Főleg Európa népeinek genetikai összetételéről, ami történelem során folyamatosan változott szól a topik. A neandervölyiektől kezdve. A történelmi összefüggéseken van a hangsúly.
Az Ancestral Whispers tudóscsapat a fellelhető tudományos szakirodalomból dolgozik. A csontleletek alapján a 30 ezer évvel ezelőtt virágzó cro-magnoni kultúrától a neandervölgyieken át a Stonehenge-et felépítő népekig számos ősi ember portréját megalkották már. A számítógépes technológiával készült rekonstrukciók hitelességét a leletek tudományos feldolgozása garantálja, a ma élők ugyanakkor rádöbbenhetnek, hogy már sok ezer évvel ezelőtt is hozzájuk hasonló emberek népesítették be a Földet.
Keveset tudni arról, hogy az E. Coli baktérium milyen hatást gyakorolt az emberiségre, ezért ki kell deríteni, hogy miként változott meg az elmúlt évszázadok során.
Azonosították a tudósok az Escherichia coli (E. Coli) baktérium első ősi genomját. A kanadai McMaster Egyetem és a Párizsi Egyetem kutatói egy XVI. századi olasz múmiában bukkantak a baktérium maradványára, amelyből sikerül újra megalkotniuk – derül ki a Communications Biology-ban megjelent tanulmányukból.
Ahogy az IFLScience rámutat: az E. Coli még ma is komoly közegészségügyi problémát jelent. A bélben megtalálható baktérium alapvetően ártalmatlan, képes megőrizni az emésztőrendszer egészségét, egyes törzsei azonban komoly veszélyt jelentenek: hasmenést, tüdőgyulladást, légúti és egyéb más betegséget okozhatnak.
A kutatók úgy vélik, az E. Coli hatással volt az emberiség egészségére a történelem során is, ám erről viszonylag kevés információ áll rendelkezésre. A szakemberek ezúttal egy olasz nemescsalád mumifikált maradványait vizsgálták meg, amelyeket 1983-ban találtak meg a nápolyi Saint Domenico Maggiore apátságban.
A kutatók Giovani d’Avalos testére összpontosítottak. A nemes 1586-ban, 48 évesen halt meg, korábban azt gondolták, hogy krónikus epehólyag-gyulladásban szenvedett epekő miatt. A szakemberek ebben az epekőben találták meg az E. Coli maradványát, amelyből aztán rekonstruálták a baktériumot. Ez remek lehetőséget ad arra, hogy megvizsgálják, hogyan változott az évszázadok során.
Mindez azért is komoly eredmény, mert az E. Coli-fertőzésnek semmilyen jele nincs a későbbiekben – ellentétben például a himlővel –, a baktérium pedig a talajban és az emberi szervezetben is könnyen el tud rejtőzni.
Szakértők egy csoportja egy előkelő bronzkori nő arcát rekonstruálta – számol be a Live Science. Az érintett a mai Csehország területén élt. A nőt öt bronzkarkötővel, két aranyfülbevalóval, egy több mint 400 borostyángyöngyből álló nyaklánccal, illetve két bronzból készült varrótűvel együtt temették el. Az elhunyt a kora bronzkori közép-európai úněticei kultúra tagja volt, amely fémtárgyairól ismert.
Michal Ernée, a Cseh Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa szerint azt nem tudni, hogy ki lehetett a nő, de nagyon gazdag volt. „Talán ez a leggazdagabb női sír az egész Únětice kulturális régióban” – mondta a szakértő. Az elhunyt időszámítás előtt 1880 és 1750 között élt, nyughelye pedig egy olyan ősi temetőben volt, amely az észak-csehországi Mikulovice közelében fekszik. A 27 helyi sírból mintegy 900 borostyántárgy került elő, az alapanyag a Baltikumból érkezhetett.
