Itt sok év hagyományát ápolva bebizonyítjuk, hogy a HUSZ-on vannak, akik a fejükkel is képesek gondolkodni. Kötetlenül, akár könnyed, profán, hétköznapi témákon is.
On: több mondatban kifejtett, tényleges elgondolkodás, akár egymásra reagálva, megvitatva.
Off: egysoros felvetések (nem csak állítjuk, be is bizonyítjuk, hogy elgondolkodtunk), köszönések, csevegések, pletykák, más topikok kitárgyalása, üzengetések, élménybeszámolók, melyet nem követ elgondolkodás.
Az hogy van, hogy már megint bent ülök a gödör legalján és legszívesebben jól kibőgném magamat a súlyos otthoni problémáim miatt és tehetetlenségemben, emellett simán elviccelődöm egynémely topikokban.
Tán valamiféle védekezés ez?
(Szintén zárójelben, abból nem lehet baj... Érdekes, hogy nekem a kedvenceim között vannak éppen ezek a hsz-gyűjtő helyek. A kérdezz-feleleket azért szeretem, mert gyakorlatilag nincs lehetőség komoly flame-re, hisz nincsenek címezve a kérdések, mindegyikre az válaszol, aki akar. Néha jön egy-egy kötekedő, aki makacsul X-hez intézve ismételgeti a kérdéseit, de amikor már az ötödik ember válaszol rá vigyorogva, akkor feladja és elmegy :-) Az asszociációs topikokat pedig azért szeretem (szeretném!), mert ha valóban asszociáció folyik, és nem egyszavas csevej, akkor nagyon szép játékokat lehet játszani, logikai-empatikus fogócskát, ami közben mellesleg az érdeklődési kört, a humort, a gondolkodásmódot is tükrözi, teszteli... a gyakorlatban persze sokszor elmegy egyszavas csevejbe (igen, j-vel kell írni!) vagy primitív szóláncba. De néha szárnyal, olyankor jó. Nézd meg pl. azt, amit Frottirzoknival műveltünk az angol asszociációs topikban január 16-19. környékén...)
(Csak zárójelben... Köztudott, hogy az első 200 hsz-ig előszeretettel asszociálnak a nickek, illetve játszanak a kérdezz-felelek topikban, vagy a direkt hsz-gyűjtő helyeken. És akkor még nem beszéltünk azokról sem, akik on-topik hsz-t egyszerűen képtelenek írni, most mindegy, hogy milyen okból. Vagy a zárkózott nickekről, akik előszeretettel boncolgatják mások véleményét/sorsát/nyűgét/örömét, de a magukéról sosem nyilatkoznak...)
Azon, hogy valaki, valahol azt írta, hogy kb. 500 hozzászólás után már elég jó képet lehet alkotni valakinek a személyiségéről. Akkor még hülyéskedtem is, hogy majd 499-nél leállok. Most már jóval ezer fölött járok. Ha valaki "képet akar alkotni" egy sok hozzászólásos nickről, akkor többezer vagy tízezer hozzászólás közül kell kiválogatnia azokat, amelyek a legjellemzőbbek, vagy pedig egy ugyanennyi darabos puzzle-t kell összeraknia... Szóval az Index jelenlegi szoftverje (és vélhetően hardverje) mellett a legjobb rejtőzködés a bőbeszédűség. Nem akarod, hogy megismerjenek? Fosd a szót! Bár lehet, hogy ez máskor is beválik...
Te jó ég, micsoda lavina lett itt... Nem semmi fejtegetés volt, gratulálok, elgondolkodtató volt.
Például, eszembe jutott aktuális "kapcsolatteremtésem", LAP-pal. Nem üzletnek szántam, és semmiféle nyereséget (sem info, sem egyéb) nem vártam tőle, ha csak az nem számít nyereségnek, hogy a majdnem-szomszédom iránti saját kíváncsiságomat kielégítettem vele.
Volt még pár kijelentés, amin még elmojólok egy darabig... Majd mondom, ha a végére értem :))
Greenwood Előre bocsátom, hogy (mint mindenki), magamból indulok ki, tehát csak azt tudom, hogy én mit szeretnék, ha rám ismerne egy IRL ismerősöm (ahogy az már megtörtént volt). Szeretném, ha minél előbb megkeresne valahogyan, van ugye mail, meg teló, és örömmel vagy megrökönyödéssel vagy akárhogy, de közölné, hogy megtalált.
