölelné láthatatlanul, érzékelhetetlenül. "Akkor miért érzékelném mégis?"
- tette fel magának a kérdést. De nem kapott rá választ. Hát ment tovább.
A könyvtárszobában lassan lépkedett. Igazán csekély fényt gyújtott, a fejére
helyezett kicsiny lámpa, akár a bányászok sisakján, megvilágította a szobát.
Lassan ment, polctól polcig. Rengeteg régi, vaskos könyvet látott. Azt nézte,
nem áll-e ki valamelyik a sorból. Melyik polc deszkaszéle kopott meg jobban a
többinél? Hol lehet egy pont, egy gomb, egy bútorrészlet, amit ha megérint,
kinyílik a polc, és mögötte föltárul a széf?
Sikerrel járt, meglelte, amit keresett. A polc látszólag ugyanolyan volt,
mint a többi, de amikor megérintette, hangtalanul kijött a szekrényből. Mögötte
lapult a széf. Éppen ráhelyezte elektronikus kódfejtő készülékét, amikor nagy
ütés érte a fejét. Amikor magához tért, szirénázást hallott. Éppen akkor állt
meg a ház előtt a rendőrjárőr kocsija. Ismerős arc hajolt föléje. Ludovic Notre
éppen letette a telefont, és a fegyverét ráfogta Bertilre.
- Honnan... honnan tudta, hogy itt vagyok? Zajt csaptam? - kérdezte szakmai
érdeklődéssel a betörő. Tudta, már nincs menekvés. A rendőrök léptei a folyosón
dobogtak.
- Már délután tudtam, hogy jönni fog, kedves uram - válaszolta Notre
kifogástalan udvariassággal. - Elfelejtette talán, hogy jós vagyok...?

Nemere István: Barátok nélkül nem megy (Hekus 1994/6-7)

"Eddig nem akartam róla beszélni, de most ... most kénytelen leszek. Tudnod
kell, kedvesem, hogy nem régen vagyok független. Egy bíróság a múlt hónapban
végre holttá nyilvánította a férjemet. Azzal is tisztában kell lenned, hogy sok
jó barátom van, és a városban, ahol élek, mindenki nagyon rendes, becsületes
asszonynak tart. Valójában én csak egy szegény, szelíd asszony vagyok, most
múltam huszonnyolc. A férjem viszont negyvennyolc volt, dühös-haragos
természetű férfi, sokszor elvert engem. Mindenféleképpén sanyargatott és én már
úgy, de úgy gyűlöltem őt, hogy azt el sem lehet mondani. Nemegyszer ott
tartottam már, hogy elhagyom, bármilyen gazdag is. Nehéz volt tovább tűrni.
Csak néhány önzetlen barátomra számíthattam mindig. Azok sohasem hagytak
cserben.
Vagy fél évvel ezelőtt már megint nagyon torkig voltam a férjemmel. Egy este
ismét véresre vert. Kitaláltam, mit fogok csinálni. Mert nem vagyok ám olyan
ostoba, amilyennek az emberek gyakran hiszik a hosszú szőke hajú, jó alakú és
álmodó, kék szemű nőket, dehogy! A házunknak van egy pincéje, a feljáróból
meredek lépcső vezetett le. A lépcsőt egy lámpa világította meg, ami sokszor
elromlott. Amikor a férjem nem volt otthon, egy kábelt vezettem a vaskorlátba.
Azt a lámpakapcsolóhoz kötöttem. Olyan sötét volt ott, hogy azt nem vehette
észre. Vettem tíz négyzetméteres fekete fóliát, kétrét hajtva felakasztottam a
lépcső közepe táján, mint egy hálót, keresztben. A széleit összefogtam erős
kapcsokkal. Mire a férjem hazajött, kiszedtem az italát a bárszekrényből,
kénytelen legyen új üvegért lemenni a pincébe. Én persze akkor nem voltam
otthon. Jó messze a háztól ültem a folyóparton, de szemmel tartottam az utcánk
sarkát. Volt ott egy telefonfülke is.
Amikor negyedóra is eltelt azóta, hogy a férjem kocsija hazafelé hajtott a
sarkon, felhívtam Nicket. "Drága Nick - csicseregtem, ahogyan máskor is - nagy
kérésem van! Én most nem mehetek haza, de te ugorj be hozzánk, az ajtót nyitva
hagytam. Hozz egy zseblámpát is, jó? Elektromos zárlat van, tehát kapcsold ki
az áramot, mielőtt bemégy. A pincelépcső alján találsz egy fekete fóliazsákot,
benne elég nehéz teherrel, azért nem tudtam felhozni a lépcsőn... Légy szíves
hozd fel az előszobába, ott van egy nyitott faláda, tedd bele. Ennyi, drága
Nick, majd meghálálom!"
Jobb, ha egy-egy barátom sem tud mindenről, gondoltam. Vártam fél órát, aztán
újra hívtam Nicket. A hangjából is hallottam, nem tudja, mi volt a fekete
zsákban. Csak annyit mondott: nem is volt olyan nehéz... Akkor telefonáltam egy
másik barátomnak, Billnek. "Drága Bill, ráérsz? Egy kis segítség kéne..." Bill
is örömmel segített. Elugrott hozzánk, bekapcsolta az áramot, leszögezte a
ládát és kivitte a ház elé. Amint értesültem róla, hogy befejezte a munkát,
máris hívtam Pault: "Drága Paul, azt mondtad egyszer, rád mindig
számíthatok..." Számíthattam. Paul kis teherkocsijával jött és egykettőre
feldobta a ládát. Elvitte a vasútállomásra. Otthagyta az állomás előtti parkoló
szélén, ahogyan kértem.
Délután ötkor, már otthonról telefonáltam egy másik barátnak: "Drága Joseph,
a kórházból telefonálok. Egy barátom munka közben rosszul lett, az utcán
szedték össze a mentők, egy ládát hagyott a vasútállomás előtt. A szeméttelepre
kellett volna vinnie, tele van kacatokkal. Nagyon kérlek, vidd el onnan, jó?"
Elmagyaráztam neki pontosan a teendőket. Alkonyodott, amikor Joseph kivitte a
ládát a városi szeméttelepre. Már nem volt ott senki, bedobta egy gödörbe:
Előzőleg kifigyeltem, hogy reggel a buldózerkezelők földszórással kezdik a
napot. Másnap reggel hétkor arra kocsiztam és messziről láttam, hogy éppen
szórják a termőtalajt a szeméttengerre. A ládát is ellepte a föld. Ez volt a
férjem temetése, gondoltam megkönnyebülten.
Vidáman mentem haza. Ahogy beléptem a házba, azonnal összeütköztem egy
ismerős ököllel. Úgy fájt az ütés, hogy csillagokat láttam. És döbbenten
hallottam férjem hangját: "Meg akartál ölni, te némber? Áramot vezettél a
korlátba, teee...!"
Kiderült, hogy a tervem majdnem jó volt. Csakhogy férjem túl jól bírta az
áramot és ezt nem tudhattam. Amikor megfogta a korlátot, kábultan esett a
fólia-"zsákba". De a zsák kilyukadt és ő a padlón hevert egész éjjel részegen.
Nick a félhomályban csak a fóliát szedte össze, ezért találta azt olyan
könnyűnek...
Akkor, hát hiába volt minden! A barátaim szolgálatai, a láda bonyolult
elszállítása, a konspiráció... Mindezt nem ismételhettem meg!
"Rövidzárlat lehetett, te ostoba", mondtam és furcsa elszánást éreztem. Ami
addig történt, nem számított. Újra kellett kezdenem az egészet. Az agyam
gyorsan dolgozott. Most már nem állhatok meg! A férjem részegen, vigyorogva
tántorgott fel-alá a lakásban. Én meg kimentem a kamrába. Minek olyan
bonyolultan csinálni, amikor egyszerűen is lehet, gondoltam, miközben az arcom
sajgott az ütéstől. Hideg harag dolgozott bennem, akkor már csak az. Fogtam egy
hosszú, erős ruhaszárító kötelet, kimentem az előszobába. Volt egy régi kampó a
falon, a nappali ajtaja fölött. A kötél egyik végét kivezettem a nyitott
ablakon az udvarra és a bejárat előtt parkoló kocsim vonóhorgára csomóztam.
Aztán visszamentem, a kötél másik végére erős hurkot kötöttem, fellógattam a
kampóra. A férjem hamarosan arra jött, engem keresett. Egy széken álltam az
ajtófélfa mellett. Részegen kiabált valamit... nyakába dobtam a hurkot és
erősen homlokon vágtam, szédelgett, majdnem elesett. Kirohanbe a kocsimba,
gyújtás, gáz!... Majdnem túl messzire mentem, de persze elég volt két méter
is... Amikor kiszálltam, láttam: a kötél feszül. És még rezeg egy kicsit...
Negyedóra múlva telefonáltam egy barátomnak: "Drága Fred - csicseregtem -
megtennél nekem valamit? Egy nagy kartondobozt kellene elvinni a szeméttelepre,
de nem bírom egyedül... Igen, most, éjjel, mert régi holmikat szeretnék kidobni
és kínos lenne, ha a szomszédék látnák, tudod, milyen pletykásak..."

A hölgy befejezte történetét. Az előkelő étterem teraszán, ragyogó napfényben,
csak mi ketten ültünk. Komoly szándékkal közeledtem hozzá, hetek óta udvaroltam
neki. És egy órával ezelőtt egy hatalmas rózsacsokorral megkértem a kezét.
Válaszul angyali ártatlansággal szemében elmondta ezt a történetet. Értettem a
figyelmeztetést. Nagyot nyeltem és így válaszoltam: "Édesem, én nem iszom és
nőkre nem emelek kezet!". Ő meg bájos mosollyal így szólott: "Akkor hát rendben
van, kedvesem. Mindenesetre az esküvőre meghívjuk Nicket, Billt, Josephet és
Fredet. Nem árt, ha megismeritek egymást."

Nemere István: Baleset a kilátóban (Tvr-hét 1998/42)

Elisabeth bátran lépett a korláthoz. Még óvakodott lenézni. A kilátás a
toronyból csodálatos volt. A hegycsúcson mindig fújt a szél, elvitte a
felhőket. Tűzött a nap, a távoli dombok kékesen ragyogtak.
- Gyere közelebb - mondta Paul. A szemében gonosz fény lobbant.
Elisabeth úgy tett, mintha nem látná. "Hadd higgye, hogy mit sem sejtő
áldozat leszek!" - gondolta az asszony és magában hozzátette: "Istenem, add,
hogy Gabriel sikerrel járjon! Mert azóta nem találkozhatott a férfival."
Paul tegnap délben említette, hogy felviszi feleségét a kilátótoronyba. Volt
valami a hangjában, amit Elisabeth nyolcévi pokoli házasság után már jól
ismert. Paul rosszban töri a fejét. És mivel már elegük van egymásból, de
Elisabeth életét biztosította még annak öngyilkossága esetére is - mint azt
Elisabeth a kötvényen látta -, hát nem kétséges, mit tervel.
Amikor elmondta Gabrielnek, a férfi is ugyanígy gondolkodott. De neki más is
eszébe jutott Paul tervéről. Nem volt sok idejük, így csak néhány percig
sugdolóztak ott, aztán, Gabrielnek el kellett mennie.
Most pedig... Elisabeth ott állt az alacsony korlátnál. Odalent a sziklás
mélység, néhány fa a torony lábánál és a szakadék. Ha lezuhan... A hálót nem
láthatta. Gabriel azt mondta, zöld színű, erős műanyag hálót feszít ki a fák
lombjai alatt. Paul a maga csapdájába esik...
- Nézd, mi van ott lent! Egészen közel a torony lábához! - kiáltotta Paul, és
kihajolt. Elisabeth mély lélegzetet vett. Szerette volna megállítani a világ
folyását. Ez a pillanat... Nagyon félt tőle. Aztán egészen a korláthoz állt, és
lenézett.
Tulajdonképpen nem is csodálkozott, amikor érezte, hogy a teste felfelé és
előre mozdul. Paul két kezét alig érezte a bokáján. A láthatár kibillent eddigi
nyugodt állásából, most valahogyan ferde volt a látvány. Aztán csak annyit
érzett, hogy repül. Nem is hallotta önmaga vérfagyasztó sikoltását.
Nem vesztette el az eszméletét. Így aztán közelebb érve a földhöz még látta,
hogy ott nincs kifeszítve semmilyen háló! Ez volt az utolsó dolog, amit
Elisabeth életében még utoljára látott.
Másnap este - emikor a rendőrség már befejezte a "szerencsétlen baleset"
nyomozását, és megállapította, hogy Elisabethet valószínűleg a hirtelen jött
váratlan szélroham lökte le a toronyból, és rajta kívül senki nem tartózkodott
ott - Paul fellélegzett: Nem is tudja, hányszor adta elő szinte sírva, mennyire
imádta Elisabethet. Örökké bánni fogja, hogy egyedül engedte fel a toronyba. De
neki asztmája van, és kerüli a sok lépcsőt...
Csöngettek. Gabriel jött meg. A férfi, akit ő bérelt fel, hogy játssza el
Elisabethnek a fiatal szerető szerepét. Természetesen nem ingyen vállalta a
fickó.
Gabriel bejött. Határozott volt:
- Most, hogy meghalt Elisabeth, és ön örökli a vagyonát, igényt tartok a
felére - mondta a döbbent Paulnak. Pedig csak néhány ezer dollárban egyeztek
meg...
Gabriel videokazettát vett elő. Paul megesküdött volna rá, hogy csak másolat.
Több is van ott, ahol ez volt. Gabriel hideg tekintettel jelentette ki:
- Valóban ott voltam a toronynál, és lefilmeztem az eseményt, kedves Paul.
Tisztán látszik az arca is, amikor lelöki a feleségét. Ha elküldöm a
rendőrségnek, villamosszékbe ültetik. Telefonon lediktálom majd a svájci
bankszámlaszámomat, oda kérem a pénzt. Viszlát, Paul!

