Szabolcska Mihály, *Tiszakürt, 1861. szept. 29., †Temesvár, 1930. okt. 31.: költő, ref. lelkész
SZABOLCSKA MIHÁLY: HEGYI BESZÉD
A szeretet a világ megváltója, Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja. Ez ád kenyeret a koldus kezébe, Az elhagyottnak ez a menedéke. – Csak egy szentség van a világ felett Örökkétigvaló: a szeretet!
A tudományod fölérhet az égig, És bölcs lehetsz el a bölcsek kövéig. Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél: Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél! – Egy bölcsesség van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Lehetsz nagy úr, hogy akár a királyok, Irígyelik meg roppant gazdagságod. De ha árván, szeretet nélkül éltél: Koldusabb vagy az utszéli szegénynél… – Egy hatalom van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Fürödhetsz a dicsőség özönében, És elboríthat minden földi érdem, Ha nincs érző melege a szivednek: Semmise vagy, akárkinek neveznek! – Csak egy érdem van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Mert szeretet a világ megváltója, Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja. Ez ád kenyeret a koldus kezébe, Az elhagyottnak ez a menedéke, – Csak egy szentség van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
AHOL AZ ÁLOM VÉGET ÉR a mélybe hajló ágak makacs gyümölcseik helyén hókölöncöket ráznak beszakad minden óraszámlap s csillag-osztásos égen elakadnak a madárszárnyak de te még aludj szépen
kezed lehajlik álmodón mint hanglemezre tűje alatta a semmi forog mély dallamot gyűrűzve gondolsz-e most a fehér kőre amit a tóba dobtam s csendülőn lökve kört a körre merült el a habokban
AZ EMBER MÁR A DOLGOKHOZ terepszínű pofát vág de van-e joga gondolkozz feladni minden álmát cipelni kint és bent a málhát s az út szélén mint a lovak füvet rágni vagy méla szájzsák abrakjaként a csókokat
sokáig méltán hittem én az ifjúság a legszebb s most mint egy fakír hevenyén szöges füvében fekszem csak annyi mintha megöregszem s szakállam szétszivárog a gyökerek közt s nem baj ez sem de hát mire is várok
EST JÖN MEGHOZZA A FOLYÓ hajadat hömpölyögve örvényeiben surrogó kövek döccennek össze s úgy imbolyog fel tündökölve az égitestek rendje mintha az égre mindörökre mélyeidből kerengene
Gárdonyi Géza; 1897-ig Ziegler, *Agárdpuszta, 1863. aug. 3., †Eger, 1922. okt. 30.: író
GÁRDONYI GÉZA: [DOBÓ ISTVÁN IMÁJA]
Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A Te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk!
Ha kell a mi életünk, vedd el Uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…
Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A Te képedet hordozzuk a zászlóinkon. A Te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, szenvedő nemzetedet. Nézd Egert, ahol még állnak a Te templomod falai, és ahol még a Te nyelveden, a Te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!
Egri csillagok [375.], ,,Tiszták, hősök, szentek.” [52-53.]
Sértő Kálmán, *Bisse, 1910. okt. 29., †Gyalu, 1941. jún. 16.: költő, író
SÉRTŐ KÁLMÁN: MÁR ŐSZ VAN
A magas ég már nem dörög, Langyos zápor már nem csöpög, Szarka már kopasz fán csörög, Az erdő vadsóhajt zörög, Kunyhó eresze nyöszörög, Vetésen varjú sündörög, Bogáncs pörög és szél hörög, Már Ősz van…
Gólya, fecske már elrepült, A Balaton meghidegült, Nyakunkra körmös szél repült, A kőkeresztre holló ült, Zöld gyík a lyukba menekült, A madárijesztő eldűlt, Falevél rothadni repült, Az ég már nagyritkán derült, Már Ősz van…
Hízik a disznó, őrzi ól, Tengerit törnek, nóta szól, A patak hattyúdalt dalol, Furulya sír a kert alól, Szél nyíltan rózsákat rabol, Virágot, kedvet letarol, Most minden vándor meglakol, Ha van is dala, nem dalol, Már Ősz van…
A boltos korábban bezár, Légyfogót vevőre nem vár, Ravatalon az áldott Nyár, Varjúkórus krákogja: Kár, Kórót rág egykedvű szamár, Aludni készül a határ, A szívek legmélyébe jár, Már Ősz van…
Tőkén, fürtökben még a bor, De száz kés, halálos komor Lánycsapat a hegyre hatol, És italkalászt letarol, Szüretelő nép, ha dalol, Lelki szitán szűrt dalt dalol, Mint nyíl, a szívembe hatol, Mikor dalukba szél dalol, Már Ősz van…
A pap is halkabban temet, Száz erdő vedlik levelet, Gyűjtők hullt rózsalevelet, Holtan se érjenek telet, Dértüzér, hajamba veret, Leány nem vár rám, nem szeret, Gyűjtök hullt rózsalevelet, Ködben elvesztem szívemet, Már Ősz van…
Hírért megszenvedtem, Olaszliszka, 1936. szeptember 3. [70.]
