Keresés

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

****

Mándy Gábor

Nem-szerelmes vers

Nem vagy szerelmes belém,
és én sem vagyok az.
Köszönöm, hogy leülsz mellém,
és hogy meghallgatsz.
Köszönöm, hogy beszélsz hozzám,
köszönöm a mosolyod.
Köszönöm, hogy időt szánsz rám.
Élvezem a pillanatot.
Együtt nem vagyunk magányosak,
minden rendben lesz már.
Mi leszünk a legboldogabb
nem-szerelmes pár.

Köszönöm, Dolna, kívánok Neked s Mindenkinek, békés, szép napokat!:-)

Török Elemér, *Lelesz, 1930. nov. 14.: költő, újságíró

KÖSZÖNET MINDENÉRT NEKED

Anyanyelvem,

te édes mostoha,

pipacsok

piros sikolya,

őszi égen

darvak sírása,

világ árvája,

mezei pacsirták

énekétől zengőbb,

kristálytiszta

örökvíz

halk csobogása,

hajlékony,

fehér nyírfácska,

esti harangszó

a bodrogközi

puszták felett,

szirom-zúzmarás

kökénybokrok

csöndje,

zsenge füvön

harmat gyöngye

unokáim arcáról

világgá küldött

mosoly,

nevezhetnélek

napnak is,

sorsom

jó csillagának,

égi bölcsőt

ringató

ős csillaganyának,

felnevelő

dajkám voltál,

emberré

te formáltál,

jegenyetartást adtál,

benned visszhangzik

gyermekkoromból

a Tice-parti

nádasok zizegése,

tücskök

éji cirregése,

zúghatnak körötted

vad szelek,

én már attól se

féltelek,

anyanyelvem,

te édes-keserű,

szépen zengő

arany hegedű,

anyánk ajkán

drága ének:

köszönet

mindenért néked!

Koszorú [150.]

Gazdag Erzsi; Sebesi Erzsébet, *Bp., 1912. nov. 14., †Szombathely, 1987. febr. 9.: költő, ifjúsági író

KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ

Szavak, csukódó

mécsvirágok

hajnalban nyitó

tulipánok.

Szavak, didergők,

édesek

számban szöjétek

fészketek.

Szavak mindenség

csokrai,

élet-szerelem

bokrai,

pirosak, vérrel

lüktetők

a pusztulásnak

tőrt vetők

méregzöld, hideg

fű-szavak

és hűtelen és

hű szavak,

igéző, mágikus

jelek

bódító hangú

ütemek

s ti dallamnélküli

fakók

szegények szájából

valók

szavak, szavak

szeressetek!

Hadd vívjak,

játsszak veletek!

Koszorú [67.]

Áprily Lajos; családi neve: Jékely János Lajos, *Brassó, 1887. nov. 14., †Bp., 1967. aug. 6.: költő, műfordító

KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,

ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd

és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,

ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon

még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd

és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,

s évmilliókig nem lesz sugarad.

Megnőtt a csend, (1957) [334.]

Kovács Vilmos, *Gát, 1927. jún. 5., †Bp., 1977. nov. 13.: költő, író, műfordító

A VÁROS ELALSZIK

A nap fáradt.

Alszik, hánykolódik nyugtalanul.

Szaggatott lehelete

megcsapja az útszéli fákat.

Felszisszennek a levelek,

s a vénebbje a porba hull.

A város belenyújtózkodik az estébe.

Zsibongó kőtestében

félbemaradt munka láza ég,

s meg-megvonaglik, mint mikor

pihenni térő gyárban

a kikapcsolt gépeket rázza még

megszakadt izmokkal az áram.

Az utcákon tarka lampionokat

gyújtott a kirakat.

Neon vibrál a bezárt boltokon,

mint barázdás homlokon

a kidagadt,

lüktető erek,

ha a sokára csukódó szemek

párás tükrében gond remeg.

Az utca még lélegzik, mozog, él.

Házak csituló zsongásával illan a szél.

Vörösen lobban egy transzparens tüze,

s idegesen mozdul rajta a szám,

hogy a hófehér

szavak értelmét összefűzze.

Az utca már pihenni akar.

Véknyuló füstjeleikkel a kémények

elfogyasztott vacsorák

engesztelő hírét küldik az égnek.

Bágyadt ablakszemek magyaráznak

valamit egymásnak,

s éjfélre talán összebékélnek

a szemközt álló házak.

Testamentum [58-59.]

Karinthy Gábor, *Bp. 1914. dec. 17., †Bp., 1974. nov. 13.: költő, műfordító

VADGESZTENYEFÁK

Némelyik már hervadozgat, mint egy őszülő király,

fürtje közt a méltóságos szomorúság muzsikál,

mint hatalmas angyal, száll a gazdag hegyről már a nyár,

arany angyal, végsőt lobban szárnya nemsokára már.

Bólogatnak ablakon túl künn a vadgesztenyefák,

hallgatag királyok, vállas alkonyati mese-fák,

koszorújuk zörren s nincsen koszorújukban virág

hosszú sorban állnak, mint végtelen litániák.

Égnek áhít hajnalórán minden vadgesztenyefa!

Ágaik közt csupa nedves illat szállong és ima.