A temetőben az előkelő nő koponyája konzerválódott a legjobb állapotban, csontjaiban ráadásul DNS-e egy része is fennmaradt. A genetikai minta elemzéséből kiderült, hogy az elhunyt haja és szeme barna volt, bőre pedig világos. A nő modelljét Eva Vaníčková, a Brnói Morva Múzeum antropológusa és Ondřej Bílek szobrász hozták létre. A nyakláncot és a fülbevalókat Ludmila Barčáková, a Cseh Tudományos Akadémia régésze, a bronz tárgyakat Radek Lukůvka fémműves, a ruházatot pedig Kristýna Urbanová öltözködésre specializálódott régész rekonstruálta.
A kutatók következő célja, hogy más személyek DNS-ét is felmérve kiderítsék, eltemették-e a nő rokonait a temetőben. A lelőhelyen rengeteg tárgy volt a női sírokban, míg a környező térségek bronzkori temetőiben inkább a férfiak nyughelyei őriznek több tárgyat. Azt nem tudni, hogy Mikulovice régiójában más volt-e a nők társadalmi státusza a korszakban.
A Fugate család története 1820-tól datálódik, amikor is Martin Fugate és felesége, Elizabeth Smart az akkori Appalachia, a mai Kentucky állam területén telepedtek le. A férfi volt az első ismert családtag, aki egy rendkívül ritka genetikai rendellenességgel, methemoglobinémiával küzdött, ami csak a világ népességének 0,035 százalékát érinti.
Mi a methemoglobinémia?
A methemoglobinémia egy olyan zavar, amelynek következtében megnövekszik a methemoglobin szintje a vérben. A vörösvértestekben található hemoglobinnak fontos szerepe van az oxigénszállításban. A hemoglobin vastartalmának oxidációját követően methemoglobin jön létre, ami képtelen az oxigén megkötésére. Normál esetben ezt követően a methemoglobin ismét hemoglobinná alakul, ám ha mégsem, akkor felborul az egyensúly, és a vér nem szállít annyi oxigént a test minden tájára, mint kéne. A methemoglobinémia egyik jól látható jele, hogy a vér az oxigénszállító vörösvértestek hiánya miatt barna lesz, illetve a bőrszín elkékül, az ajkak pedig lilás árnyalatúvá válnak.
A Fugate família, tehát Martin és Elizabeth is hordozták magukban a methemoglobinémiát okozó recesszív gént, így hét gyermekük közül négyen kék bőrrel születtek, köztük fiuk, Zacharia is. Tekintve, hogy a gén recesszív volt, ezért nem érintette volna a jövő generációit, legalábbis, ha nem házasodtak volna össze a saját családtagjaikkal. A probléma abból adódott, hogy elszigetelt közösségben éltek, ezért a lehetőségeik is meglehetősen korlátozottak voltak. Ez ahhoz vezetett, hogy a családtagok többnyire a közeli famíliákkal (Comb, Richie, Smith, Stacy), tulajdonképpen a saját rokonaikkal házasodtak össze, ami évszázadokon átívelő vérfertőzést eredményezett – írja a Sun.
Martin és Elizabeth fia, Zacharia például a saját nagynénjét vette nőül, a pár egyik fia az unokatestvérét, míg az ő gyermekük szintén egy unokatestvérrel kelt egybe. Egy családtag, Alva Stacy korábban így számolt be a kutatóknak, akik tanulmányozták őket:
Rokonságban állok saját magammal.
A família legkékebb tagja Luna Fugate volt, aki a 19. század végén ment feleségül John Stacyhez, 13 gyermekük született. A korabeli jelentések szerint az asszonynak olyan sötétek voltak az ajkai, mintha zúzódással lennének tele. Bár a methemoglobinémia fejlődési rendellenességeket és görcsrohamokat okozhat, a Fugate család egyik tagjának sem kellett szembenéznie ezzel. Luna Fugate 84 éves koráig élt, ahogy gyermekei is egészségesek voltak a külsejük dacára.