Nemere István: Biztos baleset (Tvr-hét 1996/34)

"Üzlettársa, házastársa gondot okoz önnek? Úgy véli, nincs kiút? Hívjon,
segítünk! Telefon..."
Willy csak két percig nézte a hirdetést az újságban, aztán nem habozott
tovább. Reszketett a keze, annyira izgult. A telefonban rokonszenves férfihang
jelentkezett. Megkérdezte Willy nevét és címét, majd húsz perc múlva már ott
ült vele szemben az irodaház hatodik emeletén. A folyosón kevesen járkáltak,
az ügyfelek nem tolongtak az ajtaja előtt. Willy a titkárnőjét is elküldte,
hogy egyedül maradhasson a jövevénnyel.
A férfi magas volt, barna bőrű, megnyerő. Willy az első pillanatban még meg
is sajnálta, aztán ha mar elhessegette ezt az érzést. Nemrégen még ő is kész
volt bármire; csakhogy pénzhez jusson. Most éppen ezt kell csinálnia. Alig múlt
harminckettő, amaz viszont legalább negyvenöt. Sokat próbált alak lehet, annyi
szent, futott át Willy fején a gondolat, amikor a jövevény otthonosan leült az
íróasztala elé.
- Kivel van gond? - kérdezte bizalmasan.
- A feleségemmel. Ő gazdag, én szegény vagyok, fütyül rám, esténként egyedül
jár mindenféle fogadásra, vadidegen pasasokkal csal, én meg közben dolgozom...
Willy távirati stílusban beszélt, látta, ez tetszik a jövevénynek.
- Nem meglepő. Tudja, hány ilyen esetünk van mostanában? Mi ebből
élünk - közölte az idegen elégedetten, majd határozottan folytatta: - Ha a
feleségének... baja esne, úgy értem, végzetes baja, ön lenne az örökös?
- Igen, természetesen.
- Mennyit örökölne? - tudakolta tovább. Látta Willy arcán a döbbenetet, hát
gyorsan magyarázkodni kezdett: - Bocsássa meg az indiszkréciót! Cégünk
különleges szolgáltatást végez. Persze, nem ingyen. A várható örökség tizenöt
százalékáért, kedves uram. Ön kiállítja nekem á csekket, és nincs több gondja.
Mi akár fél évre előre is meghitelezzük önnek a munkabérünket, hiszen tudjuk,
néha elhúzódik az örökösödési eljárás.
Szemtelensége és magabiztossága elbűvölte Willyt. Hát igen, fél órával
ezelőtt még nem is sejtette, hogy ilyen izgalmas lesz ez a dolog. Mélyet
lélegzett:
- Beszéljünk nyíltan! Ha jól értem, önök megölik a feleségemet...
- "Baleset" lesz! - emelte fel finoman a kezét amaz. A dolog így is
egyértelmű volt.
- Igen, baleset. És amint megkapom az örökséget, kifizetem önöket. A
feleségem élete az örökség tizenöt százalékát éri, ugyebár?
- Igen. De még időben szólok: mi csak olyan házastársakkal foglalkozunk,
akiknek tragikus halála esetén az örökség vagy biztosítás legalább kétszázezer
dollár... Elég nagy az önköltségünk. A jó szakember sokba kerül.
Willy arccal a bejárat felé ült, és a homályos üveglapon át látta, hogy
jönnek. Gyorsan befejezte a beszélgetést.
- Akkor hát megegyeztünk - kitöltötte a csekket, átadta. Remélte, hogy a
mikrofon jól működött. A barna bőrű a csekkre nézett, és elismerően
füttyentett.
- Rendben van, uram! Most már csak a lakcím kell és a felesége fotója. Nehogy
véletlenül valaki mást érjen "baleset" - nevetett, és hozzátette: - A többit
elintézik az embereim, mi már nem találkozunk.
- De igen. Hamarosan, a tárgyaláson. Én leszek a vád tanúja - mondta Willy
szilárd hangon. Ez volt a jelszó. Az ajtó felpattant, egyenruhás rendőrök
özönlötték el a szobát, és megbilincselték a döbbent férfit. Maga a városi
rendőrkapitány gratulált Willynek:
- No, ugye, megmondtam, Willy! A munkanélküli színészből egészen jó rendőr
lehet! A hangfelvétel kitűnően sikerült; a pasast leültetjük néhány évre. És
most jöjjön, telefonáltak a kollégáink, hogy a szomszéd városban is jelent meg
hasonló hirdetés... A következő hónapokban lesz elég munkája, kedves Willy!

Nemere István: Azelőtt színész volt (Tvr-hét 1997/38)

Silberton becsapta kocsija ajtaját, és körülnézett. A környék vigasztalan volt.
Meztelen, szürke salakdombok, kitört ablakú, elhagyatott gyárépület, félig
romba dőlt raktárak. Az egyik bordás alumíniumfalú, hangárszerű épület
ajtajában fehér inges férfi bukkant fel. Intett Silbertonnak, és újra eltűnt.
Silberton káromkodva követte. Az átkozott zsaroló! Biztosan pénzt akar. Miért
nem voltam óvatosabb? - dühöngött magában. - A múlt elől nincs menekvés?
Igen, a múlt. Arra a régi tettére épült az élete. Ha tovább dolgozik
portásként, soha nem tud kitörni. Aztán jött az alkalom, melyet kihasznált.
Olyan nagy bűn ez? A szerzett pénzt ügyesen forgatta, és mára kiépült a cége.
Gyönyörű háza van, nyaralója, jachtja. A városban nem tudnak a múltjáról. Máig
azt hitte, senki sem ismeri. De ma reggel telefonált az ismeretlen. Fiatal,
szemtelen férfihang. "Hogy is volt tizennégy éve, azon az esős éjjelen
Willingsben, kedves uram?" Az ördögbe, sokba fog ez nekem kerülni - suttogta
Silberton, és belépett a hangárba. Sötét volt. Hát nincs itt ablak? De csak az
ajtó helyén szűrődött be némi fény.
A fehéringes nem volt messze. Amikor Silberton szeme megszokta a félhomályt,
amaz rákiáltott:
- Én hívtam ide Silberton. A hitte, senki sem tud a gyilkosságról?
- Gyilkosság... - ismételte a férfi sápadtan, halkan.
- Nem hallom. Beszéljen hangosabban! - kiabálta amaz messzebbről. - Akkor
éjjel az a férfi sok készpénzt vitt haza. Gazdag lehetett, és nem akarta, hogy
a bankban nyoma maradjon a kifizetésnek. Óvakodott az átutalásoktól. Maga
portás volt abban a házban. Látta a degeszre tömött táskát a férfinál. Segített
kinyitni a liftet. Aztán csak pár percig töprengett. Igaz, Silberton?

Silberton körülnézett... Sűrű sötétség vette körül. Az ajtón beszűrődő fény
csak őket világította meg. A zsaroló harmincöt éves lehetett, rövid hajú, erős
férfi. Silberton remegett. Honnan tudja ez a...
- Most már nem mindegy? - kiáltotta.
- Maga hamarosan fölment és becsengetett hozzá. A pasas gyanútlanul nyitott
ajtót, miért is félt volna a portástól? Maga rögtön lőtt, kétszer, a hasába.
Aztán elvitte a táskát a milliókkal, és eltűnt. Új személyazonosságot vásárolt,
és plasztikai műtétet is végeztetett.
- No és? - Silberton visszanyerte az önuralmát. A fenébe is, ha egyszer nem
habozott lőni, miért habozna másodszor? Zsebébe süllyesztette a kezét. - És mi
van, ha így is volt? Soha semmit sem tud rám bizonyítani, maga pancser!
- De azt ugye elismeri, hogy gyilkossággal szerezte a vagyonát? - csattant az
ismeretlen hangja. Alig tíz méterre volt Silbertontól, és nem félt. "Annál
könnyebb dolgom lesz vele" - villant át Silberton fején a gondolat. Nem hagyja
magát zsarolni. Az ilyen kisstílű gazembertől később sem lehet megszabadulni,
vibrált agyában a felismerés.
- Hát persze. Kinyírtam azt a fickót, elvettem a pénzét. Hogy jött rá?
- Az ujjlenyomatát nem tudta megváltoztatni, Silberton! - mosolygott az
ismeretlen.
- Magándetektív, ugye? Kinek dolgozik? - Silberton elővette pisztolyát, és
célba vette a férfit. - Hiába ügyeskedett, piszkos zsaroló! Semmire sem megy az
információival. Legfeljebb a másvilágon!

Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, éles fény vágott a szemébe. Reflektor!
Volt belőle több is. A hangár váratlanul fényárban úszott, sorra gyúltak ki a
lámpák. Silberton elvakultan forgolódott. Aztán meglátta az embereket. Vagy
húszan voltak. Néhány egyenruhás rendőr, ezek most odaléptek hozzá, és elvették
a fegyverét. Ott ült tizegynéhány civil is. Némán, rosszallóan nézték. Két
videokamerát is látott.
A fehéringes bemutatkozott Silbertonnak:
- Wilkes felügyelő vagyok. Abból indultam ki, hogy a régi gyilkosság
helyszínén maradt ujjlenyomat. Ha eltűnt is a tettes, azért valahol léteznie
kell továbbra is, nem igaz? Kimutatást kértem az utóbbi tíz évben váratlanul
meggazdagodó, középkorú férfiakról, akiknek a vagyonuk eredetét senki sem
ismeri. Városról városra utazgattam, és szerét ejtettem, hogy megkapjam az
ujjlenyomatukat. Hol pincérektől szereztem pezsgőspoháron, hol a kocsijuk
kilincséről az utcán. Valahogyan mindig sikerült. Hölgyeim és uraim, önök mint
hatósági tanúk hallották az imént Silberton úr vallomását. Amit mellesleg
videón is megörökítettünk.
- Maga csaló! Gazember! - üvöltötte Silberton magánkívül. Ez rosszabb volt a
zsarolásnál is. - Agyát elöntötte a vér. Így beugratták...
Wilkes meghajolt közönsége előtt. A szintén jelen lévő városi ügyész
elismerően ingatta a fejét. Ügyes pasas ez a Wilkes, és hogy tud játszani!
Aligha véletlen a dolog. Azt beszélik a városban, hogy azelőtt színész volt...

