Elmondom,úgyse értik. Mi tudjuk csak a leckét. Nálam huszonhét évvel voltál fiatalabb. Más fajta: észak, nem dél. Az álmatlan mindenség iszonya visszahátrált, mikor megláttalak.
Szavunk: hieroglifek sora a végtelenben. És azonnal egymásnak emeltünk védfalat: te nékem a halál - én néked az élet ellen. Melyikünk kapott többet? Tisztázatlan maradt.
Nem volt elég erőm, hogy megmentselek magamtól, de ami jött, olyan volt s maradt, mint az aranykor, míg csak fejemre omlik az égi boltozat.
Lélekvesztő testem most elsüllyed. Beteg lettem, s te azt keresed, hogyan halhatnál meg helyettem. Szégyenkezem, Alkesztisz. Én voltam boldogabb.
Szép róka kísért, ahogy hazajöttem, rám pislantott olykor s úgy jött mögöttem a kunyhóig, mit versírásra kaptam kölcsön, e fáktól zöldesfekete hegycsúcs alatt, melynek még nincs neve. Erdőben, házaktól távol lakom, bár telefonom van meg villanyom s folyóvizem. Nagy sétákat teszek úttalan úton meg a meredek domboldalakban, ahol, úgy hiszem, nem járt előttem soha senki sem. Nagy némaság. A csend üvegszeme megrezzen, ha egy levél lefele evez s öngyilkos vízcsepp veri szét fejét a sziklán. Járok s keresek, bár mondják, nincs, indián nyílhegyet, s emberkéz nyomát a kőben.De nem találok semmit. A történelem itt nem viharzott át, nem színezett minden völgyet, síkságot és hegyet verejtékével, mint a vérvirágos tájon Mohács, Nagymajtény és Világos között. A díszlet szép, de elmaradt mellőle a tragikus színdarab. A tornácfalán felgyújtom a lámpát és leülök alája verset írni. Magános ház, nagyerdő - alkony táján kísértetet vár, képzel, vagy talán lát az ember a föld túloldalán; nem itt. E nedves és édeni földet még Ádám s Éva járja önfeledt lépésekkel.De verset írni könnyebb annak, aki odaát született. Madárszárny lebben most a csenden át. Az ezüst nap beleveti magát a fák közé s a nagy, sötét bokor mellé ér. Lámpám a fejem felett ragyogni kezd, mint a virágcsokor.
Simon István, *Bazsi, 1926. szept. 16., †Sümeg, 1975. júl. 7.: költő, műfordító, szerkesztő
SIMON ISTVÁN: ŐSZI UDVAR
Vidítják az udvart tarka őszi fények, bárányfelhők közül a nap tüze lángol. Lógnak a pirosló paprika-füzérek fodrosan a pajta villogó faláról.
Fények, hangok között tetők lusta nyája sütkérezik a napba, puha párát verve, s a kakasok éles kukorékolása hullámzik ki a rőt, dérverte rétekre.
Lágy őszi délelőtt. Fülelek az árnyon, mint kit a boldogság erős keze vert meg. Mellettem a szérűn fejkendős kis ángyom töri már a száraz, recsegtető kendert.
Fésüli a szél a szederjes falombot, kerekded tükrei villannak belőle; látom a levélen, hogy ezüstös foncsort kenegetett rá a reggelek esője.
Aranyos kazalok görbülő gerince húzódik a kerten, mint sok békés állat. Fecsegő verebek kuszálják, hogy nincs-e búza, mit laposult bögyükbe raknának.
Ökörnyál úszik a ritka levegőben; mint az ősz sudara, csapkodja az udvart. Kapar a baromfi, s ha a levél csörren, sarlós nyakukkal a ludak szerte futnak.
Micsoda szép ősz ez, a nap vékony ujja mutat rám, hogy én is közepében élek, s a távoli hang, mi fel-felbugyog újra, jelzi már jöttét a varjak seregének.
Tóth István, *Tenkegörbed, 1923. okt. 25., †Marosvásárhely, 2001. szept. 16.: költő, műfordító, tanár
TÓTH ISTVÁN: A VÁRADI ÚT
Hol tengelyig ér a gyepes útközép, s duzzadó álmokkal Váradra jár a nép, most csendben nyelik el a szürke út porát a szelíd fagyalok és vad galagonyák. Az út két oldalán a kökényfák alól bólingat már felém a száraz vadkapor.