László Ibolya, *Bp., 1929. okt. 28., †Szekszárd, 2007. jan. 4.: újságíró, író, költő
LÁSZLÓ IBOLYA: OKTÓBERI VÁZLAT
Szeme, szoknyája kék az égnek mely itt az ablakodban ül és a fények sárga húrjain a tűnő nyárról hegedül. Szeme, szoknyája kék az égnek, de mint a fázós nénikék a tűzhely ölén kuporgó tüzet, úgy fogja körül a napot az ég. Kölyökszél sír mellén a tájnak, a dombon, hol a gyalogút elnyűtt kis pántlikája rég avarba, sárba, őszbe fúlt. Nyarat mímel mégis az ég, viruló menyecskét a vén, pedig acélkék csillagait fagyokkal festi a kökény és madártorkú erdők fáin a remény csendje üt tanyát, babusgatni a jövendő tavaszt, mint magzatukat az anyák.
Kormos István, *Mosonszentmiklós, 1923. okt. 28., †Bp., 1977. okt. 6.: költő, műfordító
KORMOS ISTVÁN: SZABADSÁG
Pendely lobog, a nap száll a menny kék hajlatán, a felhő zsíros tejcsöpp emlője bimbaján. Egy részeg kakas harsog, boldogan kukorít, nagyot mozdul a környék, de megbánja s lapít. Kútágason nyikorgat a lelkiismeret, himbál a dongavödrön, vályúban pisszeget. Szél lökdösi az ólat, de hát beszélhet itt, ringatja az istálló lovait, barmait. Fülel a lucskos fűben a demagóg, a tök, egyhelyben áll a színben a szekér, nem zörög. Az ösvény menne innét, már nézi végeit, mikor a cselédházon csukott ajtó nyilik, s a küszöbön nevetgél egy szép fejősleány, sajtárral a kezében, csillaggal homlokán.
Kisfaludy Sándor, kisfaludi, *Sümeg, 1772. szept. 27., †Sümeg, 1844. okt. 28.: költő
KISFALUDY SÁNDOR: BOLDOG SZERELEM V. ÉNEK
Szeretek én tébolyogni A tavasz szép zöldjében, Lovag, gyalog csavarogni A természet keblében; Mindennek új életében, Mindennek új örömében Érzelmekbe merülni, S én is élni s örülni.
S eltikkadván, szeretek én A zöld berek szélében Kipihenni, odadülvén A csörgeteg mentében; Egy fa boltos árnyékában A rét hímes bársonyában, Ott pipára gyújtani, S némán látni, hallani:
A patak fénytükörében Virágokat lengeni, A levegő tengerében Pacsirtákat zengeni; S ezek dalló örömére, S fülemilék énekére Magam is felborzadni, S elmés dalra fakadni.
Szeretek én kertészkedni, Kikeletkor kertemben; Öröm, látnom nevelkedni Ezt azt kertészségemben: S minden virág elsőjével, Minden gyümölcs zsengéjével Néki kedveskedhetnem, S egy kis kedvét tölthetnem.
