Hááát..nem tudom ..de szerintem itt a tudományos indokok eléggé meggyőzőek .De hát miért lenne az problémás ha ők ennél jóval előbb már idejöttek volna ? Nem lett volna kötelező itt úgy élniük hogy a földiek is tudjanak róla.Tehát néhány ezer évvel ezelőtt akár simán mondhadták volna azt hogy csak most jöttek le .
Annyit helyesbítenék a sztorin, hogy úgy látom, a fordítások inkább szárazságot, mint járványt említenek, és Pausanias leírásában a legöregebb küldött találta meg a méhraj nyomán a orákulumot. Amiről sajnos nincs információm, hogy mi lehetett; Delphiben ugye ott volt az Omphalos, lehet, hogy itt is valami ilyesmiről van szó, de valóban, ahogy mondod, a fejlevágás és jóslás elég gyanúsan egy újabb jósfejre utal. A kettő persze nem zárja ki egymást, hisz az egyiptomi esetből láttuk, hogy az 'omphalos' alak, a lépesméz és Osiris(vagy Hathor) feje ötvöződhet egyetlen artefaktban.
Porphyrios írja a Pythagoras Élete-ben: "Krétára menvén Pythagoras beavatást kért Morgos, az egyik Idai Daktylos papjaitól, akik megtisztították őt a meteor mennykővel. Reggel hason fekszik kiterítve a tengerparton; éjszaka egy folyó mellett, fekete bárány gyapjújával övezvén. Alászállván az idai barlangba fekete gyapjúba burkolódzván, huszonhét napig maradt ott a szokásnak megfelelően; Zeusznak áldozott, és látta a trónt, amit évről-évre készítenek neki. Zeus sírboltjára Pythagoras felvésett egy epigrammát, "Pythagoras Zeusnak", ami így kezdődik: "Zeus fekszik itt halva, kit az emberek Jupiternek neveznek..." " Porphyrious már sajnos nem annyira szószátyár, mint Pausanias, mindenesetre itt is valami hasonló chtonikus beavatás misztérium zajlott. Érdekes volna tudni, hogy mi is volt valójában ez a 'mennykő', és miképpen tisztítottak vele... Érdekes újból megemlíteni, hogy a ravasz Tyanai Apolloniusz egy egész 'könyvtárnyi' táblával tért vissza állítólag Trophonius orákulumától, pythagoreus szentenciákkal telve. Több esetben beszámolnak arról, hogy a delikvens nem ott tért vissza, ahol bekúszott, és akár több nap is eltelt, mire újra előkerültek (a legenda szerint ebben Apolloniusz tartotta a rekordot, akit a szentély papjai be se akartak engedni... hogy ennek mi oka lehetett, az egy pikáns kérdés). Én azt gyanítom emiatt, hogy Trophonius földalatti szentélye valójában egy már meglevő barlangrendszer fölé épülhetett - Schenouda mondja is, hogy a myneaiak vagy pelaszgok, és még ki tudja kik, ősidők óta ástak errefele -, ahol ott várakozott ez az ottfelejtett(?) 'pszichoaktív' ketyere (omphalos, műfej, xoanon, 'mennykő' vagy ki tudja hányféleképpen nevezhetőek). A delphi Pythia (vagy inkább a mögötte álló papok) nyílván tudott erről egyet-mást, egyrészt mivel nekik is volt egy artefaktjuk, másrészt a legenda szerint a delphi templomot is Trophoniusék építették...
Hyrieus király kincseskamrájában Trophonius levágta testvére fejét (miután azt megmarta ott egy kígyó), hogy ne derüljön ki az igazság (hogy lopni mentek), ám mégis menekülőre fogta a dolgot. A naív mese mögött, ami egy népi monda lehetett, éppen megbújhat egy ezoterikus tartalom is, vagyis egy modern értelmezés.
A két testvér az orkhomenoszi Erginos király fiai, minüasziak, akár az argonauták és híres építészek. Tegyük fel, hogy Hyrieos király kincse tkp. nem volt más, mint egy "automata fej". Ezekről már írtam hosszabban, még a középkorban is voltak alkimisták, akik dicsekedtek ilyenekkel. Volt ilyen Orpheusznak is, és sokat a varázslók jóslásra használtak. II. Szilveszter pápáéról feljegyezték, hogy válaszolt a kérdésekre. Ezeket az automata fejeket csak nagyobb alkimista központokban lehettek képesek előállítani az ókorban, mint az egyiptomi Héliupolisz vagy a krétai Daidalosz-féle iskola (a középkoriak is v.leg még az ókorból fennmaradt relikviák voltak).
Tegyük fel, hogy Hyrieus király kincsesháza csupán egy ilyennek épült, és Trophóniosz sem a testvére fejét vágta le, hanem egyszerűen ellopta a kincsesházból a "fejet".
Viszont a héliupoliszi mérnököket, alkimistákat és építészeket kígyópapoknak is nevezték. Trophóneusz is megjelenik agathodaimónként, azaz kígyó alakban. Azt mondják Lebadeába menekült, ahol "elnyelte" a föld. A hely később orákulumként üzemelt. Ez a hely az orkhomenoszi királyság szent hegyének, a Laphüsztionnak szomszédságában található. Még az ősidőkben a rejtélyes pelaszgok óriási föld alatti csatornát vájtak Lebadea és Korinthosz között.
Trophónios barlangjának szent kígyóinak a hívek mézeskalácsot vittek ajándékul.
Valahol már megjegyeztük, hogy a méhkas tkp. önmagát adta arra a szerepre, hogy hasonlatként használják az alkímiai kemencére: a méhek mézet termeltek, míg az alkimisták aranyat...
A beavatott Pauszaniasz rendszerint igyekezett hallgatni a misztériumokról, de néha többet szól el, mint sok elődje.
Érdekes észrevétel: "mintha csak Lequeu Trophonius mesterséges barlangját álmodta volna papírra apróbb kiegészítésekkel és egyiptizilásokkal."
Majd írod: "Érdekes eltöprengeni rajta, hogy Lequeu vajon közvetlenül Pausaniastól meríthetett, vagy valóban élt még a SzK.-n belül a földalatti-orphikus misztériumok emléke."
Szerintem a 18. században már semmiképpen nem élhetett ennek emléke, csakis régi forrásokból tudhattak erről. Ha ugyanis ismerték volna a sz.kőművesek, akkor az előtte lévő közel másfélévezredes kihagyással mi van? Ha meg titkossan művelték volna ez a 18. században úgy Lequeu hogyan rajzolhatta volna azt le?
Inkább az van, hogy elég egy sz.kőmőves lexikont elővenni, hogy a 18. sz-i újsütetű sz.kőművesség szinte szellemi fogódzóként kapaszkodott az ókori misztériumokba, Egyiptom csodáiba. Igyekezett átvenni szimbólumaikat, leutánozni misztériumaikat, de csak úgy, hogy Apuleiust, Proklost, Jamblikhosz és más efféle szerzőket olvasgattak, akik hosszabban írtak ezekről a misztériumokról és szokásokról.
Lequeut pedig módfelett érdekelték ezek a dolgok, s kutatta az ókori építészet titkait, ókori technikákat. Talán látott akkoriban még olyan kéziratos ókori munkák másolatait, melyek mára elpusztultak, s innen vehette Porsenna mauzóleumának rajzát is.
A rajz amit ott adsz Lequetól, és azon egyiptizálást is látsz, nem véletlen, mert valóban az is. Erről már megírtam egyszer a választ:
Mert Lequeu rajzának Terrason abbé 1731-ben kiadott könyve szolgált alapul, ami Séthos egyiptomi herceg kalandjairól szólt. Ebben van, hogy Orpheuszt beavatják a Nagy Piramis alatt. Viszont, az sem lehet véletlen -mint írod- , hogy megdöbbentően hasonlít a Trophóniosz barlangjára is. Mintha az lebadeai és a gízai föld alatti bunker egysémára készült volna...
Hogy Hyrieus volt Orion "apja" ... erről tkp. nem is hallottam eddig, de eléggé meggyőző első ránézésre, amit írsz, hogy az egész jelenet "alkímiai szimbólizmust takar", s arról tudott Majer is.
Találtam egy érdekes adalékot a 'Tüzes kemence' toposzához. Nem emlékszem hogy előkerült-e ez már Pausanias kapcsán. Mindegy, legfeljebb felevelenítjük, nagyon-nagyon érdekes kapcsolódási pontok vannak benne.
Trophonius-ról van szó.