A Galambos felől felzúgnak a szelek, világgá indulnak az ördögszekerek. A kormos törzsekről rohan a sok levél, jaj annak, kit nem köt a földhöz mély gyökér! Engem redőiben megőriz ez a föld, mert bennem zúg a fa, amit a szél letört.
Tehenet őriztem a földek hajlatán… Még látom, mint szedi a csipkét jó anyám. Lányosan tűnik el a sűrű fák alatt, s a parti bokrokon kendője fennakad. Figyelve kísérem, amerre útja vitt: örökké kutatom kendődarabjait.
Baloldalt terül el a kis Kereklapos. Ha messzire megyek, az ege csillagos, a sok csillag megállt az ég boltozatán, mint egyszer réges-rég mutatta volt apám. Majd bundájába vett, és én, mint kisgyerek, néztem a Tejutat s a Göncölszekeret.
Papsikabokor a parti fák között, s az erdő árnyéka nagy vízként hömpölyög. – Hol földdé lett anyám, s anyámmá lett a föld, jobboldalt elhagyom a füves temetőt. A poros utakon súlyától lép a láb, felismeri a rét jó Anteusz fiát.
Te józan szívű Föld, neveld csak fiadat, nincs olyan Herkules, ki tőled elragad.
Nem az a fontos, hogy meddig élünk! Hogy meddig lobog a vérünk, hogy csókot meddig kérünk és kapunk! Hanem az, hogy volt-e egyetlen napunk, amikor érdemes volt élni? Az életet úgy kell nézni, mint azt az országutat, amelyen luxusautó halad a sír felé! Nem az a fontos, hogy az autó sebessége mennyi volt: Hogy nincs az a világrekord, amit a katasztrófa sárba nem tiport! Hanem az, hogy volt-e az úton egy virág, egy mosoly, egy csók, egy lány, egy kézszorítás, vagy bármi, ami mellett érdemes volt egy percre megállni!
Györke Zoltán, Tiszaágtelek, 1939. szept. 15.: költő, újságíró
GYÖRKE ZOLTÁN: MIT TUDJA AZ
mit tudja az aki még nem kóborolt el reménnyel huzatos kertek alján milyen a mezők barázdában csobogó csendje a kukorica-muskétások kardcsörgető vigyázz-állása a napraforgók fényalázkodása a krumplibokrok guggoló türelme hogyan pödri a búza bajszát hegyesre a harmatos szellő hogyan kövesül bele a pacsirta dalolva a levegő üvegébe mint ősbogarak a borostyánba hogyan dacol a jegenye az ég villámfejszéivel hogy rázkódik meg a vadvíz háta ha landol rajta egy szitakötő mit tudja az hogy bukdácsol el a délibáb lépcsőin az idő mit tudja az akit még nem kötött meg millió karjával a láp hínárja aki még nem tévedt el erdőben eget szurkáló fák közt s magányában nem eresztett gyökeret a humuszba lába akit még nem csúfoltak meg ürülékeikkel a madarak akinek tenyerébe nem haraptak ablakot a kígyók akinek nem hullt hóra a vére nem hordták szét nyugalma boglyáját akit még nem ostromoltak hangyák mint partra vetett halat hogy leegyék csontjairól a húst s hátukra vegyék szemgolyóit mint Atlasz a földet mit tudja az milyen szél öblíti tisztára a dombok közt fulladó völgyet
mit tudja az aki még nem emelte fel barázdába horgadó fejét mint bóbitájukat kerék után a virágok aki még nem pihent meg a tiszta forrású pataknál mint űzött szarvasok aki még nem szállt mélyre vízért s nem ütődött pengve a betonhoz mint kútostor végén a veder akinek nem csapódtak szemébe futás-közben tüskés-szárnyú ágak aki még önmaga ellen se lázadt aki nem vitte vásárra bőrét akinek nem hullt hóra a vére aki még nem volt kerékbe törve mit tudja az milyen a küllők szorítása s az abroncs körfegyelme aki még szándéka omló várából nem futamodott meg akinek szemében szégyen se égett mit tudja az hogyan csikordul a kiskapu ha gondjai egyszer hazatérnek