Szeretek én nyár hevében Az erdőben rejtőzni, És susogó zöld éjében Lágy szellőben hűtőzni; S egy titkos völgy mély ölében, Egy hűs csermely gyöngyvizében Szomjúságom oltani, S néha meg is mosdani.
Szeretem én, a mezőben, Mely áldással terhelve, Vélni magam egy erdőben, Magas rozstól elnyelve; S látni cifrán tarkállni ott A cyánát és pipacsot, S egy lappangót hallani, Pitypalattyot mondani;
Látni a szél fuvalmában A gabona tengerét Hányni zörgő tódultában Zöld hullámi ezerét: Látni a föld szőnyegében A nagy mestert nagy mívében, Hallni madárhangzatban, Szívni virágillatban.
Szeretem a természetet Nézni teremtésében, A tenyészet s érlemetet Látni menten mentében: S mint pacsirták, úgy reppennek Sugárához az istennek Háláim az áldásért, Melyet rám is bőven mért.
Szeretem én bíborulni Látni reggel rózsáját A hajnalnak, mint pirulni Egy szép hölgynek arcáját, Midőn első reggel kél fel, Aurorának szemérmével Kedvesének karjából, Hymen rózsaágyából.
S ily hajnalkor szeretek én Lizám mellől elszökni, És magamat, lóra vetvén, A szabadba kilökni; S az illatos levegőben, Harmatgyöngyös zöld mezőben, Örömimből üdülni, S meg fészkembe kerülni.
Szeretem én pompájában Kelni látni a napot, És jóltévő pályájában Minden dombot és lapot Elönteni világával, És tüzének hatalmával Tenyészteni, érlelni, Táplálni és nevelni.
Így tesz jót a nemzetekkel Egy nagy szív a trónusról; Így tesz jót az emberekkel Egy nagy lélek Pindusról. Ti, a napként istenkedők, Uralkodók! bölcselkedők! Áldott légyen nevetek S boldogító lelketek!
Szeretem én látni, mint jön, Támadtában néma s rest, S utóbb, ha több társakat vőn, Egy borzasztó fellegtest, Földet rázó robajokkal És cikázó villámokkal, Egy rémítő szörnyeteg, Az égi nagy fergeteg;
Mint jön zúgva és ordítva A bús szélvész szárnyain, Erdő mező megindítva Alig áll helyt inain; Mint okádja ki tüzeit, Miként önti le vizeit, Melyek víttak keblében, S meg mint szakad testében.
Hűves ősszel szeretek én Lovag gyalog vadászni, Régi szittyák faja lévén, A vadakkal csatázni: A rónákon száguldani, A sűrűkben lappangani, S Lehel szittya módjára Kürtöt fúni nótára.
Látni: a nyúl mint ugrik el, Mint hány füttyöt farával, Hajsza! s Cicke mint nyúlik el, S penderíti fogával. S ha kopóim harangoznak, Hogy az erdők riadoznak, S vadat látok illantni, Néki puskát durrantni.
Badacsonynak szüretjében Öröm nékem mulatnom, S ízes édes gerezdjében Kényre válogathatnom; S a szép hegynek pompájával Eltelvén, egy sas szárnyával, Mely ott lebeg tetején, Szeretek fellengni én.
Szeretek ott merengeni Azon évben elmémmel, Melyben szívem kifejleni Édes kín közt kezdett el. Hogy előbbi lételembe, Szilaj, s rideg kebelembe Új szebb élet villámlott, Ezt gondolnom, öröm ott.
Szeretem a szittya lantot Szittya hangon hangzani, Hol a lantos jól szippantott Kőltőszeszből, hallani. A zengő vers muzsikája, Érzett s gondolt tárgyak bája Visszhangozván keblemben, Édes kényem lelem benn.
Szeretem én, ha szívemben Bizonytalan fakadoz Az érzemény, s kebelemben Mégis széljel áradoz, Azt hangokba kiönteni, S hegedűmön elzengeni; Édes így elmerülnöm Lethébe, s megenyhülnöm.