A monda szerint Trophonius és Agamedes egy az 'Építészek céhébe' tartozó testvérpár voltak, akik egy kincseskamrát építettek Hyrieus királynak. Azonban, építettek ehhez egy titkos bejáratot is, amin keresztül ellopták a király kincsét, az azonban csapdát állított, amibe Agamedes bele is esett. Trophonius ezért levágta testvére fejét, hogy a király ne állapíthassa meg annak személyazonosságát. Trophonius ezután egy lebadaeai barlangba menekült, ahol a szó szoros értelmében 'elnyelte a föld'. Nyugvóhelyét a derék lebadaeaiak csak akkor lelték meg, amikor a delphoi orákulum tanácsára fejveszte próbálták megtalálni, mivel a jóslat szerint ekkor szűnne meg a közöttük tomboló járvány. A helyre végül egy pásztorfiú lelt rá, aki egy méhrajt követve leereszkedett egy lyukon keresztül a földbe. Méz helyett azonban Trophonius daimonjára lelt rá (ez viszont nyilván kapcsolatban áll a méhkas szimbólumával, ahogy azt a 17. századi illusztráció jelzi is). A járvány elült, és a helybéliek egy csodás jóshellyel gazdagodtak.
Pausanias beszámol a lebadaeai Trophonius orákulum misztériumairól: "Mielőtt a hívő ténylegesen leereszkedhetne az orákulum hasadékába, el kell töltenie néhány napot egy házban, ami Agathos Daimon és Tyche szentélye; ezután megtisztul és áldozati húst eszik. Miután megvizsgálták az ómeneket és fekete kost áldoztak egy árokban, a jóslatra várót megmossák, bekenik olajjal, és egy pap 'vizek forrásához vezeti őt, melyek egymáshoz nagyon közel erednek, és innia kell abból a vízből, amit Feledésnek neveznek, és ezzel elfeled mindent, ami eleddig az elméjében volt, azután iszik egy másik vízből, amit Emlékezésnek neveznek, és ettől emlékezni fog mindarra, amit alant lát majd.' Megmutatnak aztán neki egy képmást, amit Daedalus készített, vagyis egy igen régi xoanon-t, és amit csak azoknak mutattak meg, akik kifejezetten Trophoniost készültek meglátogatni; ezt imádja és ehhez imádkozik, és aztán lenvászon lepelbe - még egy orphikus jellegzetesség - öltözik, hajszalaggal övezi fel magát és a vidéken szokásos cipőt vesz, így járul az orákulum elé. Az ezután következő rituálé természetesen az alvilágba való leereszkedés, az ember lemegy egy kemence alakú mélyedésbe, ami egy igen kimunkált mesterséges hasadék, és egy lyukon keresztül, a lábánál fogva megforgatják, miközben hallja és látja 'mindazt, ami eljövendő', aztán lábával előre feljön, és a pap egy székbe ülteti, melyet az Emlékezés helyének hívnak, és ami a szentély közelében van. Kikérdezik, és amikor megtudtak mindent, amit akartak, átadják barátainak, akik a rettegéstől megszállt és és eszméletlen testet Agathe Tyche és Agathos Daimon házába viszik, ahol azelőtt is lakott. Itt magához tér, és megkönnyebbüléssel halljuk, hogy ismét képes lesz nevetni."
Valóban egyértelmű, hogy itt is az orphikus-túlvilági misztériumokról van szó (ennek részleteibe most nem megyek bele), amit itt érdekes módon az orákulum céljaira használnak fel. Egyéb híradások is szólnak igen érdekes beavatási víziókról ezen a helyen. Annyi bizonyos, hogy aki csak lement oda, holttá dermedten jött fel onnan. Lebadia-ban még ma is ott folyik az Erkina folyó, amit a helyi Styx-nek tekintenek, és mellette a Lethe és a Mnemosyne forrása, amivel megint csak az Y-hoz és a 'vizek összefolyásához' értünk vissza. Tyanai Apolloniusz is járt e helyen, és azt állítja, Trophonius Pythagoreus filozófiát vallott (ami néha csak nehezen megkülönböztethető a orphikus misztériumoktól).
Viszont nekem rögtön eszembe jutott Lequeu földalatti beavatási terme. (Itt volt erről szó). Mintha csak Lequeu Trophonius mesterséges barlangját álmodta volna papírra apróbb kiegészítésekkel és egyiptizilásokkal. Ugyanúgy megvan a föld alá vezető járat, a kemence, egy vízmedence a vízpróbához, és végül a neofitát felhúzzák az istennő szobrába, ahol ott találjuk az Emlékezés és a Felejtés vizeit. Érdekes eltöprengeni rajta, hogy Lequeu vajon közvetlenül Pausaniastól meríthetett, vagy valóban élt még a SzK.-n belül a földalatti-orphikus misztériumok emléke. (Az emlékezés és a felejtés vizei egyértelműen utalnak az orphizmusra).
Hyrieus királyhoz visszatérve, állítólag Herodotosz egy nagyon hasonló történetet mond el, csak éppen az egyiptomi Rhampsinitus királyról, így némelyek egyiptomi importnak tekintik, míg mások szerint őshonos Minyae történet. Érdekes, hogy egy másik változat szerint nem Hyrieusnak, hanem Auegasnak építik a kincseskamrát, akit Ovidius Medea második férjének tesz meg.
Hyrieus azonban azért is érdekes, mivel a monda szerint ő volt Orion 'apja'. Pontosabban nem ő, hanem három isten, akik megszánták a gyermektelen Hyrieust, és egy áldozati bika bőrébe vetvén magjukat, azt tanácsolták neki, hogy ássa azt el a földbe. Ebből született meg aztán Orion, a 'filozofikus gyermek'. Erre már utaltam itt, miszerint a nonszensz történet nyilván alkímiai szimbólizmust takar, amit Maier elemez is az Atalanta Fugiens-ben. És persze mindez eléggé hasonlít Pasziphae kalandjára is, felcserélt szerepekkel...
az sosem merült fel, vagy kapott nagyobb hangsúlyt, hogy a korábban élt emberek fejlettebbek voltak? Sok téren... Nekem csak gyanúm ez, és ismerve kicsit az ember jellegzetességeit, az tuti h fáj elismerni, h gyengék vagyunk :D
Ott volt a vidóban a 150 ezer éves arany bánya feltevés. Ki lehet dobni a tankönyveket a franszba :D milyen kőkor, bronzkor, vaskor? :D
Én sosem ragaszkodtam a földönkívülis 3d party teóriához. Régebben azt mondtam, kb ekvivalens az esélye szerintem, hogy itt fejlődött ki egy fejlett civilizáció az őskorban vagy az űrből jött. Azonban ha pl. ezt a topikot figyelmesen tanulmányozod, követted (bár tudom nem kis munka a több ezer hsz-t átnyálazni), akkor a mérleg nyelve a földön kívüli eredet felé billen el, szerintem legalábbis, és persze mint mindig: szigorúan teoretikusan...
Érdekes film volt. Ami valahogy zavar, az az hogy minden nehéz kérdésre rögtön az a válasz h földönkivüli. HA feltesszük, h nem fejlődünk, hanem visszafejlődünk, akkor nem is fogjuk tudni másképp érteni. ( szikla és barlang rajzok állítólag idegeenkről, mi meg filmeket csinálunk idegenekről, mi a külömbség? :D )
A cholulai piramisról beszél Cremo a Vénusszal kapcsolatban (kár hogy régészek és tudósok nem nyilatkoznak a kérdésben, mert a filmben szereplők egysem az, bár könyveket adnak ki rendre, melyeket én ódzkodok olvasni, vagyis inkább nem is érdekelnek).
A cholulai piramis jórészt agyagtéglából épült, csak a lépcsőit burkolták kövekből. Ilyen alapon nehéz is a mexikói piramisokat "nagyobbnak" titulálni a gizai piramisoknál (a kínai földből hányt piramisokról nem is beszélve), s tudva, hogy a mexikói piramisok közt számos olyan is van, aminek tkp. egy természetes domb rejtőzik a belsejében, amit csupán kiegészítettek.
Egyébként a monda szerint Xelhua óriás építtette Tlaloc emlékére, kinek anahuaci hegyi barlangjában hat testvérével átvészelte a vízözönt. De az istenek meteoritesőt küldtek az építőkre és leálltak a munkával (valójában csak az i.e. 3. században kezdték építeni a régészek szerint). Mikor Humboldt 1803-ban itt járt, még akkor is mutattak neki egy ilyen égből leesett meteoritot, amit szent kőként tiszteltek. José da Acosta atya pedig a 16. században még a saját szemével látta, hogy a cholulai Quetzalcoatl piramistemplom udvarán milyen csodálatos fesztiválokat tartottak a pogányok; ekkor felállítottak a tér közepén az isten bálványszobrát, amihez messze vidékekről, nyomorékok és betegek érkeztek, gyógyulást remélve a bálványtól. Xelhua óriást kapcsolták a Vénusz bolygóhoz (míg a testvéreit a többihez).
