Tkp. örülök ennek a topicnak, mert kamaszkorom óta biztos vagyok abban, hogy nem félek a haláltól, nem várom nem siettetem, de kibékültem ennek az elkerülhetetlen epizódnak a gondolatával. Viszont szóbahozni, társaságban erről beszélni mindig úgy tűnt a beszélgetőpartnernek kellemetlen, talán a saját félelmei miatt, talán mert nem tudja hova tegyen -mégydepressziósok, vagy a halálkultuszt követők közé. Érdekes az is, mennyire nehéz erről kommunkiláni, még gyász idején is, a hozzátartozók -legalábbis én így tapasztaltam- nehezen oldják egymásban a görcsöt. Mindig kellett egy kivülálló, aki segített kikecmeregni. Persze messze nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy én vagyok az, aki rosszul beszél, rosszul fejezi ki magát félreértésre adva okot ezzel. Szóval én elfogadtam, hogy ez nem téma. Őszintén szólva még akkor sem tudtam mit mondani (s ez saját magamat illetően is meglepett) mikor egy fiatal barátomról kiderült, hogy daganatos.
Már bocsánat, hogy ennyire énközpontúan közelítem meg a kérdést, de az élet legintimebb pillanatai egyikének tartom a halált, s ennek feldolgozása, vagy megélése (tudom hogy hülyén hangzik, de mindannyian megéljük egyszer a saját halálunkat) csak a saját egyéniségünktől, élettapasztalatunktól -ahogy korábban szóba került- világunktól függ.
Szóval össze lehetne vetni, hogy mi volt születésünk előtt, s mi lesz halálunk után. Mi a különbség, s a születésünk (vagy gyermekünk születése) előtti időszakról miért nem elmélkedünk ennyit?
Aztán néhányszor már eszembe jutott az is, hogy sokat gondolkozhatunk arról mi lesz a halálunk után szeretteinkkel, meg azon is, hogy miként fognak emlékezni ránk, ha ma hirtelen véget érne földi pályafutásunk, mennyi mindent hagynánk hátra értékest, s értéktelent, ki folytatná a megkezdett dolgaikat stb. stb., demindezek a töprengések, s a nehéz gondolatok csak addig élnek -természetszerűleg- míg meg nem halunk. Abban a pillanatban, hogy a film véget ért, ezek a súlyos kérdések üressé válnak s eltűnnek a levegőégben, mint oly sok minden más is, életünket megnyomorító terhek, s mindennapi piszlicsáré ügyek is egyaránt.
Érdekelne, hogy a T. egybegyűltek foglalkoztak-e valaha is az öngyilkosság gondolatával, az előidéző történések nem, de az inkább, hogy miként látták ezt a kérdést, s végül mi volt ami miatt halogatták, majd elvetették. Aztán még írok, csak néhányan térjetek ki erre is.
A topic címét úgy választottam, hogy mind a halálfélelem, mind a haláltól való félelem beleférjen. De azért jobb, ha pontosítjuk, hogy mit értünk halálon, magát az esemény pillanatát (orvosilag: a halál beálltát) vagy az utána következő időszakot nevezzük-e halálnak. A halálfélelem és a haláltól való félelem különbségét is kicsit pontosítani kéne. Várom a véleményeteket.
Nem nevezném kultúrális dolognak a halált, mert minden emberi közösség földrajzi helyétől és a társadalmi helyzettől is független esemény, bekövetkezik a technológiailag legjobban ellátott helyeken és a természet ölén élő emberek körében is. Ami kultúrális dolog benne, az a róla alkotott képzetünk, felfogásunk, véleményünk. Erre az utóbbira mondtam azt, hogy káros és védekeznünk kell ellene.
A természeti népek természetes eseménynek, életük részének fogadják el a halált, nem akarják elkerülni a bekövetkezését, nem sorscsapásnak, igazságtalanságnak tekintik, nem lázadoznak szeretteik elvesztésekor. Ez az, ami valóban hatalmas szemléletbeli különbség kétféle kultúra között. Én ezt a szemléletet látom jónak és nem látom szükségszerűnek, hogy valamilyen negativ érzelmet kapcsoljunk hozzá.
Mert az valóban áll, hogy az ismeretlentől félünk, és azért félünk, mert nem ismerjük, mert ha megismertük, már az ellenőrzésünk alá vontuk, többé nem lesz félelmetes, tudunk vele bánni. A halál is ilyen ismeretlen, maga a pillanat is és az utána következők is, de a halállal kapcsolatos félelemnél ennél sokkal többről van szó.