Ha nem ezt tenné, és később kellene rájönnöm arra, hogy ismerem őt, akkor úgy érezném, hogy lazán hülyére vett...
Senki nem szereti, ha hülyének nézik.
:)
by me
kicsit bonyolultabb ez, mint amit a történet ismerete nélkül látni lehet.
mindenesetre közben gondolkoztam -
jó döntésnek tartom, hogy írtam ide.
megindokolni nem fogom. akit érint, az az egy személy, talán megérti.
valóban idétlen helyzet.
ezt a "megoldást" (ha annak lehet nevezni) - találtam.
magam is voltam hasonló helyzetben, van fogalmam arról, milyen érzés,
sz*r ügy, épp ezért írtam --
annak idején nekem nem írtak, és utólag bizony nem volt kellemes, mikor tudatosult mindaz, amiről szövegeltem itt alább.
ma már semmiről nem gondolkozom, játszom a macskámmal, iszom egy kis vodkát narancslével, olvasgatok. semmi értelme beledögleni olyasmibe, amibe nem érdemes. (hajlamos vagyok rá amúgy)
benéztem a bulinetre. Rálestem a faliújságra, és az oda író nickek regjeire. Elgondolkodtatott, amit találtam.
szemelvény 3 ott leledző regről, melyek tulajai (nagyon) fiatal lányok, a mai Budapestről:
"a totális őrültség is visszafordítható, ugyanúgy, ahogy zuhanni sem csak lefelé lehet.. "
"életcélom a halál"
"Már csak hányni jár belém a lélek."
"én.. nekem volt tegnap egy rémálmom, te egy csontvázt játszottál, elfogadtad a szerelmemet, majd még aznap meghaltál"
"Én egy vacak, büdös, szakadt punk vagyok. A társadalom peremén élek és rontom mások levegőjét. És mindezen felül szeretek okádni!"
Meg egy harmincas pasiéről, szintén onnan:
"Én nem csak Téged szeretlek. De Benned mindent szeretek, és minden dologban Téged szeretlek. Nem az vagy, aki eltakarja és bitorolja előlem a világot, hanem a kapocs vagy, aki engem a világgal egyesítesz. "
Azon gondolkodom, hogy melyik választás etikus abban a helyzetben, amibe kerültem. Mit tegyek, ha egy régi IRL ismerősöm indexes személyiségét megtaláltam ebben az elméletileg névtelen, és alapvetően valós-személytelen környezetben.
Figyelmeztessem, hogy "hoppá, felismertelek" (nem vagyunk olyan viszonyban; semmilyen kapcsolatban nem vagyunk már). Vagy hagyjam meg tudatlanságában, és próbáljam meg ne olvasni, amit ír - ez utóbbi nem megy, mert túl feltűnő, és túl mély nyomokat hagyott bennem, amíg ismertem. Mindkét választás rossznak tűnik. És ilyenkor egyetlen választás marad (azt hiszem): beismerni a tehetetlenségemet.
És hogy ezt ezen a fórumon teszem, talán egyfajta döntés is -- olyan döntés, ami nem rajtam múlik, -- mert amit én magam eldönthetek, az etikátlan mindenképp.
OK, így már jobban értem. Számomra a tanulság: 1) nem akarok olyannal kapcsolatot, aki nulla összegű játékot játszik velem, 2) ehhez ki kell tudnom szűrni azokat, akik ilyen játékot játszanak velem, 3) ehhez fel kell tudnom ismerni ezeket a játékokat, 4) ehhez először nekem is kell játszanom ilyet. :-)))
Stimmel. Játszottam, réges-régen ráuntam, de -- részben ennek is hála -- felismerem és elfordulok tőle.
Köszönöm a gondolatot.
Kicsit analóg az egész egy másik kedvenc gondolatommal: "A hatalom titka az, hogy miként ne éljünk vele."
Nem. (Vagy lehet, hogy úgy kellene csak mondanom, hogy én nem így élek. Vagy nem így próbálok élni.)