******
[Az első képen az El Tigre piramis rekonstrukciója, a másodikon a La Danta, alul látható az összehasonlítása a gízai Nagy Piramissal]
Viszont ettől sokkal érdekesebb felfedezések történtek nem is olyan régen, a guatemalai El Miradorban felfedezett ősi maja város. Ez a maja Óbirodalom területe. A várost i.e. 600 körül kezdték építeni, de 650 évre rá, már el is hagyták. Az őserdő vegetációja teljesen benőtte a területet, úgyhogy amikor 1926-ban repülőgépről látták, inkább fákkal benőtt kialudt vulkánoknak tűntek.
A város tele van romos piramisokkal 10 méterestől a 30 méteresig, de van két hatalmas is. Az El Tigre talajszint feletti magassága 55 méter, de az ásatásokból tudjuk, hogy az igazi alapzata mélyen a föld alá nyúlik, ami alapján 80-90 méteres is lehet. Eddig a Tikalban lévő egyik piramist tartották Amerika legmagasabb prekolumbián építményének a maga 64 méterével.
Viszont a La Dantának (Tapirnak) nevezett piramis 72 méter magas, 320x600 méteres alapon, s 2,8 millió köbméter térfogatával előzi a Nagy Piramist. Viszont az egész piramiskomplexum egy újabb, hatalmas alépítményen áll, s ha azt a piramis részének tekintjük, úgy a világ legnagyobb piramist láthatjuk benne: a magassága 172 méter, azaz 25 méterrel lekörözi a gízai Kheopsz piramist. A régészek a megdöbbentő felfedezések előtt óvatosan igyekeznek nyilatkozni, viszont a piramisok teljes feltárására se pénz, se mód nincs.
A 2003 óta óta itt ásató Richard Hansen amerikai régész Amerika legrégebbi nagyvárosát látja Miradorban. Olyan szerkezeti elemeket találtak legújabban (2009-ben), amikre korábban azt hitték, hogy csak ezer évvel később voltak képesek a maják, a már Újborodalom néven emlegetett területen. Hansen más rejtélyekbe is botlott, amik egy kifejezetten magasszintű civilizációra vallottak. Hansen azt is mondja, hogy Mirador volt a Kan Királyság, azaz a mítikus "Kígyó Királyság" központja, az évezredekre elveszett város...
Ezen a filmen is szerepel Hansen, és látható Mirador rekonstrukciója is:
Az etruszkoknál Ariadné neve Areatha és a férje Fufluns (az etruszk Dionüszosz), azaz nyoma sincs Thészeusznak. Mivel szerintem a történeti Thészeusz athéni király szerepét, mint Ariadné férjéét csak az i.e. 7-6. századtól kezdték a költők és logográfusok a mítoszhoz kapcsolni (Hésziodosznál még Dionüszosz felesége). Ez nem más, mint egyfajta utolagos megszentelése annak a jognak, hogy az akhájok jogosan vették birtokba annak idején Krétát, rombolva le a már akkor is elgörögösödött krétai kultúrát. Ariadné anyját, Pasziphaét -írja római Hyginus-, maga Venus inspirálta a természetellenes vonzodásra egy különös lény iránt, mely kapcsolatból Minotaurosz született.
Ezen tálon lévő műalkotást az etruriai területen találták, görög munka, de etruszk megrendelésre készült az i.e. 4. században. Már azért is érdekes, mert görög földön nincs hasonló. Ott általában fenevadként, brutális szörnyként látjuk Minotauroszt, akit anyja, Pasziphaé eltaszított magától... Kedvelt ábrázolás volt a klasszikus kortól, amit Thészeusz ledöfi Minotauroszt... s nézve a képet...tehát volt egy másik, titkos hagyomány, és a művész ebből merített.
Elég sokat írtam arról, hogy Kolkhisz, az Aranygyajú, az argonauták és Médeia szerepe összefügg a krétai Labürinthosszal, mely útjuk fontos állomása volt.
A tál festője olyan képet másolt, ami egy nagyon ősi krétai templomból került görög kézre, görögösítve a királynő alakját. Nem lehet nem észrevenni a királynő óvatos gondoskodását, babusgatását a kis szörnyeteg felé, nyoma sincs a görög mítoszokból ismert szörnyülködésnek, idegenkedésnek vagy éppen gyűlöletnek. A kép eredetije még érdekesebb lehetett, már csak azért is mert annak egy másik részlete ott kidolgozottabb lehetett, ugyanis a királynőn és Minotauroszon kívül egy három lábú üstszerű valami van még a képen, teljesen kihagsúlyozva (ha eltekintünk a lábánál lévő hattyútól, ami a hüperboreuszi Apollón szent állata volt). Hasonló "üstöt" fedezett fel Nolanus Biagio 2. táblaképén, a sziklák előtt álló alakok közt (és nem csak a formályuk közt lehet hasonlóság).
Nem lehet nagyon kétségünk affelől a kép eredetije a krétai Labirintus legbelső, titkos kamrájában lefolyt jelenetet mutatott, aminek ábrázolását a krétai érmekészítők nem ismerték vagy valamiért ódzkodtak megmutatni... Ezen a helyen ölte meg Thészeusz is Minotauroszt, mely helyet a bizánci Szuda lexikon "elrejtett barlangnak" nevezi a labirintusban.
Hozzáteszem az egész történethez, hogy a modernkori klasszikafilológia csak feldolgozza a mítoszokat, értelmezni már ily módon nem tudja. Éppen ezért találtam kevés nyomot náluk számomra. A görög-római mitológia leghatalmassabb gyűjteményéhez, Roscher híres hétkötetes enciklopédiájához fordultam. Melyben Wolfgang Helbig német klasszika filológus (1839-1915) írt egy tanulmányt Minotauroszról, ennek vége felé Minotaurusz-Kronoszt, mint alvilági istent, a Labirintus lakóját mutatja be, kinek emberáldozatok kellettek. Túltéve magunkat azon, hogy a tudós a szokásnak megfelelően valamiféle korai föníciai kolóniával operál, végre Helbig összekapcsolja Porphüriosz értesülésével, hogy a krétai kurészek az ősidőkben "Kronosznak" fiúgyermekeket áldoztak, talán éppen az alvilági Labürinthoszban...
Az isteni Ovidius mondja a knósszoszi labirintusról:
"Hát idezárta [Minos] a fél-ifjú, félig-bika szörnyet,
mely jóllakva kilenc évenként Attika-vérrel
kétszer..."
Ugyan mire volt olyan büszke a képen Pasziphaé királynő...?
Igen, az érméken szvasztika formájúnak van mutatva a labirintus.
Mindenesetre azt gondolom, hogy mikor a knósszoszi pénzérméken az i.e. 3. század elején megjelentek a mitikus labirintus képei (sokszor a másik oldalukon a Minotaurosz képével)...akkor már az embereknek sokismeretük nem igen lehett az egykori építmény belső szerkezetéről. Viszont találhattak a szigeten régi, titkos ábrákat, melyek a építményre vonatkoztak. Ezek valamennyibenátkerültek a pénzekre. Hogy a belseléyt a labirintusnak a pénzverők nem ábrázolták, vagy elmismásolták, legalább annyira a rejtélynek, mint a viszolygásnak tulajdonítható, tekintve, hogy a belseje gyermekmészárlások helye volt.
Én azt gondolom, hogy a knóssziszi Labürinthosz valamikor 6-7000 évvel ezelőtt épült, és az a technicista csoport emelte, kik külön kasztot képeztek a krétai kurészeken belül. Őket nevezte a hagyomány általános néven "Daidalosznak" (ahogy a görög hagyomány egyszerűen "Minosznak" nevezte az összes krétai uralkodót). Ezt a csoportot hívták segítségül a föníciai Baalbekben Baal palotája megépítéséhez.
A lényeget már leírtam róla, hogy alkimista műhely, alkimista beavatóhely, emberhasznosító gyárrészleg volt. A minoszi korból (i.e. 1600-1200) fennmaradt írásos emlékeken -miután 1952-ben a Lineáris-B írást megfejtették- olyan utalásokat találunk, melyek több olyan közhelyet elvetnek, amiket a görög mitoszokból ismerünk. Ezekben Ariadné Minosz király lánya, aki beleszeret Thészeuszba, akiből később Athén királya lesz ( rodoszi Kasztór ókori kronográfus szerint Thészeusz i.e. 1234-1204 között volt király). De az utalásokból nyilvánvaló, hogy már két évszázaddal korábban is már Ariadné, mint a Labirintus Úrnője szerepel, egy istennő, akit kígyókkal ábrázoltak, a kurészek nagy Istennője, kit körbevettek a félszerzet kísérői. A Labirintust a szövegek "Daidalosz szentélyének" is nevezik. A krétai pénzérméken Ariadné is feltűnik:
[Ariadné a naxoszi barlangban; nézzétek meg a két kis daimóni lényt ágya mellett...]
