... Még egyszer meghajolni késztet A lelkem régi, színes álma, Még egyszer, ím, tárva elétek, Ami az enyém, ami drága, Piacra vont az ifju évek Bénán is büszke ifjusága..."
Ha látlak még néha
örülök csak és elteszem azt a kis időt
valahova mélyre ahol más nem láthatja
aztán arcom a régi közönyös
és minden este halkan
belehalok egy tőled lopott percbe.
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Meglásd: egykor mindent itthagysz a földön,
mint hamis, értéktelen szemetet,
Mert Istent nem érdekli semmi más, mint
Hogy e földön milyen volt a jellemed!
"Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, én se szólok néki.
- Miért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, lelke,
A lelke - szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még."
(J.A.)
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt-
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat"
Kezemet nyújtom
Kérlek, ismerj fel
Értsd meg, amit mondok
Kérlek fogadj el
Ha nálad lesz egy kérdés
Nálam biztos lesz egy válasz
Ha választanod kell
Kérlek, engem válassz.
Kérdi a rózsát a sirbolt:
-Harmat sir rád s ime e titkolt
könnyeket hová teszed?
És ez igy felel a sirnak:
-Vermed mélyén holtak sirnak
a testüket hová teszed?
S válaszola rózsa:-Szálló
illat lesz belőle,illó
ámbra s mézes illatár.
S válaszol a sir:-A testek
bennem mind illattá lesznek
s vermemből mind az égre száll!
/Victor Hugo/