Íme jelenlegi és 2020., azaz Trianon 100. évfordulóján meglévő kormányunk centenáriumi programja ezen nemzeti gyászeseményre:
http://www.atv.hu/belfold/20191207-semjen-zart-korben-trianonrol-olyan-nagy-triumfalas-nem-lesz
Tudom, van sok Trianon fórum itt az Indexen is és máshol is, de ez az évforduló egy olyan mérföldkő, ami megérdemel egy külön vitahelyet, mert ez olyan alkalom lesz, amin ha mást nem is teszünk (sajnos), de alaposabban kibeszéljük ezt a magyar sorskérdést.
Szóval ami a fenti hivatkozásra kattintva olvasható:
"Óvatosságot javasol Semjén Zsolt a trianoni békeszerződés 100. évfordulója ügyében. Egy bizonyos szintnél nem szabad, nem bölcs túlemelni a témát. Nem cél ugyanis a határon túli “utódállamokkal” való konfrontáció, sem az ottani magyarellenes sovinizmusnak az élezése - hangoztatta a részvevők elmondása szerint a miniszterelnök-helyettes egy zártkörű rendezvényen, a Kereszténydemokrata Esten".
Tiszta ballib szöveg, ugye? És ezekkel akarunk mi akárcsak tiltakozni is bármilyen sovinizmus ellen?
Miért nem jutott még túl mára a magyar politika ezen a félénk önmegtartóztatáson, főleg ha olyan nagy nemzetinek mondják magukat?
Hat ez ott nemzetiseg volt de a 1947-es evtol mar CSehszlovakia-ba allamalkoto nemzet,es a hazakerulok,a
leszarmazottai vagy meg a elo idossebbje is,a ottani helyzetet a nemzetisegek szamara a itteni hetkoznapba mutatja meg,..csak hogy most mar forditott viszonyba.
Többen magyarázták, én viszont nem értek velük egyet, ugyanis nem, pontosabban nemcsak az én utódaim számától függ a Kárpát-medence magyarságának létszáma, ezenkívül mit sem fog érni az egész, ha a felnövekvő nemzedékeket nem hazafias szellemben nevelik, valamint ha a mindenkori kormány olyan gyáva a revízió ügyében, mint az eddigiek, a mostanit is beleértve, amit pedig nagyon éljeneznek valamiért a szaporaságot firtatók.
tisztázzunk egy alapvetést: nem én akarom fotelból visszaszerezni mindazt, amit különféle békeszerződések elvettek tőlünk. te sivalkodsz topikokon körösztül, hogy valaki csináljon már valamit, mert ez borzasztó így. közben se dugni, se szülni nem vagy hajlandó, pedig többen megmagyarázták neked, hogy tele kell szülni a kárpát-medencét a távoli győzelem érdekében.
Jajjj, te biztosan olyan jól el tudnád lavírozni az akkori Magyarországot a németek és a velük szövetséges szomszédaink mellett - így utólag, a fotelodban ülve.
Elintéznéd azt is, hogy akkor "vitéz lóbányai" legyen elcsatolva és ne a magyar országrészek? Hogyan tűrheti egy szociálisan érzékeny ballib, hogy magyarok milliói szívjanak és szenvedjenek Trianon és Párizs miatt, míg a főbűnösök megússzák? Ja, én utóbbiak alatt Clemenceaut és Sztálint értem...
Szerintem nem nagyon lehet mást. A trianoni határok elmebetegek voltak ezt már akkor is tudta mindenki, mint amikor nagy svunggal rábaszod a dinnyét a mérlegre és az kileng. 1941-re került nyugovóra a mérleg nyelve nagyjából. Megszűnt az a politikai-katonai helyzet ami az egészet indokolta. Ráadásul a bécsi döntések szövetségesek közötti rendezések voltak, békés időkben (vö. "békeszerződés"), nemzetközi jóváhagyással nem a legyőzöttek kifosztása. Nem látom be, miért ne abból a helyzetből kéne kiindulni.