Minutaurosz egy félresikeredett kísérlet hibrid lénye, egy idegen, aki legalább annyira tekinthető beavatónak, mint emberhúsra szomjazó szörnyetegnek. A Labirintus belső titkos szobájában él, mert szervezete talán képtelen volt elviselni a földi atmoszférát.
Hogy a Krétai Labürinthoszt és a "történetünk" szereplőit, Minotauroszt, Ariadnét, Daidaloszt olyan régre helyezem, annak egyszerű a magyarázata: a krétai korai szövegekben már ezek mitikus lények, tehát 3500 évvel ezelőtt is! Viszont a krétai irás is csak az i.e. 2. évezredben jelent meg az ún. minószi civilizációban, mely civilizáció kezdete ie. 2800 körülire tehető és nagyon valószínű, hogy már így tekintettek ezekre ezen civilizáció kezdetén is, ugyanis a minosziak civilizációja alapvetően békés volt, építkeztek, földet műveltek, hajóik járták a tengereket. A régészek mindezidáig nem találták nyomát, hogy rendszeresen gyakorolták volna az emberáldozást vagy ilyen embertelen szokásokat.
Mivel az állandó letelepedés i.e. 7000 körül indult meg szigeten, és az ókori történetírók szerint ekkoriban egy primitív nép élt itt (az eteokréták), majd nem sokra rá a varázsló telkhinek egy csoportja érkezett a szigetre, kiket ott kurészeknek neveztek. Ők uralmuk alá hajtották ezeket a primitív őslakókat. A minoszi civilizáció korszaka (főként a líbiai és anatóliai bevándorlások nyomán ) csak sok évszázaddal később következett be. Viszont ezekről a kurészekről feljegyezték, hogy a hagyomány szerint gyermekáldozatokat követeltek az emberektől. Úgyhogy -még több más utalást is fegyelembe véve- írtam, hogy a mítosz ezekben az időkben (minimum i.e. 3500 előtt) keletkezett, amikor ténylegesen megépült a híres knosszoszi Labirintus, mely már a minoszi időkre is csak jórész romos állapotban lehetett, s amikor azokat a pénzeket verték, már a helyét sem tudták régen... Tehát semmi köze a Labirintusnak a minószi Krétához, vagy ahogy a régész Evans hitte, a knósszoszi királyi palotához...
Egyébként az akkori pénzérméken nem csupán szvasztika formájúnak ábrázolták a labirintust, hanem elég változatos formákban, amiért is írtam, hogy ekkorra már az első kézből kapott információk elvesztek, de a pénzverők még régi emlékekről valamilyen részletekkel még mindig tisztában voltak...
"Sikerült pont azokat a részeket kiemelned Kerényitől, melyek roppant meggyőzőek, elgondolkodtatóak illetve további adalékul szolgálnak" Törekedtem, hogy kissé 'tendenciózus' legyen. :]
Van még két csemege, amit nem is citáltam még elő a Kerényi szövegből:
"Knóssosi pénzérmék a Kr. e. 5. század óta sajátos jellel utalnak a labyrinthosra: négy meandermintát látunk, amelyek úgy vannak összeillesztve, mint a szélmalom szárnyai, vagy mint egy kereszt szárai" Erre már Kalamajkosz is felfigyelt korábban. Kerényi nem ismerné fel, hogy itt a szvasztika szimbólumról van szó? Ezt kevéssé hiszem, viszont ez érdekes fényt vet az akkori viszonyokra.
Továbbá úgy tűnik, voltak neki is hátsó gondolatai a labirintus tartalmával kapcsolatban:
"A középső részt nem mindig töltik ki, mintha a pénzverők nem lettek volna tisztában azzal, hogy mennyit szabad elmondaniuk a labyrinthos belsejéről és tartalmáról."
Első ránézésre, saját szemszögemből, azokra a dolgokra, amiket Kerényi írt Ariadnéról, a következőket tudom hirtelen hozzáfűzni:
Ariadné Krétán az alvilág királynője és a Labirintus Úrnője volt, s egyben Nagy Istennő is, kísérői a kurészek.
A krétai hagyományban és az orphikus misztériumokban Zagreusz volt a legkorábbi Dionüszosz (Szemelé fia egy későbbi Dionüszosz volt). Valószínűleg egy kabirikus lény, ha még hozzávesszük, hogy a fríg Szabazioszt is ezzel a Dionüszosszal azonosították, kinek apját Cicero Kabirosznak mondja, sőt Müsziában Priaposszal is azonosították.
Thészeusz nyilván egy kései hozzátevése a mítosznak, eredetileg Dionüszosz még Krétán kötötte meg a frigyet Ariadnével a Labirintusban. Mikor Himeriosz azt írja, hogy "Dionüszosz a krétai barlangokban vette feleségül Ariadnét", akkor tkp. ezt mondja, hisz a kései hagyomány (római költők, bizánci tudósok) "föld alatti barlangoknak" is nevezte a knósszoszi Labirintust. A Labirintus titkos belső kamrája ilyen értelemben egyaránt volt nemző- és szülőszoba, s ugyanakkor kapcsolatban állt alkimista tevékenységekkel. Fulcanelli megjegyzi, hogy a knósszoszi Labirintus egyik neve (az Absolom) kapcsolatban áll a bölcsek kövével.
Az, hogy Zagreusz ilyen módon születik, csak besorolódik az ősi idők hasonló születései közé, melyek a mítoszok mindig homályos részét alkották, de azt gondolom, hogy ezek kapcsolatban állnak a történelem előtti időkben földre került faj szaporodásának nehézségeivel, melyekről már többször írtam, illetve egy másik "rítussal", mikor a király és királynő hált ilyen nemzőszobában, remélve hogy a születendő gyermekük halhatatlan hőssé válik...
A "krétai Dionüszosz", azaz Zagreusz azon kétéltű lények rokona, akik a prehisztorikus időkben a Vénuszról ide jöttek. Alakját ezért mondták kicsinek és kígyószerűnek. Nemzőszervét egy szamothrakéi szent barlangban őrizték, és őt magát a kabir misztériumokban tisztelték. Mindenesetre érdekes, hogy Ariadné gyermekére, mint Fény Fiára is hivatkoztak (akár Luciferre vagy Phoszphoroszra).
Elég érdekes még, hogy Dionüszosz és Ariadné menyegzőjét egy mítoszváltozat szerint Knósszosz kikötője előtt kis sziklaszigeten, Dián tartották, ami emlékeztet Jászón és Medeia frigyére Szkheria székvárosának kikötőjében lévő parányi Makrisz szigetén.
Krétán valóban ünnepelték a Sziriuszt, de a labirintus csillaga a Vénusz lehetett, ahogy őseink legkorábban a bolygóra a "csillag" szót használták, aminek sémi és árja neve (star, astrum, aster, stb) megjelenik a Vénusz jelképező istenek és istennők nevében (Istár, Astart, Astarté...). Charroux szerint a vénuszi beavatók jelképe volt a bika.
Sikerült pont azokat a részeket kiemelned Kerényitől, melyek roppant meggyőzőek, elgondolkodtatóak illetve további adalékul szolgálnak arra, amik itt korábban a krétai Labirintus kapcsán elhangzottak:
Most, hogy előkerült újra a Szíriusz is, azt hiszem érdekes lesz röviden idézni Kerényi Károlyt, akinek némely gondolatát Schenouda mintegy már korábban összefoglalta a Labirintus kapcsán:
" ...Athéna és Dionysos óvta meg attól a veszélytől, hogy végleg Ariadné hatalmába kerüljön, s őt vigye haza feleségéül. Dionysos és Ariadné, akiket az ünnep során szintén köszönet illetett, elengedték őt birodalmukból. Mindenütt ott látjuk ezt a birodalmat, ahol halál és sír Ariadné mítoszához és kultuszához tartozott. Argosban mutogatták Ariadné sírját – a valóságban feltehetőleg egy oltárt, amelyen mint alvilági istennőnek mutattak be neki áldozatot. Maga a hely Dionysos Krésios alvilági szentélye volt. A név – ‘a krétai Dionysos’ – nem hagy kétséget afelől, hogy a krétai Dionysos-vallás szférájában vagyunk.
...