-Érdekes a megfogalmazás, hogy a saját haláltól kevésbé lehet tartani, mint a közeli hozzátartozókéitól, de most nem az a kérdés, hogy kinek a halálától tartunk, a tény az, hogy félünk tőle.
-Sokkal konnyebb elviselni a hathonapos gyereked halalat, mintha mar huszeves lett volna a gyerek - joval tobbet fektettek bele Nem gondolom, hogy különbséget lehet tenni a két eset között, hiszen a fájdalmad attól függ, milyen mély érzelemmel kapcsolódtál a gyermekedhez.
-A tv-ben látott események és a valóban megtörtént haláleset hatása között hatalmas a különbség, nem is érdemes összehasonlítani őket. Amig ismeretlen számunkra az, aki meghalt, általában érzelmileg kivülállóak tudunk maradni, ha érzelmi kapcsolat fűzött ahhoz, aki meghalt, egészen másképpen reagálunk.
-Olyan kisgyerekről írtam, aki már megérti a kérdést, de még nem tanította meg a környezete a haláltól való félésre. Én kb. 7 éves voltam, amikor gondolkodni kezdtem arról, milyen borzalmas lehetne úgy „élni”, hogy elvesztem néhány érzékszervemet, nem látok, nem hallok, nem is beszélek, tapitani sem tudok, csak vagyok a koponyámon belül és teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt. Ehhez képest már a halál bekövetkezése is jobb lenne. Ezzel a személyiségfejlődésemben megkerültem a haláltól való félelmet.
-Érdekes az ellentét az életösztön és a halálfélelem között. Az egyik pillanatok alatt arra késztet, hogy összeszedjük minden erőnket, eszközünket, hogy megakadályozzuk az életünk ellen ható események bekövetkezését. Ez azért történik így, mert ösztönszintű -tudatunktól függetlenül működő- védekezés, de természetesen mobilizálja a tudatunkat is. A halálfélelem, mint azt állítottam, tanult sajátságunk.
-Igaznak érzem azt az állítást, hogy saját magunkat sajnáljuk a kedves lény elvesztésekor. Mert ugy-e nem azt gondoljuk, hogy szegény nagyi, mit fog most majd nélkülem csinálni, hanem azt, hogy mit csinálok most én nélküle, mennyire hiányozni fog (nekem) a szeretete, a kedvessége, a gondoskodása. Most már azt sem tehetem meg (én), hogy elmondjam, mennyire szeretem, mert már nem lehet így, csak múlt időben lehet mondani.
Igen, egy kicsit az is játszik, hogy ezután már nincs a tőle kapott támaszom, nekem kell mindent megtennem, sok dolgot átvállalnom, amit eddig ő csinált és felnőttként több felelősség hárul rám (és jaj, hogyan fogok ennek megfelelni).
-Viszont ha egészséges, nem koros felnőtt retteg a haláltól, az pszichológiai eset Igen, én is erre gondoltam, hogy megbetegedett. Éppen ezért vetettem fel itt, hogy ez miért történik meg és mit lehet tenni, hogy ne következzék be, mert én elkerülhetőnek tartom.
-Érzelmi kapcsolatunk kimutatásának szintén társadalmilag tanult módjai vannak, mint pl. a temetés, a gyászöltözet, a temetőbe járás (számomra is kicsit furcsa). Az eltávozott nemcsak testből állt, hiszen emberként élt, gondolkodott, értelmesen beszélt, intézte dolgait, szeretett és szenvedett, stb. A sírhelye egy ideig valóban őrzi a testét, de aztán leginkább csak jelkép, a hátramaradottak céljára szolgál, a kegyelet lerovására alkalmas, mert a kapcsolatot az elvesztettel bárhol meg tudjuk találni.
Nos talán erre volt jó a vallás. Az emberek hittek abban, hogy haláluk után a mennyországba kerülnek. Más népek a lélekvándorlásban az örök vadászmezőkben hittek.
Ezzel én is így vagyok. Általában hetente háromszor négyszer elmegyek a Farkasréti Temető előtt. A megállóban felszáll egy halom öreg néne, megtelik velük a busz.Aznapra már használhatatlanvagyok, mert csak arra tudok gondolni, hogy én is szépen elvesztek mindenkit, Bár nem hinném, hogy akkor temetőbe járó típusba váltanék, de a magányos vénasszonyokban mindig beleképzelem magam. (Lehet már most az vagyok, csak még fel se tűnt.) A saját halálomra pedig úgy gondolok, hogy milyen nagyszerű lesz, ha már végre túlvagyok ezen a hajcihőn. Inkább a magatehetetlenségtől félek.
