Az jó volt igazán, az a fürdés az éji Tengeröbölben, kint, a kormos és komor Hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű Fény cserepekre hullt a parti lámpasor!
Az jó volt igazán, a vétkezés a parton, Míg bóják gyúltak és aludtak el megint, S a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta Napfényes utakon átizzadt tagjaink.
Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk A vízhez, és bután élveztük a rokon Érzésű,talp alá idomuló világot, Előbb a langyos, majd a nedves homokon.
Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem, Testem domborzatát hibátlan töltve ki, Míg bőrömön saját fényükben tündököltek A tajték szinte már eleven gyöngyei.
Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján, A szembezúduló habok alatt-felett! És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán Együtt halad velem, és néha integet.
Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása, Mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan, A csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa, Hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.
Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve Mégis kiúszni, és zihálva, reszkető Lábbal gázolni át a langymeleg fövényre, Ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.
Én már nem szívesen emlékszem életemre, Mert minden jó után kesernyés lett a szám. De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem. De akkor, az a csók – az jó volt igazán.
– Mondd, lélek, mondd, miféle tájra Sóvárogsz mindenekfelett? Hol tudnád még így-úgy leélni Nehéz gyötrelmű életed? Hol gondolod, hogy szenvedésed Búsongó bánattá foszol? Hol élnél? Merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
Élnél-e ott, ahol liánok Hálózzák át a nyüzsge fát, És rőtek, lázasak az estek, És kéjesek az éjszakák? Ahol bugyborgás kél a lápon, Mert lent az ős gonosz szuszog, S a víz gyűrűzve ring a partra, S hullámzanak a lótuszok?
Vagy ott, ahol örök a csend és A vége-nincs mezők hava, S hat hónapig dereng a nappal, Hat hónapig az éjszaka? Ahol az ős, titokzatos fény A dermedt égen áthasít, És csöndesen alábocsátja Jégorgonája sípjait?
Vagy inkább ott, ahol a fjordok Sötét vizére hull a fény? Ahol szilaj gulyák rohannak A végtelen pampák füvén? Ahol ködöt pipál a tajga? Ahol kolompok hangja szól? Hol élnél, merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
„Tudom, ahány vidék, megannyi Sokféleség és tarkaság. Milyen sokarcú is a föld – de Milyen egyforma a világ! Egyforma itt az ember, s benne Egyforma lét gyötrelme forr, Hogy merre mennék én? Semerre. Hol élnék szívesen? Sehol.
Ha még kívánnék önmagamnak Akármit is, ez volna csak: Pár ifjú bükk egy honni dombon, Alatta rét, ezüst patak, Viskó, hol megbújhatnánk végre Egy korban, amely rég letűnt. S átalhatnók én és enyéim Szelíd, együgyű életünk.
Hatalmas volna ott a reggel, A nappal csendes és csodás. Puhán verődne ablakomhoz Az esteli szárnycsattogás... ... S ha még megesnék, hogy magányom Az emberek közé viszem: Volnék egy ősi álom árnya, Egy idegen ország királya, Akit nem ismer senki sem.”
A szürkület megért, és csöndesen leszállott. Felhők vonulnak át a hűvös éteren. Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon, És surrog és ragyog, akár az értelem.
Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje Lobog a kései gyümölcsök bíborán. A dolguk-végezett lombok alámerülnek, Időben hullva szét, sem későn, sem korán.
A csűrökben tunyán alszik az éltető mag. Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét Ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak, A fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.
Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek? Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet Pogány-mód nyújtsad át a Termés Istenének, Ki dúsan látta el két alkotó kezed.
Mit alkottál? „Nyomán futottam a utóknak, Mit senki el nem ért, bár annyi áhított, S ha szemem végül is arcára tágítottam, Új titkot szült, s tovább, új útra csábított.
Kincseket szórtam el sötét kísérletekre, Most már közel a cél. Tán holnap érem el. Szerelmesen, sután és ostobán követve Egyre titoktudóbb szférákban énekel.
Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni, És holnap talán enyém a Teljes Élet! Megtanulom egész kincsemet visszavenni, Mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.
Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam A tág köröknek, és van már elég vasam. Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam, S arannyá bűvölöm elrontott aranyam.
Holnap talán! Addig várj még a számadással! Az én ajándokom a legtöbb lesz: Tudás. Addig békülj meg már sötét alkímiámmal, S önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!
Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem Gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem! Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel, S gazdag áldásom ül törekvő népemen.
És ha művészetem harcában mégse győzne: A Teljeset akartam, túl a határokon. Sújtson bár haragod csontomra és velőmre: Én már nem változom.”
Mivel Garai István neve mellett nem láttam csak egy évszámot, kutattam egy kicsit, és az alábbi oldalon találtam róla információkat. Tavaly hunyt el, 94 évesen. Igazán szép kort ért meg.