Théseus egy kis szigeten, vagy inkább sziklaszirten hagyta ott Ariadnét, amíg az aludt; csak Dionysos ébresztette fel mély álmából. Ekkor kapta az istentől a koszorút, amely mint ‘Ariadné koszorúja’ (a Corona borealis) fénylik az égbolton. Akárcsak a menyegzőt követő égi utazás, a koszorú csillagok közé helyezése is Aridéla eredendő égbolthoz kötöttségéről tanúskodik. De nem mindegyik elbeszélés szól arról, hogy Dia szigetén kapta a koszorút, ahol Dionysos újra rátalált. Az egyik változat szerint Ariadné ezért a jutalomért adta oda magát Krétán Dionysosnak, és a koszorú már a labirintusban is fénylett. A krétai esküvő emléke bukkan fel a Kr. u. 5. századi szónoknál, Himeriosnál, ismeretlen irodalmi átdolgozás nyomán (hogy a talán legrégebbi utalást halljuk legutoljára): eszerint Dionysos „a krétai barlangokban” vette feleségül Ariadnét.
...
a „dicsfénnyel övezett menyegző” képe már a korai időktől kezdve egy Krétán kívüli helyhez, Naxoshoz kötődött. Ott mutogatták az égi utazás helyszíneit is, például a Drios hegyet. Az egyik mitográfus egyszerű elbeszélése szerint Dionysos megjelent Théseus álmában, fenyegetés kíséretében elzavarta, majd éjszaka a hegyre vezette Ariadnét. Itt ő tűnt el először, majd utána Ariadné is.
...
Ariadné Kyproson szülési fájdalmakba halt bele, kettős párhuzam alapjául szolgál: egyrészt összevethetjük a történetet a Korónis haláláról szólóval, aki már a máglyán feküdt, amikor Apollón kiragadta fiát, a kis Asklépiost anyja méhéből, másrészt pedig Semelé koraszülésével, akit Zeus villáma égetett halálra, és terhességének hetedik hónapjában hozta világra Dionysost. Ám Ariadné állítólag nem szült a gyermekágyban. Az amathusi asszonyok gyermekkel a méhében temették el egy szent ligetben, amely attól fogva az övé volt, mint Ariadné Aphroditéé.
... Ariadné alakjában nem csupán tükröződtek az olyan hatalmas istennők, mint Artemis, Aphrodité és Persephoné – ő maga volt Persephoné és Aphrodité egy személyben. Fel kell tételeznünk, hogy szült az Alvilágban, s így feltehetjük azt a kérdést is: ki volt a gyermek?
...
A krétai mitográfusok számára, akiket Diodóros követett, Dionysos elsősorban a bor istene volt. Azt mondják erről az istenségről – mondja Diodóros –, hogy Zeus és Persephoné gyermekeként, Krétán született. Hozzáteszi még, hogy ez ugyanaz az isten, akit széttéptek a titánok. Egy másik hely arról árulkodik, hogy a krétai tudósok bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy Dionysos anyját Persephonénak vagy Démétérnek nevezzék-e. Magát a mítoszt egy elveszett orphikus theogónia kivonatában, a keresztény apologétánál, Athénagorasnál találjuk meg.
...
A teljességgel emberi vonásokat hordozó szerelmi történetnél, amely szerint Zeus Semelével nemzette Dionysost, ősibb változat volt az, amelyben saját apja csábította el Persephonét. Az orphikusok teológiai tankölteményeiben ez a történet is fennmaradt a késő ókorig, de határozottan csak a Kr. e. 1. századi történetírótól, Diodórostól tudjuk, hogy ez volt a krétai változat. A Diodórosnál is érzékelhető ingadozás Persephoné és Démétér személye között megfelel a knóssosi érmék éppúgy ingadozó ikonográfiájának, melyek Démétérére emlékeztető Persephoné-fejet ábrázolnak a labyrinthosszal összefüggésben. Itt az istennek arról az úgynevezett orphikus születéstörténetéről van szó, amely általában Zagreus születéseként ismert.
'…az égi kígyó-mennyegző után termékeny szülésben vajúdva hullámzott Persephoné méhe, s megszülte Zagreust, a szarvas gyermeket.'
Aischylos megerősíti Zagreus ellentmondásos azonosítását egyrészt az ‘alvilági Zeusszal’, másrészt Zeus alvilági fiával. A Zagreus, vagyis ‘az élve zsákmányoló’ név ugyancsak álnév volt: egy hatalmas istenség, sőt, minden idők leghatalmasabb istenségének körülírására szolgált. Ő volt az, aki rátalált elrejtőzött lányára a barlangban, s az őt magát szülte neki, mint saját fiát. Az a „misztikum”, amelyet Dionysos Ariadnéhoz fűződő viszonyában feltételeznünk kellett, itt egy olyan archaikus mítoszban mutatkozik meg, amelyben nemzés és születés soha nem lép túl egyetlen páron. A fiú és egyben férj olyan misztikus gyermeket nemz anyjával és lányával, mint feleségével, aki újra csak saját anyját fogja megkörnyékezni.
...
A ‘Minótauros’, vagyis a ‘Minós bikája’ név nem volt valódi. A labirintus lakójának neveként az Asterios vagy az Asterión hagyományozódott: mindkettőben az astér, vagyis a ‘csillag’ szó rejlik. Ezek lettek a krétai őskirály nevei is, aki elnyerte Európát, a bika-alakban megjelent Zeus szeretőjét. Egyetlen görög mítosz sem kapcsolható e nevekhez. A Knóssoson kívüli görögöknek nem volt tudomásuk a Minótauros ragyogó aspektusáról. A knóssosi érmék azonban tanúskodnak a labyrinthos csillagáról, Ariadné holdtermészetéről és arról az azonosságról, amely feljogosít bennünket, hogy a Persephoné nevet ne csak „felettébb tiszta” volta miatt alkalmazzuk a ‘labyrinthos úrnőjére’.
...
Az ősi mítosz Minótaurosa egyszerre volt bika és csillag. Ha a labyrinthosban élt, akkor a "labyrinthos úrnőjénél" élt, vagyis anyjánál, az Alvilág királynőjénél – az Alvilágban tehát, és nem egy olyan helyen, amelynek nem volt kijárata. A minósi Krétán a Sirius volt az a csillag, amelynek első feltűnését az év kezdeteként ünnepelték, szoros kapcsolatban a mézzel, a borral és a fénnyel. Kettősség és párhuzam figyelhető meg itt. Az égbolton megjelent a csillag, a barlangból pedig felragyogott a fény. A barlangbeli fény ünnepe misztérium-ünnep volt. Ennek meg lehetett állapítani az időpontját, a másiknak nem. Knóssosban egy erre a célra kijelölt tánctéren táncolták el nyilvánosan, hátrafelé a "labyrinthos úrnőjéhez" vezető utat. Az úrnő helye a valódi labyrinthos, az Alvilág közepén volt; ő volt az, aki megszülte titokzatos fiát, és őrizte a fényre való visszatérés lehetőségét. Az ókorban az eleusisi, samothrakéi és trák – vagyis az orphikus – misztériumok krétai eredetét éppen abban ismerték fel, hogy Knóssosban, még a görög korban is, mindaz nyilvánosan hozzáférhető volt, amit ezek a misztériumok titokban tartottak. Az Eleusisról ismert hagyományokkal két ponton mutatkozik egybeesés: az egyik az alvilági királynő titokzatos gyermekének születésével kapcsolatos hír, a másik pedig az, hogy a beavatás legmagasabb fokára törekvő beavatottak a gyermek anyjához vezető úton érezhették magukat. A samothrakéi Nagy Anya misztériumaival való egybeesések még közelebbi meghatározást kívánnak. A mondottak alapján azonban aligha kételkedhetünk mindazon történetek lényegi részének – sőt, valószínűleg leglényegének – minósi eredetében, amelyek Orpheushoz, a mitikus dalnokhoz kapcsolódnak." Kerényi Károly: Ariadné
Fentebbi toposzokkal biztosan érdemes lesz majd újra külön-külön is foglalkozni alkalomadtán, két részletre azonban az előzőekben elhangzottak miatt felhívnám a figyelmet. Az első a csodás orphikus isten-gyermek, Zagreus(akit Dionüszosz-Bakkhusszal is azonosítanak) születése, melyet Kerényi is említ; itt megint csak a beavatási misztériumok prototípusával, az 'élve szétszaggatással' találkozunk. Ez a beavatási halál, amit a misztériumokban természetesen mindig újjászületés követ; itt a mítosz egyik változata szerint a Titánok által szétszaggatott Zagreus egyedül épen maradt szívét plántálja Zeusz Semelébe: vagy beülteti azt az élő nő testébe, vagy egy bizonyára különös 'italba' keverve itatja meg Semelével, aki ezután lesz várandós Zagreussal. Ez megint csak ugyanaz a minta, amit világszerte az alvilági papnők (Medea, Ceridwen, stb.) (és alkimisták) követtek a regeneráció vagy a 'filozofikus gyermek' létrehozatala érdekében.