Azért ehhez a természeti népes dologhoz valamit hadd tegyek hozzá.
Az biztos, hogy civilizációs dolog a halálfélelem, de ebben a viszonylatban szvsz nem egészen úgy, ahogy gondolod. Így nem lehet kijelenteni, hogy a természeti népek természetesnek veszik a halált, mert egészen más fogalomrendszerben élnek: egész egyszerűen nincs halál, csak egymásba rétegzett, átjárható világok, lehet, hogy Suhanó Nyílvessző ma elment az Örök Vadászmezőkre, de hamarosan én is vele kergetem a jávorszarvasokat, amíg világ a világ. Mi - civilizációs betegségünkben - ennél okosabbak és ostobábbak vagyunk, telisteli vagyunk a világról alkotott tudományos paradigmákkal, és egyénenként változóan elég konkrét elképzelésünk van arról, hogy a halál azért mégis csak a nagy nullával egyenlő (de legalábbis gyanítjuk), és aminek vége van, annak vége van, semmi új nem kezdődik általa (persze ez világnézet kérdése is, úgyhogy: SZVSZ).
„A gyászolók sem a halottat siratják, hanem saját magukat.”
Miért volna ez így?!!! Rendben van, hogy ego meg minden, de ennyire narcisztikusak azért nem vagyunk, a halál-„élmény” kapcsán pont ezért fontosabb kategória a mások, szeretteink halála (ahogy egy korábbi hozzászóló mondotta volt), mint a magunké (szvsz). Sokkal kevésbé félek a saját halálomtól, mert pont az nem jelent annyit a számomra, se a vesztesége, se a rosszasága nem engem fog letaglózni, ma meg még nem taglóz le a gondolat, egyszerűen csak jönni fog, punkt. Ellenben ha arra gondolok, hogy a szüleimnek, meg mindenkinek aki körbe vesz, eljöhet és sajnos el is fog jönni a pillanat, hogy meg kell érnem, át kell élnem a halálát, akkor fog el a görcs és a félelem, egy rohadt igazságtalan rend miatt.
A gyerekek megrendülnek egy-egy haláleset következtében. Az én srácaim is oda-oda jöttek éjszakánként sírva, hogy ők nem akarnak meghalni. "Ha nagyon szeretjük egymást, ugye egyikünk sem hal meg."
SZVSZ ez civilizációs betegség. A természeti népek természetesnek veszik a halált. Együtt élnek vele, együtt siratják az elhunytat, és gyorsan túlteszik magukat rajta. És ez nem azt jelenti, hogy nem szerették.
Azért a gyerekek is kinőtték már ezt.
Viszont ha egészséges, nem koros felnőtt retteg a haláltól, az pszichológiai eset.
Szeretnék csatlakozni ahhoz a gondolathoz, hogy az ismeretlentől félünk. Az is találó, hogy a halálfélelem nem azonos a haláltól való félelemmel. Nézzünk csak az autós példát. Aki retteg a haláltól, az nem is fog előzni. Szépen döcögni fog 80-nal és azt lesi, honnan jön a veszély. Amikor előzöl, és meglátod a kamiont robogni veled szemben, már nem a haláltól való félelem miatt megy fel benned az adrenalin, hanem az elkövetkező másodpercek kiszámíthatatlansága miatt. Nem tudod, mi fog történni, kell-e döntened, és jól fogsz-e reagálni? Milyen lesz ha bekövetkezik? Ezt megélheted utólag halálfélelemként, de az adott pillanatban ez nem más, mint a túlélési esélyeidet javító természetes ingerválasz.
Véleményem szerint olyan, hogy halálfélelem nem létezik. Igen, az ember fél az ismeretlentől és a fájdalomtól is. Merthogy a halálnak ezek a jellemzői. De magától a haláltól nem.
A gyászolók sem a halottat siratják, hanem saját magukat. Azt, hogy most hogy, s miként fognak élni elvesztett társuk nélkül. De nem mindenhol van ez így. Egyes kultúrákban a gyászt, mint ünnepet fogják fel, hisz ők egyszerűen nem veszik komolyan. Kinevetik a halált. Ezért nem is félnek a haláltól. Mert erre nevelték őket. Ez náluk kulturális hagyomány.
Ha jóé vettem ki a szavaidból kisevet, azt mondod, hogy át és átszövi életünket, s tudat alatt, de mindenünnen visszaköszön a halálfélelem.