A modern idők beköszöntével a Fugate család tagjai is szétszéledtek, ezzel kikerülve elszigetelt közösségükből. A família híre is egyre csak terjedt, felkeltve dr. Madison Cawein hematológus érdeklődését, aki az 1960-as évek elején hallott róluk, majd elindult a felkutatásukra. Elsőként egy ápolónővel, Ruth Pendergrass-szal volt szerencséje találkozni, aki a megyei kórházban dolgozott korábban. Elmondása szerint egyszer vérvételre érkezett egy kék bőrű nő, akiről azt hitte, hogy szívrohama lesz, teljesen megrémült. Ám a nő megnyugtatta, hogy a Combs család tagja, így mind kék bőrűek. Végül Cawein és Pendergrass közös munkájának hála, sikerült előkeríteniük a Fugate család még élő tagjait. Cawein megállapította, hogy a család véréből hiányzik egy enzim, meggyógyításuk érdekében pedig metilént fecskendezett beléjük. A kúra hatásosnak bizonyult, a bőrük pár nap alatt kifehéredett, ám nem tartott örökké. Hogy a hatás fennmaradjon, Cawein metiléntablettát írt fel nekik.
A Fugates família élete nem volt leányálom, mivel bőrszínük és a családon belül előforduló vérfertőzés miatt megbélyegezték őket. A saját közösségükön kívül nemigen fordultak meg máshol. Az elmúlt fél évszázad során azonban köszönhetően annak, hogy elkezdtek nyitni a világ felé, tehát nem családon belül házasodtak, a kék gén teljesen kihalt. Az utolsó kék bőrű Fugate még 1975-ben született. Benjy Stacy szinte lila volt, mikor világra jött, ezzel megrémítve a nővéreket, akik azonnal vérátömlesztést akartak alkalmazni. Nagymamája viszont felvilágosította őket, miért is rendelkezik különös bőrszínnel. A kék szín végül kifakult Benjy bőréről, de az ajka és a körme még mindig lilává változott, ha fázott vagy mérges volt. Állítólag a család legalább egy leszármazottja még mindig Appalachia térségében él, azonban az elszigetelt közösség már a múlté.
Megfejtették, honnan indult az európai lakosságot megtizedelő 14. századi pestisjárvány. Az európai lakosságot a középkorban megtizedelő pestisjárvány, a Fekete Halál Közép-Ázsiából, a mai Kirgizisztán területéről indult el pusztító útjára.
A kutatás hét évszázados rejtélynek vet véget. A kutatók, akik a Nature című tudományos folyóiratban publikálták eredményeiket szerdán, egy észak-kirgizisztáni temetkezési helyen, a Csu-völgyben vettek DNS-mintát a bubópestis 14. századi – 1338–1339-ben elhunyt – áldozatainak maradványaiból.
A pestisjárvány 1346-ban érte el Európát a Földközi-tenger medencéjén keresztül, a Fekete-tengerről árut szállító hajók révén. Mindössze nyolc év alatt a Fekete Halál néven emlegetett ragály helyenként a lakosság 60 százalékát is kiirtotta Európában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, és elindított egy olyan epidémiát, amely hosszabb-rövidebb szünetekkel 500 éven át felütötte a fejét.
A kutatók mindeddig nem tudták megállapítani a járvány eredetét, amelyről heves viták folytak. A leggyakoribb elmélet szerint Kínából indult ki, de erre nem volt semmilyen komoly bizonyíték.
Mindig lenyűgözött a Fekete Halál, és egyik nagy álmom volt, hogy megfejtsem eredetének rejtélyét
– mondta egy, a kutatást bemutató szerdai sajtókonferencián Phil Slavin, a katasztrófák kutatására szakosodott történész, a publikáció egyik szerzője.