A második, amit Schenouda is említett már a Minotaurusz kapcsán, annak Asterión, vagyis 'Csillagos' neve. Hogy ezt miképpen kell érteni, arra valószínűleg, nem véletlenül, orphikus szövegek mutatnak rá. Különböző helyekről előkerültek orphikus 'aranytábla' töredékek, amelyeket temetkezésekkor használtak. Ezek valószínűleg teljesen hasonló szerepet játszottak, mint az egyiptomi vagy a tibeti halottaskönyv, tehát útmutatóul illetve emlékeztetőül szolgáltak a lélek túlvilági útján (ami persze ugyanaz az az út volt, mint amit a beavatás során meg kellett járni). Ennek során, amikor a lélek elérkezik a Hádész Palotájánál álló keresztúthoz (Trivia), az alvilági bírók felteszik a sorsdöntő próba-kérdést: "Ki vagy te? Honnan jössz?". Erre a léleknek a következőképpen kell felelnie: "Vagyok a Föld és a Csillagos Ég(ΟΥΡΑΝΟΥ ΑΣΤΕΡΟΕΝΤΟΣ) gyermeke, de eredtem Uránusz fajából(ΕΜΟΙ ΓΕΝΟΣ ΟΥΡΑΝΙΟΝ).". Hogy ezt a 'Csillagos égből való eredetet' hogyan kell értelmezni, azon lehet töprengeni... A Zagreus mítosz azonban azt is elmondja, hogy az emberi faj a Zeusz által villámmal halálra sújtott Titánok hamvaiból született, akik előtte felfalták a gyermek Zagreust, ezért az emberiségben a földi-titáni, illetve az isteni természet keveredik. Emellett persze maga Zagreus-Dionüszosz, mint azt láthattuk, az 'alvilággal' kapcsolatos istenség.
A filmben szerepelnek a dogonok. Róluk máig vitáznak.
Viszont Robert Temple az 1976-ban megjelentetett The Sirius Mystery c. könyvében behozza az argonautákat is képbe, mint a dogon "ismeretek" forrását. A Temple alapjaiban az gondolja, hogy a Sziriusz-rendszerre vonatkozó ismeretek forrása a történelem előtti Egyiptomban keresendő. Ugyanis nehéz összeegyeztetni a dogonok primitívségét azzal a népszerű teóriával, hogy az őseiket idegenek látogatták meg, sőt "csillagászati tanfolyamokat" tartottak nekik.
Temple hivatkozik W. H. McCrea angol csillagászra, aki szerint elképzelhetó, hogy az egyiptomi papok tudtak a Sziriusz-B-ről. Temple azt gondolta, hogy az egyiptomi titkos ismeretek a Sziriuszról az Argonautákhoz kerültek, akik elkeveredtek Lémnosz-sziget lakóval. Majd évszázadokkal később Lémnosz lakói gyarmatosokként É-Afrikába kerültek. Majd innen a későbbi századokban maliba vándoroltak, ahol meg elkeveredtek a négerekkel.
Ez amúgy elég fura ellentmondás, mert a dogonok ezeket a történeteket, úgy mesélik, hogy velük esett meg... hogy az őseik a Sziriusz-B-ről érkeztek. Három sziriuszi űrhajót is említenek, melyek az idők során a Gyebe-tavukra ereszkedett. Temple azt is felveti, hogy a dogonok voltak a líbiai sivatagban lévő Szíva-óázis híres Amún-Ré orákulumának, és a dogonok ősei közt ott voltak az argonauták...
Manapság nagyjából két nézet küzd egymással, mert abban mind a kettő egyetért, hogy a dogonok nem értik ezeket az információkat, és ők csak átvették egy másik, sokkal fejlettebb néptől... Erre a két különböző magyarázatból az első, hogy egy ókori kultúrnép papjai menekültek Afrikába ahol a dogonok közt találtak menedékre, mint pld a sumerok, akik történelme ismert ilyen "halembereket"... A másik lehetőség, hogy a 19. században itt megfordult csillagászok, földrajzi felfedezőkbeszéltek nekik csillagászati dogokról, amiket a dogonok egyből beépítettek mitológuiájukba...
Az Argonautica Orphicát először 1523-ban adták ki görögül, és mellé latin fordításban. Ezt nem ismerhették a festők, de a művet talán (esetleg a fordítót is), hiszen Orpheusz Argonautikáját Lodrisio Crivelli (1412-1475) fordította le, és ezt adták ki jóval a halála után, 1523-ban.
Viszont én úgy értettem az akkoriban előjött érdeklődést, hogy azt valóban Flaccus kiadott munkája okozhatta, hisz mindenkorokban voltak könyvek, amik egyfajta lázat, megemelkedett érdeklődést hoztak, mint Blavatsky Íizsz, lepel nélkül-je, Wells könyve a földre támadó marslakókról vagy pld. újabban Da Vinci kódja... Viszont azt nem gondoltam, hogy Biagio innen vette volna anyagát, hanem ez a hirtelen jött érdeklődés arra sarkalt sok művelt embert, hogy máshol is kutasson az Argonauták története iránt... s mivel festő volt úgy gondoltam, éles szemmel tanulmányozta az itáliai műgyűjteményekben található ókorból fennmaradt műalkotásokat. Ezek még jelentős számban megvoltak akkoriban, de az elmúlt félévezredben sok ilyen gyűjtemény leégett, kirabolták... és még Róma híres 1527-es kifosztása előtt vagyunk. Hisz egy ilyen gyűjteményben volt a híres Ízisz tábla is akkoriban...
Az azért gyanús, hogy lett volna a 15. században egy másik orfikus munka az argonauták útjáról, mert ha el is veszett volt, valószínűleg tudnánk róla. Arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel egy görög nyelvű kéziratról lenne szó. Szóval nem lehetlen, de gyanús, s inkább egy olyasmi értékes műtárgyra gondolok, mint az Ízisz tábla, amit szintén egy magánygyűjteményben tanulmányozott Biagio, talán egy olyan hatalmasságnál, akinél dolgozott, s később ez az érték megsemmisült...
Én is üstszerű valami látok a sziklafalnál, és egy kis kerek medencét, ahol elhaladnak. A kép viszont a kolkhiszi eseményeket mutatja, ami meg nem mond ellen amiket írtam, s éppen ezért is tettem be -mikor a krétali labirintusról vagy az Arangyapjú igazi használatáról írtam-, mindenféle képet, amik rejtetten azért éppen erre az emberhasznosító gépezetre emlékeztettek... (főleg azokból az elemekből alkotva hipotézist, miután már megszerezték az Aranygyapjút és milyen bizarr műveleteket hajtottak végre vele...).
Azt látom Biagio szabadon másolt, egy régibb alkotásról, mert nem hiszem, hogy több részlettel tisztában lett volna, amit ábrázolt.
Kicsit nézve Biagio képét, már valamennyiben a kör alakú kert is egy ilyen medencének tűnik, ahol az Aranygyapjút őrzik.
Amúgy Flaccusnál már az elindulásnál szerepet játszik Orpheusz, mikor a hajósok azon erőlködnek, hogy az Argót a vízrebocsájtsák, ő dala segít ebben (1.184-től).
De számtalan esetben húzta ki őket a csávából (a különféle ókori források szerint), lecsendesítve a viharos tengert, megállítva az összecsapódó sziklákat vagy hatástalanítva a szirének énekét...
Az Argonautica Orphica szerint Orpheusz volt, aki álmot varázsolt a sárkány szemére, Medeia pedig ráolvasással (néha meg valamilyen varázsfőzetét öntik a szájába) segített ebben és Iászón akasztotta le agyapjút (mellesleg Médeia azon papnők vezetője volt, akik a sárkánykígyót élelmezték).
A szfinx-et úgy értettem, hogy az a hibrid lény, ami a görög mitológiában is szerepel, aki a Thébai melletti Szphingia nevű hegyen élt, és Kerberosz tesvére volt, legalábbis leginkább rá hasonlít, bár valóban nehezen kivehető...(így én se tudtam eldönteni mit keresne ott).
Rendszerint egy sziklán vagy oszlopon ülva, ill. egy szikladfal előtt ábrázolták...