Jönnek, jönnek a lányok, hajuk bronz s aranybarna, öklömnyi mellüket szellő csiklandja, simogatja, jönnek az úton át, cipőjük fölkopog, vidáman dúdolnak, s tovatűnnek az utca hajlatában. Tovatűnnek, mint egy-egy jelenés, hajnalfényben az álom tündére, áttatsző csipkeköntösében, ahogy a réten átoson, s befut a fák közé repesve, vagy pillangóvá változik, s lobogva, incselkedve felcsap a kristály égbe, fel a tárt ölű magasba, ahol a jókedvű Isten tükreit villogtatja. Jönnek, jönnek a lányok, csípőjük vágyat ringat, szemükben kék láng, szemük kék lángú hajnalcsillag, arcukon rózsapír, arcukon mosolygó almák hamva, homlokuk haván az öröm s az ifjúság hatalma s a tisztaság, a szent csoda, az élet hűs meséje, mit nem érintett még pánsípok szenvedélye. Jönnek, jönnek a lányok, gazellaléptű fruskák, kacagásuk fölveri a kősivatag utcát, s mert tiszták még, a hangjukat nem védi álszemérem, olyanok, mint a madarak, átcikáznak az égen, röpködnek vidoran, csivognak, csiripelnek, mosdatják gyönge szárnyukat, nem szőnek semmi tervet, de csöndes nyári éjeken, mikor a hold ragyog, borzongatja testüket a nagy asszonytitok.
Földben a fák térdig, derékig. Bokroknak feje látszik. Csak zöld szelek zúgnak erről a tájról. Naponta pár vonat keresztülszédül. Madarak kiáltanak utána emberhangon. Patanyomok sarat hajigálnak utána. Egy-két óvatlan virág ráhajlik a sínekre. A házak megtorpanva az árok partján. De füst nem hőköl a kéményből. Ablak alatt fekete gyűrődés. Falakon pókok: szétmászott szemek. Sebes csizma a kerítésen. Az árok kiér a világból. Vállán riadt rög. Csecsemőarc.
Ratkó József, *Pestszenterzsébet, 1936. aug. 9., †Debrecen, 1989. szept. 13.: költő
RATKÓ JÓZSEF: ŐSZ
Szakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz van. Telnek a tavak, az árkok edényei; piros levelek ringatóznak, ragyognak a vizen, mint levesben a zsír csöppjei. A nyár könnyű lábnyomát elmosta már a vihar. Telet szül lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg a fal tövében. S elcsöndesült a Nap, mint ingbe dugott madár.
Szép ez a világ! Örülni, énekelni akarok most, gondjait hát elejtem. Csillognak a fény krajcárkái: zöld, piros, seszínű üvegcserepek. Örömöm megvehetem. Szabad vagyok – s ez is öröm. Az idő nem parancsolhat nekem. Törvényeit betartom, ismerem: öregszem engedelmesen – de nincs szívemben félelem, szememben nincs alázat. Nem tántorít fortély, se rontás: magamból a rosszat kivetettem. Az idő meg nem alázhat engem. Kegyeiért nem tülekedtem, s nem is fogok. Fütyörészve végzem egyetlen dolgomat: énekelek, amíg tudok.
Kiss Jenő; Ipp Dániel, Krizbai Géza, *Mocs, 1912. szept. 13., †Kolozsvár, 1995. dec. 16.: költő, író, műfordító
KISS JENŐ: ŐSZI BÉKE
Lassan megérik minden, a dolgok furcsa félelme eloszlik, közelebb jönnek az időben, mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly. Íme, sündisznó-bőréből kifordul a fényes gesztenye, a mogyoró kitárja csipke-burkát, s különös pagodáiból előtolong a mák. Az eszes dió, mely csupa agytekervény, Diogenészként dugja ki öreg s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját fakó-zöld hordajából. S ha! zörget a paszuly, kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből, amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett a messze távozott nyár…
A bizalomgerjesztő, kedves ég kikattint minden elzárkózást, a külsőről bebizonyosodik: nem ő a lényeg, s kiderül, hogy mennyi derű zsúfolódhat össze a csendbe, min elárad a verőfény. Az ágak karzatáról lemosolyog az alma, a körtefák megrázzák nyeles csengőiket, és a kigyűlt világ megnyugodott és önmagává érett arca előtt elmondja lelkes, szép beszédét a béke.