Személy szerint egyszer voltam annyira éles helyzetben, hogy -így utólag visszagondolva- meg is halhattam volna, de akkor ez a tudat fel sem merül, mert annyira lefoglalta minden energiámat, hogy valamilyen technikával kikecmeregjek a slamasztikából... Igaz, az akkori gondolatok belémégetődtek, de csak amolyan mozdulat koordinálás volt, se élet-film, se megbánás, semmi. Pedig nagyon közeli hozzátartozóm -nem is egy- ugyanilyen szituáciból sajnos nem jött ki élve, tehát lett volna mi bevillanjon de nem.
Amitől én nagyon félek -férfiasság ide vagy oda- az a fizikai szenvedés, ami oly gyakran megelőzi a halált. Ennek elkerülésére sok mindenre hajlandó vagyok, de ha úgy látom, hogy a menekülés (kiút) nagyobb és több szenvedéssel jár, mint a halál, inkább az egyszerűbb utat választanám.
De visszakanyarodva az indulótémához: nem hiszem, hogy így volna, de persze rettenetesen sok függ attól, hogy az ember milyen pozició foglal el a világban. Vannak-e gyerekei? Tervei? Úgy érzi-e, hogy most lépett be (ki) a nagybetűsbe, vagy hogy most záródott be mögötte a kapu. Kiért és mekkora felelősséget kell vállalnia? Ezek mind meghatározzák a hogylétét, de az élni akarását is. Ez azonban nem kristályosodik ki olyan formán, hogy napi gondolattá váljék, de a visszacsatolásokat befolyásolja.
Hogy a szocializáció során miképp jelentkezik, hát azt nem is tudom, ugye csak a magam példáját vehetem alapul és nem emlékszem hogy ez bármilyen formában akár leplezve is előkerült volna.
Nem vitaindítónak szánom, de meggyőződésem, hogy a hit és a vallásosság az halálfélelem. Valahova menekülni kell azoknak akik nem bírják máshogy feldolgozni.
Milyen a halál?
Elalszol és soha többet nem ébredsz fel - és soha nem is álmodsz...
A kövekeztetésed nem biztos, hogy jó. Egy kisgyerek még nem tudja, mi a halál. Talán az ismerősei halálából is csak azt szűri le, hogy nem találkozik velük többet. Egy olyan bonyolult fogalom felfogásához, mint a halál, valószínűleg több tapasztalat kell - és minél jobban átérzi, mit is jelent, annál inkább fél tőle. Ennek nem kell tanult dolognak lennie - lehet a személyiségfejlődés része is.
Pumpa!
Ez nem halálfélelem,hanem csak szokásosnál jobban figyelsz ekkor a dolgokra,gyorsabban ver a szived,és az adreralin szint(vagy mi a fene)felszökik,de ez még nem halálfélem.Talán azt halálfélelemnek lehet nevezni,hamár a vezetésnél tartunk,hogy ha mész normálisan és hirtelen,átjön a saját sávodba,a veled szembe menö kocsi,és ezekbe a pillatokba lehetséges a halálfélem.Ezekbe a ezredmásodpercekbe fut át rajtad az egész életed,végig gondolod,hogy mi történtek veled eddig,és még történhetet volna,gyorsan mindenkitöl bocsánatott kérsz ,akit megbántottál,és mindenkitöl elköszönsz akit szerettél,szerintem ezek a halálfélelem percei,másodpercei.Bár,lehet,hogy mindenki máshogyan éli meg ezeket a pillanatokat,csak idegi kérdés lehet,de én ezekhez a dolgokhoz nem értek,hadjuk ezeket a dolgokat másoknak.
Egy autóban mikor szembe kielőz valaki lehet halálfélelmet érezni, illetve mikor e miatt összeugrik a gyomrom az gondolom az lenne. A félelem a haláltól más eset 4-5 évesen éreztem először, gondolom nem utóljára.
Hát nem tudom,hogy ti hogy vagytok vele,de én még soha nem éreztem a halálfélelmet,és remélem nem is fogom megtudni,hogy mi is az igazából.Engem inkább a boldogabb dolgok érdekelnek,és nem szeretek az "élet" sötétebb oldalairól gondolkozni.A halálról meg annyit,(lehet,hogy furcsának fog hangzani),de ha látok egy embert a TV-be,aki éppen valami oknál fogva meghall,nem ráz meg annyira.Ellentétben,ha egy állatott látnok szenvedni,vagy a tetemét látom,sokkal jobban megfog,és megráz ennek a látványa.Az állat semmiröl nem tehet,az állatok nem születnek gonosznak,legfeljebb úgy nevelték fel,hogy rossz,és gonosz legyen.Ezekkel a Pitt-bull(vagy mi a fene)kutyákal,is úgy vagyok,hogy ezek sem születtek gonosznak,csak már sok generációs folyamatban benne van már nekik az "ösi állat"ösztön.