"Gyanítom, hogy éppen Valerius Flaccus Argonauticájának 1474-es kinyomtatása hozta a figyelmet rá, Flaccus amúgy nagyjából és főként Apollónousz Rhodioszt követte (de elég szabadon, s nyilván ismert más forrásokat is, de a fő vezérfonal Apolloniosz lehetett). Egyébként Apollóniosz Argonautikáját csak 1496-ban adták ki Firenzében, de csak görögül." A furcsa az, amit te is kiemeltél, hogy Biagio-nál Orpheusznak kiemelt szerepe van, ami elvileg, ha jól vettem és bogarásztam ki, se Flaccusból, se Apolloniuszból nem levezethető - (pl. hogy egyértelműen Orpheusz az nála, aki elkábítja a sárkányt) tehát ismert kellett legyen egy orphikus forrás is (az Argonautica Orphika mikortól kerülhetett képbe?). Ettől függetlenül is igen valószínűnek tartom, hogy valamilyen módon felbukkant egy orphikus jellegű 'beavatási' vonal ekkor, és a továbbiakban is végigvonult az egész reneszánsz folyamán az Ars Memorativa leple alatt, aminek talán utolsó megfigyelhető felbukkanása Bruno-nál volt. Ez talán már csírájában a reneszánsz kezdetei előtt is létezett, valamilyen formában a domonkosokhoz köthetően akkor is, és később is. A másik beáramlási vonal persze a bizánci tudósok megjelenése a reneszánszban, mondhatni minden ezzel kezdődött, az egész ficinoi-medici firenzei vonal. Felteszem, hogy bár az Apollóniuszt csak később adták ki, kéziratos vagy szájhagyomány formájában azonban ismert lehetett már évtizedekkel azelőtt is a firenzei neoplatonista-hermetikus körökben. És persze ennél több is, amit Biagio bizonyít. Ideje lenne már nagyon a körmére nézni John Argyropoulos-nak és Plethon-nak.
"Pld. a háttérben ott fekszik egy sziklánál a Szfinx. A kép az Argó elindulását mutatná Iolkoszból." Erre nem esküdnék meg, hogy a Szfinx, de valóban hasonlít hozzá. Belelóg egy fejdísztoll is.
"Amennyire ki lehet venni csupán egy alak ül benne.Mintha csak a hajó elindulását várná..." Igen ez nagyon hasonló, mint Biagio-nál is, de ő egy kissé 'bátrabb' volt, nála az indulásnál és az érkezésnél is jobban látható, bár még így is tulajdonképpen bújtatja ezt az alakot. Viszont di Giovanni mintha már inkább a 'standard' argonautikákat követné.
Kissé felvilágosítottam Biagio 2. táblájáról a sziklahegy alatti jelenetet:
Én itt egyértelműen azt látom, hogy a kis csoport egy üstöt! áll körbe, és az üstben (vagy mögötte) lenne egy alak. Ez lehet Médea Peleas vagy Aeson 'lepárlása' közben, de a helyszín és a rémalakok rejtély, és miért ábrázolná ezt épp itt? A jelenettől balra lejjebb van egy kis felvonulás, Iászón, Médea és Orpheus halad el egy kifolyóval ellátott vízmedence mellett... gyanúsan előkerültek megint a medencék és üstök... de melyik jelenet lehet ez az Argonautikából? Mert ha valamilyen hazaérkezés utáni, akkor a bográcsozás lehet Peleas-t érinti, de én nem így érzem. Meg aztán Medea és Iászón házasságát úgy is megfestette külön - ahol egyébként a kép középpontjában álló oszlopon, Médea és Iászón között megint csak a Zenész szobra áll. A másik tippem, hogy itt a Prométheusz-féle kenőcs készül, ez esetben érthető lenne a helyszín és chtonikus hangulat. Ekkor viszont nem tudom miért lennének ennyien jelen.
Te, Giovanni az Argonauták indulása képén is felfedezhetők furcsa beütések. Pld. a háttérben ott fekszik egy sziklánál a Szfinx. A kép az Argó elindulását mutatná Iolkoszból.
Aztán ezen is van egy csónak, kissé a távolban. Igyekeztem kinagyítani a képet, szóval olyan mintha egy révkalauz várná a hajó indulását, ami vezetné az Argót. Amennyire ki lehet venni csupán egy alak ül benne.Mintha csak a hajó elindulását várná...
Ez már azért is érdekes, mert írtad, hogy Biagio d'Antonio képén, ami viszont már Kolkhiszt, a megérkezést mutatná, szintén ott van egy csónak, amibol az a sötét köpenyes fickó száll ki...
Gyanítom, hogy éppen Valerius Flaccus Argonauticájának 1474-es kinyomtatása hozta a figyelmet rá, Flaccus amúgy nagyjából és főként Apollónousz Rhodioszt követte (de elég szabadon, s nyilván ismert más forrásokat is, de a fő vezérfonal Apolloniosz lehetett). Egyébként Apollóniosz Argonautikáját csak 1496-ban adták ki Firenzében, de csak görögül.
Az különösebben nem érdekel mit mondanak, mert már elmondtam erről a véleményem. Két év múlva jön egy másik műsor, ami szerint mégis csak később történt, majd pár évre rá egy harmadik, hogy az nem igaz, mert ennyi-annyi millió éve és így tovább. Amikor kétévente jön egy figura, hogy ezért vagy azért haltak ki a dinók, mikor jegesedett el Antarktisz, miért sós a tengervíz, hány millió éve tördelődött szét Lemúria meg ilyenek, pedig ezek a Földön vannak... akkor mit akarunk itt a Vénusztól, ahova néhány szondánk jutott csak el, azok is pár perc után használhatatlanok lettek. Ezek a kérdések még azután is változni fognak, ha tartósan odaküldünk olyan szondat, ami elviseli az ottani körülményeket, és folyamatosan elemzi a mintákat, így meg aztán, tiszta lutri...
Egyébként, ha egy műsor azt közölné, hogy csak pár ezer éve pusztult el a Vénusz légköre, de tüzes katlanná vált, eltakarítva az élet minden nyomát, ugyanígy haladnék tovább... mert ha a vénuszi civilizáció eljutott a bolygóközi közlekedésig, és nyilván jártak a Földön, kalandjaik voltak körünkben, úgy az emberiség hagyományai adják a legjobb fogodzót civilizációjuk tanulmányozására. És ezek a hagyományok arról győznek meg, hogy az egykori Vénuszon civilizációk léteztek (ők mindig is ezt mondták, nem két-három évente váltaztatva véleményüket).
Amikor kijelentik egy halról, hogy vagy százmillió éve kihalt, erre egy halász kihúzza az Indiai óceánból... ugyan már, mit akarnak a Vénusszal...
Tegnap este az egyik ismeretterjesztő csatornán volt egy film ami a naprendszerünk bolygóiról szólt.Itt elmondták hogy valaha olyan közel volt a két bolygó egymáshoz hogy sürün cseréltek közetet egymással s emiatt ha az élet feltételei megvoltak akkor könnyedén átkerülhetett az élet az egyik bolygóról a másikra.Egyébként a Vénusz a vizkészletét többmillió évvel ezelőtt elvesztette aminek következtében itt a lemeztektonika megszünt s ennek okán később a kéreg összeolvadt.Tehát onnan ide már többmillió éve nem jöhetett senki. ..
Azokban a távoli évezredekben, mikor a Vénusz még élő bolygó volt, egy fémtestű madár, a Főnix testesítette meg a bolygóközi közlekedést. Az ókori szerzők szerint a madár mikor felrepül az egyiptomi Héliupolisz (Anu, Junu) naptemploma elől, a libanoni hegyekbe száll.
Azokban a hegyekben szálltak le egykor lázadó angyalok, Azazel vezetésével. Ő volt az az angyal, aki átadta az embereknek a fémek titkait és az alkímiát. Itt volt az ősi alkimisták másik bázisa, Baalbek, ami hosszú évszázadokon át a föníciai beavatás titkos városának számított. A hagyomány szerint Baal, a levegő hercege követeivel elhívta Kaszirt Egyiptomból, hogy építsen itt számára palotát. Kaszir az istenek technikusa, építésze és fémmunkása volt. Azt is tudjuk, hogy bár Egyiptomban lakott, a műhelye Kréta szigetén állt. A görög-római történetírók is azt hegyezték fel, hogy az ősidőkben alapították Baalbek templomát, mikor papok jöttek az egyiptomi Héliupoliszból, magukkal hozva egy csodálatos bálványt.
Azt hiszem Baalbek kapcsolatban állt kelet felé a hírhedt Ópisz (Upija) városával is, amit a legenda szerint a kígyótörzs alapított. Az egyiptomi papok v.leg először ide hozták előbb a bálványszobrot, majd csak utána vitték el Baalbekbe. A városban találtak német régészek a II. világháború előtt olyan szárazelemeket, melyeket ókori használóik sorba kapcsolva, akár elektrolízisre is használhattak.