Nemere István: Az átkozott némber (Tvr-hét 1999/14)

- Nagyon egyszerű a dolog - magyarázta az asszony a szeretőjének.
- Egyszerűen bezárom Pault a hűtőkamrába. A berendezést alig egy éve
vásároltuk, igen jól működik. Nem hiszem, hogy elromlana, éppen most... Az
ügynök, aki eladta, figyelmeztetett: ha valakire rácsapódik az ajtó, és bent
marad, hat óránál nem húzza tovább...
A férfi kissé szorongott:
- És mi lesz, ha lebukunk, Sophie?
- Nem bukhatunk le. Te most utazz el pár napra, ne lássanak errefelé! Én
megteszem, amit kell, aztán holnap este kocsival kiviszem a holttestet a
gleccser szélére. Szerencsére nincs messze, alig pár kilométer a várostól. Ősz
van. Beteszem a hóba, és ha keresik, azt mondom, elment néhány hétre a
nagynénjéhez. Tavasz előtt nem kerül elő a gleccserből, ós ha mégis, hát
balesetre fognak gyanakodni. Ugyan már, kinek hiányozna egy hentes?
A szerető töprengett. Azért nem ilyen egyszerű. Sophie férje a kisváros egyik
leggazdagabb polgára, és ha Sophie-t hivatalosan is özveggyé nyilvánítják,
örökli a vagyont. A nagy házat, a két boltot, a kocsikat, az erdőt meg azt a
kis vágóhidat is, ahol most a férje emberei dolgoznak. És akkor jöhet az esküvő
- gondolta a férfi mohón -, és sínen lesznek. A vagyonból életük végéig remekül
élhetnek...
- Hát, ha ez az ára a boldogságunknak - sóhajtotta -, csináld, drágám!
Pa ul másnap délután mit sem sejtve lépett be a hűtőkamrába. Az utolsó doboz
fagyasztott csirkét vitte a vállán. A kamra akkora volt, mint egy nagyobb
szoba. Vaskos falát fehér dér borította; igen hűvös volt. A gép most is
működött, Paul hallotta tompa zúgását a másik helyiségből. Le tette a dobozt,
sóhajtott. Mára vége. Szombat délután van, az alkalmazottak mind elmentek,
imént a fuvaros is elköszönt, amint Paul aláírta a fuvarlevelét. A hentesmester
úgy tudta, egyedül van a házban. Fogta a fekete fémlapot és a krétát, kissé
ferde betűkkel - merthogy hentes lévén nem volt kenyere az írás - ráírta:
Csirke, szept. 28. Jó megoldás, tollal itt nem írhatna, belefagyna a tinta.
Paul megborzongott a hűvösben, indult volna a kijárat felé, de becsapódott az
ajtó.
Odarohant:
- Hé, nyissák ki!
Mintha kéjes nevetést hallott volna. De nem, lehetetlen, a vastag hőszigetelt
falon semmi nem hallatszik át... Az ő ordítása sem! Sophie, csak ő tehette! De
miért? Igaz lenne, amit suttognak, hogy csak a pénzéért ment hozzá? Hogy
szeretője van? És a vagyonára fáj a foga?
Ököllel verte a jéghideg fémfalat. Az aggregátor mintha hangosabban járna...
Egész testében didergett. Megértette: Sophie nagyobb hatásfokra kapcsolta a
gépet. Ott állt a sötétben, hideg és félelem rázta. Tudta, ez a vég. A
hűtőkamrában csak hat óráig marad életben. Márpedig, ha Sophie valóban meg
akarja gyilkolni, csak másnap nyitja ki a kamrát. "Hat óra!" - üvöltötte a
férfi, és már csak egyetlen dolog járt az eszében: bosszút, bosszút kell állnia
a haláláért!
Hat órája maradt csupán, egy perccel sem több. Átkozott némber!

Tavasszal - ahogyan Sophie megjósolta - a gleccser kivetette magából a férje
holttestét. Mivel már ősszel bejelentették az eltűnését, az asszony éppen
tervezte, hogy hamarosan holttá nyilvánítják Pault. Most a hír hallatán
eltervezte azt is, hogy tisztességes temetést rendez. Gyorsan csináltat magának
fekete ruhát, csinosat persze. Ez mind nem akadályozza meg abban
- ellenkezőleg! -, hogy hamarosan férjhez menjen a szeretőjéhez.
Még aznap délután két rendőr társaságában komor úr kereste fel. A
rendőrfelügyelő volt.
- Sajnálom, asszonyom, de le kell tartóztatnom. A vád szerint előre kitervelt
módon, tavaly szeptember 28-án meggyilkolta a férjét.
- Tessék? - Sophie valóban megdöbbent. Le kellett ülnie a legközelebbi
székre. - Hiszen a gleccserben találták meg! Baleset volt!
- Aki sétálni megy a hegyekbe, aligha hord magánál ilyesmit - a felügyelő
lapos, fekete tárgyat vett elő. - A férje inge alatt, a melléhez szorítva
találták. Ilyesmire írják rá a hűtőkamrában, melyik dobozban mit tartanak, vagy
hogy a kampón lógó félsertést mikor fagyasztották le, igaz?
Sophie döbbenten meredt a kis táblára és a sötétben, gyakorlatlan kézzel,
jellegzetes ferde betűkkel írott szavakra: Csirke, szept. 28. Az átkozott
némber bezárt a hűtőbe! Kapjátok el!
- Az ügyész úr nem kételkedik benne, hogy ez a két jelző önre vonatkozik,
asszonyom - tette hozzá a felügyelő komoran, aztán intett a rendőröknek.

Nemere István: Asszony, baltával (Tvr-hét 2001/13)

Nagydarab, testes, fakóhajú, legalább ötvenéves nő volt Kate Blomsfield. A
város végén lakott egy borostyánnal benőtt házban. Arrafelé már csak kóbor
kutyák és eltévedt csavargók jártak. Az asszony valami nyugdíjból élt, úgy
hittem, senki sem tudja, mi volt azelőtt és mivel foglalkozott.
Tévedtem. Egyszer kiderült, nem mindenki oly kevéssé tájékozott, mint én.
Mindentudó barátommal, Jonesszal egyszer arrafelé jöttünk haza az erdőből,
gyalogos madárlesből. Jones fekete arcából kiviliant fogsora:
- Látod azt a házat?... Az a Kate Blomsfield lakik ott, aki megölte és
feldarabolta a férjét... - látva érdeklődésemet, lelkesen folytatta:
- Rettenetes pasas volt az ura, egy kis zsarnok, tizenhat évig gyötörte a
feleségét, míg az egyszer fellázadt. Egy este a fickó részegen jött haza, és
jól eltángálta Kate-et. Az asszonyban végre összegyűlt annyi harag, hogy
megvalósítsa régi tervét. Pirkadatkor kiment az udvarra - egy ilyen házban
laktak akkor is -, fogta a fejszét, amivel a férje időnként fát vágott a
kandallóba, megélesítette gondosan, aztán bement. A részeget lehúzta a
kőpadlóra, nehogy összevérezze az ágyat, és egyetlen bivalyerős csapással
levágta a fejét... Csak a szomszédban lakó, korán kelő fekete szemetes vette
észre a dolgot, egyenesen belátott az ablakon. De nem szólt róla senkinek, mert
a pasas vele is összetűzött nemegyszer. Kate Blomsfield rozoga kocsijába tette
a hullát és átvitte az államhatáron. Ugyanis éppen a határ mellett lakott. És
magával vitt mindent, amire szüksége lehet, és amit már régen összekészített. A
gyilkosságot régóta tervezgette... Vitt forgácsot, erős zsinórokat,
kartondobozokat. Egy elhagyatott erdei tisztáson ismét előkapta a baltát és
nyolc darabra vágta szét a férjét, ebből hármat - a fejét és két kézfejét -
elásta az erdőben, jó mélyen. A kézfejeket azért, nehogy a rendőrség az
ujjlenyomatokból megállapítsa a halott kilétét... Mert tévét is nézett ám Kate!
A négy végtagot és a törzset öt csomagba rakta forgács közé, ne lötyögjenek
szállítás közben, és öt közeli postahivatalban feladta őket öt különböző távoli
címre. Még azt is ráíratta, hogy "romlandó"!... Minden postahivatalban más
ruhát viselt, egy csöppet sem volt feltűnő. Így később a nyomozás során a
postások sem tudtak róla érdemleges személyleírást adni.
- Hová küldte a férje... hm... maradványait?
- Washingtonba, öt idegen nagykövetségre. Csak négy darabot adtak át a
rendőrségnek, a láb alighanem egy latin-amerikai banánköztársaság követségére
került, ahol azt hitték, politikai ellenfelükkel végzett egyik ügynökük, és a
lábat afféle bizonyítékul postázta.
- És nem találtak rá a tettesre? - kérdeztem.
Még ott álltunk az utcán és néztük a borostyános házat. Kate éppen kijött,
megállt egy ajtó előtt. Felvett a földről egy fahasábot. Rátette a vaskos
tönkre. Kimérten, nyugodtan mozgott.
- Három évig kutattak utána. De ezalatt még azt sem sikerült kideriteniük,
ki volt az áldozat!? Kate elköltözött arról a vidékről, itt vett házat, ha
férjéről kérdezték, azt mondta: Istennek hála, elhagyott az a részeges disznó.
Sohasem derült ki, mit tett.
Kate felemelte a baltát. Nagyon éles lehetett, mert szemembe villant
csillogása. Aztán lecsapott, és a hasáb pontosan két féldarabra esett szét. A
borostyános házban is lehet kandalló.
- És te honnan tudsz erről? - érdeklődtem. Jones nem válaszolt, ő is Kate-et
nézte. Csak mosolygott, fehér fogsora ugyanúgy csillant, mint Kate baltájának
éle. Hirtelen eszembe jutott: hallottam, Jones valaha régen egy másik államban
lakott és akkor még egyszerű szemetesként dolgozott. Húsz éve ismerem és
mondhatom, a környéken nincs nála diszkrétebb ember.
Ha egyszer baltát kell emelnem valakire, azt kívánom, Jones legyen az
egyetlen szemtanú, ne más.

Nemere István: Asszony, baltával (Tvr-hét 1992/35)

Kate Blomsfield nagydarab, testes, fakóhajú, legalább ötvenéves nő volt. A
város végén lakott egy borostyánnal benőtt házban. Arrafelé már csak kóbor
kutyák és eltévedt csavargók jártak. Az asszony valami nyugdíjból élt, úgy
hittem, senki sem tudja, ki volt azelőtt és mivel foglalkozott.
Tévedtem. Egyszer kiderült, nem mindenki oly kevéssé tájékozott, mint én.
Mindentudó barátommal, Jonesszal egyszer arrafelé jöttünk haza az erdőből,
gyalogos madárlesből. Jones fekete arcából kiviliant fogsora:
- Látod azt a házat?... Az a Kate Blomsfield lakik ott, aki megölte és
feldarabolta a férjét... - látva érdeklődésemet, lelkesen folytatta:
- Rettenetes pasas volt, minizsarnok, tizenhat évig gyötörte a feleségét, míg
az egyszer fellázadt. Egy este a fickó részegen jött haza, és jól eltángálta
Kate-et. Az asszonyban végre összegyűlt annyi harag, hogy megvalósítsa régi
tervét. Pirkadatkor kiment az udvarra - egy ilyen házban laktak akkor is -
fogta a fejszét, amivel a férje időnként fát vágott a kandallóba, megélesítette
gondosan, aztán bement. A részeget lehúzta a kőpadlóra, nehogy összevérezze az
ágyat, és egyetlen bivalyerős csapással levágta a fejét... Csak a szomszédban
lakó, korán kelő fekete szemetes vette észre a dolgot, egyenesen belátott az
ablakon. De nem szólt róla senkinek, mert a pasas vele is összetűzött
nemegyszer. Kate Blomsfield rozoga kocsijába tette a hullát és átvitte az
államhatáron. Ugyanis éppen a határ mellett lakott. És magával vitt mindent,
amire szüksége lehet, és amit már régen összekészített.. A gyilkosságot régóta
tervezgette... Vitt forgácsot, erős zsinórokat, kartondobozokat. Egy
elhagyatott tisztáson ismét előkapta a baltát és szétvágta férjét nyolc
darabra, ebből hármat - a fejét és két kézfejét - elásta az erdőben, jó mélyen.
A kézfejeket azért, nehogy a rendőrség az ujjlenyomatokból megállapítsa a
halott kilétét... Mert tévét is nézett ám Kate. A négy végtagot és a törzset öt
csomagba rakta forgács közé, ne lötyögjenek szállítás közben, és öt közeli
postahivatalban feladta őket öt különböző távoli címre. Még azt is ráíratta,
hogy "romlandó"!... Minden postahivatalban más ruhát viselt, egy csöppet sem
volt feltűnő. Így később a nyomozás során a postások sem tudtak róla érdemleges
személyleírást adni...
- Hová küldte a férje... hm... maradványait?
- Washingtonba, öt idegen nagykövetségre. Csak négy darabot adtak át a
rendőrségnek, a láb alighanem egy latin-amerikai banánköztársaság követségére
került, ahol azt hitték, politikai ellenfelükkel végzett egyik ügynökük, és a
lábat afféle bizonyítékul postázta.
- És nem találtak rá a tettesre? - kérdeztem. Még ott álltunk az utcán és
néztük a borostyános házat. Kate éppen kijött, megállt egy ajtó előtt. Felvett
a földről egy fahasábot. Rátette a vaskos tönkre. Kimérten, nyugodtan mozgott.
- ...Három évig kutattak utána. De ezalatt még azt sem sikerült kideriteniök,
ki volt az áldozat! Kate elköltözött arról a vidékről, itt vett házat; ha
férjéről kérdezték, azt mondta: "Istennek hála, elhagyott az a részeges
disznó..." Sohasem derült ki, mit tett.
Kate felemelte a baltát. Nagyon éles lehetett, mert szemembe villant
csillogása. Aztán lecsapott, és a hasáb pontosan két féldarabra esett szét. A
borostyános házban is lehet kandalló:
- És te honnan tudsz erről? - érdeklődtem. Jones nem válaszolt, ő is Kate-et
nézte. Csak mosolygott, fehér fogsora ugyanúgy csillant, mint Kate baltájának
éle. Hirtelen eszembe jutott: hallottam, Jones valaha régen egy másik államban
lakott és akkor még egyszerű szemetesként dolgozott. Húsz éve ismerem és
mondhatom; a környéken nincs nála diszkrétebb ember.
Ha egyszer baltát kell emelnem valakire, azt kívánom, Jones legyen az
egyetlen szemtanú, ne más.