Mily öröm vad orrlikadnak ezt a szagot innia!

Ott reszket a lombok közt a harmatos Harmónia!

Most kinézek: ablakon túl már az alkonyat zenél

és az utca halhatatlan szökkenéssel égig ér

bólogat a gesztenyefa, fújja-fújja őszi szél

(bölcs királyok: nemsokára mindahány aludni tér).

Én, fájdalomherceg, 1937 [94.]

Sajó Sándor; Heringer, *Ipolyság, 1868. nov. 13., †Bp., 1933. febr. 1.: költő, drámaíró

EGER

Kétoldalt halmok, síkra lankadón;

Kékfátylas Bükk fönt észak távolán;

A völgy ölén a liceum s a dóm:

Kövekbe szépült hit és tudomány.

Mint anyakotló kis csibéire,

Apró házakra sok torony vigyáz;

Harangszó leng a tájon messzire,

Egy minaretről néma ősi gyász.

Mint zöld repkény az omló várfalon,

A mult porából uj élet fakad:

Uj szőlőtőkék a hegyoldalon,

Uj háztetők a régi vár alatt.

Szűk görbe utcák megkopott kövén

Dicsértessékes palócnép tapos;

A nagy piacon, bronzszobor tövén,

Friss málna, édes, gomba, illatos.

Amott a vár: ringatja kebelén

Dobó hírét s az alvó Gárdonyit;

Alján a város, mint ifjult remény,

Napfényben fürdik s szépet álmodik…

Gyertyaláng [8.]

Jancsik Pál, *Brassó, 1936. nov. 12.: költő, műfordító

AHOL AZ ÉG KÉKJE A LEGMÉLYEBB

           Brassó egyetlen városhoz sem hasonlít,

           amelyet valaha láttam.

                                     Széchenyi Naplójából

           …azok számára, akik elhagyták

           gyermekkoruk és kamaszkoruk városát,

           az mitikus várossá válik.

                                                Mircea Eliade

Ahol az ég kékje a legmélyebb,

ahol a fenyők színe a legüdébb,

vadgalambok nyakának zöldje a legcsillogóbb,

s el nem felejtheted csipkebogyók pirosának tüzét,

ahonnan olyan régen elkerültél,

ahol mindig tárt karral vár a vár,

a házak, az utcák, az egész város,

ahova mégsem mehetsz te haza már,

de ahol mégis otthon vagy örökre,

jövőbe vágyó örök fiatal,

tizennyolc éved lobog a szelekbe,

tizennyolc év maga a diadal –

emlékek városát viszed magaddal,

vágyaid, reményeid, hitedet,

mindig megújulni, zengő ifjúságod

évek kaptatóin holtig cipeled.

101 vers Brassóról [86-87.]

Bocatius, Johannes; Johann Bock, *Vetschau (Németország), 1569. dec. 25., †Magyarbród (Morvaország), 1621. nov. 12.: politikus, humanista költő, történetíró, tanár, Kassa polgármestere

ÓDA MAGYARORSZÁG TERMÉKENYSÉGÉRŐL (részlet)

A nemes, kegyes, felettébb művelt és jóindulatú nagyságos

Horváth, másképpen Stansith Gergely úrnak, Gradetz bárójának

Pannon hazánknak földje, csodálatos,

dús táj, javakkal boldog öled tele,

   s mindazt, mit ember megkivánhat,

      jó anyaként megadod te bőven.

Lent dús a mélyed, gazdag aranyvidék,

aranyrögökkel, s fut sok ezüst folyód,

   mind telve rákkal, s fém, ahány van,

      nyújtod elénk tele, bő kezekkel.

Csodás dolog: nem tartja vonásait

egy fém se hosszan meg, s az erős vasat

   a víz s a természet hatalma

      elnyeli, és Venus érce: réz lesz.

Pannon hazánknak földje, csodálatos,

a drága Ceres tégedet úgy szeret,

   hogy néki szállást csak te nyújtasz,

      s szüntelen itt lakik égi Ceres.

Szegényt vad éhség itt sose kényszerít

hitvány kenyéren tengeni nincstelen,

   s az asztalok négy sarka nyögve

      roskad a dús falatok sulyától.

S vessél te tönkölyt bár a kövér ugar

mélyére, búzát látsz, ha aratsz, ökör

   hosszan sosem nyög, mert ekéjét

      félreteszik: tele mind a csűrök.

S mint zengjelek most téged, atyánk, dicső

Bacchus, ki máshol, más helyen így sosem

   vígadsz, s ki jó tréfáknak oly nagy

      mestere vagy s a vidám ivásnak?

Bacchust övének véli a krétai,

s éppúgy a hiszpán, s vélük a római

   vitáz s a germán, ám hiába:

      itt lakik ő, a magyar hazában!

S hadd szóljak arról, mily hadimén viszi

repülve gyorsan harcba a büszke hőst,

   s míg Mars terén küzd ez, csatázik

      ott lova is. S mire térjek eztán?

Csudálhatod, mily nagyra növekszik itt,

nem sűrü polyván hízva, a bősz barom,

   s nem bent az udvarban tanyázik,

      ám odakint, a szelíd mezőkön.