Baalbek a sok évezredes történelme alatt többször lerombolódott, a rátörő ellenség vagy földrengések által. Hogy egykor az erődített falai közt alkimista iskola működött arra az emlékek már nem nyújtanak támpontokat, de azért van néhány utaló jelünk…
[Maundrell a festő 1703-ban ilyennek látta az arab erőddé degradált, és lepusztított Baalbeket]
Bizánci történetíróktól tudjuk, hogy 673-ban egy Kallinikosz nevű építész Baalbekből Konstantinápolyba menekült az arabok elől és felfedte IV. Konsztantinosz császárnak egy titkos formula receptjét. Ez a híres „görögtüzet” tartalmazta, melynek titka valamikor a 12. században örökre elveszett. Ez egy szinte olthatatlan tűz volt, amit a vízzel való érintkezés még hevesebbé tett. Katapultukkal lőtték az ellenségre vagy szivattyúkból alakítottak félelmetes lángszórókat vele. Ez döntötte a hirtelen jött csodafegyver döntötte el Konsztantinosz császár 671 óta húzódó háborúját az arabokkal, mikor 678-ban a görögtűzzel elpusztították a szaracén flottát Kyzikosznál.
Sprague de Camp az ókori megdöbbentő technikai teljesítmények egyik régebbi kutatója azon volt, hogy Kallinikosz alkimista kísérletei közben fedezte fel a görögtüzet. Ennek ellentmond, hogy más alkimista tevékenységéről mit sem tudunk, viszont építészként említik. Jacques Bergier kémikus viszont úgy gondolta, Kallinikosz olyan alkimista tekercsek kerülhettek birtokába, melyek Baalbekben voltak elrejtve. Sőt, az Ipari kémkedés c. könyvében Baalbekkel hozza kapcsolatba a Héliupoliszi Testvérek nevű ősrégi titkos alkimista társaságot. Egy másik könyvében pedig elképzelhetőnek tartja: „Talán néhány tekercset találhatunk még Baalbekben –reménykedik a francia író- és egy nap újra felfedezzük az óriási kőlapok szétvágásának talányát, a görögtűz titkát és még sok mást.” (Földön kívüliek a történelemben, 1970).
A baalbeki ásatások mindezidáig csak bizonyos terültekre koncentrálódtak, s még nem ástak alá a megalitikus tömböknek, s a föld alatti járatok nagy része is felfedetlen. De azt gondolom, kerülhetnek még elő olyan leletek, melyek összefüggenek az alkimista társaság tevékenységével. Csak egy példát mondok, s az is véletlen volt.
Az esetről Maurice Magre francia író számolt be a Rejtett dolgok kulcsa c. 1935-ben kiadott munkájában. Magrét vonzották a régi rejtélyek, s olyan regényeket írt a két nagy háború között, mint a már címükkel sokatmondók: Hasis és ópium éjszakája; Lucifer vagy az Albigensek kincse. De tudományos műveket is írt, mint a Rejtett dolgok kulcsa. Magre Dr. Ostytól értesült egy rejtélyes leletről, egy hermetikusan lezárt palackról, amit Baalbek közelében találtak meg. Egy külön sírboltot építettek számára és egy aranylapon helyezték el. Charroux meg leírja, hogy a palackot Baalbek közelében, a keraki nekropolisznál találták, mikor bizonyos Eddet úr munkásai rábukkantak birtokán erre a sírboltra. A palack körül az aranylapon urnák is álltak. Ezekben aranydarabok voltak, amiket egymás közt elosztottak. A palack tartalmáról, hogy talán a Bölcsek Kövét tartalmazta, különféle legendák kaptak szárnyra, de úgy hiszem valamilyen alkimista tevékenység elrejtését vagy túlélését lett volna hivatva tenni, amit Eddet úr selyemhernyó-tenyészetének bővítése lerombolta ezt a lehetőséget.
Márpedig arany bőséggel volt Baalbekben. A legendák szerint sok oszlop tetejét ezüst és arany borította, a főtemplomban több méter magas színarany szobor állt és a falakat, oszlopokat, és más nyílásokat üvegtáblák takarták (az üveget a föníciaiak találták fel, majd fejlesztették egy magas szintre még az ókor mélyén).
*
Ha a baalbeki alkimisták kinemesítettek egy olyan virágot a hegyekben, ami képes volt hihetetlen mennyiségben magába szívni a talaj aranytartalmát, úgy meg volt az apparátusok ennek kinyerésére is, talán egy pofonegyszerű eljárás. Láthattuk, hogy a mi tudományunk is csak most kezdi megtenni erre felé a kezdő lépéseket, de az ókori alkimistáknak erre évszázadaik voltak. Biztos, hogy sokkal előttünk jártak. Sőt, nem csak aranyra, hanem más fémekre is kinemesíthettek is különböző növényeket.
Ilyen szempontból lehetett Aranyvirág, a Baahra, de teljesen világos, hogy hiába találnánk meg magát a virágot, ha még egyáltalán létezik, ha nincs kezünkbe az az az alkimista technológia is, amivel kinyerték belőle az aranyat.
A másik kérdés persze, hogyan maradhatott fenn ennyi évszázadon át, hisz „gazdáik” már réges-rég eltűntek Baalbekből??? Azt hiszem, erre is tudom a magyarázatot. Szíria, a libanoni hegység mindig kedvezett az eldugott kis vallási csoportoknak. Az egyik az eltűnt uraik nyomán szentnek tartotta a titkos virágot és megpróbálta tovább védelmezni, elrejtve más törzsek elől. Szíria titkos szektáiról már a 18-19. századi európai utazók is megdöbbenéssel számoltak be. Több közülük Baalbek környékén él. A jafadokról feljegyezték, hogy akár a jeziditák, magát a démont imádják. A Bekak-völgyi metulik meg Alit tisztelik. Richard Pococke 1737-ben egy másik törzzsel találkozott, akik bacchanáliaszerű ünnepet ültek. Bell 1906-ban a rosairijjeh nevű szektával akadt össze, akiknek a vallása még rómaiak elé, a föníciai időkbe nyúlt. De van számos leírásunk ezekről, mint Bernard H. Springett könyve, a Titkos szekták Szíriában és Libanonban (Secret Sects of Syria and the Lebanon, 1922)… de szándékos megkülönböztetésként inkább, Szörényi Tivadar magyar idegorvost és szabadkőművest idézném, aki a 19. század vége felé többször járt a Török Birodalomban, régi vallásokat tanulmányozni. 1915-16-ban számolt be a teozófiai társulat budapesti előadásain ezekről az élményeiről.
Szörényi járt Baalbekben is megcsodálta építményeit, hatalmas föld alatti alagútjait. majd beszélt egy néptörzsről vagy szektáról az alaonitákról, akik Baalbek környékén élnek. A szektájukat általában nosairisnek nevezték, de sokszor arról a helyről, ami egyik szenthelyük volt: ansariyék. Számukat 30 és 100 ezer közé becsülték.
Szörényi elmondja, egyik részük napimádó, a másik részük –akik a Kadmusz-hegy tövében élnek- a Vénuszt tisztelik. Őket kedamészeknek is nevezik. Egy sötét barlangban ünneplik évente a „fénykioltás ünnepét”, ami egy vad szexuális orgiával társul.
[A nagy szentély hatalmas déli alsó folyosója, gigantikus kazamatáinak egyik egykor rejtett útja...]
Továbbmenve tehát, Baalbek lerombolása, a keresztény, majd mohamedán uralom, ami elűzte innen az alkimistákat, de egy csodaművük,a Baahra virág ott maradt az Ansariye hegyen, ám egy pogány szekta, akik valamikor Zeusz Hélipolitanushoz zarándokoltak Baalbekbe, évszázadokon át védte ezt a kis fakó virágot, amit talán Baál isten virágának is tartottak.
Hiszen Mohamed Saad apjának is azt mesélte a szekta egyik vezetője (emlékezve még a legendára), hogy a Baahra „aranyat fog teremni”. Egykor ez így is lehetett. Bizonyos értelemben ez a kis fakó sárga virág volt itt a bölcsek köve. Arany valóban előállítható a modern tudományban, nukleáris energia révén, bár parányi mennyiségben atomfizikusok utján, ugyanakkor a természetben több növénynél mutatták ki, hogy képes olyan elemeket szervezetében kiadni, amit fel sem vett. a természet fittyet hány a modern tudoományra...
A baalbeki alkimisták az év bizonyos napján learattak a Baahrát, ez volt az arany learatásának napja. Ami meg is világít bizonyos alkímiai szövegrészleteket, ahol az "arany aratásásról" beszélnek...
[Ariadné a naxoszi barlangban; nézzétek meg a két kis daimóni lényt ágya mellett...]
[Maundrell a festő 1703-ban ilyennek látta az arab erőddé degradált, és lepusztított Baalbeket]
[A nagy szentély hatalmas déli alsó folyosója, gigantikus kazamatáinak egyik egykor rejtett útja...]