Nemere István: Ártatlan szempár (Tvr-hét 1998/18)

Az öregasszony csodálatos kék szeme maga volt a tiszta égbolt. Olyan ártatlan
is, akár a mennyei kékség. Silver felügyelő kis híján lesütötte a szemét,
amikor a tekintetük találkozott. Pedig őt aztán aligha lehetett szégyenlősnek
nevezni.
- Asszonyom, a tények makacs dolgok. A Naplemente öregek otthonának
igazgatóját, Mr. Freemant ma reggel holtan találták a hátsó kapunál. Az a
robbanótöltet végzett vele, amelyet postán küldtek.
- Ezt már tudom - bólogatott kis fejével szaporán Mrs. Higgins. A bőre
májfoltos, aszott volt. Hiába, nyolcvankét év nem kis idő. A felügyelő is
tudta, hogy ő a Naplemente egyik legöregebb lakója. Elnézte a hófehér
frizuráját, amelyben tüzetesebb szemlélődés után valamiféle rendet is
felfedezett.
- Hallottam, hogy tegnap kiment a városba. Taxit hívott, és állítólag kisebb
csomag is volt önnél.
- Kenyeret vittem dobozban a hattyúknak. Tudja, felügyelő úr, a városi
parkban, a tavon úszkálnak, és olyan szép fehérek!
- Tudom, asszonyom. Biztos, hogy kenyér volt abban a dobozban? Nem valami
csomag, amit aztán feladott a postán?
Mrs. Higgins kék szeme ismét a férfira meredt. Silver nyelt egyet. A fenébe
is, csak ne nézne így! Zavartan folytatta:
- A városban jó ideje suttogták, hogy Mr. Freeman rosszul bánt az öregekkel.
Nem adta át a zsebpénzüket, mindenféle büntetést talált ki. Fegyelmezte is
őket, hogy úgy mondjam kegyetlenül.
- Éheztünk is - jegyezte meg Mrs. Higgins komoran, és az arcán fekete felhő
suhant át. Bosszú?... Silver feszülten figyelt. De az öregasszony arca ismét
kisimult, és már mosolygott.
- Igen, khm... Most, hogy meghalt, és már nem kell tőle félniük, az öregek
egyre szörnyűbb dolgokat mesélnek Mr. Freeman viselkedéséről. Úgy tűnik, az
igazgató maga volt a borzalom, valóságos haláltábort rendezett be az otthonban.
Önöknek nincs hozzátartozójuk, családjuk, ezért azt tette önökkel, amit
akart...
- Többé már nem teszi - jegyezte meg halkan az öregasszony. Silver nagyot
sóhajtott:
- Asszonyom, Mr. Freemannel ügyes kis szerkezet végzett, alig fél kilós,
régimódi bomba. Ilyent a mai terroristák már nem használnak, azt mondta a
szakértőnk. És ön, ugyebár... hogy is mondjam csak... Negyven éve hivatásos
katona volt, méghozzá robbantási szakértő a gyarmati hadseregben, ugyebár...
Mrs. Higgins szeme elkerekedett:
- Ugye, nem arra céloz felügyelő úr, hogy én tettem? Gondolja csak el, uram:
nyolcvankét éves vagyok. Járni is alig tudok. Kezet emeltem volna valakire?
Szótlanul nézték egymást. Silver tudta, amit tudott. És látta: az asszony is
tudja, hogy ő tudja. A felügyelő agyában egymást kergették a gondolatok. Mrs.
Higginst soha senki nem fogja elítélni, az biztos. Nincs olyan esküdtszék,
amely ellen tudna állni ennek a kék szempárnak. Nyelt egyet ismét, valami
olyasmit mondott, hogy "nemcsak kézemeléssel lehet eltenni valakit láb alól".
Amikor azonban ismét belenézett az asszony szemébe, zavartan felállt:
- Ugyan már, asszonyom! Hová gondol, Mrs. Higgins? Az igazgató úr, hogy úgy
mondjam, voltaképpen rászolgált a tragikus sorsára.
- Ebben egyetértünk - bólogatott szaporán az asszony, aztán a kezét nyújtotta
Silvernek. - Elsétálna velem a kertbe, kedves felügyelő úr? Megmutatom a
kedvenc virágomat. Önnek is biztosan nagyon fog tetszeni.
A csodálatosan kék szempár mintha kicsit diadalmasan, sőt cinkosan csillant
volna a felügyelőre.

Nemere István: Az ártatlan kislány (Tvr-hét 2000/09)

Olívia aznap nagyon korán kelt. Sikerült is kijutnia a házból úgy, hogy senki
nem vette észre. A nap már felkelt. A kislány az ajtón kilépve egy pillanatig
hunyorogva állt a kiteljesedő fényben. Aztán lerohant a stéghez. A háztól nem
láthattak oda, eltakarták a sziklák. Mindezt már előző napon kitapasztalta.
Akkor szerszámokat is hozott, és elrejtette a kövek között.
Odafönt mit sem sejtve aludt Anya. Meg Warren bácsi, az átkozott. Anyja után
Olívia is így emlegette azt az undorító férfit. Tavaly ilyenkor bukkant fel,
papírokat lobogtatott. Hogy ez a ház voltaképpen az övé, apa a halála előtt
eladta neki. Anya ügyvédet fogadott, de nem sikerült bebizonyítania, hogy azon
az állítólagos szerződésen nem a férje aláírása szerepel. Ügyes hamisítvány
lehetett. Warren azt állította, nagy kölcsönt vett fel a férfi, mielőtt
meghalt, és a ház jelentette a kölcsön fedezetét.
Olívia csak tizenegy éves volt, és nem értett mindent a dologból. De azt
látta, hogy az anyja napról napra szomorúbb. Warren bácsi már egy éve lakik a
házukban, folyton bírósággal fenyegetőzik, és kiabál velük. Tegnapelőtt
közölte, hogy még egy hét, aztán rendőrrel dobatja ki őket apa házából...
Olívia nagyon ártatlan kislány volt még. Csak azt tudta, hogy ilyenkor tenni
kell valamit. Anyára nem számíthatott, hiszen ő csak sírdogál, még éjszaka is
szipog. Márpedig Warren nem olyan ember, akit a sírás meghatna.
Olívia körülnézett. Senki sem jár errefelé ilyenkor. A kézifúróval kezdetben
nehezen boldogult, de hamar kiismerte. Már gyorsabban tekerhette. Gondosan
összeszedte a fűrészport, ami kipergett a fúró mellett. A csónak járódeszkáit
félrerakta, és a fenékbe hat lyukat fúrt, arasznyira egymástól. Előbb a kis
fúróval alig észrevehetőt, aztán a nagyobbal nagyobbakat. Amikor Olívia végzett
a lyukakkal, nedves fűrészporral gondosan betömögette őket. Aztán visszatette a
járódeszkát. Warren akkor sem veheti észre a lyukakat, ha valami okból felemeli
a deszkákat. De nincs rá oka, mert nem kell kimernie a vizet. Csontszáraz most
a csónak feneke, hisz Warren minden délelőtt, amikor visszatér a tengerről,
kihúzza csónakját a homokra.
Aztán Olívia eltűnt a szerszámaival együtt. Anyával reggeliztek éppen, amikor
a kislány látta, hogy Warren a horgászfelszerelésével elindul a partra. A
rosszarcú férfi meglátta az ablak mögött az asszonyt és a gyereket. Gonoszul
vigyorgott:
- Már csak öt nap, és eltűntök innen, boszorkányok!
"Hová is mennénk? - kérdezte halkan Anya. - Ez az otthonunk, semmink sincs
ezen kívül..."
Ám ezt csak Olívia hallotta. Megvigasztalta volna Anyát, de hallgatott.
Majd... este.
Olívia a délelőttöt a sziklán töltötte. Néha visszanézett a házra. Felhők
jöttek, komorak. Szél is fújt, erős, szaggató. A ház mégis szép volt - és egyre
szebb, ahogyan múltak az órák. Mert Warren nem jött meg a szokott időben.
Olívia látta maga előtt a csónakot. Egyszer csak betör a víz, de a járódeszkák
miatt Warren csak akkor érzékeli, amikor már arasznyira áll odabent. És Warren
nem tud úszni! Maga dicsekedett ezzel, jelezve, milyen bátor! Hiszen lám, így
is kimerészkedik a mély vízbe, horgászni... Sokan hallották ezt a kocsmában, ők
mondták vissza Anyának. Így tudta meg Olívia is.
Olívia, az ártatlan kislány naphosszat a sziklán ült, és nézte a tengert. De
Warren csónakja nem tért vissza az öbölbe. Este azt mondta Anyának:
- Ha kimentette volna egy hajó már tudnánk. De elvitte az áramlat, az erős
szél. Felfordult a csónakja, és nem tudott úszni, hát vége.
Anya a könnyein át ránevetett:
- Bár igazad lenne, kislányom!
Olívia csak mosolygott magában. Ártatlan kislány volt, de azért tudta, amit
tudott.

Nemere István: Ártatlan kislány (Tvr-hét 2001/48)

Olívia aznap nagyon korán kelt. Sikerült is kijutnia a házból úgy, hogy senki
nem vette észre. A nap már felkelt. A kislány az ajtón kilépve egy hunyorogva
állt a napfényben, aztán lerohant a stéghez. A háztól nem láthattak oda,
eltakarták a sziklák. Mindezt már előző napon kitapasztalta. Akkor szerszámokat
is hozott, és elrejtette a kövek között.
Odafönt mit sem sejtve aludt anya. No meg Warren bácsi, az átkozott. Anyja
után Olívia is így emlegette azt az undorító férfit. Tavaly ilyenkor bukkant
fel, papírokat lobogtatott, hogy ez a ház voltaképpen az övé, mert apa a halála
előtt eladta neki. Anya ügyvédet fogadott, de nem sikerült bebizonyítania, hogy
azon az állítólagos szerződésen nem a férje aláírása szerepel. Ügyes
hamisítvány. Warren azt állította, hogy apa nagy kölcsönt vett fel, mielőtt
meghalt, és a kölcsön fedezetét a ház jelentette.
Olívia csak tizenegy éves volt, ártatlan kislány még, aki nem mindent értett,
de azt látta, hogy az anyja napról napra szomorúbb, fojtogatja a tehetetlen
harag. Warren bácsi már egy éve lakik a házukban, folyton bírósággal
fenyegetőzik, kiabál, és ezer módon próbálja elűzni őket. Tegnapelőtt közölte,
hogy még egy hét az élet, aztán rendőrrel dobatja ki mindkettőjüket.
A kislány úgy érezte, ezt nem szabad annyiban hagyni. És azt is tudta, hogy
anyjára nem számíthat, hiszen ő csak sírdogál, még éjszaka is szipog. Márpedig
Warren nem olyan ember, akit a sírás meghatna.
Olívia körülnézett. Senki sem jár errefelé ilyenkor. Warren minden délelőtt,
amikor visszatér a tengerről, kihúzza a csónakját ide a homokra.
A kézi fúróval először nehezen boldogult, de hamar kiismerte. Egyre
gyorsabban tekerte. A csónak járódeszkáit félrerakta, és a fenékbe hat lyukat
fúrt, úgy arasznyira egymástól. Előbb a kis fúróval csinált egy-egy alig
észrevehető lyukat, aztán a nagyobbal kiszélesítette.
Gondosan összeszedte a fűrészport, ami kipergett a fúró mellett. Amikor
végzett a lyukakkal, mindet betömögette nedves fűrészporral gondosan őket.
Aztán visszatette a járódeszkát. Warren akkor sem veheti észre a lyukakat, ha
valami okból felemeli a deszkákat. De miért venné fel, hiszen csontszáraz most
a csónak feneke. De nem lsz ilyen sokáig.
Olívia gyorsan eltűnt a szerszámaival együtt. Anyával reggelizett éppen,
amikor látta, hogy Warren a horgászfelszerelésével elindul lefelé. Amikor
észrevette őket, gonoszul rájuk vigyorgott:
- Már csak öt nap, és eltűntök innen, boszorkányok!
- Hová is mennénk? - kérdezte halkan anya. - Ez az otthonunk, semmink sincs
ezen kívül...
Olívia megvigasztalta volna az anyát, de egyelőre hallgatott. Majd este.
A kislány a délelőttöt a sziklán töltötte. Néha visszanézett a házra. A ház
szép volt - és egyre szebb, ahogyan múltak az órák. Warren ugyanis nem jött meg
a szokott időben.
Olívia látta maga előtt a csónakot. Egyszer csak betör a víz, de a járódeszkák
miatt Warren csak akkor érzékeli, amikor már arasznyira áll odabent. És Warren
nem tud úszni! Maga dicsekedett ezzel, jelezve, milyen bátor! Hiszen lám, így
is kimerészkedik a mély vízbe horgászni... Sokan hallották ezt a kocsmában, ők
mondták vissza anyának. Így tudta meg Olívia, az ártatlan kislány is.
Este azt mondta anyának:
- Ha kimentette volna egy hajó, már tudnánk. De elvitte az áramlat, az erős
szél. Felfordult a csónakja, és nem tudott úszni, hát vége.
Anya a könnyein át ránevetett:
- Bár igazad lenne, kislányom!
Olívia csak mosolygott magában. Ártatlan kislány volt, de azért tudta, amit
tudott.