. Valószínűleg alig vagy egyáltalán nem beszéltek szlovákul.....pedig beszelnek,meg most is:))),meg aki vallalkozik boltja van vagy ilyesmi,a leszarmazottai mar a 20szazalekos tersegbe is csak ALLAMNYELVEN-irja ki a dolgokat,bizony:),nem ketnyelvuseg mert a nagyszulei tapasztalata szerint kik visszatertek,..hogy ismerni kell a Allamnyelvet:)
Viszonyítás kérdése. Ha az 1941-44-es határokat nézzük, akkor valóban nagy volt a területi veszteség. Ha a bécsi döntések előttit, akkor 3 falu és a Duna jobb partja mellettük, míg Finnország elvesztette Karéliát és a leningrádi hídfőt, Románia pedig Észak-Bukovinát és Besszarábiát, valamint az 1940-ben elvesztett Dél-Dobrudzsát is, amelyet Bulgária megtarthatott.
A jóvátételi kötelezettség pedig ugyanúgy 300 millió dollár volt, mint Finnországnak és Romániának (az eloszlásban annyi volt a különbség, hogy míg utóbbi két országtól mind a SZU-nak ment, tőlünk 200 millió a SZU-nak, 70 millió Jugoszláviának és 30 millió Csehszlovákiának). Bulgáriáé volt kevesebb, 45 millió, ők nem vettek részt a SZU megtámadásában. Olaszországé 360 millió volt.
Ami a tisói Szlovákiát és az usztasa Horvátországot illeti, náluk az volt a helyzet, hogy a háborús vereséggel egyidejűleg önálló államiságuk is megszűnt, miután illegitim államalakulatoknak tekintették őket.
A magyar haderő sem létszámban, sem felszereltségben nem osztott-nem szorzott a szovjeteknek, mégis megint minket büntettek a legjobban. A Kárpát-medencére viszont sokan fenik a fogukat, és Sztálinék sem voltak ebben kivételek.
Látom ütődöttkém, ismét felfogtad a hsz-em lényegét, de rá se ránts! Mások is leélték már az életüket boldog együgyűségben úgy, hogy észre sem vették... :)
Arra gondoltam, hogy így olyanok is elolvassák, akiknek fogalmuk sincs a "demokratikus" Csehszlovákia viselt dolgairól, mert sokan már a linkre kattintani is lusták...
"Vitéz lóbányai" valóban gyarapította az országot, amíg lehetett, így 80.000 km2 tért vissza. Az ő bűne, hogy nem dobta aztán az országot önként a sztálini vörös hordák kezére, amelyek aztán valóban kifosztották-végiggyilkolták-megcsonkították újra e hazát.
Csak hát mint tudjuk, a szlovákok szartak Szlovákiára. Úgy kellett lasszóval összefogfosni hetvenezret vagy mennyit, azok is csak az ingyenföld miatt indultak útnak. Valószínűleg alig vagy egyáltalán nem beszéltek szlovákul.
Mindez bizonyítja, hogy Szlovákia nem létezik csak Magyar Királyság.
Szép hosszú írás, részben igaz is, de kár a betűért.
Más földjének katonai megszállása nem lehet demokratikus. Pont. Holnap megszállom az ún. Szlovákiát aztán olyan demokráciát rittyentek a Tátra csúcsára hogy csak ámul a világ.
"Csehszlovákia volt az egyetlen közép-európai polgári demokrácia a két világháború között, és Csehország már előtte is a Monarchia legfejlettebb része volt."
Erről nekem, és azoknak is, akik sokkal tájékozottabbak a témában egészen más a véleményük. Olvassál egy kicsit, nem árt...
"Csehszlovákia először – Kis szlovák legendárium II.
Sorozatunk első része is keltett némi vitát, de most egy mindennél jobban beágyazott mítoszt fogunk megpörkölni: Csehszlovákia, mint „a kisebbségbarát közép-európai demokrácia” legendáját. Ez nem csupán szlovák legenda, sőt, nem is igazán szlovák legenda. A szlovákság, joggal, messze nem tekinti a kisebbségszeretetéről és velejéig demokratikus közállapotairól ismert első Csehszlovák Köztársaságot annak, aminek a fél világ gondolja. De abban, hogy ez az állam, ha a szlovákoknak nem is adta meg méltó helyét, a kisebbségekkel viszont érdemükön túl is jól bánt, nagy a szlovák egyetértés, beleértve azt, hogy az állam határai a lehető legigazságosabban lettek megrajzolva.
