Zsonát
2010.11.16
0 0
31928
Lovász Pál , *Bácsföldvár, 1896. máj. 28., †Pécs, 1975. nov. 16 .: költő
FINTOR, MOSOLY
A halál
a Föld arcának fintora,
az élet
a Föld lelkének mosolya
Arckép [109.]
Zsonát
2010.11.16
0 0
31927
Gáspár Jenő ; lemhényi és polyáni literati, *Szentlélek, 1894. nov. 16 ., †Bp., 1964. dec. 17.: költő, író, szerkesztő
PIANO
Sohsem égtem máglyatüzekkel
Pirosan, rőten, mint a vész,
Apró pásztortűz álmok ormán,
Szívem a vágyaktól nehéz.
Aranytrombita sohsem kellett
Harsogni azt el, hogy mi fáj,
De álmodó ablakok alján,
Voltam szerelmes lágy gitár…
Nem kellett sohsem harsogó szín,
Bíbor és bársonytakaró,
Elég egy emlék puha selyme,
Ha jön a fagy, ha jön a hó…
Ököllel nem vívtam csatákat,
Könyököm munkában töröm,
Nálam a szivem tépésében
Kopik el mindenik köröm…
S virággá válik minden vércsepp,
Ahogy az úton ballagok,
Addig míg halkan, észrevétlen
A végső cseppel meghalok…
Az élet ritmusa [26.]
Zsonát
2010.11.16
0 0
31926
Farcádi Sándor ; Sándor Áron, *Farcád, 1889. dec. 23., †Bp., 1952. nov. 16 .: költő
HUN HEGYEK FÖLÖTT
Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.
Közöttük, mintha gyöngyfüzérré
Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.
Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.
Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér pontocskák mozganak.
És bércet, völgyet, magvetőt
S mindent, mi lenn van, él, örül,
– Mintha a szellőtől is óvták volna –
hegyóriások láncoltak körül.
Kéktestű vén hegyóriások,
Melyeknek dárdás, hófehér fején
A napsugaras délverőben
Ragyogva szikrázott a fény.
Lelkem megfogta ennyi szépség,
Szívem föltelt gyönyörrel, és
Hitem magasba ívelt, mint egy
Örömtől ittas szárnyverés.
S már nem féltettem kis hazámat
– Megtorpan itt minden vihar! –
S e rögszegő népem, ki ím
A sziklából is életet csikar.
S míg csordult lelkem áldva szállott
Népem s csodás szép földjén szerteszét:
Magamban megcsókoltam érte, hogy
Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!
Hazahív a hűség, 306-307.
Zsonát
2010.11.16
0 0
31925
Sárosy Gyula (Lajos) , pókai, *Borossebes, 1816. febr. 12., †Pest, 1861. nov. 16 .: költő
ÉLETRENDSZABÁLYOK
Gyermekek számára
I.
Reggel
Jókor kelj, öltözzél, mosdjál,
Az istenhez fohászkodjál,
Megmosd a szád, füled, szemed,
Frissebb lesz egész tetemed.
Rövidre nyirasd hajadat,
Be ne lepje homlokodat.
Zsíros vagy olajos kézzel
Ne kend, inkább mosd meg vízzel.
Nyakkendőd, mellényed légyen,
Mert anélkül járni szégyen.
Nagyra ne neveld körmödet,
Ne hagyogasd el kendődet;
Tisztítsd meg portól ruhádat,
Fényesítsd meg a csizmádat.
Reggelihez akkor nyúlhatsz,
Ha már többet nem tanulhatsz.
Iskolába ne vigy enni,
Üres hassal kell ott lenni;
Mert aki az ételt költi:
A hasát s nem fejét tölti.
Hogyha kimégy onnan hazul,
Magadat ne viseld lazul.
Könyvedet tedd a zsebedbe,
De leckéd jusson eszedbe.
Szépen menj ki az utcára,
Mindenki szeme láttára.
II.
Az utcán
Menj az utcán folyvást, szépen
Rendet tartván mindenképen.
Nyakad ne görbítsd előre,
Ne szaladgálj nyakra-főre.
Ne kiabálj, ne andalogj,
Ne hajgálj és oldalogj.
Ne ácsorogj a csapszéknél,
Piacon vagy mészárszéknél.
Ne firkálj házak falára,
Se kerítés oldalára.
Az utcán ruhád le ne vesd,
Kezed, lábad ne hányd, ne vesd.
Legyen földi vagy vidéki,
Derék ember előtt térj ki.
A nevelt gyermek így köszönt:
,,Köszöntöm” vagy ,,üdvözlöm önt”.
Ne előzd meg, ha megy elől.
Ha sietsz is, menj balfelől.
Ha megszólít, állj meg mindjárt,
Míg szavát elvégzi, megvárd.
Felelj szépen, nézz szemébe,
Bele ne vágj beszédébe.
Szólj okosan, ne ümgetve,
Se suttogva, se hebegve.
Ha távozol, egyet bókolsz,
Férfinak kezet nem csókolsz.
Templom előtt estve, nappal,
Menj mindig levett kalappal.
