Meglett a Bükk térképem! Benne volt a hátizsákban. Van vagy öt különálló rekesze és zsebe.
Nagyképűség. Van szerencsém látásból ismerni a szervezőgárdát. Volt ugye a Nagy-Milic túra, amelyik egy elég 'zártkörű' volt (kb. 20 induló). Azon kívül minden túrán látom őket. A legtöbbje klinikai eset. Személy szerint én sajnálom őket.
SK összes elektronban, 5/1. fejezet (ha jól számolom
Nu pogogyí! 60 (Less Nándor Emléktúra) 1.
Október 21.
Deák 70-re kellett volna utaznom Zalába még tegnap este, de a társam az utolsó pillanatban lemondta, s nekem egyedül nem volt kedvem levonatozni s kétszer ott aludni a tornateremben. Nekiestem hát újból a túranaptárnak, s nagy örömmel fedeztem fel benne a Tar-kőn átvezető szép bükki túrát, a Nu Pogogyí!-t.
Fél háromkor szikrázóan csillagos az ég. Hideg van. Készülődés közben jövök rá, hogy a nagy túrák előtt használ kenőcseim még most is a radiátoron vannak, mint egész nyáron, pedig egy hete fűtenek. Nem baj, így legalább egyszer kenhető állapotú lett a szarvaspempő. :-)
Larzennel indulunk Cserépfaluba. Lassan keveredünk ki a régi hármas útra. Nyár eleje óta már harmadszor indulok autóval a Bükkbe. Gyöngyösön a hőerőmű füstje egyenesen száll fel a rezzenetlen hideg levegőben. A város után jobbra lent a völgyben ékszerként világít egy település. Hatkor pihenőt tartunk, de csak röviden, mert a lélek is kifagy belőlünk. Mezőkövesden át hétkor érünk a rajthoz, ahol meglepően sok autó parkol már.
Hét óra hétkor nekivágunk, a hőmérséklet mozgás közben most már nehezen elviselhető. Egy kertkapun érdekes felirat látható: A kutya hamis! Az erdőben érthetetlen módon román stílusú, függőlegesen elhelyezett piros jelzéseket látunk. Az útmutató azonban csak Cserépváraljától beszél piros jelzésről, ahol helyreáll a tájolása.
Az első pont Cserépváralja fölött a mangó-tetői kaptárköveknél van. Az őr hálózsákban fekszik a földön. Kicsit vissza kell mászni a pirosig, közben a napsütötte hegyoldalon és az avarban az ősz színeiben gyönyörködhetünk; a legszebb túraszezon ez. A szalagozás és a jelzések is jók. A Felső-szoros sziklavölgye csodálatos, de nagyon hideg, a kövek között néhol nehéz járást találni. Fél kilenckor érünk ki a szorosból, a nap vakítóan süt. A Dobi-rét innenső végén az árnyékos területek még fehérek a dértől, a napos részek már kizöldültek. A ponton csak egy percre állunk meg. Larzen hajt, hogy legalább a szerinte lapos részen legyen meg a hatos átlag. Az Ökörütő-völgy alján befagyott pocsolyák jelzik a tél közeledtét. Odébb egy furcsa magasles áll: tetejét egy kivert ablakú, lelakatolt viskó foglalja el, nehogy valaki illetéktelenül felmásszon rá és onnan magasleselkedjen.
A kanyonszerűen meredek falakkal határolt Hór-völgy mélyére jutottunk, murvás úton tartunk északnak. Csendes, nyugodt erdőség volna ez, ha a vadászok a dzsipjeikkel nem száguldoznának fel-alá óriási port verve maguk mögött. De aki dzsipben ül, mit számít annak a gyalogos? Bő kilométeres séta után érünk Oszlára. Az ellenőrző ponton óriási tömeg kavarog, egy egész iskolás csapatba botlottunk. Szendvicshez és üdítőhöz juthatnánk, de a táplálkozás most nem látszik jó ötletnek; szemünk előtt magasodik az Ódorvár, ahová mindjárt fel kell jutnunk, s a nyomaték kedvéért ott állnak a pontőrök a sziklavár ormán, messziről mutatva, mit vállal, aki továbbmegy. A pihenésre az a hely látszik alkalmasabbnak. Az út komótosan, de határozottan emelkedve indul, s az első szakaszon végig látjuk a várat, az egyik kanyarban pedig először pillanthatunk ki a szűk völgyön át a Bükk belseje felé, amerre az Ódorvár kapuja eddig elzárta a kilátást. Aztán egyszer csak vége a bemelegítésnek. Hosszú, kemény mászás következik, nehezen veszem a levegőt. Mellettem a gyerekek szurkolnak a tanárnőjüknek. Végül még egy kis sziklamászás, és megvan a negyedik ellenőrző pont. Pazar kilátás és csoki a küzdés jutalma. Nyugat felé az Ódor-hegy zárja le a panorámát, de mellette észak felé nézve éppen a képmező szélén látszik a nap fénypontja, a Tar-kő, s tőle jobbra a Három-kő. Csak keveset pihenünk, mert bármelyik percben utolérhet az a nagy csapat gyerek, akiket Oszla után hagytunk le, s akkor nehezen fogunk közöttük lejutni a szűk úton a várból. Szép dolog, hogy elhozták őket ide.
