Buda Ferenc, *Debrecen, 1936. nov. 3.: költő, műfordító
BUDA FERENC: NE REJTŐZZ EL…
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
még valamikor ma mondd el nekem szerelmed változásait ébredéskor moccanásait amikor a tarkódtól meleg párna tollában mélyebbre pereg az elmúlt napi szerelem-szilánk éles és mégis kristálycukor-szemcse mikrolencse és benne koponyánk egybegyúrva az álomtollazatban gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban hol párban álló önmagunkat látva elalszunk ott fenn mi gyűszűnyi lámpa mert minek mégegy fény oda hol a búcsúzók homloka úgy világít a kapuboltozatban mint a holnapi szerelem-szilánk mikrolencse és benne koponyánk a holnapesti álomtollazatban midőn majd a tarkódtól meleg párnád tollában mélyebbre pereg és ha leendő moccanásait szerelmed apró változásait már ma valaha elmondtad nekem más csak árnyék havazásunk holdsugárban és a csónak koporsónk tán ki emlékszik ki gondol rá milyen éhség milyen vágyás milyen végtelen kívánás semmi semmi semmi emlék csak a ringó árnyak tánca árny az árnyon tűz-időben éjszakában havazásban patakok forrása lettünk egy patakká vált a testünk árny az árnyon ringó csónak te a fenti te a lenti fordulj fordulj hóízekkel így akartad így akartam áldozat és tűz és isten indakarok fonódása gyűrűzése fel az égig havazás új havazásra tiszta minden árny az árnyon ringatózik füzek nyírfák sötétsége te és csak te te és csak te kimondatlan neve sincsen soha másként soha szebben indakezek egymást védőn lehunyt szemek egymást látón havazás a havazásban fehér árnyak fehér árnya összekötve eggyé égve éjszakában szálló csendben árny az árnyon ringó csónak sima vízen
Egy nappalom, egy éjszakám maradt. Elalszol, engem elszólítanak. Mit számít az, gyáván fogom, vagy bátran viselni sorsom táborok sarában, ha bénító a délutáni zsongás, és nincs szavam, hogy létrehozzalak, ha védtelen vagyok, mert rádtaláltam, s nem mond le rólad szótalan szorongás?
Elalszol, engem elszólítanak. Gyámoltalan hogy gyámolítsalak élni és halni páros börtönében, hol szemhunyásnyi múlttal is beérem, miközben tehozzád csupán ölelő karom ingatag emléke jár – egyetlen nappalom és éjszakám.
Ha mindenki csak annyit gondolt volna el, amennyire szüksége volt, hogy tovább élhessen, mondd, hol lenne akkor arra gondolatod, hogy elgondolhasd az életük?
A gondolat, amibe majdnem belehaltam tíz évvel ezelőtt, már eszembe se jut. - A történelem közbejött, s észrevétlenül átsegített önmagamon. Lám, a történelem tenyerén összezsugorodik az emberi fájdalom, összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom.
nem volt kedvem olvasni, sírni, írni, az írást úgyis csak kíséri a szellem mint a szelet a vonat hol megelőzi hol lemarad
hagytam hát magam átadtam tenyéren a vérnek (a szívek úgyis együtt zenélnek ha jő az óra)
a szél az újságot elfújta nem kaptam utána tudtam úgyis álmomban újra látom a leélt s még megmaradt világom ahol forgószél görget betűrengeteget s Isten szemezget belőlünk időtlenül zajló barna vizek felett
a költő megijedt a verstől ismeretlen volt és ismeretlentől való
*
titokban készült a regény s a nő míg titokban szülte, írta elkódorgott tőle az idő löttyedt lett elöl, az orra megnyúlt, s mint egy vasorrú bába beleölte magát a képzelt mába
nem halovány, szürke lett a bőre a férfinem már nem üdvözölte nem fordult utána nadrág s hogy ismerték volna letagadták
utazott jött-ment s a játék elhagyta rég s a szándék biza az is rég elfeledte elaludt egyszer s ez lett a veszte
*
úgy megyek el, mint az álom amire hajnalra nem emlékszik más, csak a meggyűrt lepedőn az izzadság
*
vonattal megyek valamerre nem tudom hova viszem magam poggyászként feladtam a küldetéstudatot
*
egypár sorra még futja amíg a vonat zakatol s amíg az ér még dobban amit az idő darabol
*
befejezetlenül utazom mint a hajnali álom s akár vissza is jöhetek ha azt a reggelt megtalálom
Kónya Lajos, *Felsőgalla, 1914. nov. 2., †Bp., 1972. júl. 13.: költő, író
KÓNYA LAJOS: OLYAN SZÉP VOLT…
Olyan szép volt karjaidnak mozdulása, mint a szelíd galambszárnyak suhogása. Egy rossz szavad boldogságom kék egére – szerető szív kibuggyanó piros vére. Mosolyodban rózsabimbó hasadása, sötét szemed hajnalcsillag tiszta mása. Gyönyörűbb volt ujjaidnak reszketése, mint a szagos rozmaringszál zizzenése. Beleírtad szép nevedet a szívembe – galambokkal, csillagokkal kihímezve.