A skóciai Stirling Egyetem professzora ismert két, 19. század végi ásatások során feltárt középkori temetkezési helyet a kirgizisztáni Iszik-köl-tó közelében. Az ott talált 400 síremlék közül mintegy százon a halálozás dátumaként 1338 vagy 1339 szerepelt, és ősi szíriai nyelven egy felirat arra utalt, hogy az elhunyt valamiféle dögvészben halt meg.
Mindez azt sugallta, hogy túlzott arányú halálozás sújtott egy közösséget hét-nyolc évvel azelőtt, hogy pestisjárvány érte el Európát. Az elhalálozások okának kiderítésére a kutatók DNS-mintát vettek hét csontváz fogazatából.
A fogbél értékes információforrás, mert véredényekben gazdag terület, amely jó eséllyel segít kimutatni a vérben lévő kórokozókat
– mondta Maria Spyrou, a németországi Tübingeni Egyetem kutatója, a kutatás másik szerzője.
A bacilus genomjának elemzése azt is kimutatta, hogy a baktérium egy ősi, a pestis „családfájának” alapját képező törzséről van szó. Mi több, a kutatók kimutatták, hogy a Fekete Halált okozó pestistörzs legközelebbi élő rokonai ma is megtalálhatók a Tien-san-hegységben élő mormotákban. Maria Spyrou szerint mindez megerősíti, hogy a világnak ez a térsége, a Tien-san volt az elterjedés kiindulópontja.
A sírokban talált tárgyak tanúsága szerint az iszik-köli vegyes etnikumú keresztény közösség nagy távolságokba folytatott kereskedelmet a Selyemút mentén, tagjai sokat utaztak, ami szerepet játszott a járvány átterjedésében a Fekete-tenger térségére. A pestisbaktériumok Európát elérve osztódtak gyorsan és tömegesen különböző törzsekre. A pestist soha nem sikerült kiirtani a Földön,
ÉVENTE EZREK FERTŐZŐDNEK MEG VELE, FŐLEG KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.
A középkori Fekete Halál az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében becslések szerint 75-200 millió ember halt meg 1347 és 1352 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Európa lakosságának 30-60 százaléka veszhetett oda – írja az MTI.
A 14. századi nagy pestisjárvány (a „fekete halál”) Közép-Ázsiából, a mai Kazahsztán, Kirgizisztán és Kína határán található hegyvidéki területről érkezhetett Európába és Észak-Afrikába, derül ki egy új, régészeti, történeti és genetikai adatokon alapuló kutatásból.
A Nature-ben szerda délután közölt eredmények az emberi történelem legsúlyosabb járványának földrajzi eredetét tisztázzák – azét a járványét, amely hét év alatt, 1346 és 1353 között az akkori európai lakosság közel felének életét követelte, és jelentős hatást gyakorolt a késő középkori európai társadalmakra.
Maria Spyrou és Johannes Krause, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet archeogenetikai tanszékének kutatói és társaik a kirgizisztáni Chüy-völgyben található Kara-Djigach és Burana temetőkben eltemetett emberektől vettek ősi DNS-mintákat, és többüknél sikerült kimutatni a járványt okozó Yersinia pestis baktériumot. A kutatók történeti, régészeti és genetikai vizsgálatok segítségével bizonyították, hogy a területen 1338 körül pusztító Y. pestis baktériumtörzs az európai és észak-afrikai nagy pestisjárványért felelős változatok közvetlen őse lehetett, és kereskedelmi útvonalakon juthatott el nyugat felé.
A nagy pestisjárványban több mint 75 millióan haltak meg Eurázsiában és Észak-Afrikában, ami a Föld akkori lakosságának hozzávetőleg 20 százalékát jelentette. Ezt további járványkitörések követték, Európában egészen a 18. századig, a Közel-Keleten és Afrikában pedig a 19. századig. A Yersinia pestis baktérium által kiváltott megbetegedés az Egészségügyi Világszervezet szerint az esetek 30–100 százalékában végzetes kimenetelű, de korai antibiotikumos terápiával hatásosan kezelhető. Ma a Y. pestis évente 1–2 ezer megbetegedést okoz, legnagyobb részt Peruban, a Szubszaharai Afrikábanés Madagaszkáron.