Nemere István: Az aranyszemű kutya (Tvr-hét 1993/51)

A kutya fekete volt, hegyes fülű, és gyors mozgású. Nem lassíthatott, mert az
emberek folyton járkáltak körülötte. Ki-kitért előlük, kapkodta a fejét és a
lábát. De nem ment el a büfé ajtaja elől. A kiáradó illatok szinte
odaszögezték. Kolbász sercegett zsírban, krumpli sült forró olajban. Csak ő
érezte, hogy a kilépő emberek valóságos szagfelhőket hoznak magukkal. A kutya
orrlyuka kitágult. Ide-oda tipródott. Néha odacsapódott valakihez, aki bentről,
szatyorban hozott húst. A farkát csóválta tétován, szaladt a szatyor mellett,
fel-felnézett az emberre, aztán megállt, hátranézett. Ismét vonzotta a
büféajtó. Lassan jött vissza, megint beszívta az illatokat, téblábolt. Várt.
A férfi alacsony volt, kopaszodó, szemében riadtság. Majdnem annyira
bizonytalan, mint a kutya. Ritkán járhatott errefelé. A fenyőárusok rekedten
kínálták a fát, egy csíkos-sálas fiatalember még tartótalpat is eladott. Kis
baltájával befaragta a tartó vascsövébe a fa vaskos tövét; a forgácsból csak
úgy áradt a gyantaillat. A lámpafűzérrel, a felirattal és a fenyő szagával
karácsonyi hangulatot akartak varázsolni a kereskedők, de csak ideges
szaladgálás lett belőle. A téren bódék álltak, tócsák tükrözték a villogó
színes fényeket, és minden bódéból más zene harsogott. A férfi - akárha
vesszőfutásban lenne - szinte látta, amint a zajhullámok felcsapnak, és a
meztelen ágú fák fölött hullámzanak, végigverik az emberek testét.
A férfi meglátta a kutyát. Először félt tőle, de közelebb érve megnyugodott.
Az is éppen annyira félt, mint ő. A büfé ajtaja előtt egy pillanatra közel
kerültek egymáshoz. A kutya reménykedően pillantott fel. A férfi ugyanazt az
éhséget látta a szemében, amit a saját gyomrában érzett. A tömény szagfelhőben,
a lökdösődésben elveszettnek, idegennek érezte magát. Ez a karácsony? - villant
bele élesen.
Féltenyérnyi papírtálcán kapta a két kolbászdarabot. A mustár kesernyés, a
hús túl forró. A kenyér héja kaparja a torkát. Az egyedüllét is fájt, és éppen
itt, a tömegben volt a legrosszabb. Most azért jött be a külvárosi házból, mert
már nem bírta tovább. Karácsony, karácsony... de milyen? Az asszony elment.
Üresek a szekrények, eltűnt minden holmija. Pedig előtte évekig ott volt a cipő
az előszobában, a kabát és a ruha a szobaszekrényben. Most olyan üres a ház. A
kis kertben az égre rajzolódik a cseresznyefa csupasz ága. Hideg van otthon.
Másodszor harapott a kolbászból, félig nyitott szájában hűtötte a falatot -
amikor újra meglátta a kutyát. A büfé előtt ült, a tárt ajtón át éppen őt
nézte. Néha eltakarták a jövő-menő lábak és nagykabátok, de a tekintetét nem
vette le a férfiról.
Egy perc múlva a férfi a papírtálcába göngyölte a másik kolbászt. Lenyelte a
száraz kenyeret, indult. A kutya fekete fejéből most aranyszínben ragyogott a
szeme, nyelvével mohón körbenyalta a száját.
A bódésor mögé mentek. A férfi még körülnézett, lelke része lett az
óvatosság. Itt senki sem látta őket. A kutya felnézett, farka tétován mozdult.
"Üdvözölhetlek? Nem fogsz bántani?" A kolbász egyik fele a földre repült. A
fogak mohón rácsattantak. Aztán jött a másik darab, amelyet az állat még a
levegőben elkapott és lenyelt.
A férfi nézte. Valami megváltozott. Körülnézett, ám a világ ugyanolyan volt:
szürke, fénytelen, de fenyőszagú. Akkor hát... nem ott történt a változás. Nem
félt már, megnyugodott. Lassan indult. Valójában nincs messze a külváros, közel
az a ház. Ahol csak a csönd várja. Már a tér szélén járt, amikor meghallotta a
jellegzetes neszt: körmös lábak kopogtak mögötte a járdán. Hátranézett. A kutya
kerülgette a járókelőket, és amikor egy autó közel jött a járdához, félve
elugrott. A férfiban jégrétegek olvadtak, csúsztak le egymásról, kis öröm
terebélyesedett, meztelen-sugárzó lett. Várt egy percet, a kutya közelebb ért,
aztán határozatlanul megállt, felnézett rá: "nem megyünk tovább?"
Negyedóra múlva a férfi elfordította a kulcsot a kertkapu zárjában. A kutyát
csak a szeme sarkából látta. Nyitva hagyta a kaput, bement a kertbe. A
cseresznyefa törzse ezüstösen csillant. A házban meleg van, és lesz egyszer
tavasz is. Meg nyár. Éjszaka árnyak suhannak a ház előtt, mögött. Idegenek
léptei dobbannak, jó lenne egy őr.
A kutya megszagolta a kapufélfát, előbb csak nézett befelé. A férfi most
először szólt: na, gyere.
Ezzel minden eldőlt. A kutya bement. Mire a férfi becsukta a kaput, az állat
már a kertet járta. A férfi utána. A konyhaablakból látta: egy asszony megy el
a kerítés előtt, és a kutya már csahol. Majd abbahagyta, komótosan visszajött a
konyhaajtóhoz, és farkát csóválva függesztette aranyszemét a még mozdulatlan
kilincsre.

Nemere István: Óvakodj az anyóstól! (Tvr-hét 2001/16)

Az őrtorony régi volt, félig romos és titokzatos. A nyaralótelep melletti
hegyen magasodott. A turisták ritkán kapaszkodtak fel oda. Nehéz terepen, nagy
sziklákon kellett volna átmászniuk, nem vállalták. Vonzóbb volt a tengerparti
strand, a labdázó nők, az izmos férfiak látványa.
Mark is csak annyit tudott a toronyról, hogy még a középkorban épült, és
állítólag kísértetek tanyáznak benne. Ez utóbbit csak az anyósa, Hilda hitte és
emlegette.
Mark, a felesége és az anyósa már a második nyarat töltötte a kis faluban. Az
asszony vékony volt és beteges, Mark mégis szerette. Hildát azonban ki nem
állhatta. Mi az ördögnek jön velünk minden nyáron? Hilda sápítozó hangján
többször is előadta, hogy "csak ilyenkor lehetek az én drága kislányommal, és
közben mindannyian dolgozunk". Mark és a felesége valóban dolgozott, ám az alig
ötvenéves Hilda a férjétől örökölt vagyonból élt. Amiből eddig egyetlen pennyt
sem adott a rajongva szeretett lányának. "Az a mihaszna férjed úgyis
elköltené, kislányom." - mondogatta. Mark dühöngött, ám semmit sem tehetett.
Gyűlölte az anyósát, az meg őt. Egyik nap Hilda azt mondta, menjenek fel a
toronyhoz. Különös fény vibrált a szemében, és ettől Mark óvatos lett. A
felesége nyafogott, nem volt kedve ilyen melegben hegyet mászni. Hilda nem is
nagyon erősködött. Mark vegyes érzelmekkel indult el, kettesben az anyósával.
Mi az ördögöt akarhat? - vibrált benne a nyugtalanság. Tulajdonképpen félt is.
Férfiként és családfőként azonban nem hátrálhatott meg.
Átvergődtek a sziklákon, megmászták a meredek dombot. Erősen tűzött a nap,
és ciripeltek a tücskök. A torony közelről még félelmetesebb volt, mint a
partról. Ahol különben gyermekjátékká törpültek a villák, a strand és a műúton
araszoló autók. Hilda megkerülte a tornyot. Mark a naptól meleg kőfal réseibe
nézett. Az egyikbe mélyen behajolt. Sötét volt, kútszerű mélység ásított rá.
Egy kavics leesett, és csak sokára koppant a mélyben. A férfi rozsdás fém
kapaszkodókat látott belül.
Nem hallott zajt. Pedig az álnok Hilda már ott volt mögötte. Nesztelenül
osont, és kinyújtotta mindkét karját... A lökés váratlanul érte a férfit. A
teste a mélység fölé lendült. A lába alól egy jókora kő is kifordult. Mark
egyetlen hatalmas üvöltéssé lett... Pedig nem zuhant sokáig. A teste szinte
súrolta a vaskampókat. Ösztönösen elkapta az egyiket, függve maradt, pedig
megfájdult a válla, a keze. A kődarab lezuhant. A férfi hallgatott, némán
küzdött, hogy a másik kezével is elkapjon egy kampót. Végre sikerült. Nem
tudta, mennyi idő telt el, míg sikerült felkapaszkodnia. Alig látott a
kimerültségtől, amikor kimászott a fal résén. Azonnal lerogyott, és legalább
egy óra hosszat lihegett az árnyékban.
"Hilda, te átkozott, meg akartál ölni! Ehhez bezzeg volt erőd! Most nem
hivatkoztál a beteg szívedre." Kicsivel később eszébe jutottak a kísértetek.
"Most már én is az lehetek, hiszen meghaltam a toronyban, nem?" Csodálkozott,
hogy Hilda ennyire gyűlölte. Még a balesetnek álcázott gyilkosságtól sem riadt
vissza. "Biztosan azt hiszi, lezuhantam, mert hallotta a követ esni, én meg
üvöltöttem. Fordulna fel az a némber! Akkor végre örökölhetnénk a pénzét is!"
Délután volt már, amikor Mark lement a hegyről. A villát hátulról közelítette
meg. A két nő a teraszon ült. A felesége éppen sopánkodott: "Hol lehet a drága
Mark ilyen sokáig?" Mire Hilda: "Amikor lejöttünk a hegyről, azt mondta,
elveszítette a tárcáját, visszamegy megkeresni. Azóta nem láttam" - hazudta
Hilda, és fölemelte a tekintetét. A bokrok árnyékában sötét alak állt. Tépett
ruhában, sápadt arccal, kifordult szemmel. Az egyik keze vádlón mutatott az
asszonyra. Aztán a "kísértet" elindult a terasz felé... Hilda felsikoltott, a
szívéhez kapott, és lefordult a székről.