Hallal Tiszánk itt sok recsegő kocsit

tölt meg s Dunánk is, mennyit aligha tud

   megsütni ember, s itt a Száva

      s Dráva – az új Thetis – ontva áldást.

Zöld ciprusággal díszes atyánk, beszélj,

Silvanus, esdek, tartsz-e lakóhelyet,

   mit így szeretsz, s mit ennyi lombbal

      szórsz tele gazdagon? Üdv, te áldó!

Ismert virágot látogat itt a méh,

gyűjtvén az édes mézet iparkodón,

   s ölén szokott rejtekhelyeknek

      sok faja él a nemes vadaknak.

Inség sosincs itt. Hozza gyümölcseit

minden fa bőven, s ád csoda illatot.

   Új Tmolus itt ez, s nem kinált még

      szebb javakat soha táj a földnek.

S mily férfiak, mily emberek élnek itt?

Igaz csatákban hulltak idők során,

   ám lágy Minervát is becsülték

      tagjaiként, ime, két seregnek.

………………………………………….

Pannon hazánknak földje, csodálatos,

üdv néked! Isten nagy kegye megnövelt,

   bár, jaj, pogány lator bitorló

      dúlja csodás, gyönyörű vidéked.

Elűzi Isten nagy keze majd a gaz

pogányt, ne ártson néked a szörnyeteg

   török, s a hun majd gazdagulva

      lel pihenőt e szelíd mezőkön.

Muraközy Gyula fordítá-

sa. (1597 előtt) [511-514.]

Miklós László, *Kolozsvár, 1937. nov. 11.: költő, tanár, újságíró

ESTE

Lassan lefele kúsznak az erdei árnyak

a kora tavaszi szélben szikkadó földek

felé kúsznak az erdei árnyak

világos sötéttel zöld zölddel tölgy búzával keveredik

Falu a faluvéggel

egyetlen testté összerándul

Leereszkedik a magasság

tartja görnyedten a torony

a szúette harangláb

Indulok

Szembe velem nem jön senki

Indulok

hogy odataláljak az emberekhez

mielőtt a csend torlasza leroskadna

mielőtt ég a földdel végképp összefolyna

Az utat jól ismerem

Néhány percig a reggel [16.]

Pálos Rozita; Pawelcze Rozália, *Bakonyszombathely, 1926. nov. 11., †Tatabánya, 1985. szept. 11.: költő

MA ESTE

ma este oly tiszta a kis Bakonyér

megmosom benne álmaimat

mennyei lassan járnak a felhők

a vén vízimalom őrli a múltat

holtak hordják hátukon a lejárt időt

esőszagu szélre vágynak a fűzfák

    nem látod őket

mélyen vagy bennem

mélyebben mint fecske szárnyában

az ösztön és az emlékezés

melyeket tengernyi távol se mos ki

s fészkére visszatalál

    vizum nélkül

lépheted át szerelmem határát

csak annyit mondj

,,messzebbről jövök önmagamnál”

Verses országjárás [49.]

Katona József, *Kecskemét, 1791. nov. 11., †Kecskemét, 1830. ápr. 16.: drámaíró

TŐRBEESÉSEM

Visszagondolás

A záporeső

megszűnt; s a leső

      liget jelel

      néma jellel

   egy szírti boltozatot;

De bájjal telve

kezem emelve

      egyhelyt álltam,

      és csodáltam

   a piros alkonyatot.

A szép Természet

felett tenyészett

      balzsam szellő-

      ártól tellő

   mellem elnehezüle:

A nap – lankadó

dörg közt – haladó

      halmos pára

      bíborára

   már feküdni készüle.

Némult a nappali

zaj; s az esthajnali

      fényt lebbentő

      pont’ serkentő

   dallára várt a berek,

Hogy lasssú fúvalmok

közt a zöld halmok

      visszhangitól

      mint locspitol

   a réteknek friss erek.

Csak a falevél

s a kunyhó fedél

      ama tájon

      a lapályon

   hullatá még a nedvét

S a magát rázó

napban szikrázó

      térünk földe

      locskos zölde

   mutogatta végkedvét.

Igy álltam én itt

szivem szirénit

      mind mind jobban

      gyújtván; jobban

   tartva levett kalapom;

S az imádságom

hallván, egy ágon

      két szerelmes

      madár kell’mes

   énekét, mohon kapom.

Lassún reszkete

flótám szellete

      a levegő

      közt lebegő

   táncin a szúnyogoknak,

S a majd felzendűlt

prücskök közt csend ült

      óriási

      elnyúlási

   alatt az árnyékoknak.

És ime! akkor

csalák e gyakor

      andalgások

      viszhangzások –

   akkor csalák őt elé;

Midőn az ajtó

nyílván, sohajtó

      sarkán, verő

      szivem merő

   olvadásig tüzelé.

Az est hallgatott,

a fuvallat ott

      megállt: tőllem

      ész, mellőlem

   a világ elreppene;

S még csak egy orkán

visító torkán

      se volt büszke

      úgy egy üszke

   hogy megsemmisítene.

Kis küszöbében

megállt, s szemében

      mosolyogva

      majd ott fogva

   pirúlt el a fényt adott;

S a láthatáron

alól, ziháron

      mordúlt még el

      a zaj, s ezzel

   én, s a nap lelankadott.