Illyés Gyula; Illés, *Rácegrespuszta, 1902. nov. 2., †Bp., 1983. ápr. 15.: költő, író, műfordító
ILLYÉS GYULA: SZERESS, NE KÉRDEZD...
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal gazdagabb nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb ecetestül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! – tanácsolták már, higgy azoknak, kik alant a csontjaikkal tanúskodnak.
Turcsányi Elek, *Bp., 1889. máj. 28., †Bp., 1944. nov. 2.: költő, író
TURCSÁNYI ELEK: Ó, MÚLNAK AZ ÉVEK…
Ó, múlnak az évek, a nagyszerű évek. És múlnak a nagyszerű álmok; És zúg a nagy élet, a víg, a vad élet És nem lehet benne megállnod, Megállni szeretnél, a partra kimenni, A fűbe heverni sötétig, De bús falevél vagy, a víz közepén vagy S nem jutsz el a part közeléig.
Csak nézed a partot, a kék jegenyéket, A parkot a part puha földjén; Hogy siklik a város, a szép, a bazáros S szemed megakad szive hölgyén. Jaj, minden elillan... az esteli villany: A hold sugarát ideönti... Itt ring kicsi sajka s a csolnakos ajka Szivét eme dalba kiönti:
Oly szépek az esték, az égen a festék Halványibolyája kicsordúl; Még vízen a kékség, de fürge sötétség Fordúl ki a messzi fasorbul; És minden elalszik, a szíved is alszik Ó éjszaka, isteni tenger... Lelkem liliomszál, most halk fuvalom száll És csöndesen meghal az ember...
Ma este nem voltam egyedül, Az asztalon társam, a gyertyafény, Körülöttem üres székeim, És közöttük ültem én. Az ablakon át néztem az utcát, Egyre erősebb lett a félhomály, A kora esti szürkületben Alig látszottak a fák. Vacsorám előttem az asztalon, Gondolatom emlékek szárnyán szállt, És elhozott hozzám titeket A lobogó gyertyaláng. Eljött mindenki, akit szerettem, De többé már nem lehet itt velem, Miért nem ver örökké a szív? Azt meg nem érthetem. Feltálaltam csendben a vacsorát, Az asztalra tettem sót és kenyeret, Szerettem volna nektek adni Én újra az életet. Szomorú, ünnepélyes este volt, Csak ettünk mi csendesen, szótlanul, Szeretettel ölelt minket át Minden emlék és a múlt. A gyertya, mint az élet, elfogyott, Az asztalon már csak a csonk maradt, Amikor el kellett mennetek, Sokáig ültem egymagam. De egy év múlva eljöttök megint, Addig én majd rólatok álmodom, És lobogni fog a gyertyaláng, Jövőre is az asztalon.
A temetőt köd lepte s a sírokat elrejtve falat vonva elém szétterült, s hozzád igyekezve mentem sietve nem láttam semmit, szívem vitt,
s bolyongva, elveszve, téged keresve hívtalak, bár tudtam, nem vagy itt, csak ködbe szakadt sóhaj, mi szállt a fellegekbe a hit, hogy találkoznak egyszer lelkeink.