Szerettemmel szeretek én Kandallómnak tüzénél, Mikor kinn fagy, melegedvén, Vitnyédinek füstjénél Erről arról beszélgetni, Múlt időket emlegetni; Vagy ujjait hallani Hayden után hangzani.
Szeretek egy jó baráttal, Ki érzékeny s értelmes, És sorsomban, ha jó, ha bal, Részesülni figyelmes, Gondolkodva és érezve, Egyről, másról értekezve, Egy-két órát tölteni, És kedvekkel telleni.
Ezek kényi és kedvei Szívemnek és lelkemnek; Ezek gyönyörűségei Az én boldog éltemnek; De leginkább szeretem én, Hüvelyemet félre vetvén, Ölelgetni kincsemet, S élni Himfy-létemet.
Nagy István Attila, *Debrecen, 1947. okt. 27.: költő, irodalomtörténész
NAGY ISTVÁN ATTILA: KÖSZÖNÖM
Köszönöm a szóra bírt hallgatást, a kamaszos ölelések lázát, bőröd forró kitárulkozását, köszönöm két kezed puhaságát, csókjaid mélytengeri gyöngyét, az elsõ rózsa puha szirmát, jó szavaidnak esti csöndjét, tekinteted felgyújtó varázsát.
Úgy nézlek, mint évezredes csodát, hitetlenül és reménytelenül. Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád, nem figyelem, mennyire fáj belül ez a visszafojtott látomás, csak ne szólna karod, szád, szemed, ne volnál olthatatlan lobogás, hogy ne tudnám: megszerettelek.
Gál Farkas; Gál Sándor, *Gyula, 1935. okt. 27.: költő, író, újságíró
GÁL FARKAS: EGY MARÉK PARÁZS
Egy marék parázs az élet barátaim, egy marék parázs, belső tájainkon harminchat fokkal gyümölcsöket érlel a láz. Utak kanyarognak bennünk a jelenből előre, hátra, kétoldalt hajlékony búzamezők, kiégett vidék, jégcsapok, feszülő nyárfa. Sorsunk útjai veszélyes sziklák, meredélyek, havas csúcsok között, vibráló sivatagon keresztül visznek legyűrve szelet, ködöt.
Éget, sokszor a csontodig mar, de melegít is ez a marék parázs, felemel, mint a helikopter, aztán súlyával rád dől, akár a ház.
Hajszol, mint lihegő párát nyomorában kínlódó gazda, majd ölébe vesz és a béke nyugalmát válladra akasztja.
Ragaszkodsz hozzá, reménnyel táplálod naponként a hited, míg melled csontkosarában a zizegő parazsat viszed.
Itt élek én Debrecenben, ebben a porrengetegben, ez a város régen meghalt, maradt utána egy aszfalt, maradt egy-két disznótora, egy-két kövér professzora, van itt lelkész, van itt testész, van itt kertész, van itt festész, van itt macska, amely nyávog, vannak itt asszonyok, lyányok. De mondjátok, mindez mit ér? Alig többet a semminél. A halottnak is van lába, kinő bajussza, szakálla. A házak felett a szél zeng, az ember alatta lézeng: az egyik tűzkövet árul, a másik az égre bámul, harmadik a rendőrt lesi, negyedik a tárcát cseszi. Hát én itten mit csináljak? Olvasszak hasamból hájat? Sovány vagyok én pecérnek, sovány vagyok bőregérnek. Mit tehet egy ilyen gulyás? Poéta lesz és rímkovács, összekap öt-hat szót, rácsap és bámulja a szikrákat.
Így élek én Debrecenben, rímet patkolok kezemben, a Holdból is lecibálnám, tele van tömve a párnám. Tudom, nem ér ez egy krajcárt, szőr vagyok, poszthúmusz hajszál, Tisza Kálmán pocsolyáján, Csokonai kocsonyáján.