A magyar költészet antológiája, 286-288. (1818 előtt)

Szervusztok Kedveschek, szép, jó napot kívánok.:)

***

Mezey Katalin

    Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,

csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,

bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem

arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben

és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,

vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,

országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell ?

Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben

furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,

csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:

magamban is tirátok látnék.

 ..

Békési Gyula; 1936-ig Stevanyik, *Újfehértó, 1924. nov. 10., †?, 2003. febr. 15.: költő

BÚCSÚZTATÓ

Csendben elúszó ökörnyál-fonálon

villódzik el, az ég magába issza

köd-alakját; nem térhet soha vissza,

mert egyszeri, csak épp ezen a nyáron

létezhetett; a rejtő lomb-kulissza

térközein virágzott el a titka.

Hosszan kíséri, s mennyi, mennyi álom

processziója át a kék világon!

s hiába már: a Végtelen kinyitja

hűs ajtaját, hogy messzi, messzi szálljon,

más tájakon, hol más végzet zuhogja

vad záporát az elvont lét-zugokra;

hol más a nyár, hol győzni a halálon

csak annyi, mint kilépni itt az útra.

Hazatalálni, 1962 [64.]

Lányi Sarolta, *Székesfehérvár, 1891. jún. 6., †Bp., 1975. nov. 10.: költő, műfordító

NOVEMBER

Szép lesz, már látom, ez a mai nap.

Az utca is hangos, boldog, vidám,

a tél is jókedvű, mert süt a nap

s minden szépen, derülten néz ma rám.

A zöld fenyőkön hó mosolyg fehéren

és oszlopos ház, túl a zöld fenyőkön,

gyereksereg a napsütötte téren…

Megállok itt, és vígan nézelődöm.

De hív a ház és bent a házban könyvek.

A betűk csarnokába járulok.

A halkszavú őr elémtesz egy könyvet

és én mohóan beleájulok.

Az órák szállnak, s én olvasok egyre,

elbódítanak a bűvös szók, a versek,

ködfüggöny hull száguldozó szememre…

A szomszédaim már mind hazamentek.

Én is megyek már. De olyan szép az utca!

Véletlenül boldog vagyok nagyon.

A téli nap aranyjával befutja

arcom, hajam. Szemembe tűz, – hagyom.

A napsugárnak táguljon szemem ki,

csiklandozzon a vidám hideg,

ne fájjon énnekem ma semmi, senki…

És én se fájjak senkinek.

                          *

De jött az est, az esti koncert.

Lábujjhegyen bementem egy sarokba,

hová be nem lát se szem, se csillár,

sötétbe ültem. A szivem vadul vert,

mert tudtam, jön felém a drága kín.

És elindul az est zenéje. Ím

jön felém és rámzúdul a hangsereg.

A hangszerek félelmetes, sikoltozó csodák,

borzasztanak… Mozdulni sem merek.

Sivító kín fut tagjaimon át,

mert ezüsthangjai a fuvoláknak

ezüstszuronyok – véresre szurkálnak,

dobol, dobol a bánat szivemen

és hegedűhúr minden idegem.

E fájó, síró hangszeren

vad nótába kap hirtelen

a vak zenész: a szerelem.

Énekszó, 1910 [14-15.]

Falu Tamás; 1898-ig Markbreiter Lajos, 1910-ig Balassa Lajos, *Kiskunfélegyháza, 1881. nov. 10., †Ócsa, 1977. júl. 13.: író, költő

AJTÓ

Hízelgő repkény futja be végig,

Csipkés levelek búsan becézik,

Kapufélfáján lágy mohák nőnek,

Behunyt szemére zöld szemfedőnek.

Hogy kulcsa hol van, senki se kérdi,

Neki mindenki szó nélkül tér ki.

Küszöbét a fű gyepesre nőtte,

Még az árnyék sem áll meg előtte.

Szigorún áll az omlatag falba’,

Fél, hogy valaki visszajön rajta.

Zárja bezárult, ruhája rozsda,

Még az emlék is általugorja.

Kilincse néma, kilincse hideg,

A szívét tárni nincsen már kinek.

Ha csókot dob rá az alkonyóra,

A szél még azt is letörli róla.

Vidéki állomások, 1911. márc. 31. [14-15.]

Baktai Faragó József, *Baktalórántháza, 1942. nov. 9., †?, 2010.: költő, író, katona

VÁRTALAK

Nyár volt,

kalászokat érlelő alkonyat.

Vártalak kamaszkori szerelemmel.

Kertemre kitártam félszárnyú ablakom,

s hallgattam a tücskök himnuszát.

Égigérő jegenyéim fölött,

katonásan kúszott a hold,

s megjelentek az éj arcán,

lángoló sebként a csillagok.

Kapum kitárva, tátongott az éjszakára.

Téged várt itt minden:

a fák, a bokrok, a füvek,

virágaim gyönyörű költeménye.

Hallottam lépteid dobogását,

közeledtél az utcai lámpák

fénysátra alatt.

Szívem táltos csikóként rugdosott,

hatmincéves bordáim között.