A járvány kiindulási helye eddig nem volt ismert
Korábbi vizsgálatok a járvány kiindulási helyeként Nyugat-Eurázsia és Kelet-Ázsia közötti területeket vetettek fel, de ennél pontosabban nem sikerült földrajzilag elhelyezni. A mostani kutatást végző csoport 2019-ben, a Nature Communications folyóiratban publikált tanulmányában, 34 ősi pestisgenom vizsgálatával annyit viszont már megállapított, hogy a baktérium terjedése Kelet-Európából kezdődött.
Emellett ősi és modern baktériumgenomok összehasonlításának hála az szintén ismert volt, hogy a fekete halál kezdete négy Y. pestis-törzs gyors kialakulásával függ össze, melyek leszármazottai ezután gyakorlatilag világszerte elterjedtek. Bár Közép- és Kelet-Ázsiában már azonosítottak olyan mai baktériumokat, amelyek még e négy törzs kialakulása előtt váltak külön evolúciós értelemben, de Syprouék szerint az ősi DNS-minták hiányában itt megrekedtek a vizsgálatok. A kutatók továbbá úgy vélik, hogy a történeti kutatások a járvány nyugat-eurázsiai terjedésére összpontosító, eurocentrikus fókusza eddig megnehezítette a járvány eredetének meghatározását.
A kutatók által vizsgált temetők Kirgizisztánban, az Iszik-köl tó közelében találhatók, ahova egy 14. századi, súlyos járvány áldozatait temették el. Az 1338–39-ből származó sírkőfeliratok a pestisre utaló „dögvészt” jelölik meg az eltemetett áldozatok halálának okaként, ami miatt már a korai vizsgálatok is pestisjárványnak tekintették az ekkor helyben történteket. Ahhoz, hogy jobban megértsék a Kara-Djigach és Burana temetők történeti kontextusát, a kutatók lefordították és elemezték a 19. századi feltárásukról fennmaradt archív információkat, majd ezt csúcstechnológiás ősi DNS-vizsgálatokkal kombinálták.
Spyrou és kollégái összesen 5 Kara-Djigachban és 2 Buranában eltemetett ember genetikai információját vizsgálták, és egypontos-nukleotid polimorfizmusokat (SNP), azaz a DNS nukleotidjainak egy-egy helyen történő megváltozásait azonosították bennük, melyek származásukról szolgáltatnak információkat. Négy ember esetében az 1,24 millió feltárt SNP elég információval szolgált ahhoz, hogy kiderüljön, az áldozatok a mai közép-ázsiai populációkkal állnak közeli rokonságban. Történeti feljegyzések és a temetőkből előkerült régészeti leletek, például sírkőfeliratok és felhalmozott pénzérmék alapján a kutatók úgy vélik, hogy a régióban diverz közösségek éltek, amelyek tagjai az Eurázsia különböző régióival való kereskedésből éltek.
Kereskedelmi kapcsolatokkal terjedhetett nyugatra a pestis
A kutatók ezután a hét áldozattól vett ősi DNS-mintán úgynevezett metagenom-szekvenálást hajtottak végre, amely meghatározza a környezeti mintában fellelhető összes élőlény, így a baktériumok genetikai információját is. Három, a Kara-Djigach temetőből származó mintánál sikerült az ősi Y. pestis DNS-ének nyomára bukkanni, olyan DNS-módosulatokkal, melyek igazolják, hogy a DNS-minta a 14. századból származik. A kutatóknak három ősi Y. pestis-genomot sikerült rekonstruálni, melyekből kettő volt megfelelő minőségű, míg az egyik az ősi DNS rossz megőrződése miatt kevésbé, ugyanakkor a baktériumot ennél is sikerült egyértelműen azonosítani. Az egyik jobb minőségű és a rosszabb minőségű genom különbségeinek összehasonlításával a kutatók feltárták, hogy azok egyetlen törzset reprezentálnak, és a köztük lévő különbségek külső szennyeződés eredményei. A baktériumgenomokat korábban publikált ősi és mai Y. pestis-genomokkal összehasonlítva egyetlen, csak a kutatók mintájára jellemző SNP-t találtak, de szerintük vélhetően az is szennyeződés eredménye.