A "nyeremény" a zéró összegű játékban a mésik vesztesége. Az emberi kapcsolatokban ez nincs automatikusan így. Nem feltétlenül nyerek azzal, ha mondjuk becsapom, megalázom, vagy akár csak részlegesen engedem be az életembe a másikat. Van, aki nyer vele, mert nyereségnek érzi, mert olyan a személyisége.
Látod, tényleg oda kanyarodunk vissza, hogy van-e pontos tartalma a nyereségnek? A háború, a hadijátszmák esetében nagyjából világos a győzelem, ill. a nyereség fogalma, illetve éppen a nukleáris kapacitás megjelenésével kezdett bizonytalanná válni. De az emberi kapcsolatokban a győzelem fogalma...
Ez az egész analógia csak akkor működik, ha feltételezzük, hogy mindkét fél hadijátszmát játszik. Azok meg hadd játsszák :-)
Ha nem, akkor, ahogy mondtam, részlegesen alkalmazható az analógia. Egyes fogásokra, trükkökre. Érdemes-e trükkökkel operálni? Nem tudom. Én nem kedvelem őket különösebben, részben azért, mert, mint már valamikor elmotyogtam, nem hiszem, hogy bármilyen cél szentesítene bármilyen eszközt... a cél elmúlik, az eszköz marad. Nem szeretem. Másrészt viszont valóban lehet alkalmazni bizonyos fogásokat -- ha komolyan gondolod. De akkor már nem fogás. "Ha még egyszer részegen jössz haza, hazamegyek anyámhoz. Nem azért, hogy utána könyörögve utánam gyere, hanem hogy nyugodtan megindíthassam a válópert. Ez most nem fenyegetés, hanem tényközlés." Ha ez igaz, akkor ez nem játszma és nem trükk.
Az a gond, hogy ha az emberi kapcsolatokat játszmáknak (most nem a Berne-féle értelemben, hanem a Kahn-féle értelemben vett hadijátszmáknak) fogjuk fel, akkor mi a cél, és mi a nyereség vagy győzelem? Emiatt csak részletesen (egy-egy korlátozott konfliktusra vagy időszakra) vihetők át ezek a mechanizmusok az emberi kapcsolatokra, mert a hadijátszmák zéró összegű játékot [és megfelelően paranoid gondolkodást] feltételeznek, az emberi kapcsolatokban pedig ez nincs így.
Mindegyik esetben a kulcs a tájékoztatás és a tájékozottság. Ha a másik nem tudja pontosan, hogy mi a helyzet, ha nincs pontosan feltárva, leírva a másik el?tt az "ítéletnapi gépezet" m?ködése, akkor a gépezet nem tud jól m?ködni. Ha a sínen fekv?k nem tudják, hogy a vonat megállíthatatlan... ha a mozdonyvezet? nem tudja, hogy sínen fekv?k mozdíthatatlanul oda vannak bilincselve... akkor más a helyzet.
Jönnek tehát a másodfajú gépezetek, az eggyel magasabb szintre emelt játszmák, ahol már -- a példáddal -- nem az a játszma és a gépezet lényege, hogy megállíthatatlanul megy a vonat vagy mozdíthatatlanul oda vannak bilincselve, hanem hogy milyen és mennyire hiteles információt adnak minderr?l a másiknak, illetve az mennyire hiszi el... és innent?l világos az asszociáció.
Még valami.
Asszem már írtam, hogy "olvasok" az arcokból. Nem tehetek róla, ez ösztön - és szerintem mindenki hasonlóan van vele.
Ha azt olvasom, hogy nem érdemli, vagy nem szimpi, vagy nem olyan, akkor nincs bizalom sem. És ez Veled szemben fel sem merült - de hát ezt tudod te is :))
OFF
Bakker, itt nyomom a telót, mert rájöttem közben, hogy képes vagy és magadra veszed! Erre meglátom, hogy itt vagy - sms törölve :DDD
Jaaaaaj dehogyis!
Nincs összefüggés a morfondír és a tegnap esti összeröfi között! Pontosabban, nem Neked van közöd hozzá.
