Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ õ küldjön, hogy hitem széjjel ne dûljön, adjon az Isten fényeket, temetõk helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Szív ha nyarat áttelelt már, a telet is átteleli. Két mutató, íme: egy pár, csók az éji delet veri. Áldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli. Szívligetről egy magányos
Szív óhajtja - követeli. u.i. De ha bödönünk is fontos, az is legyen telisteli.
Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön.
Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vígadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, - kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön.
Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jészlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.
Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagona a hóesésben.
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.
Áldott, ki ír nekünk - írtál egy kockás irkalapot. Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot: lekapnám, sőt bekapnám azt, örömöm olyan böhöm, étvágyam is - ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm. Fölszedtél harminc dekát - ha percenkint értendő, kedves, akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess. De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket, ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket. Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt, nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld, szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk, szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk. Megvagyunk mi férfiasan - szobádban állunk s ülünk gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk. Fiad a palacsintával művel már oly figurát, hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk. Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva, színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla. Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat, délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat, lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét, dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként. De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök, óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög!
Nem igaz, hogy nem lehet bátor édes beszédre szám, ha miattad oly áhitat bársonya súrol hogy sértetten az északi csillag elfordul fejemtől csikorogva - és íme, ha én vagyok én, ha vérem, ha leheletem újra enyém, ágbogas gímként, karácsonyian, megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát kitárt kapuidnak, ajánlom a káprázatot, mert a havakba lezuhanó nap láz-bábjaival telepillogom ága-bogát - tőrt, se revolvert nem kötök rá, lerontottam régen dühöm címerét, csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram inait, remek ölelésre a suggallatot, nagyfejű rózsán egy puli haját - ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát.
Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban a sok víz, mind az én könnyem, sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok, csodafiu-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok.
Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiu-szarvas föláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom.
- Legyél a mi fiunk, nevünkre iratunk, itt laksz nálunk. - A mi anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A papifejedelem az imént mondta rám, hogy a javítóba kerülök, bitófára, ott esznek meg a kányák. Mert éppen harangszókor csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. - Te vagy a legjobb, a legszebb a világon. - Akkor se lehetek a maguké. - Ráfekszel az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára. - Az bolhás. - Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélü pohárba, virágosba. És a tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén, tied a képeskönyv is meg minden. - Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? - Makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok - makogja búsulva Nénim. - A magtalan, az meddő, mint a Rózsa a jászolnál, nincs ivadéka, se üsző, se bikuci - magyarázza Bácsim. Csönd. Csak a nyers akácfa sír habosan a tüzön. Én pedig állok a kisszéken anyaszült meztelen. Még a kakasocskám is fölébred a hőtől, a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis csipketerítőn. Már göncöm a zsinóron, ingem ujja ejtegeti a könnyet. Rossz vagyok, égetnivaló. A pokol is tűz. Ha rávetnének így nyersen, jaj, most csaknem a lángokba fulladok. De Bácsim az ének aranyláncát veszi a foga közé, megrázza zengően s int hogy kövessem. Az én láncocskám, ha kicsi is, élesen cseng a fogam közt. Énekelünk mintha hóban törtetnénk előre... Mezítlen várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, elaludtam, de szemhéjam alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két örömös arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert kicsi az ablak mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Áthajítja kővel a templomtornyot. Repegeti a levegőt ha vet, markából süvítnek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna. De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, de ha a görcs jön, csupa villámlás: magára rántja a virágládákat, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok újjal mutatva a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan mit a Pajkos homlokán a cifraság. - Az angyalát! - lelkendezik Bácsim. - Az a vékony ezüstcsillangó meg olyan mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap. - A Krisztusát! üti a térdét a Bácsim. A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítlen. - Mit csinálsz te? - Fölálltam a hegytetőre! - Az most igen havas. - Nem baj! - Mit akarsz? - Kiáltok, adj katonát! - Milyen katonát? - Lovaskatonát! - Mennyit? - Milliomot! - Hol az ellenség? - Rátalálunk! - Bácsim hangtalan vinnyog, mint a pupiteve a képen. De Nénim püpögése puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van?
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