Tény, ha ennek az országnak alkotmányát, az általa ratifikált kisebbségvédelmi szerződéseket, nyelv, vagy iskolatörvényeit, vagy az állam jeles képviselőinek, elsősorban Masaryknak nyilvános kijelentéseit vesszük figyelembe, akkor csakugyan, az első Csehszlovákia egy kisebbségbarát mintaállam volt.Viszont minden törvény, és minden szerződés csak annyit ér, amennyit betartanak belőle. Masarykék pedig csak azt a minimumot tartották be belőlük, amely az általuk propagált demokratikusság és kisebbségbarátság látszatának fenntartásához szükséges volt.A cseh kollégák, a máig ostoba és primitív magyar országimázs formálási kísérletekkel szemben, ha valamihez, akkor a propagandához mindenképpen értettek. Ennek következményeként széles e világban – sokan Magyarországon is – nagy becsben tartják ezt az államot és ennek államalapító első elnökét.
Az első Csehszlovákia a wilsoni elvekre és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva jött létre, nagyhatalmi beleegyezéssel, paradox módon éppen ezeknek az elveknek és a népek önrendelkezési jogának sárba tiprásával. Ugyanis 1918-ban a cseh politikai eliten kívül a leendő kisebbségek közül senki sem kívánta Csehszlovákia létrejöttét, sem a ruszinok, sem a magyarok, sem a németek, de még, a csehszlovák nemzetegység kisszámú híveit leszámítva, az államalkotó szlovákok sem. A cseh nacionalizmus egy rendkívül ambiciózus területszerző programot fogalmazott meg, semmivel sem mutatva fel több önmegtartóztatást, mint 1918 előtt a magyar politikai elit. A csomagolás ugyanakkor sokkal jobban sikerült.
Azt, hogy az új állam nem éppen a hangoztatott demokratikus és liberális elvek alapján, hanem a nemzetek önrendelkezésének sárbatiprásával, katonai erőszakkal megvalósított hódítással jött létre, a felvidéki magyarság már 1919 januárjában Pozsonyban, Zselízen, majd Komáromban is megtapasztalhatta.
Nem akarunk találgatni, hogy hányan tudnak Szlovákiában ezekről az atrocitásokról, de abban biztosak vagyunk, hogy a „csernovai vérengzés” Magyarországon is jóval ismertebb, mint az 1919-es csehszlovák megszállást követő, sokkal véresebb incidensek, amelyeknek áldozatai magyarok voltak.Szeretnénk innen kérni azokat, akik folyamatosan Csernovát kiáltanak, elsősorban Csehszlovák Kém barátunkat, hogy egy poszt erejéig ugyan szenteljenek figyelmet a csehek és szlovákok által elkövetett 1918-1919-es, illetve 1945 utáni atrocitásoknak. Nem ártana rádöbbenni, hogy a csehszlovák, de a magyar baloldal által is vallott történelemszemlélet egész egyszerűen ignorálja a tényeket. Nem verseny ez, hogy kinek a számlájára írható több fegyvertelen tüntető (Pozsony, Zselíz), illetve önmagát megadó fiatal megölése (Komárom), de mégis bizarr az a különbség a történelmi percepciókban, ami a „magyar terror” és a „csehszlovák bársonykesztyű” között van. Sokkoló információt közlünk: a joviális Svejk ugyanúgy tud gyilkolni, mint a kakastollas brutális magyar. Meg is tették, bőséggel. Magyar áldozatokkal a fent említett incidensekben, de területeik cseh megszállása során hasonló „Welcome to Czechslovakia” sortüzekben részesültek a szudétanémetek is. Vagy ha nem írnak ezekről, legalább magyarázzák el, hogy a magyarokba lövetés, százak legyilkolása miért érdemel kevesebb figyelmet, mint Csernova?