Csengery Kristóf; Szegzárdy-Csengery, *Bp., 1957. okt. 26.: költő, műfordító, zenekritikus
CSENGERY KRISTÓF: JELENLÉT
A csatornán eső dobol nyugtató, halk aritmiát. Fekszem. Az álom elsodor. Forró, fehér fény járja át az agyam, s mint az alkohol, mind mélyebb mámorba bocsát. Öt érzékemben dolgozol, s nincs erőm nem gondolni rád. Jövőm formálod a jelenben, élő törvény vagy életemben, s így bennem lassan minden eldől: te mentesz meg a végtelentől, de benned mégis megtalálom, és feltámasztom a halálom.
Pásztor Árpád; Pikler, *Ungvár, 1877. ápr. 12., †Bp., 1940. okt. 26.: író, költő, újságíró
PÁSZTOR ÁRPÁD: UJ ÉNEKEK ÉNEKE... A KEDVES SZÉPSÉGÉNEK DICSÉRETE
Mint karcsu hidak a folyók felett, Könnyű karod, lágyan ívelt kezed, Mint hajnalpírban égő ablakok, Rózsás körmöd úgy csillog és ragyog, Szemed úgy ég növekvő fényesen, Mint mozdony-lámpa át az éjjelen, Tested drága, szép paloták sora, A melled rajta büszke kupola, S hangod, mint egy mélycsengésü dal, Mely csellók fojtott szólamába hall, Lépted oly ringó, lebegő, vidám, Mint egy város április délután, S a merre mégy a népek tengerén, Illatcsík száll mögötted könnyedén, Oly ringatózó, fodros szeliden, Mint hajó mögött sáv a kék vizen.
Tóth István, *Tenkegörbed, 1923. okt. 25., †Marosvásárhely, 2001. szept. 16.: költő, műfordító, tanár
TÓTH ISTVÁN: A VÁRADI ÚT
Hol tengelyig ér a gyepes útközép, s duzzadó álmokkal Váradra jár a nép, most csendben nyelik el a szürke út porát a szelíd fagyalok és vad galagonyák. Az út két oldalán a kökényfák alól bólingat már felém a száraz vadkapor.
A Galambos felől felzúgnak a szelek, világgá indulnak az ördögszekerek. A kormos törzsekről rohan a sok levél, jaj annak, kit nem köt a földhöz mély gyökér! Engem redőiben megőriz ez a föld, mert bennem zúg a fa, amit a szél letört.
Tehenet őriztem a földek hajlatán… Még látom, mint szedi a csipkét jó anyám. Lányosan tűnik el a sűrű fák alatt, s a parti bokrokon kendője fennakad. Figyelve kísérem, amerre útja vitt: örökké kutatom kendődarabjait.
Baloldalt terül el a kis Kereklapos. Ha messzire megyek, az ege csillagos, a sok csillag megállt az ég boltozatán, mint egyszer réges-rég mutatta volt apám. Majd bundájába vett, és én, mint kisgyerek, néztem a Tejutat s a Göncölszekeret.
Papsikabokor a parti fák között, s az erdő árnyéka nagy vízként hömpölyög. – Hol földdé lett anyám, s anyámmá lett a föld, jobboldalt elhagyom a füves temetőt. A poros utakon súlyától lép a láb, felismeri a rét jó Anteusz fiát.
Te józan szívű Föld, neveld csak fiadat, nincs olyan Herkules, ki tőled elragad.
Parancs János, *Pusztavacs, 1937. aug. 30., †Bp., 1999. okt. 24.: költő, műfordító
PARANCS JÁNOS: RÉGI EMLÉKEK VONZÁSÁBAN
őszi délután, őszi alkonyat, amikor már elpihennek, a fészkükre szállnak a didergő, apró madarak, amikor leszáll az est, s botladozva hazaindulnak a kocsmából a borissza árnyak, amikor elcsitul a szél, s áradni kezd a köd, amikor már oly vigasztalan s oly sötét a tejfehér, ködben úszó tájék, hogy a vad csaholás, a kutyaugatás is csalogató, forró, távoli örömökre emlékeztet, a jól ismert otthoni zamatokra, amikre visszaemlékezni oly jó, még akkor is, ha már nincsenek, ha számunkra már elérhetetlenek, s amiknek kínzó emléke örökké ott sajog a szívben, s amikre fuldokolva, haldokolva is, sóvárogva, mindhiába vágyunk
Tavaszom! Fanyar, sejtő tavaszom! Hősként indultunk párás reggelen, gőgösen, bátran, győzőn, kamaszon! Szűz zászlóként lobogtattuk magunk s tréfás szelek szemünkbe szórták királyin selymes aranyló hajunk. A szemünk szürke, acél fegyver s lábaink izmos, harci ménjén a sziv vértjében ült az Ember! Ó jaj, azóta nyakunkon a tél, sebektől szennyes, hősi, tiszta vértünk, lábunk megingott; goromba a szél. A nyirkos köd sem opáltakaró, s megtépett hajunk hulló, uri selymét kihült csókjával temeti a hó.