Ódorvár alatt hol letér a jelzés az útról, hol visszaszalad. Egy kanyarban szépen kiépített, hangulatos forrást látunk. A térképen nincs neve. Aztán őrült száguldás következik lefelé, egy kilométernyi meredek lejtőn kell lejutnunk. Néha szeretnék egy kicsit megállni, de nem megy. Fárasztó ez is, de azért vigasztal, hogy nem a szembejövők helyében vagyok. A lejtő alján egy réten elveszítjük a jelzést, s pár percig keresgélnünk kell az utat de ez az egyetlen ilyen eset egész nap. A rosszabb a dologban, hogy Larzen a jelzésen kívül az új térképét sem találja, pedig nagyon örült neki, hogy árleszállításban vette. Büszkén forgatja viszont másik új szerzeményét, az iránytűt. Még mindig a Hór-völgy sötét mélyén, az elhagyott erdőben haladunk a Hideg-pataki elágazás felé, s én egyre nehezebben bírom Larzennel a tempót. A ponton bevár, aztán újra elhagy.
A Pazsag-, majd a Pokol-völgyben jelzetlen úton, szalagozáson megyek tovább. A völgy szép, de nehezen járható, köveken, patakmedren és kidőlt fákon kell átevickélni, aztán meredeken emelkedni kezdünk. Itt már nehezen bírom, s lassan az evés ideje is közeledne, de az emelkedő nem alkalmas erre. Végül elfogy fölöttem a kaptató, s egy rövid lejtő következik. Az alján csak pár métert kell kerülni, hogy elérjem Répáshuta legszélső házát s a mellette álló nyomós kutat. Teletöltöm a palackokat, mert az útmutató figyelmeztet, hogy a következő pont után soká nem lesz víz, de az október végi időben már lecsökken a fogyasztásom. A fennsík áll előttem, ahol júniusban harminc kilométert tettem meg másfél liter vízzel a nagy melegben; most nem kell annyira spórolnom majd. Még egy emelkedő a műútig, aztán fáradtan behúzom magam a Bánya-hegyi pontra. Larzen előnye már negyedóra, mikor megérkezem, akkor startol; többet nem is látom a célig. De a táv fele s a szint több, mint fele már mögöttem van, nagy baj már nem lehet. Jó sokat eszem.
40-es busz palánkjeggyel, a ház elől indul. :-) Végül örültem, hogy beérek, amit útközben mondtam, az a maximális program volt. :-) Az embernek legyen elképzelése, hogy mit csinál, ha netán jól mennek a dolgai.
Állat: én az erdő zajait sok-sok becsinálás árán a katonaságnál szoktam meg az őrségben. De ma is figyelnem kell, hogy ne ijedjek meg. A hangok felerősödnek az éjszakában, amiről azt hiszem, hogy valami kisállatka, az legtöbbször lehulló falevélnek bizonyul. :-) Most már elég jól tudom kalibrálni, de megértek mindenkit, aki megijed. Én egy rókával találkoztam. Levilágítottam a 3 góliátos halogénnel, erre elszaladás helyett belebámult a fénybe, és megmerevedte magát. Mivel pont az utamban volt, zsebemből sípot szedtem elő, és kifütyültem. Ebből megértette, hogy inkább máshol kellene lennie, mint ott. :-) Közben jutott eszembe, hogy valahol mintha láttam volna kis piros plakátot útközben, tudjátok, amin a veszett rókákat reklámozzák. Sose gondoltam, hogy ilyen helyzetben is használni fogom a sípot, de örülök, hogy hordom magammal, ezután is tartozék lesz.