Kitárt karjaimba futottál,

hajad kévéje

Jeszenyinszőkén lobogott.

Elkísérnek a csillagok [99.]

Csanád Béla, *Akasztó, 1926. nov. 9., †Bp., 1996. nov. 25.: költő, pap, tanár

HAJNALI LÁNGOK

                                                          Dr. Várkonyi Imrének

1.

Szárnyal az éj, tovasurran ezüstszínű dús puha szárnnyal,

foszladozó felhők alján lobogó tüzek égnek,

hajnali borzongás szalad át a mezőkön, a harmat

illatosan tovaillan az elsuhanó szelek útján.

Hullámos tetejű vizeken lebeg által a hangom,

nincs visszhang, csak a szél fütyürészi a reggeli fákon

régi szokott dalait, s valahol már zeng a pacsirta,

hangja fehér kristály, úgy cseng a derűs egek alján.

Távol a földrelapult házak most bújnak a fényre,

karcsú fehér füstcsík remegőn a magasba igyekszik,

kondul a messzi harang, szava zúgva betölti a tájat.

Hajnali öt. Mosoly és kacagás. Most indul az élet!

2.

Nézzétek lobogó hajamat, mint úszik a szélben!

S karjaimat, melyek égve feszülnek a vér ütemétől!

Lábaim a rohanó vizeket megelőzni szeretnék,

képzeletem felhők ködein tovaűzve sietett,

s mint a vándorokat soha nem látott hegyek orma,

úgy hívogat kacagó arcával a fényteli kék ég.

Érzitek a levegőben az illatok enyhe futását?

Hallja-e még fületek suhanó szellőkben az éter

hűs lihegését és hófedte mezők zokogását?

Látja-e még gyorsan vakuló szemetek, hogy a földön

él az öröm, s tüzelő sugaraktól izzik a testünk?

Érzi-e feldobogó szívetek, hogy a nagy nyomorúság

szétfoszlik, ha a Tűz átégeti mélyen a vérünk?

3.

Lendül a föld feketén, sebesen, vele lendülök én is.

Szárnyalok a magasokba! Szemem tágulj ki egészen,

s nézd, hogyan érez a lomha világ a rögökre borulva,

s nézd, hogyan élnek a szentek, a jók, a menyekbe igyekvők!

Szállj tüzelő zene, ellebegő dalom! Ó, igaz éhség,

szívd ereidbe a messzi borát, zengő erejét is,

s szép színeit szárnyadra vetítse a hajnali kékség!

Szállj, ne keresd többé sem az éjt, sem a lanka homályát!

Megcsal a sűrű sötét. Szemeim csak a fényre repesnek!

Ó, ködöket taposó hatalom, szép tiszta Igazság,

hozd el a lángodat a hullámzó tengeren élő

gyöngekarú embernek, a bölcs utakat te mutasd meg,

s századokat tipró butaság hulljon le a porba

ősi magas trónjáról, amely csupa vétek, erőszak!

4.

Élni! Kiáltom a szélbe, a fák ütemével a nyárba,

űzöm a hangomat a suhanó párák tömegébe.

Élni! Dalolva bezengem a rétet, a bársonyos utat,

mondja velem minden riadó völgy és hegyek orma!

Ó, tudjátok-e, mily nagy mélység rejlik e szóban,

mely zümmögve, sikoltva, kiáltva kiárad a hajnali szélbe?

Élni! Csak ezt mondom, ha a nap dübörögve keletről

jő és hirdeti, hogy mit lát, ki a csillagokon jár.

Élet! A lelkünket meg nem fojthatja a múlás,

csak lihegő testünket ölelheti át a halál majd,

s azt sem örökre szorítja magához a földnek a mélye.

Ó, mily boldog, ezerszeresen boldog, kit az angyal

egy lobogó reggel tisztán visz az Úrhoz a mennybe!

Élet! A szentek örökké élnek a mennyben. Örökké!

5.

Istenem, a párázó tengerek és a virágos

dombok, a nagy hegyek is csak Rólad zengenek egyre.

Minden szent nevedet dicséri a mennyben, a földön,

s Rólad zendül az ének a porban s égi körökben.

Ó, a tiéd a hajnalok is, melyek égve dalolnak,

hangok a dús levegőben, a színek, a fények, az illat

s minden, amit kutató szemeim naponta csodálnak.

Áldlak a nyárfákért, s hogy az illat a légbe kiárad,

áldlak a fényért, mely lebegő hajamat koszorúzza,

és az erőért, lendületért, mely a lábamat űzi.

Áldlak az életemért, s hogy a lelkem a mennybe mehet majd,

s nem hagyod el soha gyönge fiad, ha viharba került is.

Istenem, adj ragyogó szemeket, lobogást a szívembe,

s majd ha osonnak az árnyak, az est puha szárnya terül szét,

csillagaid remegő sugarában a győzelem égjen!

Kenyér és bor, 1946 [16-18.]

Radnóti Miklós; Glatter, *Bp., 1909. máj. 5., †Abda, 1944. nov. 9.: költő, műfordító

RAZGLEDNICÁK

                             (1)

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.

Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,

tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan

s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,

vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt [210.]

                             (2)

Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6. [210.]