Nos, miután a sortüzek megteremtették az alaphangulatot, a magyar elit és a magyar értelmiség lefejezése következett. 1919-ben, jó negyedévszázaddal a Beneą-dekrétumok előtt a Felvidéket több mint 100 ezer magyar nemzetiségű lakosa volt kénytelen elhagyni. Ezek zömében hivatalnokok, tanárok, papok, vasutasok vagy tisztviselők voltak, akiknek szolgálataira Prága nem tartott tovább igényt, idegennek/külföldinek nyilvánította vagy egyszerűen csak kiutasította őket az országból. Többségük koldusbotra jutva a budapesti pályaudvaron leállított üres vagonokban volt kénytelen meghúzni magát. A magyar intézmények, különösen az iskolák sorsa sem volt különb. A csehszlovák nemzetépítők, annak érdekében, hogy meggátolják a magyar nemzetiségi elit újratermelését, megszüntették az összes magyar felsőoktatási intézményt, és több, addig magyar többségű városban teljesen (Rozsnyó, Losonc), vagy részlegesen (Kassa, Léva, Dunaszerdahely, Párkány, Szepsi, Komárom) felszámolták a magyar középiskolai oktatást, a szülők heves tiltakozása ellenére is. A vége az lett, hogy egy magyar polgári iskolára kilencszer, egy magyar középiskolára pedig háromszor annyi tanuló jutott, mint egy (cseh)szlovákra. Nem volt ez másképp az elemi iskolák terén sem, a törvény ugyan biztosította a lehetőséget, nemzetiségi iskola üzemeltetését ott, ahol azt a nemzetiségi tanulók aránya megkívánta, viszont ezt a törvényt nem tartották be, ezért már a harmincas évek végén több mint 400 olyan községet találunk, ahol a magyar gyerekek szüleik akarata ellenére kénytelenek voltak csehszlovák iskolába járni.
Mindez nem volt elég ahhoz, hogy a magyarságot megtörje. Masarykék ugyanis elhitték saját, háború előtti propagandájukat, amikor azt hirdették, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák eleve hamisak. A Felvidéken és Kárpátalján ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján összesen valamivel több mint 1 millió magyar anyanyelvű élt. A fent említett százezres exodus, a háborús veszteségek és a zsidóság nem magyarként való nyilvántartása után sem csökkent ez a szám az 1919-es, már csehszlovák, népösszeírás alapján 800 ezer alá. Ezért a következő alkalmakkor (1921, 1931) statisztikát hamisítottak, aminek köszönhetően ez a szám először 740, aztán 691 ezerre csökkent, 12 év alatt. A magyarok számarányának csökkentésére pedig szükség volt, mert, hasonlóan a mai gyakorlathoz, a kisebbségi nyelvhasználat és a nemzetiségi iskolák megléte vagy nemléte a számarányhoz volt kötve.
Jórészt magyarellenes célokat szolgált a húszas években végrehajtott földreform is, amelyet a parasztok földhöz juttatása érdekében hajtottak végre. A több mint 1,5 millió hektárból, amit a csehszlovák állam a zömében magyar földbirtokosoktól nevetséges áron egyszerűen kisajátított, a környékbeli magyarság alig részesült. Az állam, vagy olyan szervezetek, mint a Szlovák Liga, amely deklarált célja a nyelvhatárnak az államhatárra való eltolása volt, telepesfalvak tucatjait hozták létre, cseh, morva, vagy szlovák származású telepesek számára.
A sort természetesen folytatni is lehetne, bőven akadt példa hatóságok által megszervezett magyarverésekre, mint pl. Kassán 1922-ben, a magyar nemzetiségű diákok mindenféle mondvacsinált ürüggyel középiskoláktól való eltiltására, a magyar nyelv utcán való használatának büntetésére (főleg északi területen), a magyar oktatás, egyházak intézményesített diszkriminálására. Ebbe a sorba tartozik az az apróság is, hogy a Lex Apponyi bírálói, akik 1907-ben magyarosítást kiáltottak, amikor a miniszter úgy nyilatkozott, hogy az iskolának elsősorban „jó magyar állampolgárokat” kell nevelnie, és a magyar állam, bizonyos feltételek mellett, bele akar szólni a nemzetiségi iskolák tanterveibe és tankönyveinek tartalmába, az impériumváltást követően ezt természetesnek vették. Talán mondani sem kell, hogy elsősorban történelemoktatás területén éltek ezzel. A felvidéki magyar gyerekek ugyanis, saját nemzetiségi nyelvükön tanulták a történelmet csehszlovák szemszögből, tükörfordított csehszlovák tankönyvekből. Ez a gyakorlat pedig mind a mai napig nem változott.