Nemere István: Amatőr zsaroló (Tvr-hét 2001/46)

Két hónapig töprengett a terven Gonder, amíg összeállt a fejében. Szinte biztos
volt abban, hogy ha ügyes lesz, semmi baj nem érheti. Meglesz végre az az
átkozott százezer euró, ami pont elég ahhoz, hogy sínre kerüljön az élete. Hogy
soha többé ne kelljen dolgoznia. Nem is kell olyan sokat kockáztatnia, és egész
kis vagyonra tehet szert. S ami a legfontosabb, nem kell évekig robotolnia
érte.
Mert a munkát nagyon utálta, pedig még harminc sem volt. Viszont nagyon
szeretett volna jól élni. Irigyelte a gazdagokat. Valahányszor elment a
milliomos Fullerék villája előtt, mindig megbökte valami a lelkét. Az utóbbi
hetekben pedig már az is eszébe villant: "Ezeknek rengeteg pénzük van, nekem
meg semmi! Meg sem éreznék, ha egyszer százezret kellene lepengetniük." És
egyre erőteljesebben körvonalazódott a terv a fejében. A szerinte legegyszerűbb
megoldás. "Ez a Fuller úgy fog fizetni, hogy közben sosem fogja megtudni, kinek
is adta a pénzt..."
Gonder meglátta a hatalmas Fuller-vagyon örökösét. Az aranyhajú kislány
mindössze négyéves lehetett, a kertben játszott. Edina Fuller... Vajon mennyit
érhet az élete - a szüleinek?
Aztán kitalálta, mit kell tennie. Egyik nap belopózott a kertbe. Mivel nagy
létszámú személyzet dolgozott Fulleréknál, senkinek nem tűnt fel,hogy idegen
mászkál a bokrok közt. Azt hitték, az új kertész lehet. Ügyet sem vetettek rá.
A kislány kint játszott az ősfák alatt. Amikor a bébiszitter egy percre
beszaladt a villába, hogy vizet hozzon a kicsinek, Gonder felkapta a gyereket,
valami könnyű vegyszerrel elkábította, és máris rohant vele. Odakinn várta a
lopott kocsi, azzal robogott a város felé. Mire a villában észrevették, mi
történt, Gonder már a rejtekhelyen volt.
A közelmúltban bérelte ki ezt a városszéli kis házat. Azért esett rá a
választása, mert sokan éltek a környéken, és az emberek nem igazán figyeltek
egymásra. Nem is tűnt fel senkinek, amikor a kocsival beállt a garázsba.
Az ébredező kislányt bevitte az előszobába. Amikor Edina teljesen magához
tért, már készen várta a fényképezőgép. A megszeppent gyerek azt tette, amit a
morcos idegen parancsolt neki. Gonder lefényképezte, megvárta, amíg a gép
kiadja a képet, aztán egy pici fehér tablettát nyomott a gyerek szájába, és
tejjel itatta, hogy az altató lecsússzon a torkán. Amikor a gyerek elaludt,
Gonder borítékba tette a képet, aminek a hátára ráírta a váltságdíj összegét:
100.000 euró. A borítékot leragasztotta, és megcímezte Fulleréknak.
A kétségbeesett szülők másnap reggel kapták meg a borítékot. Nem aludtak
egész éjjel, rettenetesen gyötrődtek. A rendőrtisztek, akik addig ezernyi
kérdéssel bombázták a milliomost, a levél láttán nyugtatgatni kezdték:
"Megtaláljuk a lányát, uram. A tettes aligha profi, és az ilyenek mindig
követnek el hibát."
Mint most is... Alig érkezett még a fénykép, az egyik nyomozó arca felderült.
Kért egy nagyítót, aztán telefonálni kezdett.
Gondernek arra sem maradt ideje, hogy csodálkozzon. A kommandósok még
délelőtt, tíz másodperc alatt lerohanták a házat. Mire feleszmélt, arccal a
lakás padlóján feküdt, kezét bilincs szorította. A kislányt kivitték a házból.
Gonder zavartan pislogott. Mi a fene volt ez? Honnan tudták...?
Az egyik nyomozó odadugta az orra elé a fényképet:
- Ostoba voltál, öcsi! A háttérben ott felejtetted a villanyórát. Tudtad,
hogy mindegyiknek saját száma van? Nekünk már nem kellett mást tennünk, csak
kellő méretűre nagyítani a képet. Azért rendes dolog volt tőled, hogy így
megkönnyítetted a dolgunkat!

Nemere István: Az amatőr (Délvilág Otthon 1992/8)

Egyik éjjel Regg Morton arra ébredt, hogy gyanús zajt hall a földszintről.
Úgy tudta, egyedül van tágas házában. Gyorsan felkelt és csak úgy pizsamában
elindult. Igyekezett nesztelenül elhagyni a hálószobát. Amikor a lépcsőn ment
lefelé - a deszkafokok diszkréten megnyikordultak súlya alatt - még
csodálkozott is, milyen bátor. Valamilyen ismeretlen erő adott neki szárnyakat.
Betörőre gyanakodott; márpedig nem akarta elveszteni mindazt, amit ötvenéves
korára összeszedett. Helyesebben szólva: amit kitépett magának ebből a
világból. Nehéz gyermekkor után még nehezebb felnőttkor következett... Ha ezek
rablók, betörők, banditák, akik most elvinnének a házából akárcsak egyetlen
értékes festményt is, hát... ő ezt nem hagyja! Így vagy úgy, de megakadályozza!
Ökölbe szorult kézzel ment a nappaliba. Óvatosan és zajtalanul nyitotta
résnyire az ajtót. Furcsa, gyenge kis fénykör vándorolt a padlón, a falakon.
Valaki lépegetett a sötétben, bizonytalanul. Morton sajnos nekiment egy
széknek, pedig már csaknem elérte a villanykapcsolót.
Rávetült a fénykör. "Ne mozduljon!" - mondta egy fiatal és ideges férfihang.
Morton agya úgy vágott mint a borotva. Már csak a kezét kellett kinyújtania és
sikerült. A villanykapcsolót megérintette és fény öntötte el a szobát.
Egy sovány fiatalembert látott maga előtt. Kis álarc takarta a képét és
revolvert fogott Mortonra:
- Ha megmozdul, lelövöm! - rikácsolta idegesen. Egész testében reszketett.
Morton azonnal felmérte a helyzetet. Az üzleti életben Regg Mortont meglepő
ötleteiről és villámgyors döntéseiről ismerték. Így szerezte a vagyonát is. A
rejtett széfben az értékpapírokat, az ékköveket - mindezt nem akarta
elveszíteni ezen az éjszakán.
- Nyugalom - jegyezte meg Morton. És valóban nyugodt volt - legalább ő. Leült
az egyik fotelbe, két kezét a térdére tette, hogy amaz jól lássa: - Nincs
fegyverem, de van egy ajánlatom a maga számára, fiatalember.
Amaz határozatlanul állt. Támadástól, meglepetéstől tartott. Regg Morton
viszontkényelmesen hátradőlt és folytatta:
- Mennyit hozhat a konyhára egy betörés...? Aligha tévedek, ha azt mondom:
nem sokat. Ráadásul veszélyes is, könnyen lebukhat az ember. Én ennél jobb
üzletet ajánlok önnek.
A másik még habozott. Végül ártalmatlannak ítélte a pizsamás, fegyvertelen
házigazdát és maga is helyet foglalt a másik fotelben, jó messzire Mortontól. A
pisztolyt végig az ősz halántékú, barna bőrű férfira szegezte.
- Mi lenne az ajánlata?
- Gyilkosság - felelte egyszerűen a házigazda. Látva a másik döbbenetét,
gyorsan tovább beszélt: - De nem igazi, ne vegye úgy a szivére. Elég, ha csak
felmegy az emeletre ezzel a pisztollyal és álarccal a fején. A feleségem
szívbeteg, a legkisebb izgalom is... hm... végzetes lehet számára, vélik az
orvosok. Meglátja magát, és vége, ebben biztos vagyok... Sok gondtól
szabadulnék meg. Végre feleségül vehetném a fiatal szeretőmet... No meg
ráadásul az asszony életbiztosítása sem kis összeg. El sem tudja képzelni,
mennyi pénz ütné a markomat. Ebből természetesen magának is jutna, nem is
kevés.
Amaz még mindig döbbenten ült. Erre nem számított. Morton felvette az
íróasztalán heverő csekk-könyvét és tollát:
- Százezerre gondoltam - de még nem írt bele semmit.
A betörő ádámcsutkája fel-le mozgott. A keze még jobban remegett:
- És... mikor? Mikor kellene megtennem?
- Most - közölte Morton ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha már úgyis itt
van! Soha nem lesz jobb alkalom. Felmegy lassan, óvatosan, de a döntő
pillanatban csapjon egy kis zajt. Ne siesse el, fontos a hatás...! A feleségem
hálószobája jobbra van, a folyosó végén. Biztos vagyok benne: amikor magát
meglátja, azonnal vége... Itt ne hagyja a pisztolyát. Mire visszajön, kitöltöm
a csekket.
Amikor a betörő felment az emeletre, Morton mozgása meggyorsult. A
dolgozószobából hívta a rendőrséget, aztán halkan kinyitotta a főbejáratot
ajtót.
Az őrjárat négy perc múlva érkezett.
A betörő dühösen kutatta át a szobákat, aztán mellőzve minden, a szakmában
oly fontos óvatossági rendszabályt, lerobogott a lépcsőn:
- Hé, maga...! A feleségét sehol sem találom! Micsoda piszkos trükk ez...?
Hirtelen kivágódtak az ajtók és több revolver szegeződött rá. Az egyenruhás
rendőrök láttán valósággal lebénult. Nem volt nehéz lefegyverezni és
megbilincselni. Az álarcától is megfosztották. Húszéves lehetett, szeplős,
ijedt fiatalember, alig serkent ki a bajusza.
- Még sokat kell tanulnod, fiú! - mondta korholón Regg. - Előzetes
felderítésről sosem hallottál? A jó betörő mindent megtud a célpontról, mielőtt
átugorja a kerítést és behatol a házba. Te persze csak úgy jöttél,
ötletszerűen, mert a ház gazdagnak látszott, mi? Ha kérdezősködsz egy kicsit,
megtudhattad volna: Regg Mortonnak sohasem volt felesége, megrögzött agglegény.
- A rendőrökre nézett. - Vihetik, őrmester.
Utánuk nézett, fintorgott. Morton sohasem kedvelte az amatőröket - annál
inkább a ravasz, minden hájjal megkent alakokat. Hisz maga is ilyen volt.