Ezután az élőlények evolúciós rokonsági kapcsolatait feltáró filogenetikai vizsgálatot végeztek a baktériumgenomokkal. Arra jutottak, hogy a mintáik a nagy pestisjárvánnyal összefüggő baktériumtörzsek közvetlen őseinek helyzetét foglalják el, egyetlen SNP-különbséggel egy, a Volga régióból származó baktériumgenomhoz, és kettővel dél-, közép- és észak-európai ősi baktériumgenomokhoz képest. A nagy pestisjárványban szerepet játszó négy baktériumtörzs a filogenetikai vizsgálat alapján a 14. század első felében, 1308 és 1339 között vált el a kutatók mintáitól, a négy törzs egymástól pedig 1316 és 1340 között. A modern Y. pestis baktériumok közel 40 százaléka ehhez a 4 leszármazási vonalhoz tartozik a kutatók számításai szerint, ami szerintük meglepő, tekintve hogy egy történetileg legalább 5 ezer éve ismert baktériumról van szó.
Annak megállapítására, hogy a helyi 14. századi minták a területen található baktériumokból, és nem a Chüy-völgybe behurcolt baktériumokból származnak, összehasonlították a mintáikat velük rokon, modern Y. pestis-változatokkal. Ilyenekből 164-et találtak, Kelet-Kirgizisztántól Északnyugat-Kínáig. Bár nem tudták kizárni, hogy a baktérium korábban más elterjedést mutatott, a jelenlegi adatok arra utalnak, hogy a mintáikban lévő törzs a Tien-san régióból származik. Manapság a Y. pestis gazdafajait a területen élő altáj mormota és a testük felszínén élősködő paraziták, mint a keleti patkánybolha (Xenopsylla cheopis) adják, így a kutatók szerint nem kizárt, hogy a nagy pestisjárványt elindító zoonózis is ezen fajokból történt.
A több különböző forrású bizonyíték a kutatók szerint támogatja azt az elméletet, hogy a nagy pestisjárvány közép-ázsiai eredetű, és valószínűleg a Tien-san régióban kezdődött, a 14. század elején. A járványhoz a baktérium gazdafajaira kiható hőmérsékleti és csapadékváltozások, valamint természeti katasztrófák járulhattak hozzá. A kutatók a régészeti bizonyítékok és történelmi feljegyzések alapján úgy vélik, a terület kereskedelmi kapcsolatai segíthették a járvány nyugat felé terjedését 1338 és 1346 közt, amikor a Fekete-tengernél az első járványkitörés elkezdődött. Emiatt úgy vélik, hogy az ázsiai kereskedelmi láncolatok jövőbeli vizsgálata segíthet megérteni a baktérium nyugatra való terjedését, ami a történelem legsúlyosabb járványához vezetett.
Tudod, hogy be van adva a mintám egy adott kutatóintézethez, türelmesen várom az eredményt, állítólag 2023-ban vagy 2024-ben lesz elérhető. :-)
(Én azért olyan óriási nagy jelentőséget a saját életemben ennek nem tulajdonítok, az etnikai, kulturális, vallási, szubetnikus és néprajzi kötődéseket fontosabbnak tartom.)
Gyakorlatilag úgy néz ki a dolog, hogy a cég archaikus genetikai minták alapján meghatároz egy genetikai összetételt és az mondja ilyen volt mondjuk a frankok genetikai összetétele, az egyes genetikai mintákat hozzárendeli ezekhez a népekhez. Mondjuk most van 10 ezer mintája. Ezek után megnézi hogy te genetikailag melyik genetikai mintákhoz állsz legközelebb, mondjuk van 1000 ilyen minta, ha abból egy a izlandi viking minta, azt mondja hogy 0,10 %-ban izlandi viking őseid voltak.