                             (3)

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24. [211.]

                              (4)

Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31. [211.]

Radnóti Miklós összes versei, 1944 [210-211.]

Fenyő László; Friedmann, *Bp., 1902. nov. 9., †Rohonc, 1945. márc. 26.: költő

NÉNIKÉK, HÁZMESTER

Ez itt a ház, ahol születtem,

a Nagykörúton, Budapesten,

ez a harmadik emelet,

a szoba-konyha, bemegyek

s kutatom a falat, be árva,

még sehol semmi jel, se tábla,

mely örökítse híremet.

És íme jönnek nénikéim

e jó lányok, be megtöppedtek

s szemközt a nem vérségi lányok:

belőlük is nénikék lettek,

én láttam őket fiatalnak,

ők láttak engemet gyereknek

s most fürkésszük: szeretetünk

egymáson hajdan mit szerettek.

Jó nénikék, szigoru nénik, árvák,

örök józanok, örök álmodók,

akik hallomásból ismeritek csak

a boldogok-ízlelte jót,

ti, a valóság aranypénze közt

a vágy filléreit kuporgatók:

hadd küldöm most, meleget osztani,

szemem felétek, mint egy tiszta szót.

Ti kedvesek, ti bájjal hervadottak,

kik ott álltatok a teknő körűl már:

első fürdővizemet fodrozó

és testecském dajkáló szemmel:

mikor még csak görcs voltam, nem is ember,

majd láttatok, mint Nagyapó kedvencét

az udvaron, a rácsba kapaszkodva:

első tanúló-lépteim totyogva,

és eltűrtétek kis szeszélyeim,

jó lányok, kik felett zsarnok lehettem –

goromba sors... élet... azóta én is

eltűrtem egy-két zsarnokot felettem.

Fogadjátok ezt a kékszínben úszó

emlékezést, mint egy szelíd bucsút,

gyerekkorom, te ragadó levélke,

fádról leváltál, a szél messzefútt,

lágy idők, amiket szerettem –

nénikék, vajha öregségetekben

emlék lehetnék,

az az emlék, amelyre ráhajolva

vén szívetek felmelegednék.

Megyek... fordúl lábam a lépcsőn:

Kilencvennyolc! – emlékezem,

minden lépcsőről egy felhessent

emlék ül homlokomra s jön velem

és ahogy a kapuba érek:

ki az a szent, kékszemü szent,

szalmakalapban a szelíd keresztyén,

akinek némán is a szája

mintha csöndes jóestvét kivánna?

Házmesterünk – megismerem,

a hajdani ablakzúzó borissza,

kinek, ha hangja feldördült, remegve

menekültünk anyánkhoz, gyerekek,

ki labdáinkat elkobozta sorra,

mintha nem is a ház őre, gonosz csősz

és az udvar nem puszta kő, gyep volna.

Házmesterünk. – Mondd, vívsz-e még csatákat

a vicénével? úgye, sohatöbbé?

Ez hát a sorsa a duhaj erőknek?

Ilyen némák és szelídek leszünk? –

s míg nézem az öreget, kék szeméből

apám szelíd szeme borong elő,

ahogy egyszer, emlékszem, péntekeste,

anyámra nézett, a lányokra és

utoljára rám, míg munkába fáradt

keze megszegte a fonott-kalácsot.

Budapesti negyed; 63., 1931 [237-

239.] (Nyugat, 1931. 7. szám)

Mécs László; Martoncsik László József, *Hernádszentistván, 1895. jan. 17., †Pannonhalma, 1978. nov. 9.:  költő, premontrei szerzetes

A GYERMEK JÁTSZANI AKART

A vonat futott. A kupé-dobozok

szűkek voltak. A gyermek unatkozott.

Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.

A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:

anyjára mosolygott s várt egy keveset,

az anya arca nem tükrözte vissza,

szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a bankárra mosolygott s várt egy keveset,

a bankár arca nem tükrözte vissza,

börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

egymást tükrözték a szerelmesek,

a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.

Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a kalauz orcái veresek,

a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,

nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset

tükröztem mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak

virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre.

Üzenet, 1930 [28-29.]

Gyulai Pál, *Kolozsvár, 1826. jan. 25., †Bp., 1909. nov. 9.: irodalomtörténész, költő, író, kritikus

ESTVE

Enyhe szellő suttog halkal,

Már homálylik az esthajnal.

Estcsillag félénk sugára

Mosolyog le a világra.

Majd föltetszik a telő hold,

Fényes lesz az egész mennybolt.

Elnyugodt a föld lármája

És a menny hármoniája

Megzendűl, a lélek hallja,

Meg nem szűnik hallani,

S lassan, lágyan elringatják

Édes álom karjai.

A magyar romantika [339.]