Eötvös József, báró, vásárosnaményi, *Buda, 1813. szept. 13., †Pest, 1871. febr. 2.: író, költő, miniszter
EÖTVÖS JÓZSEF: BÚCSÚ
Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim s bánatim tanyája. Isten veled, én messze elmegyek; Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvécia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bérc nekem? Hazát kiván, hazáért ver szivem.
Az ég egy kincset ád minden hazának, S a nemzet híven őrzi birtokát: Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar: Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, S egy köny beszél hazánk nagyságirul.
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett; Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, De áll a tér, s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh, én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, Él még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltűnt ismert bércid kék határa, S továbbsiet vándorló gyermeked; Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Mindent nem is mondtam el itt bennem gyülekeznek csak legyen meghallgatnod kedved és hajthassam fejem forró öled mesés völgyeibe az arcodra fújom a szavakat amit annyira érzek mondani de hangom sokszor elakad segíts egy csókkal feloldani elmondanám mindig mi feltör bennem másodpercenként éreznéd dobogásom folytonos folyamban végtelen hallgatva nézném szemed könnyezve érted kezedbe csöppenve ölelném meztelen testemmel tested örökké ölelkezne.
Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba. Tedd cellámmá a földet, s légy az őre. Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással A múltat hátra, a jövőt előre.
Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl Egyetlen vad, lidércnyomásos álom. Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld Kívánatossá hulltom és halálom.
Akármit tégy: kitartok, nem török meg. Az emberség nagy törvényei kötnek Veled maradni, holtomig veled.
Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem, S a büntetés, melyet magamra mértem, Azért, amért vétettem ellened.
II
„Vidéki költő!” – vágod a szemembe, Szegény szívem, ha bántani akarsz. Tűnődve tűröm, némán ismerem be, Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.
„Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan. Többször megírtam, vallom, vállalom, „Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam (S te kenyeret vettél az áramon.)
„Férfiatlan, lágy, semmirevaló, Gyönge jellemű törpe és csaló.” Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.
Csaló vagyok és törpe, semmi más, Ám voltaképpen mégis óriás, Ha semmi másban – hát a türelemben.
III
Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem, S hogy miattam megy tönkre életünk. Valahogyan, titokban, észrevétlen Mi mindahányan tönkretétettünk.
Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem. Rád sújt velem – és rám viszont veled. Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten: Te ellenem, én, kedves, ellened.
Találkoznak a szeretők, szeretnek, Aztán csalódnak, végül tönkremennek, S egymást okolják, nem tudom, miért.
Egymást okolják sírva, káromolva, Pedig hát úgyis tönkrementek volna, Ha nem egymásért – másvalakiért.
IV
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok, Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor. Olykor magam is rettegek magamtól. Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok, Akár az éhes húsevő virágok, Hazug, gonosz, alattomos és álnok. Pompás, veszélyes, kényes és balog.
Olyan vagyok én, mint a többiek, Kiket lenéztünk, édesem, kiket Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.
Csak kint és romlást adhatok neked, S mégis megkérlek: hagyd el mindened, És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.
V
Képedről, kedves, a falon, Örökké bámul két kerek szem. Követ, ha vetkezem, ha fekszem, Ha gond övez, ha nyugalom.
Mihelyt olyasmit forralok, Mi fájna néked, ami bánthat, Elfutja tükrüket a bánat, S azonnal visszatorpanok.
Mindenki véthet már – csak én nem. Most már örökké úgy kell élnem, Hogy ne boruljon el szemed.
Szemed (a képen és szívemben), Mely itt maradt, s úgy őriz engem, Akár a lelkiismeret.
VI
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam. Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid Énnekem már csak bánatot teremnek. És mégis boldog és hálás vagyok Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló. A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó Vagy énnekem a földön és egén.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett, De távolabbról éltet és melenget: Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
VII
Ha társad elhagy, otthonod kiver, És nem lesz kihez szólnod a világon; Ha tönkremegy a megaláztatáson, Hogy áldozatod sem fogadja el,
Ha majd a sívó, ős magány emészt, S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak Irtózatos állkapcsai kinyílnak, S rád lehelik a kétségbeesést:
Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg Gyarló, de mégis mély és büszke lélek, Kinek bizalmát épp így megvetetted;
Ki nem tudott örülni csak neked, S csak érted fájt, és téged szeretett, Még akkor is, mikor már nem szeretted.