De nem csak a közvetlenül magyarellenes intézkedések sújtották a magyarságot. A cseh politikai elit Szlovákiát gyakorlatilag mint egy belső gyarmatot kezelte, a nagymegyéket, amelyekre felosztotta ezt az országrészt, közvetlenül Prágából kinevezett megyefőnökök igazgatták, Kassát és Pozsonyt leszámítva az összes várost nagyközséggé nyilvánítva pedig gyakorlatilag megszüntették a helyenként évszázadok óta folyamatosan működő önkormányzatiságot. Az országrészt cseh hivatalnokok és köztisztviselők tízezrei árasztották el, és ritka volt az a falu, ahol a jegyző, vagy a csendőr nem volt cseh. 1939-ben ezeket a cseh kollégákat aztán a frissen létrejött szlovák állam barátilag deportálta.
Azaz nem csak a magyaroknak, hanem minden nemzetiségnek megvolt az oka az elégedetlenségre, ezek közül elsősorban a szlovákoknak. A cseh-szlovák viszonnyal most nem akarunk részletesebben foglalkozni, viszont ez közvetve ugyan, de mégiscsak jelentősen befolyásolta a szlovák-magyar kapcsolatokat. A csehek a szlovákokat nem tartották önálló nemzetnek, a szlovák elkülönülési mozgalom mögött pedig a magyarok kezét sejtették, Masaryk szavaival élve: „nincs szlovák nemzet, ez csak a magyar propaganda szüleménye”. A szlovák autonomisták léte frusztrálta őket, amit magyarellenes propagandával kompenzáltak. Ahogy ezt már a szlovák kortársak, mint pl. Ąudovít Novák is észrevették, hogy „a csehek művileg gerjesztették a magyarellenességet, amit minden lehetséges eszközzel beleoltottak az általuk nevelt szlovák ifjúságba”.
Az első csehszlovák korszakot értékelve persze látnunk kell: a magyarellenesség, az elnyomás nem érte el a román, vagy szerb szintet. Voltak kétnyelvű feliratok, szép szavak. A felszínen, miután lemosták a vért Pozsony, Zselíz, Komárom vagy a szudétanémet városok utcáiról, a gazdaságilag prosperáló Csehszlovákia közép-európai idill volt. De a szép elvek mögé rejtőzve Prága számos olyan eszközt használt fel a magyarság gyengítésére, amelyek jóval hatásosabbak voltak az 1918 előtti magyar politika látványpolitizálásánál. A kitelepítést, a betelepítést, és elsősorban a gazdasági alapok felszámolását. A cseh politikának jelentős a felelőssége a magyar-szlovák viszony tudatos rombolásában is. Jelentős részben cseh biztatásra lett a szlovákság egy részéből ®ivý bič, „Élő ostor”. A Hlinka-gárdához közel álló, de nagy hatású Milo Urban sorait idézve: „ez a lágy, magamegadó nép, amely annyi éven át hagyta, hogy bántalom gennyesítse, hatalmas élő ostorrá változott, kifeszült a levegőben, megsuhogott, és hosszú habozás és remegés után belevágott az eleven húsba.” Ez a hús az első és második Csehszlovákiában, és a mai Szlovákiában a magyar hús. Sorozatunk következő részében az ostor legdurvább csapását, az 1945 utáni eseményeket fogjuk megvizsgálni."
...amely az 1920-as trianoni határokat állította vissza + még 3 falut adott a csehszlovákoknak, azok kérésére, mert olyan... tkp. hogyan is viselkedtek a 2. világháborúban? A csehek önként dobták oda magukat Hitlernek és hadiiparukkal aztán kiszolgálták, míg a szlovákok nyíltan harcoltak mellette.
Érdekes, miért is nem követeljük vissza legalább azt a 3 falut?