Tudom,nagyon elkanyarottam a témából,de valahogy úgy éreztem ide tartozik.
Szóval röviden,aki megérdemli,hogy érezze a halálfélemet,az érezze is ,de aki nem annak nem kivánom ezt az érzést,biztos elég szar lehet neki.
Nem hiszem, hogy hulyeseg lenne a felelem a halaltol... Meg azon sem tudok csodalkozni, hogy minel oregebb az ember, annal inkabb fel a halaltol (oke, vannak x eves oregek, akik mar varjak a megvalto halalt, de az mas).
gargoyle igen jol mondta.
Sokkal konnyebb elviselni a hathonapos gyereked halalat, mintha mar huszeves lett volna a gyerek - joval tobbet fektettek bele.
Az is lehet benne egyebkent, hogy tulajdonkeppen senki nem tudja, mi lesz AZUTAN. Vajh tenyelg letezik a mennyorszag vagy a pokol; netan oda leszunk, ahova a szavak a monitorrol, ha kikapcsolod a gepet ?
(ja, meg egy. a 'halafelelem' nem egyezik maeg a 'felelem a halaltol' nevu kifejezessel.)
már miért lenne ostobaság a halálfélelem...bár én nem félek ettől, legalábbis most még nem kifejezetten, de ha arra gondolok, hogy szerény személyemmel milyen értékek fognak örökre eltávozni a föld színéről (DDDD), akkor már van mit bánnom...szóval ez egyfajta halálsajnálat inkább mint félelem bennem
miért, nektek nem mindegy, hogy a szellemi integritásotok, mindaz, amit ti magatoknak és a világnak jelentetek, illetve az összegyűjtött tudás, élményhalmaz, szeretet, tapasztalatok és minden egyéb ami egyedivé tesz benneteket elvész?
szerintem ennél természetesebb dolog nincs is...
ez erről szól, nem másról imho, persze lehet, hogy idővel rettegéssé alakul át, nem tudom, kor meg hozzáállás kérdése az egész, de valamilyen aggódásfélét vagy negatív érzelmet a halálnak mindenkiben ki kell váltani
Egész érdekeseket mondasz. Az oké, hogy kulturális dolog a halálfélelem, de akkor mi helyzet a létfentartási ösztönnel? A kettő valahol elválaszthatatlan. Valahogy úgy képzelem, hogy a halálfélelem a létfentartó ösztön vadhajtása, korcs kinövése.
Mind szakmai, mind laikus körökben elterjedt, szinte sugalmazott szemlélet szerint a félelemre, a szorongásra okot adó és azok magyarázatául szolgáló legfőbb forrás: a halál.
Ez a szemlélet ostobaságot sugall és -vsz- nem állja meg helyét az értelmes emberi gondolkodás világossága fényénél.
Hányan és hányan rettegnek, betegedtek meg, lettek lelki nyomorékká életük folyamán azért, mert gyermekkorukban vagy később ezt közvetítették nekik szóval, tettel, példamutatással.
Nem születtünk a halál félelmével, mert ha azzal születnénk, akkor az ösztönszintű érzet volna. (Kérdezz meg egy kisgyermeket, fél-e a haláltól. Ha már megérti a kérdésed, nem a halál pillanatára gondol, hanem valaki hozzátartozója, ismerőse elvesztésére és azzal kapcsolatos érzelmeire, aztán meg a halál utáni állapotra és tanácstalan marad, mert az meg ismeretlen a számára. Ha a haláltól való félelem veleszületett volna, akkor azonnal rávágja az igen választ. Te is így vagy vele?)
Ebből már levonható a következtetés: tanult viselkedésről van szó, otthonról, az iskolából, az élet egyéb területeiről szerzett rossz hatásról. Ez ellen pedig tudatosan védekezhetünk. A társadalom által belénk-manipulált érzettől a végig-gondolás segít megszabadulni. Amikor beszélni tudunk félelmeinkről, ha azokat merjük megfogalmazni és ezáltal világossá tesszük az okot, félelmünk legyőzésében már fél sikert könyvelhetünk el. Ugyanez áll a haláltól való félelemre is.