Standovár Ágota:Kereszt

"Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!"- A királyok könyve 19. -

Ma nyeljed el a hangot, add a két kezed

Ma hívd párbajra sorsod, köpd a könnyeket

Ma dacolj a jövőddel, csapd be a kaput

Ma pörgesd a kereket, és időd visszafut

Ma legyél gyerek újra, rettegd a halált

Ma fogd a szoknya szélét, öleld a babát

Ma hidd, hogy biztonsággal emel fel a kar

Ma tudd, hogy nem kell félned, rosszat nem akar

Ma hagyd, hogy elringasson az elsuttogott szó

Ma vigasztaljon a fény, ki elment, annak jó

Ma fogadd be a mesét, van egy más világ

Ma ne tagadd meg hited, Isten figyel rád

Ma ne gondoljál másra, csak arra, hogy szeretsz

Ma bízzál a fiúban, érezz, beléd fájdult a kereszt

Kiss József, *Mezőcsát, 1843. nov. 8., †Bp., 1921. dec. 31.: költő, szerkesztő

NÁPOLYI EMLÉK

Leáldozóban volt a nap. Enyészve

Foszlott a köd a nyugvó tengeren.

S a fátylát lebbentő messzeségbe

Áhítattal merült tekintetem.

Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:

Ragyogott Nápoly tündér ege rám;

S lelkemben lágyan, lábujjhegyen lépve,

Bevonult a béke harcok után.

Elsüllyedésig megrakodva gályám,

Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör,

S jöttem üdülni a csodák hazáján,

Hol élni kéj és meghalni gyönyör!

Magamba szívni a balzsamos léget,

Fürödni fényben, látni kék habot,

És megtagadni mind a bölcseséget,

A melyre otthon tanítottatok! –

A Posilipón ért utól az alkony

Kidőlt-bedőlt osteria tövén

S egy ottfelejtett mohos gránit-talpon

Csakhamar víg tanyát ütöttem én.

Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben

Egy vén anyó chianti bort hozott,

S jött az osztrigás – idegenre lesve –

S bizalmasan mellém kuporodott.

Héjas csemegéit rögtönzött torra

Fejteni kezdé és csettengetett:

Rá-rákacsintott bikavér-boromra,

S szóba keverni tett kísérletet.

Nem értém bár, de szava – merő dallam –

Elhalva is még cseng-bong felém,

A míg szememmel végig sikamlottam

Santa Lucia árbócerdején.

S minél alább merült a láthatáron:

A húnyó nappal mélyebb lett a csend;

Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;

S enyhébb, nyugalmasabb szívembe’ lent.

Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe

– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;

Miként ha lelkem minden köteléke

Lefoszlott volna egy varázsra ott.

Ó olyan egy voltam e pillanatban

A természettel, mely itt hű barát:

Szint’ érzém, hogy szíve bennem dobban,

S az én szívem belé enyészik át!

Mosolyogva nyúltam a kristálykehelyhe’

S színig megtöltém: Evan, Évoé!

A trónjavesztett régi istenekre!

Kik visszavágyhatnak e táj felé.

S amint ajkamhoz emelném a kelyhet,

– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –

Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,

Megdöbbentő, szokatlan temetés!

Lebbentyűs fehér álarcot viseltek

A minisztránsok és halottvivők,

Egy csöngetett, egy vitte a keresztet

S a többi szökdelt a halott előtt.

A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel

S a füstölőt lóbázta álmosan;

Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,

Mely zavarná a holtat álmiban.

Szép ifjú halott volt, a kit temettek,

Bíbor nyugágyon vitték szabadon;

Férfias arca fordítva keletnek,

Úgy csüggött a kék mennyboltozaton.

Kezei egymásba kulcsolva lágyan,

Ujjai közt egy üde rózsaszál:

Ily nyájas színben soha még nem láttam –

Ah, arra Délre szép csak a halál!...

S mikor hozzám elértek, fölemeltem

Magasra a veszteglő serleget:

„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!

Ki utamat itt véletlen szeged.

Ha számomra is egyszer üt az óra

És fáradt testem megpihenni vágy:

Így szállítsanak engem is nyugovóra

Parti árnyból az alkonypírba át.

Ne kísérjen se zokogás, se ének,

Se sokaság, mely holnap megtagad;

Az örök semmibe úgy sincs kíséret,

Oda minden lény egyedül szakad.

Csak ha úgy akarná a jó szerencse,

Legyen közelbe – ezt kívánom én –

Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,

Mint most e pillanatban az enyém.

Valami elzüllött poéta-lélek,

Ki megszerette a hegy lángborát,

Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,

S ürítse értem búcsúpoharát!”

Az ár ellen, 1890 [55-58.]

Borbély Szilárd, *Fehérgyarmat, 1964. nov. 7.: költő, író, irodalomtörténész

KIRÁLYOK HAJNALI KERTJE, HARMATVERS

madárhangok  csapnak  fel a  futóró-

zsa bimbói  között a  kipattanó  puha

szirmok  a  harmat   halk   csobogása

lusta  vizek  görgése  roppant  terhek

moccanása a törékeny szárak  karcsú

ingását egyensúlyozva mászik  meg-

megcsillantva  magán a zuhogó fény

könnyűségét a páncélos  katicabogár

izzása hűs legelők  mélyéről  indulva

ragyog fel az ághegyen  remegő  víz-

csepp   tükrében  a  lebegő   pára   le-

omló  falain  át  a  távoli lanka az  el-

nyúló  fasoron túl a tölgyerdő  súlyos

tömbjét   csipkézi  a  tompán   felizzó

fény  az  elnehezedő   vízcsepp  meg-

nyúlt alakját  felcsillantva  nyomában

szellő simítja el a tiszta fényességben

árnyat  vető   foltokat  a  súlytalan ra-

gyogásban  piheként  lejtve  hull  le a

harmadik alma

A bábu arca [12.]