Ejnyemá, bébi... nem csak a neten jönnek infók... ;))
ON
hogy vajon miért pont most, a velem való találkozás után foglalkoztatja ez ennyire Sznékit.
hogy vajon érzi-e, hogy sokkal inkább megtiszteltetésnek veszem, hogy beavatott az élete egy-egy részletébe, minthogy valaha is visszaéljek vele.
hogy tudja-e vajon, hogy a közvetlen stílusa és őszintesége miatt én is simán megosztottam vele olyan dolgokat, amikről csak nagyon elvétve beszélek...
és vajon tudja-e, hogy én teljesen megbízom benne?
Nahh, hát azért ennyire skizó csak nem lehetek :DDD
JóSten, akár én is írhattam volna...
Amikor találkozom valakivel, akkor azonnal "olvasom" az arcát. A mozdulatait, a mimikáját, a szeme villanásait. Megpróbálok ráérezni, mennyire őszinte, és hogy én mennyire lehetek az. Ritkán csalnak meg az ösztöneim.
De még ritkábban használom a koszos és gyanús korlátokat - így is, meg úgy is én vagyok én. Inkább megelőlegezem a bizalmat - és várok. Ahogyan te is. Az idő mindig igazol, akár így, akár úgy.
Bizalom, visszaélés. Mintha a saját morfondírozásaimat hallanám. Egyfelől, ha nem bízom meg a lehető legteljesebben a mésikban, akkor saját magamat korlátozom. A saját kiteljesedésemet, örömömet, boldogságomat szorítom kissé piszkos és gyanús korlátok közé. Olyan megalkuvásokat fogadok el, amelyek megnyomorítják a saját érzéseimet, és még inkább az érzelmekre való képességeimet. Szóval mi a fenének egy olyan kapcsolat (barátság, szerelem, ezúttal mindegy), ahol nem tudok meghbízni a másikban.
Visszaélés. Akkor visszaélés, ha én annak látom. Régebben sokszor mondogattam: "nekem nincsenek titkaim". Most már egyre gyakrabban így is érzem. Persze, vannak, rengeteg van, de egyik sem olyan komoly, hogy igazában vissza lehetne vele élni. Csak játékok, adott esetben felnőtt játékok. Arra azonban jók, hogy ha "visszaél" vele a mésik, akkor le tudom vonni a tanulságot. De az nem az életről meg az emberekről szól, hanem arról a konkrét illetőről. Nem kell különösebben próbára tenni az embereket, próbára teszik ők magukat. Anélkül, hogy tudnák. Aztán szállítják az eredményt.
Visszatetsző, gusztustalan és szomorú. Az. De még rosszabb illúziókban élni, ha már egyszer tudjuk, hogy illúziók.
És mindezek után miért van az, amit már egyszer valahol, valamikor írtam: hogy jószerivel minden, számomra fontos film, könyv stb. valahol az árulásról szól? Hogy miért ez az, ami a legjobban megrendít? Talán még mindig van bennem, minden szkepticizmusom és tapasztalatom ellenére, valami gyermeki bizalom? Aminek az újra meg újra elvesztését egy gyermek felháborodott fájdalmával élem át?
A bizalom határain... Azon, hogy vajon kell-e, és ha igen, hol kell határt szabni a bizalomnak, amivel megnyílunk egy másik ember előtt. Hol lehet az a pont, ahonnan kezdve visszaélésre adhat okot "a tudás". Honnan ismerhető fel a limit, amin túl akár a saját vérünk üthet vissza...
Meg azon is, hogy a toleranciának is megvannak-e a maga korlátai, és hogy képes-e az egyén felismerni önmaga előtt azokat a pontokat, ahonnan kezdve mindig, és kivétel nélkül mindig a "pofádlapos" elv érvényesül.
Meg még azon, hogy a megkapott bizalmas információkkal hogyan engedheti meg magának bárki is, hogy visszaéljen... Mert ugye, magamból indulok ki gyarló emberi szokásomhoz híven, és képtelen vagyok megérteni, felfogni, vagy elfogadni azt, ha valaki nem csak magában örül a megszerzett tudásnak; nem csak önmaga számára hasznosítja, hanem melldöngetve továbbadja. Ez az én szememben visszatetsző, gusztustalan és szomorú dolog.