Jaj, a vege az tenyleg szornyu volt... bolyongtunk a holdfenyben, vacogtunk, nekem teljesen osszegyurodott a talpam addigra es fogalmunk sem volt arrol, hogy merrefele is jarhatunk. Az allatok Makkosmaria kornyeken rettenetesen zorogtek (szintugy az avar), meg villogott a szemuk ossze-vissza. Aztan vegso elkeseredesunkben lemasztunk az elso lakott telepulesre (magunkkal vonszolva egy embert, akit ranksoztak a Janos-hegyen es lampa hijan a mi fenysugarunkban bukdacsolt es ontotta magabol a kliseket), s lon csoda! Veletlenul a cel elott 50 meterre bukkantunk ki a felkesz villacskak kozul. Ez is csak remek navigacios kepessegemet dicseri :)). Larzen terkepestul-iranytustul belegabalyodott a Budai-hegysegbe, majdnem Csillebercen landoltunk egy kisse elrontott navigacios trukk utan :). A pontok 65 utan nagyjabol aludtak, ugyhogy semmilyen hasznos informaciot sem lehetett kiszedni beloluk. Viszont: Dobogokon remek a sztrapacska, a kis kopar hegyek Budaorson gyonyoruek (mar regen el akartam menni oda), a Szoke-patak volgye meg meg mindig csodaszep. Gyanitom, hogy a Kakukk-hegy is meggyozo, bar az emelkedesi szogen meg lehetne egy csoppet javitani (le lehetne reszelni egy kicsit lankasabbra), kar, hogy este jartunk mar arra. Jol elfaradtunk, egy volt idegenlegios taxis vitte haza a tetemunket. SK, te hazagyalogoltal :)?
Mát:=már, és az ellkérni persze egy l, majd valahol meg kihagyokegyet helyette. :-)
A túra történetéhez tartozik még két szép kerek szám:
1000 és 1024 Ugyanis az idei ezredik és 1024. gyalogtúrás kilométeremet is tegnap abszolváltam a Piros 85-ön (ami hosszát tekinte egyéni rekord). Hurrá!
A célban a rendezőgárdával reggeliztem. Alapvetően barátságos ez az MVTE-s (és azt hiszem, egyúttal TTT-s) társaság, de iszonyú nagyképűek és beképzeltek. (Persze hogy nem mind.) Amikor meg mertem említeni az ezredik kilométert, nagy röhögésben meg lesajnálásban törtek ki. Itt a menők háromezer fölött játszanak, ami persze jó, de miért kell lenézni, aki nem minden szabad percét tölti ezzel a tevékenységgel? Nekem az ezer nagy dolog, és azt hiszem, itt a topicban még elég jó helyen állok vele. :-) Semmi empátia bennük, ha valaki nem csípőből teljesíti a Piros 85-öt, hanem nehezen, küzdve -- szerintem nincs a helyén az értékrendjük, mert a küzdelem emberileg sokkal értékesebb, mint a trófeák hada. Én például nagyon nagyra értékelem Gallyacska teljesítményét, aki minden edzés nélkül, fájós térddel elég jó tempóban eljött Dömösig, és a végén még a szendvicseit is nekem adta. :-))) (Amúgy kettővel több szendviccsel értem haza, mint amennyivel elindultam, tehát a túra mérlege pozitív. :-))
Tegyük hozzá a teljesség kedvéért, hogy viszont ugyanez a társaság volt, akik felszedtek a Corvinon az éjszakában, mikor járni nem bírtam a vízhólyagoktól, és mikor leültem kiszúrni meg beragasztani őket, képesek lettek volna nyolcan várni rám, míg elkészülök, ha el nem küldöm őket, de előtte háromszor rákérdeztek, hogy biztosan folytatom-e, nehogy ottmaradjak éjjel az erdőben. Tehát rendesek, csak csak. (Nincs vége a mondatnak, elfogyott a szókincsem, mert éjjel egy múlt, és nézni akarom közben a Göncz-interjút.)
Akartam írni, de eddig nem sikerült. A lényeg, hogy kikészültem, fel is akartam adni, de nem volt mód rá, mert órákat kellett volna várni közlekedésre, rendezői kocsi meg nem volt Nagykovácsi után. És be akartam menni az áfás számláért, meg ellkérni legalább a 65-ös kitűzőt. Végül többszöri nekifutásra, kis útközbeni alvással beértem két órával túl a szintidőn, tíz méterrel a seprű előtt. :-) Kitűzőt persze kaptam, meg oklevelet, hogy "szintidőn belül" -- hiába, Jávor Zoli <> Gödény. :-)))
Többször találkoztam három sráccal, akik nálam is jobban kicsúsztak, valahol ők is aludtak, de a célban nem láttam őket, a feketefeji ponton utoljára. Gondolom, a seprű kiléptette őket valahol. János-hegy oldalában aludtam először az úton, hogy lásson a seprű, ha jön, de nem jöttek. A csúcs közelében érhettek közel, ha ők voltak, mert csak lámpákat láttam, de mielőtt elérték a pontot, én elszaladtam onnan, az alvásnak köszönhetően hatos irányzékkal leszáguldottam Virág-völgybe. Makkosmutykón az őr aludt, bélyegeztem magamnak és adminisztráltam az ő papírját is. Már látszott a seprű lámpája, mikor eljöttem. Aztán aludtam az úton ülve félórát, mellettem égett a lámpa, hogy felkeltsenek. Felébredtem, és nem voltak sehol. Később értek utol. A célban derült ki, hogy a fél rendezőség -- a seprű meg a begyűjtött pontőrök hada -- eltévedt Makkosmicsodán ott, ahol ti. A saját túrájukon. :-))) Ezt a cikis topicba is beírtam. Egyébként én se láttam rögtön a jelzést, bár emlékeztem rá, hogy ugyanitt küzdöttem Super 8-on, csak az eredményre nem. De nem akartam megvárni a seprűt, nehogy kiszállítsanak, gondoltam, ha útközben érnek be, már kénytelenek lesznek behúzni. Hát ezt jól tettem. :-)) Pár perc alatt megtaláltam a jelzést a középső úton, egy kicsit be kellett sétálni és bevilágítani. Aztán az alvás beiktatásával felhúztam magam az emelkedőn, tudtam, hogy onnan már könnyen beérek a célba. Az utolsó szakasz amúgy nem tűnt hét kilométernek.