Szívesen. A nagy cégek a mai népességre adják meg az etnikai becslést. A MyTrueAncestry ad régi népekre becslést, ha feltöltöd más cég autoszomális tesztjét az oldalukra, de ezt nem nevezném teljesen pontosnak, inkább irányjelzés általában, ha mondjuk az izlandi viking jön ki az egyik civilizációnak, az csak azt jelzi hogy germán őseid voltak, van azért ami pontos náluk, például a korai szláv vagy a kijevi Rusz, jól mutatja a szláv ősöket. Ilyen most az én etnikai összetételem most náluk.
Köszönöm, leginkább etnikai becslés érdekel, azon belül is inkább régebbi populáció vonatkozásában, nem a maiakban. Bár nem tudom, hogy a kettő mennyire megy kéz a kézben.
Attól függ kinek mi a célja, ha az etnikai becslés érdekli, nekem a Living DNA adta a legjobb eredményt, másoknak meg a 23 and Me, ha rokonokat keres valaki, akkor a MyHeritage a legjobb, nekik van a legnagyobb adatbázisuk.
Egyszer beruházhatnál egy autoszomális tesztbe akció idején és feltölthetnéd a MTA-ra. Érdekelne nálad milyen népek jönnének ki :)
Amúgy ha egyszer elkészül a MKI mai magyar genetikai vizsgálata, én arra számítok hogy egy kelet-európai népesség fog kijönni erős nyugati és balkáni keveredéssel, plusz néhány százalék ázsiai ős.
Alacsony, gracilis termetű (mindössze 150 cm magas), nagy valószínűséggel barna haj- és szemszínű, tehát alapvetően dél-európai/közel-keleti embertani jellegeket hordozó volt az észak-svédországi Lagmansören határában megtalált, kb. 4000 évvel ezelőtt élt neolitikumi nő, akinek rekonstruálták az arcvonásait és öltözékét is:
"a magyar MTA tesztelőknél általában első helyen állnak a szkíták
igen szerintem is, még annyi hogy elég közel álltak genetikailag a keltákhoz a nyugati szkíták"
Igen, csak az ilyen nagyvonalú kijelentésekkel az a gond, hogy a szkíta egy rendkívül tág gyűjtőelnevezés volt, a Kárpát-medencétől a Tarim-medencéig és Mongóliáig 4 vagy 5 nagy területi csoportjuk volt, adott esetben jelentősen más genetikai mintázattal.
Dr. Török egyik előadásában is népességgenetikailag több nagy csoportra osztja a szkítákat, egyes csoportjaikban - pl. ha jól emlékszem az altáji és dél-szibériai csoportjaikban - a kelet-ázsiai (azaz régi szakkifejezéssel mongoloid) genetikai markerek aránya eléggé jelentős volt, míg pl. a kárpát-medenceiek és a pontusziak abszolut európai jellegeket hordoztak.
A Cseh Tudományos Akadémia és a brnói Morva Múzeum munkatársai rekonstruálták annak a nőnek az arcát, aki a kora bronzkori úněticei kultúrához tartozott, és a régészek szerint különösen gazdag lehetett, hiszen a kultúrához tartozó sírokban a nőket általában – a férfiakkal ellentétben – dísztelenül temették el, míg ő számos aranyból, bronzból és borostyángyöngyből készült ékszerrel felvértezve feküdt a sírjában.
Bár nem világos, hogy ki volt a nő, nagyon gazdag lehetett. Az övé talán a leggazdagabb női sír az úněticei kultúra teljes területéről” – mondta a Live Science-nek Michal Ernée, az akadémia régészeti intézetének munkatársa. A nőt öt bronz karkötővel, két arany fülbevalóval és egy több mint 400 borostyángyöngyből álló nyaklánccal temették el, de három bronz varrótűt is találtak a sírjában.