Nyaram! Te sürüvérü, lomha asszony. Te nem lehetsz soha a tavaszom. Széles csipőd, áradón tejes melled nem segit a megkésett kamaszon. Dús testü nyár! ha jön az érés ősze, de jó lenne melled alá feküdni, kalászaiddal védőn betakarva, ájult álomban lenni, vagy nem lenni, földbe harapni, friss, vajas kenyérbe, a régi éhes, éles diákfoggal! De jó lenne termékeny, gazdag nyárként áradni, adni, ölni ősi joggal, de jó lenne tüzeddel együtt égni, kalászaiddal, napodtól beérni, pernyévé válni tüzes takaródon s nem kényeskedni finnyás macskamódon!
Darazsak dongnak! hullás pompás ősze! Párás melegben ért gyümölcsrakás, részeg halál, jaj, idejében jössz-e? Rőt levélágyon vár az aratás. Billenő fejjel habzó must szagától, erjedő fürttel homloka körül, szédült istene a kegyes halálnak, csapravert hordón a nagy Pán örül. Körötte biborlik a nagy enyészet, parázslón izzanak vörös szinek. Mikor a száraz levelekre lépek, összereccsennek, mint a tört szivek. Ó ősz, halál pazar pompáju ősze! Étvágyban, vágyban halálig kamasz, rokkant derekát megadón kinyujtja trágyás földedben a hervadt tavasz.
Vidám hóember dagad a hidegben, boldog pipáján harsog a derü. Acélkorcsolya cikázik a jégen, prémben, szánkóból nézni gyönyörü kókadt csontvázát a fagyott világnak. Szine, illata elszállt a virágnak. Míg fésülgetjük gyérült, ősz hajunkat, karácsonyfával csapjuk be magunkat... Sirásba görbült száju, vén kamasz, hó alatt mozdul a dermedt tavasz. Ha zölden földre pattan könnyü lába, egy uj királyfit ölel a karjába! Mert jaj, a nyárral nem tudtál beérni, őszi halállal nem tudtál elégni: a tél fagyától sem halsz meg, csak fázol s meg kell várd, míg a tavasz holtra gázol!
Reményik Sándor, *Kolozsvár, 1890. aug. 30., †Kolozsvár, 1941. okt. 24.: költő
REMÉNYIK SÁNDOR: A MENEKÜLŐ
Ha menni kell, magammal sokat vinnék, Az egész édes, megszokott világot, Rámástul sok, sok kedves drága képet És egy pár szál préselt virágot, Vinnék sok írást, magamét, meg másét, Sok holt betűbe zárt eleven lelket, S hogy mindenütt nyomomba szálljanak: Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam, Hintám, amelyen legelőször szálltam, A keszkenőm, mivel rossz másba sírni, A tollam, mert nem tudok mással írni, Vinném a házunk, mely hátamra nőtt, Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! Én Istenem, mi minden futna át Gyötrődő lelkem alagútjain – Olvasgatnám az ablakok sorát, Simogatnám a fecskefészkeket, S magamba színék minden verkliszót, Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni – És mindent itt hagyok.
Összes verse 1. köt., Kolozs- vár, 1916. szeptember [37-38.]
Kedves kékbéka! Neked is köszönöm a szép Pilinszky verseket. Most másképp hatottak rám, mint máskor. Ezek a versek tudnak csak igazán erőt és békét adni.