Gyenes István, *Gyöngyössolymos, 1940. nov. 7.: költő

MÁTRA

Hegyek – völgyek

   mi minden nekem

örök valóság

   itt az élet

napfényes mámor ül

   borostás arcomra

mikor csúcsáról a

   messzi távolba nézek

Fenyvesek – ősfák közt

   vadak – madarak élnek

patakok vizében

   pisztrángok szöknek

cserkésző útjait a

   vadász járja

áprilisi fényben

   szalonkára várva

Nekem a Mátra

   nem a Föld háta

Ő éltető remény a

   szeretet lángja

ki évszakokban a

   hűségek atyja

fényében – színében

az anyait adja

Megszállottan [7.]

Gérecz Attila, *Dunakeszi, 1929. nov. 20., †Bp., 1956. nov. 7.: költő, sportoló

ALKONY

Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed,

pilládon bontva színörvényeket.

Így ismerősnek tűnik énekem:

terólad szól, cikázó fényeken.

     De csitt! Figyeld a versem dallamát:

tó csobogása.

                       S mintha hallanád…

Fölöttünk nyírfák. Szél babrál puhán

a kék uszályú, árnyas lombruhán.

A nyugvó nap kifésült, dús haját

ezernyi rezgő gally kócolja rád,

s zsongítva lelked körül rajzanak

csókokba fult, becéző, halk szavak…

Tilalmas szóval súgod még: „eressz!” –

de szádnak lassan asszonyíze lesz,

s oly hátrariadt, félszeg nyelvedet

lazán s forrón csókomnak engeded.

Ruhád majd lassan nászra oldozod,

s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,

s a föld, mert szűzi véred áldozod,

kigyúlt, pogány oltárrá változott,

felizzó, rőt parázzsá festve meg

ringó öledre kulcsolt testemet.

S az alkony bársony imaszőnyegén

hegyekre lép az árny, és könnyedért

égig emelve csókunk vérszínét,

megoldva s áldva szórja, hinti szét…

Az éj a fák közül göngyölve szét,

fölénk borítja hűvös köpenyét.

De mintha lopva sarkát tartaná,

mosolyra nyílik szád, amint alá,

egy felhőrongyba így bebújt a Hold,

s hogy piros arccal víz föl hajolt

– huncut mosolyú gatyás pótgyerek –,

felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész,

de bús visszhanggal egyre visszanéz,

hol tó tükrén az est, a barna fák

árnyékölében úgy karolja át

derengő tested szelíd aranyát,

mint álmom fonja rád az éjszakát.

Füveskert, 1954-1995. [szerk. Pfitzner Rudolf et al.] Budapest, Stádium K., 1995. 186-187. (1954. október 1.) 

Szenes Hanna; Szenes Anikó, *?, 1921. júl. 17., †?, 1944. nov. 7.: költő

HARMÓNIA

A természet csupa ellentét:

Nappali fény és éji sötét,

Kopár hegyek és virágos völgyek,

Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.

A komor észak és a dalos dél,

A tikkasztó nyár és a dermesztő tél.

A chaos, a rend,

A zaj és a csend,

A föld és az ég,

A kezdet és a vég.

És ellentmondás a történelem.

Egyéni érdek és honszerelem,

Viszálykodás és tömörülés,

Az Isten nevében emberölés,

Felszökő pálya és letört vonal,

Bonyolult cselszövés, szakadt fonal.

A szolga, az úr,

Az angol, a búr,

A tömlöc, az őr,

A béke, a tőr.

És mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet,

Az emberi lélek, az emberi élet.

Lobogó érzések, lehiggadt ész,

Feszülő tervek és remegő kéz.

A tett és a szó,

A rossz és a jó,

A csonka, az ép,

A rút és a szép.

S a számtalan végletnek egy az ura

Világot átfogó harmónia. 

Szabó Irma, *?, 1913. nov. 7.: költő

A GYÖNGYKAGYLÓ

Valami könnyű, halk, távoli üzenet

Hullámai lebegnek át a gyöngykagyló felett.

Künn forr az élet suttogó morajjal,

Erősödő, színekre bomló dallal;

A hangok lassan alakulnak szóvá,

Minden irányból hívogatóvá.

Zárt, kemény héján tenger árja csobban,

Ébredő lágy ölén hajlandóság moccan –

Kitárja csöpp kagyló-szivét,

S remegőn várja, hogy úgy csapjon át

Öblén a tenger láza,

Ahogy a maghordó szél szántja

A hozzányíló talaj felszinét.

A mag! A könyörtelen tűéles homok!

Ha volna hangja, tépett sikolyok

Szakadnának feltörő fájdalmából

Az óceán legszélső határáig…

– Becsukódik. Könnye kicsordul

(A tenger megfakult éneke messzecseng),

S éjsötét gyötrelmében több önmaga:

A gyöngyszem

Világító szépsége földereng.

Elragadtatás. 2., 1989 [43-44.]