A lengyel határ melletti faluhoz, Mikulovicéhez közeli temetőben végzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a nő i. e. 1880 és 1750 között élhetett. A temető 27 sírjában rengeteg kincset, köztük mintegy ezer borostyán tárgyat találtak – a borostyán a Baltikumból származhatott, ami arra utal, hogy a kultúra egy messzire kiterjedő európai kereskedelmi hálózat része volt.
A nő arcképének rekonstrukcióját könnyítette, hogy az ő koponyája maradt fenn a legjobb állapotban, és több olyan csontvázmaradványt is találtak a sírban, amely a DNS-ének elegendő darabját tartalmazta ahhoz, hogy a kutatók rájöjjenek, a nő barna szemű és barna hajú, de világos bőrű volt.
A torzó rekonstrukciójában a Morva Múzeum antropológusa mellett egy cseh szobrászművész vett részt, míg a nő ruhájának és kiegészítőinek újraalkotása is tudományos alapokon zajlott, fém- és textilművészek bevonásával.
A csehek egyébként is jól teljesítenek a régészeti leletek 3D-s ábrázolásában: tavaly nyáron két, több mint 6000 éve élt nő arcát alkották újra, de a középkori uralkodóik rekonstrukciójában is nagy tapasztalattal rendelkeznek.
Egy frissen kidolgozott genetikai vizsgálati módszer azt ígéri, hogy azonosítható válik, az ember genomjának mely részei származnak az édesanyától, és melyek az édesapától.
A Brit Columbia-i Egyetem kutatója, Steve Jones kollégáival együtt öt ember genomjának DNS-szekvencia-adatai alapján dolgozták ki a módszert, és az öt alany mind a tíz biológiai szülőjének genomjához is hozzáfértek. Minden vizsgált genom 22 pár autoszómát (tehát nem nemi kromoszómát) tartalmazott, és minden párban található volt egy kromoszóma a biológiai anyától, és egy a biológiai apától.
Hogy rájöjjenek, melyik autoszóma melyik szülőtől származik, a kutatók a DNS mintegy 200 régiójában keresték a DNS-metiláció nevű epigenetikai marker jeleit. „A genomban körülbelül 200 olyan hely van, amely csak az apai vagy csak az anyai kromoszómán metilálódik. Ezek a helyek jól ismertek” – mondta Carmi.
Ezeken a helyeken keresztül Jones és munkatársai meg tudták jósolni, hogy egy adott autoszóma melyik szülőtől származik, és az eredményeiket megerősítették a szülők genomjának vizsgálatával. Mint kiderült, mindössze két-három szülőspecifikus metilációs helyre van szükség ahhoz, hogy biztosan azonosítani lehessen az adott szülői eredetet.
Carmi szerint a módszert a genealógia, tehát a származástan területén is hasznosítani lehet majd: „Amikor valaki szeretné megismerni a felmenőit vagy a rokonait, nem ritka, hogy a szülők már nem állnak rendelkezésre, vagy azért, mert már meghaltak, vagy örökbefogadás miatt. Az ilyen esetekben ez az új módszer az egyetlen módja annak, hogy meg lehessen állapítani egy [genetikai teszteléssel megtalált] rokonról, hogy a család melyik oldaláról származik.”
A technika klinikai alkalmazását minden bizonnyal korlátozza majd a módszer magas költsége (Carmi szerint a legjobb esetben is több ezer dollárba kerülhet), valamint a megfelelő szakértelemmel rendelkező személyzet hiánya.
Itt az én eredményem. Én azt gondolom, hogy a szkítákkal való ilyen egyezés abból eredhet, hogy a nyugati "szkíták" valamiféle kelet-európai "alapnépesség" volt, akivel aztán erősen keveredhettek mind a szlávok, mind a keleti germánok is