VIII
„Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”. Veled vitázom és téged kívánlak Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat, S hunyt testemen örvénylő testedet
Idézgetem – csak érted és veled Vagyok hatalmas és örömre képes. Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes, Pótolhatatlan édességedet.
Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők, A mély ölű, kis, kecskemellű nők, S én mégis-mégis téged ünnepellek.
De szükségből erényt faragni kár. A tiszta tény, a sivatag-sivár Igazság az, hogy senkinek se kellek.
IX
Ki vagyok én, miféle nyomorult, Milyen koldusnál koldusabb silány, Hogy azzal élek, aki elhagyott, S azzal fekszem le, aki nem kíván?
Miféle sors, miféle hatalom Haragja sújt, miféle rettenet, Hogy ottan is megalkuszom, ahol Nem is muszáj, s talán nem is lehet?
Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon. Fehéren fekszik asszonyom az ágyon, És undorodva tolja el a szám.
Megérem-e, s kibírom majd a percet, Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek, Kit szeretek, s ki maga is kíván?
X
Mint aki meztelen marad Egy népes és napfényes téren, S röhejt és füttyöket arat, Úgy éget és emészt a szégyen. Meztelen voltam, meztelen.
Amim csak volt e vak világon, Egész szépségem-csúnyaságom Kitártam néked, édesem. S te közben magad nem mutattad,
Titkomért titkodat nem adtad, Lezártad ajkad és szemed.
Pucéran reszkettem előtted. Szánom-bánom és soha többet, Élj boldogul, Isten veled.
XI
Hogy miért kell a szeretőknek, Akik között már nincs titok, Kik már-már összeforrtak, végül Dühöngve különválniok,
Hogy miért kell a vándoroknak, Kik együtt jártak, egy úton, Egyszerre új utakra térni S gyalázni egymást – nem tudom.
Hiába átkozódtam, sírtam, Hogy így van (mert valóban így van), Ezen már semmi sem segít.
Tagadjam? Azzal is mit érek? Elkönyvelem hát, mint az élet Más értelmetlenségeit.
XII
Ahányszor éjszaka kinézek, A rácsokon, a bokrokon túl Mindig ott setteng ez a félszeg, Iszonyú ronda veres kandúr.
Mint lápon lebbenő kísértet, Oly nesztelen és olyan sárga. Körülszaglássza küszöbünket, S felszívódik az éjszakába.
Otthon van mindenütt a földön, Az ólakon, a háztetőkön, De mindenütt otthontalan.
Mert hogyha mégiscsak akadna Valaki, aki befogadja, Bajt hozna rá – akár magam.
XIII
Cirógassátok, állatok, Dédelgessétek, hű növények, Ne bántsátok, hatalmasok, Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.
Segítsd, Sebő, pártold, Kalik, Dugó, ne duzzogj rá sokáig. Szolgáld ki, víz, ha szomjazik, Öreg nap, süss reá, ha fázik.
Én nem tudtam megóvni, hát Rád bízom, végtelen világ: Vigyázz rá nálamnál is jobban.
Mert színigaz, hogy nem szeret, Mégis: ha szenved, szenvedek, És mégis: jól vagyok, ha jól van.
XIV
Letisztítom és helyére teszem A vázát, amely asztalunkon állott. Szereztem belé újra pár virágot: Fogadd el őket szívesen, szívem.
Hálám ragyog a szirmukon, hiszen Azt a levegő-tiszta, észrevétlen, Nagy boldogságot adtad egykor nékem, Amit nem adhat többé senki sem.
S ha más virágát jobban kedveled, S ha küldenek valóban szebbeket, Vagy hogyha vázád végleg összetörne,
Én hordom őket akkor is, ne félj, Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj, S oly hasztalan, akár a temetőbe.
Teljes valómmal nyújtózom utánad, Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt. És mint a párás földkorong, örökké Fényes felemet fordítom feléd.
Szeretném mindig azt mutatni néked, Ami bennem a legtöbb, legnagyobb. Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál, Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.
Szeretném olykor túlragyogni álmod, S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod: Ezért sütöd feléd eső felem.
S csak hogyha önnön fényed is kilobban, Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban, Milyen sötét és milyen fénytelen.