Nemere István: Alex, a Róka (Tvr-hét 2001/05)

- Papa, mikor mész dolgozni?
- Ma nem megyek - felelte Alex zavartan. Vörös volt az arca, és nem nézett a
gyerekre. Az átkozott válság! Pedig hogy hitte, buszsofőrre mindig szükség
lesz. És lám, a cég húsz vonalat szüntetett meg egyetlen hónapban, és ő is
munkanélküli lett.
A gyerek erről persze semmit nem tudott, és nem is érdekelte a dolog, tovább
játszott a padlón az elektromos kisautójával. Alex úgy döntött, ráfér egy kis
levegőzés.
A parkban mélyeket lélegzett. Délelőtt volt, kevesen jártak arra. Tizenévesek
gördeszkáztak a tó körül, a vízben kényes hattyúk mozdultak lassan.
Gyermekkocsit tolt néhány fiatal nő, többen kutyát sétáltattak. Alex megkerülte
a tavat, a sok zöld láttán szinte elfeledkezett az állapotáról.
Nem is látta, honnan került eléje az a pasas. Fiatal volt, szemtelen képű,
célratörő:
- Nem akarsz utazni, kisöreg? Ötven egy adag.
Kábszerárus volt, nem kétséges. Alex zavartan rázta a fejét:
- Nincs egy vasam sem. Tudod, munka nélkül vagyok...
- Az baj - felelte amaz, és máris továbbállt. Látta, itt nincs keresnivalója.
Alex utánanézett, látta, hogy másokat is megszólít. Alexnek homályos ötlete
támadt. Lassan ment az árus után, ki a park szélére. Látta, amint a fiú az első
utcában a járda mellett parkoló kocsihoz lépett, és behajolt a leeresztett
ablakon. Alex sejtette, a pasas újabb adagokat kapott egy elosztótól. Feltűnés
nélkül megnézte a kocsi rendszámát, és egy közeli fülkéből felhívta a rendőrség
kábítószeres csoportját:
- Bemondták a tévében, hogy jutalmat fizetnek annak, aki egy elosztót
leleplez.
- Jól hallotta!
- Mekkora az összeg?
- Attól függ, mennyi kábszert találnak a pasasoknál. A feljelentő grammonként
kaphat akár egy húszast is.
Alex rövid fejszámolás után habozás nélkül bemondta, melyik kocsiban ül a
pasas, és mi történik a park mellett. Hallotta, hogy a vonal túlsó végén
utasítást adtak néhány detektívnek, induljon.
- Mi a neve? - kérdezte a rendőrtiszt a telefonban. - És hogyan veszi fel a
pénzt?
- Semmi kedvem saját néven szerepelni. Nem is vagyok köteles, ezt is mondták
a tévében. Legyen az álnevem Róka. Majd később jelentkezem - és tetette. Egy
pillanatig töprengett, aztán levette a zakóját, karjára csapta. Sokféle ruhát
kell majd szereznem, és nem ártana néhány paróka sem, meg álszakáll. A
kábítószerárusok nem jöhetnek rá, ki az, aki sorozatban beköpi őket!
A másik járdáról nézte végig, hogyan kapják el az elosztót. A pasas nem is
védekezhetett, máris csattant a bilincs, és autójával együtt elvitték. Amint
nyomuk veszett, hamarosan felbukkant egy fiatalember, és döbbenten nézett
körül. Ez is árus lehet, gondolta Alex.
Követte az árust a park másik szélére. Az megállt a járdán, és hamarosan
fékezett mellette egy kék kocsi. A pasas behajolt az ablakon, azután kezét
zsebén tartva ment vissza a parkba, árusítani.
Alex látva az újabb elosztót, máris telefonált volna. Kinyitotta a száját, de
ekkor két pasas állt meg a fülke mellett. Alex azonnal megértette: alábecsülte
ellenfeleit. Hiszen ezeknek is vannak figyelőik... Alexnek megijedni sem volt
ideje.
"Egy hordozható telefont kéne vennem", ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a
hangtompítós pisztoly két golyója a bordái közé szaladt. A két pasas beugrott
egy kocsiba. Alex görnyedten, homályosuló szemmel nézett utánuk, és erőt
gyűjtve még bemondta a rendőröknek a kocsi rendszámát. Csak azután csuklott
össze, de az arcán boldog mosoly terült szét. Nem minden munkanélkülinek adatik
meg, hogy a sors és végzet mesterkedései ellenére is - munka közben halhasson
meg, mint Alex, a Róka.

Nemere István: A felét az áldozat fizeti (Tvr-hét 1997/11)

Szemmel láthatóan ideges volt Ken Blower. A keze izzadt, percenként törölgette.
Akárcsak a homlokát. Pedig a parkban nem volt hőség. Az árnyas padokon néhány
öreg üldögélt, a kis tóban hattyúk úszkáltak. Ken úgy izgult, mint még soha.
Rendkívül fontos volt számára ez a találkozás. Talán az egész jövője eldől a
következő negyedórában. Vajon eljön? Csak telefonszámot kapott és a tanácsot:
"Ne sajnáld tőle a pénzt!". A köteg ezres égette Ken zsebét.
Telt-múlt az idő, végre felbukkant a fiatalember. Kövérkés volt, közönséges.
Még az öltözete is szürke, szinte semmilyen. Nem szúrt szemet senkinek.
Körülnézett, majd határozottan Kenhez lépett:
- Maga az...?
- Igen, én telefonáltam.
- Jöjjön utánam, de kerülje a feltűnést!
Megkerülték a park kis dombját. Senki sem járt arra. A mesterséges barlang
kövei között néhány fűszál árválkodott. Az idegen ismerte a járást, jól tudta,
mit akar, szinte eltűnt az árnyékos nyílásban. Ken habozás nélkül követte. Itt
senki sem láthatta őket. A barlangban hűvös volt, Ken megborzongott.
Az idegen csupa ideg, barna bőrű férfi volt. Sőtét szemét Kenre vetette:
- Beszéljen!
- Hát... hogy is mondjam...
- Röviden, a lényeget!
- A feleségem... kibírhatatlan hárpia. Gazdag hárpia, örökölnék is utána. Ő
lenne a célpont. Őszintén szólva, nagyon elegem van már belőle...
- A részleteket hagyjuk! Elhozta a pénzt?
- Itt van - nyújtotta át a köteget Ken.
Nem is számolta meg. Volt már gyakorlata. Zsebre vágta, aztán folytatta:
- Ez volt a fele, tudja?
- Mondták, hogy a másik felét utána kell...
Az idegen egy pillanatig habozni látszott, majd a zakója zsebébe nyúlt, és
pisztolyt húzott elő. Hangtompítós! Az idegen mesélő hangon folytatta:
- A másik ügyfelem is kifizette a tarifa felét. Azt mondta, a másik felét az
áldozattól kapom meg! - A zsebére ütött, ahová a pénzt tette. Ken szeme
kimeredt a rémülettől:
- A... feleségem?
- Igen. Neki is elege van magából. Nagyon ügyes asszony, és főleg gyorsan vág
az esze. Gyorsabban, mint a magáé!
Felemelte a pisztolyt, habozás nélkül lőtt. Ken döbbenten meredt rá, aztán
szótlanul elvágódott. A bérgyilkos már nem törődött vele, a fegyver pukkanása
után kilesett a barlangból, és sietős léptekkel távozott.
Ken várt egy percig majd felállt, leporolta a ruháját. Az ingén tátongó
lyukon át kilátszott a golyóálló mellény. Sóhajtott, de boldogan vette elő
miniatűr rádióadóját:
- Helló, fiúk! Elkaptátok?
- Igen, felügyelő úr, lecsaptunk rá. Megvannak a bűnjelek: a fegyver és a
pénz is. Már csak a tanúvallomása kell, és huszonöt évre leülteti a bíróság.
Ken boldogan lépett ki ismét a napfényre. A "felesége", Mary hadnagy is jól
játszotta a szerepét. "Ami azt illeti, én sem voltam rossz" - gondolta, és
elégedetten indult a kis tó felé, ahol éppen akkor bilincselték meg a
bérgyilkost. Két éve próbálták elkapni, eddig sikertelenül.

Nemere István: Három hatos (Fortuna 1993/4)