Koós Kovács István, *Zilah, 1910. aug. 17., †Kolozsvár, 1937. szept. 12.: író, költő
KOÓS KOVÁCS ISTVÁN: SZERELEM
Egyetlen szürke szó vihetné meg a hírt neked: szeretlek. Talán megértenéd, mi van benne s mögötte, hiszen akár a föld virágot, folyót, hegyet, egy egész mindenséget jelent, megmondaná ez a szó is, hogy mostanában megbűvölők szememnek a hideg, csillagos éjszakák, s hogy nélküled hajtófát sem érne az élet. Áradva szólok hát veled, úgy beszélek, miként a szerelmesek. Egyszer futólag említettem: több vagy te minden javaknál, hírnél, s ha eltűnnél, bennem a világ s az Isten halna meg. Mondtam azt is, hogy kerek hat éve most látom először áldottnak, jónak ezt a keserves, híres világot, s hogy az érdem ezért a tied. Olyan vagy te, akit csak költő és Isten álmodhat le a földre, s látod, ott esett a baj, hogy most mégis úgy akarlak, mint egyik madár a másikat, folyó a patakot s hímport a virág. A rajongás s a csoda szobraként őriztelek volna magamban, de most effajta szavak rajzanak körül: pénz, megélhetés, hivatal, villanyszámla, két-három szoba és tűzifa. Szép szavakkal keresem a kenyérrevalót, látástól vakulásig törődöm szerkesztőségi robotban, s hogy leszek-e valaki, fut-e kenyérre, mostan még titok. Inkább kell a sport, hóbort, mint a vers s a könyvbe zárt emberek, s az is eszembe jut, hogy mainapság rosszul megy az erdők madarainak, s pucéron marad minden mezei liliom. Mit akarhatnék hát veled, akinek otthon szépen kitervezték a hat-hét szobát, és hogy jövendőbelid oldalán nem fognak elseje táján vízdíjas, fűszeres és mészárszékes gondok bántani? Nem én vagyok, a világ a különös s ezért kerüllek én, mint hazátlan kutya, már két hete. Látod: én hegynek születtem, hogy fák gyökereit fogjam erős viharban s dermedt őzeket bújtassak tenyerem alá vad villám elől és akaratom máglyatüze most mégis gyufában lobban el. Úgy akartalak volna nézni téged, mint érő vetését feljáró gazda, verni szíved zengő harangját, hogy hízelgő szavára, mint a fáradt ennivágyók a déli ebédhez, menjünk már haza. Két kigyúlt napraforgó szemed napja akartam volna lenni, hogy rád locsoljam tüzes, nyári hevem. Jó, puha kenyered akartam volna lenni, hogy naponként törj belőlem egy-egy kövér, jóízű falatot, s most mégis idebenn, idebenn, ahol nagyon akartalak, csupa csendesség, csupa árnyék. Ma még ez a szürke szó vigye meg neked a hírt: szeretlek, holnap már úgyis temető a szívem, s te vagy benne a csend.
Jött a május, szemembe nevetett, Virágszirmokból eső hullt reám, Megéreztem, hogy valaki szeret, Magához ölel, megcsókol, vezet, Tavaszi égről rám hajolt a nyár.
A lábam nyomán virág nyílt – bennem Már dús gyümölcsét érlelte a nyár, És pirosodtam, megszínesedtem, S földre hajoltam, hogy elérhessen, Könnyen szedhessen, aki megkíván.
Azután ősz jött, majd tél borult rám, És én nem fáztam, nem dideregtem, A tavasznak, a nyárnak elmúltán Szívemből áradt új meleg hullám: Vert nyár heve – s új érésbe kezdtem.
S űzhetett zápor, fagy és jégeső: Szívem győzte a melegáradást, S maradt az ágam új rügybe feslő, Lombosodó és gyümölcsöt termő. És sajnáltam sok meddő annyi mást. Mert örök nyárban érzi az magát, Gyümölcsöt aki bőséggel terem, S nem jajdul, ha lát fehér zúzmarát, Mert levele míg elhagyja a fát: Örök nyár dacol gyökereiben.
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
ma este oly tiszta a kis Bakonyér megmosom benne álmaimat
mennyei lassan járnak a felhők a vén vízimalom őrli a múltat holtak hordják hátukon a lejárt időt
esőszagu szélre vágynak a fűzfák nem látod őket mélyen vagy bennem mélyebben mint fecske szárnyában az ösztön és az emlékezés melyeket tengernyi távol se mos ki s fészkére visszatalál
vizum nélkül lépheted át szerelmem határát csak annyit mondj ,,messzebbről jövök önmagamnál”
Hozzá feketülök az éjszakához, rám telepszik a városrésznyi csend. Neszekre riadok, hallgatózom, találgatom mi hagy itt éppen: bögrémből az esti kávé melege, konyhámból a vacsora illata oson el gumitalpon - alig ütve zajt.
Kenyerem kevés, - javát már feléltem - létem bizonytalan. Egybe folyó napok nyúzzák rólam erőm maradékát. Elfáradok, kifulladok; úgy ülepednek le bennem az akarások, mint por az ágyam alatt.
Szememből kioldódnak a színek. Ujjaim alól eltűnnek a mindent jelentő szavak, a két sín a talpfáktól elszakadva eggyé válik lassan. Megáll az óra ingája. Szóljatok a szobrásznak, súlyos bazaltból ne faragjon törékeny szárnyú madarat...
Jókor volt jó helyen - mondják a gazdagokra. Ebből következően: négymillió szegények mindig rossz helyen s mindenkor rossz időben voltunk éppen e kedves kis hazában...