Egy tagot egyébként ki akartak szállítani Nagykovácsiban, de nem hagyta magát, ment tovább lámpa nélkül, de volt walkmanje, a seprű délre saccolta, hogy beér. :-)
Egy dolog viszont kiakasztott az egyébként igen jól sikerült és sok mindenre kiterjedő rendezésben. A hárshegyi feltételes őr ugyanis azt a megjegyzést engedte meg magának, hogy már rég be kellett volna zárnia, de "vannak buzi túrázók, akik nem képesek beérni időre". Ezt senki nem mondhatja, főleg egy pontőr nem. Nem akartam balhézni vele az éjszakában, ezért tőlem szokatlan szolídsággal csak annyit mondtam, hogy hagyjuk az ilyen megjegyzéseket, de még erre sem vette a lapot, csak azt mondta, hogy "miért hagyjuk". :-( És nem ő volt az egyetlen, aki beszólt, csak a többi nem ilyen bunkón.
Megnéztem a térképet, rájöttem, hogy Pilisszántó után milyen úton mentem a mészégetőig. Más út volt, mint amit hittem, de elég hasonló vezetésű, ezért kevertem. Ezzel együtt tartom, hogy olyan visszafordulás a falu széle előtt, amit mondtatok, nincs a térképen. Ennek a környéknek a térképe sok ponton hibás, hiányos. Mát gyűjtöm az ilyen nehezen használható részeket (Pomáz széle, Hoffmann-ház vidéke).
SK! Mi történt veled? 65 előtti utsó ellenőrzőpont után nem láttunk, bár nem vártuk meg a seprűket a célban. Beértél? Mi fél hat (téli időszámítás szerint fél öt) körül értünk be a célba, János-hegytől egy srácot 'vittünk' magunkkal, aki kicsit lesérült, meg nem volt lámpája. Az utolsó pont Makkosmárián elirányított minket rossz irányba, úgyhogy voltunk egy csomó szép helyen, kivéve a Piktortégla üregeket. Láttunk olyan jelzéseket, amik arrafele nem voltak a térképen (sem az aktuálison, sem a tíz évesen), elmentünk a Csillebérci tábor mellett, voltunk egy kies hegytetőn stb., de aztán pataporc lenavigált minket az iskola mellé száz méterrel.
Zöld katonai nadrág (utánzat), zöld vadászmellény, de lehet, hogy felül lesz egy kabát rajta. A hátizsákom is zöld, de élénkebb. És ha igaz, Gallyacska lesz a társaságomban egy darabig.
Patazen!
Gallyacskával reggel hétkor találkozunk Cshegyen.
(Szegény meglepődött erre a gondolatra, pedig még el sem mondtam neki, hogy hánykor szoktunk a Bükkbe indulni. Aztán beletörődött. :-))
16, de Zemplénben pl. nem volt kitűző, viszont volt két oklevél. Na persze javításra szorul rajta a táv. :)
Meg lenne 31 Kéktúra bélyegzésem, ha a BEACon mindenhol tudtam volna pecsételni.
És különben is: az én apukám erősebb. :)
Oké.
Nem kell. Nekem a Bükk térképem kell(ene).
Valszeg albi ügyben jegyzeteltem a hátuljára, de az már nem aktuális, lefoglalóztuk jövendőbeli lakásunkat.
Jovok, jovok, na. Vasarnap ugyan dolgoznom kell, de majd belepreselek egy kis pihenest a vasarnap delelottbe :(. Larzen kezd tulsagosan elbizakodott lenni, mindig jon es lobogtatja az okleveleit meg mutogatja a kituzoit - bevallom, kezdem elirigyelni a kollekciojat :).