Rudd megvárta, míg a motorcsónak oldala a stéghez simult. Szerette az esti
indulások hangulatát. Háta mögött hagyta az olcsó szállodát, amit már nagyon
utált. Jó lenne vissza sem jönni. Ha egyszer egy tisztességes összeghez jutna,
itthagyná ezt az országot, de még Ázsiát is. Legfőbb ideje, gondolta. De azt az
összeget még nem kaparta össze.
- Hová, uram? - kérdezte a mandulaszemű csónakos. Rudd egyszer hallotta,
tízezer ilyen "taxi" siklik állandóan a nagyváros vízi útjain. De persze lehet
húszezer is - ki számolná össze?
- A Kék Sárkányba - beült, a motor zaja kellemes volt fülének. A nap már
lement. Most nyitnak a kaszinók, a játékbarlangok, pénz csúszik kézből kézbe...
"Az enyémbe is csúszhatna néhány ezres", sóhajtott fel. Mostanában csak ezen
járt az esze.
Lampionos díszhajók mellett haladtak el, odébb a parton valamilyen vallási
ünnepet ülhettek a helybeliek - embernagy dobok szóltak tompán, petárdák és
görögtüzek csattogtak. Száz és ezer ember járkált, árult, vásárolt, kiabált.
Fények százai ugráltak a barna arcokon. Fűszerillat és poshadó víz szaga
keveredett. Rudd hátradőlt, nézelődött. Pedig unta már a látványt. Két éve
minden este így indult "vadászni". Mostanáig éppen annyit keresett, hogy telt
az ételre, de csak arra. Az átkártyázott, átkockázott éjszakák után zúgó fejjel
ébredve elsőként mindig Kalima arcát látta maga előtt. A lány mosolyogva,
kedvesen üdvözölte, meg is hajolt: "Szeretlek, Rudd!", mondta vékony hangján,
és ezt ezerszer bizonyította is.
De most este volt, nem reggel. A motoros hullámokra futott, Rudd kapaszkodni
kényszerült. A vízi utak forgalma nőtt, karbidlámpák fényében kofák zöldséget
árultak. A vevők is csónakon érkeztek. Az egymáshoz kötött dzsunkák fölött
idelátszottak a kikötő fényei. Rudd jól tudta: pénz nélkül csak a kikötőn át
távozhat, ha eljön az ideje. Megvolt még a tengerészkönyve, és itt szinte
minden hajóról lemaradt valaki. A legénység kimegy a bordélyokba,
játékbarlangokba. Kakasviadalon, thai bokszon vesztik pénzüket, leisszák
magukat, olykor megkéselik őket. A hullákat a vízbe dobják, és ennyi. Pénz
kéne... Persze annyit kellene szerezni, hogy repülőn mehessen. Gyorsan,
fájdalommentesen metszeni ki magából a várost, az emlékeket.
A Kék Sárkány neonfényeit messziről meglátta. Helyi betűk érthetetlen
jelsorai alatt csillogott a felirat: The Blue Dragon. Kalima nem szerette ezt a
helyet. Itt nők nem játszhattak, mégis gyakran elkísérte Ruddot. Az utolsó
estén azonban nem ide jöttek.
Rudd mélyre szívta a meleg levegőt. Megtapogatta zakója belső zsebében a
pénzköteget. Igencsak leolvadt a napokban, amit a múlt héten nyert az északi
negyed egyik klubjában.
A Kék Sárkány stégjére lépve megigazította kopott nyakkendőjét. Nem ad
alkalmat a bejáratot őrző cerberusoknak, hogy szemtelenkedjenek vele. Egyszer
megpróbálták. "Mintha nem is pénzt hoznék - méltatlankodott. - Ami azt illeti,
természetesen jobban szeretnék vinni, mint hozni..."
A teremben sűrű volt a füst. A lampionnak álcázott lámpák résein néha szemébe
villant a fény. Az asztalokon nagyban ment a játék. Balra kártyáztak, jobbra
kockáztak. Két nagy termetű férfi veszekedett hátul, kacskaringós kifejezések
szálltak. Több zakós fiatalember nyomult közelebb, valaki csitította a
veszekedőket. A tulajdonos kötelességszerű mosollyal üdvözölte az új vendéget.
Rudd néhány európai mellett csak helyi sárgás arcokat látott.
Megvárta, míg felszabadul egy hely a kockázónál; ma erre volt kedve.
Valójában nem is csodálkozott, hogy Wang, a kínai is itt van. A helyi alvilág
ismert alakja vékony arcú, örökké feszült ember volt, már őszült, és néha a
szeme alatt rángatózott a bőr. Rudd azonnal Kalimára gondolt.
Kalima és ő azon az estén a keleti negyedben játszottak. Talán Wang emberei
tették szóvá, mit keres itt egy nő? Rudd kezdetben úgy tett, mintha nem értené,
de alig negyedóra múlva dulakodás támadt körülöttük, őt is ellökték. Ismert
módszer, az ördögbe is! Csupa beavatott, aljas alak kezd lökdösődni,
érthetetlenül kiabálni... Kalima éppen nyerésben volt, ez is felbőszítette a
kockázókat. Ázsiában nem szeretik a szereplő nőket, azokat, akik előtérbe
tolják magukat... Valóságos tömegverekedés kezdődött, leverték a lámpákat,
ordítoztak. Kalima az első szúrást a combjába kapta, a másikat rögtön utána a
hátába. Rudd kiverekedte magát a tömegből, ölben vitte Kalimát, szólni sem
tudott. Torkát szorongatta a féltés. Mintha egy idegen, hideg kéz fojtaná belé
a lélegzetet.
Megrázta a fejét. Ami volt, elmúlott. Most itt van, itt kell lennie. Amikor
közelebb került az asztalhoz, és a játékra felügyelő alkalmazott, itteni nevén
tiang, eléje tolta a poharat, kivette zsebéből az első bankjegyet. Rudd úgy
érezte, meghalt a világ, eltűntek a zajok, csak a pohár csörgését hallotta,
belevitte energiáját, egész valóját. Amikor a poharat az asztal fölött
lendítette meg, Wang bukkant fel. Úgy állt ott, mintha már ezer éve várna
valamire. Vagy valakire?
A három kockán összesen tizenöt volt. Wang a pohárért nyúlt. Az ázsiaiak
elhúzódtak a közeléből. Rudd csak a kínai szemét látta, a régi gyűlölet
fellobbant benne. A gyilkosok majdnem bizonyosan Wang emberei voltak, Rudd
hallotta máskor, máshol, hogy ilyent tettek. Kalima nem az első nő volt, akit
ezek megöltek, mert férfiaktól merészelt pénzt nyerni. Ez itt Ázsia, az ördögbe
is...! Wang mindenre emlékszik, és most meg akar szabadulni tőle is? Nem
szeretik az európaiakat, akik sokat tudnak róluk. Szóval most rákerül a sor...?
Nyernie kell - ezek csak a győztest tisztelik. - Aki nyertes, elmehet épségben.
De ha veszít...
- Tíz dollár - mondta a tiang. Wang letette a bankjegyet az asztal szélére. A
kör összeszűkült, a terem túlsó végéből is idesereglettek a hírre, hogy Wang
maga játszik egy nagyorrúval.
A következő tét húsz dollár volt. Wang és Rudd tekintete összekapcsolódott.
"Ki akar csinálni a fickó!", értette meg Rudd.
Minden dobásnál elült a zaj, hogy egy pillanattal később ismét felcsapjon,
amint a három kocka a zöld posztón futott. A téteket folyton duplájára emelték.
Wang kétszer is nyert, aztán Rudd dobásai kerekedtek felül. A pénzhez nem
nyúltak, nem húzták maguk elé a magasodó bankjegyhalmot - ahhoz túl régi,
tapasztalt játékosok voltak. De Rudd érezte, a hátán csorog a verejték, inge a
bőrére tapadt. Wang látszólag nyugodt volt, de elárulta magát: a szeme alatt
meg-megrándult a bőr.
Amikor Rudd újabb bankjegyért nyúlt, érezte, apad a pénze. Már csak négy
százdollárosa volt. A tét ekkor több mint kétezer dollárt tett ki. Már senki
sem játszott a teremben, a kártyások is felhagytak a black jackkel, a sarokban
elcsöndesült a rulettasztal, nem pörgött a kerék. A tömeg minden oldalról
körülvette a két játékost.
Wang pénze kifogyhatatlannak látszott; ez újabb verejtékcsöppeket csalt Rudd
homlokára. Amikor kitette az utolsó százast is, tudta, csak pár ötös meg tízes
maradt a zsebében. Azt nem kockáztathatta. Még élnie kell. Ha veszít, oly
szegényen somfordál ki innen, mint amilyen két évvel ezelőtt volt. Ha ugyan
messze jut innen élve. Két évvel ezelőtt... még nem ismerte Kalimát. És akkor
vége.
Wang egyetlen szót sem szólt, de az arcára volt írva az indulat. A hozzá
hasonlók nem szeretik az idegeneket a játéktermekben. Miattuk sok bajuk lehet,
a külföldieket szemmel tartja a rendőrség, felforgatják miattuk a várost. Wang
talán tudott Kalima haláláról is.
A tiang áhítatosan mondta:
- A tét kétezer-ötszáz dollár fejenként.
Ruddnak nem volt több pénze. A kupacban tehát ötezer dollár lapult. Ilyesmi
itt nem történik mindennap. A férfi nehezen lélegzett. Wang még mindig nem
szólalt meg. Neki járt az első dobás. Rudd érezte, a hátán és hasán elindulnak
a verejtékpatakok. A füst a lámpák magasában lebegett, a sárga és barna arcokon
színes fények villództak. Amikor Wang határozottan megragadta a poharat, a
csörgést mindenki hallotta. Őt nézték. A kínai élvezte a népszerűséget, talán
egy pillanattal tovább rázta, mint kellett volna, diadalmas mosoly ragyogott
arcán, és kigurította a kockákat a posztóra. A tiang szeme úgy ugrált, akár a
béka. Rudd is a kockákat nézte. Az egyik mindjárt megtorpant, négyes volt. A
második hatos, és a harmadik is... hatos.
Rudd úgy érezte, a víz alá nyomták. Ezt túldobni szinte lehetetlen.
- Tizenhat - mondta a tiang, összeszedte a kockákat, bele a pohárba. Rudd
gondolatban már elbúcsúzott a pénzétől. Aztán Kalima arca bukkant fel lelki
szemei előtt. "Segíts!", üzente, kérte a férfi forrón. Könyörgött. Kalima
elmosolyodott, ahogyan szokott. Rudd nem akarta elhessegetni a képet. Kezében
volt a pohár, rázni kezdte, ahogyan annyi éve már. Megjárt egy háborút,
szolgált tengeren, dolgozott a trópusokon, és most itt van. Csak kockázik
hónapok óta, mást sem tesz. Kalima nélkül mi értelme lehet bárminek?
Ötezer dollár. A fele most is az övé, de ha a másik felét is... Elmenne
innen. A repülőtér a szabadság kapuja. Kalimára emlékezhet bárhol a világban.
Rázta a poharat. "Segíts, Kalima, szerelmem!" A csönd agyába vágott, olyan
volt, mintha ezek itt nem is lélegeznének. "Ha van túlvilág, ha a lelkek
valahol még léteznek, jelet adhatnak... ha átnyúlhatnak ide, csak egy
másodpercre is... Szerelmem!"
Aztán eldobta. A kockák szilaj csikók lettek, futottak a zöld mezőn, minden
tekintet rájuk szegeződött. Az első hatos lett, megállt. Aztán a második is...
Hatos! És a harmadik?
Rudd szíve majdnem kiugrott. Az a harmadik kocka még vágtatott, és lassult.
Látták, hogy a hármas lenne felül... Nincs már ereje, lendülete, hogy még egyet
forduljon, hogy más oldalát mutassa fel. Rudd rémülete egy pillanat volt -
évszázad volt. Egy egész élet. "Kalima...!"
A kocka még mozgásban volt, de már úgy lelassult... Az egyik sarkán
billent. Nem, ez nem fog tovább gurulni. Megáll a kettesen!
És akkor... valamilyen láthatatlan erő továbbfordította a már-már megtorpant
kockát! A nézők felhördültek. Ilyent még sohasem láttak. Hiszen ez a kocka már
meg is állt, és mégis...
Wang nem tudott mozdulni. A tiang nézte a három hatost, és rekedten suttogta:
- Tizennyolc.
Rudd mintha látta volna Kalima kezét a kocka fölött. Vagy csak
képzelődött...? Mintha álom lenne minden. Hűvös, mégis édes nyugalommal söpörte
be, markolta fel, gyűrte zsebeibe a bankjegyeket. Nem nézett Wangra. Irány a
kijárat. Elhúzódtak útjából.
A stégnél vízitaxisok várakoztak.
- Hová, uram?
Rudd felnézett az égre. Vajon ott lehet Kalima, vagy másutt...? Köszönöm,
drágám.
- A repülőtérre, ember! Siessen, el kell érnem egy gépet - és csak akkor
nyugodott meg, amikor a hullámok dobálni kezdték a csónakot.

Nemere István: Huszonegyes szoba (Tvr-hét 1994/43)

- A vejemről lenne szó - mondta az asszony, aki úgy negyvenhét-negyvennyolc
éves lehetett, és szemlátomást igen sok időt fordított magára. Csinosan
öltözött és aligha volt szegény. A gyönyörű nagy kocsi, amellyel jött, ott állt
a park szélén. Mrs. Dorner és Limbat a kis kávézó teraszán ült. Az asszony nem
titkolta gyűlöletét, arca eltorzult, amikor folytatta:
- Felfuvalkodott, ellenszenves hólyag! Tönkreteszi a lányom életét! Már
csaknem teljesen a nyakára hágott a közös vagyonnak, vagyis a hozománynak, amit
tőlem kaptak.
- Éppen ideje hát, hogy eltűnjön a színről - jegyezte meg Limbat. A férfi
fiatal volt, erős, értelmes. Napbarnított bőre jelezte: többet pihen, mint
amennyit dolgozik. Különleges szakmát képviselt: ritkán volt rá szükség, de
akkor aztán nagyon. Mint most is. Mrs. Dorner egymagában semmit sem tehet a
veje ellen, nem is lenne tanácsos. A rendőrség ezt nem díjazná. Jobb, ha amatőr
nem ártja bele magát a szakember dolgába, vélte Limbat, és igaza volt.
- Hát azért vagyok itt - fejezte be Mrs. Dorner. - Nem volt könnyű önre
találnom. Valaki... szóval, akinek ön már tett ilyen szívességet, ő adta meg a
telefonszámát.
- Hogy hívták az illetőt? - kérdezte gyorsan Limbat.
- Mrs. Illerman. Tudja, a férje infarktust kapott...
- Emlékszem - Limbat arcán mosoly szaladt át. Szép, könnyű munka volt, és jól
is díjazták. Szívesen emlékezett rá. - Akarja, hogy a veje is így járjon?
- Nekem mindegy - az asszony arca eltökélt volt. - Csak mielőbb tűnjön már el
az életünkből. A lányom huszonkilenc éves, még új életet kezdhet. Utána,
természetesen.
- És ön? - kérdezte Limbat váratlanul. Mrs. Dorner zavarba jött:
- Ezt hogy érti?
- Van férje?
- Akit szintén el kéne tenni az útból? Nem. Elváltam - a nő kutatva nézett a
férfi arcába.
- Az eset idejére alibit kell szereznie. Elviszem ide a közeli nyaralóhelyre,
ahol szem előtt lesz.
Mrs. Dorner jól látta a fiatalember szemében a vágyat. Kihúzta magát,
büszkén. "Szóval, nem vagyok még öreg, ez a férfi a fiam lehetne, mégis
megkívánt!"

Limbat a negyedik napon érkezett meg a szállodába. Az asszony merészen kivágott
fürdőruhájában feküdt az úszómedence mellett. Kérdő tekintetet vetett a
fiatalemberre:
- Nos, mi újság?
- Megtörtént - felelte amaz szenvtelenül, miközben kedvére legeltette szemét
az asszony testén. - Tegnap este a vejével történhetett valami a sötétben, mert
úgy értesültem, hajnalban holtan találták a kapujuk előtt.
- Injekció? - kérdezte halkan az asszony. Limbat nem felelt, csak mosolygott.
A szeme tele volt vággyal. Mrs. Dorner felállt:
- Itt a kulcsom. Huszonegyes szoba. Mindjárt jövök én is, csak felhívom a
lányomat.
"A huszonegyes szerencsés szám!" Limbat kényelmesen levetkőzött és az ágyra
heveredett. A következő óra gyönyörűségeiről ábrándozott. Milyen jó nő ez a
Mrs. Dorner! Nem fognak unatkozni, az biztos.
Ezért is keservesen érintette, amikor váratlanul felpattant az ajtó.
Egyenruhás rendőrök rohantak be, és fegyvert fogtak Limbatra. A férfi döbbenten
ült fel. Meztelen és védtelen volt.
Aztán jött az asszony, két civil ruhás férfi kísérte. Az egyik a tegnapi
áldozat, vagyis a veje volt. Hát él...? Limbat elzsibbadt a rémülettől.
Szeretett volna szólni, de csak tátogott. Ám a nő beszélt helyette is:
- A törvény nevében letartóztatom. Betty Warren hadnagy vagyok a szövetségi
rendőrségtől. Ez az úr itt nem a vejem, hanem az egyik kollégám. Tegnap este
különleges öltözéket viselt, amely megvédte a gyilkos injekciótól. Régóta
keressük magát, Limbat. Pontosan azóta, hogy Mr. Illerman testén a boncolóorvos
megtalálta a tűszúrás helyét, és az özvegy végre bevallotta, hogy ő bérelte fel
magát... Akar valamit mondani?
Limbat nemet intett és engedelmesen nyúlt a nadrágjáért.

Nem. Van neki épp elég, de ez nem az övé.

Bocsánat de Nemerének nem egyik írói neve Sidney Sheldon?

A hétvégén két Nemere könyvet olvastam el. Mária Terézia magánélete és a Ferenc József magánélete címűt.

A koraiak akkoriban nekem tetszettek, hiszen 1980-ban olvastam el az elso könyvemet. A Triton, a Mukincsrablók sorozat, és a Fantasztikus nagynéni sorozat az egy általános iskolás kölyöknek igencsak tetszett.

De ez nem irodalmi munkásság. Tudjátok mi az? Orson Scott Cardtól a Végjáték, amit eloször úgy kilenc évesen olvashattam és sok év múlva újra eszembe jutott, hogy a sok gyenge sci-fi között én kilenc évesen olvastam egy remek regényt...