Kofacivakodást látva,
Nem állsz meg ottan szájtátva.
Ne töltsd az időt hiába –
De siess a tanodába.
III.
A tanodában
A jó gyermek szívből örül,
Ha jár a tanoda körül;
De a rossz ameddig csak lát,
Kerülgeti az iskolát.
A tanoda, értsétek meg:
Templom a jámbor gyermeknek;
Műhely serénynek, munkásnak,
Fenyítőház a durcásnak.
Itt szokták azt megtanulni,
Hogy kell egymást felülmúlni
Az igazban, szépben, jóban,
A magyar és német szóban;
Nem elég tudni magyarul:
Az okos több nyelvet tanul.
A németnek, ha van eszed,
Minden időn hasznát veszed.
Ha tehát a gyermek lába
Belépett az iskolába:
Foglalja el helyét nyomban,
Üljön ott mint egy templomban.
Istennek áldását kérje,
Hogy szorgalmát s célját érje.
Figyelmezzen a leckére,
Az oktatók intésére.
Ide s tova ne forogjon,
Ne dünnyögjön, ne morogjon.
Pajtásának hagyjon békét,
Ne foglalja el más székét.
Bele ne vágjon vaktába
Az oktatónak szavába.
Ne szóljon kérdezetlenül,
Az idétlen szó rosszat szül.
Jól gondolkozzék a felett:
Kérdésre mi a felelet?
Ne tanuljon önkárára,
Csacska papagáj módjára.
Bár sok tudományhoz fértünk,
Az marad meg, amit értünk.
Gyermek! az idő oly drága,
Mint amily nagy gyorsasága.
Hogyha el hagyod repülni:
Vissza sosem fog kerülni.
Arra intsen minden óra,
Hogy használd az időt jóra.
Társalogj a bölcs könyvekkel,
Magadnál jobb gyermekekkel.
Jól vigyázván mindenedre,
Társolyodra és könyvedre.
Jókor jelenj meg minden nap,
A későn járó csontot kap.
Tanítódat tiszteld, szeresd,
Megbosszantását ne keresd.
Ha megdorgált, ha megintett,
Vagy rád komolyan tekintett:
Nem kell azért dúlnod-fúlnod,
Hanem inkább megjavulnod.
Ha ez mind kitelik tőled,
Derék ember lesz belőled.
IV.
A templomban
Templom az istennek háza,
Mely a bűnöst megalázza,
S az istenhez fölemeli,
S reményét hitté érleli.
Itt nyílik meg örömtele
Az ember súlyos kebele;
Ez a vallás kincses verme,
A mennyország előterme;
Szent benne minden kődarab,
Hitvezér a bölcs s jámbor pap.
Ő tanít kegyesen élni,
Ő istent szeretni, félni.
Ő az istennek szolgája,
Égig hat buzgó imája.
Ne kerüld hát a templomot,
Vesd le lelkedről a lomot;
Örömedet keresd abban,
Hogy ájtatos légy gyakrabban.
Mikor tehát templomban vagy,
Minden pajkossággal felhagyj;
Ülj, állj, figyelmezz csendesen,
Mondj imát buzgón, kegyesen.
Ha fel kell állni, talpra kelj
S az éneklőkkel énekelj.
Hajolj meg a szószék előtt,
Az ráz meg vesét, agyvelőt.
Buzgalmában ne zavarj mást,
Ne háborgasd a szertartást.
Szerény legyen öltözeted,
Ne jártasd szét tekinteted;
De ügyelj a szent atyára,
Minden legkisebb szavára.
Hasznos lesz, ami rád ragad;
Az ige üdvösséget ad.
Midőn pedig véget vetnek
Az isteni tiszteletnek,
És isten megirgalmaza:
Nyugodt szívvel indulj haza.
V.
Az asztalnál
Asztal előtt, asztal után,
Kezdd s végezd az evést imán;
Tégy széket magad számára,
Ne várj más szolgálatára.
Hagyj fel ott a sok beszéddel:
Mert torkodra forr az étel.
Ne válogass az ételben,
Egész végig maradj helyben.
Ne végy tányérodra sokat,
Ne hajgáld szét a csontokat;
Mohón ne egyél, hogy megfúlj –
Mindenhez tiszta kézzel nyúlj.
Ne nézz az evők szájába,
Ne nyúlkálj más tányérába;
Igaz mondás: a sok megárt,
Kevés méregből sem tesz kárt.
Mérték evésben, ivásban
Legyen hát nálad szokásban.
Mert aki nem tart mértéket,
Élte hamarább ér véget.
Ha kínálnak, várj sorára,
Maradj bár legutoljára.
Ujjad ne szopd, fogad ne vájd,
Ha köhögsz, takard el a szád.
Másoknak étvágya vesz el,
Hogyha csámcsogsz, mikor eszel.
Inni sem illik szürcsölve,
Sem ülni felkönyökölve.
A módos magaviselet
Fő kellék az asztal felett.
Ha felkelsz, székedet tedd el;
Vágj csinos bókot fejeddel,
Annak, ki veled étkezett. –
Szülőidnek csókolj kezet.
VI.
Egyebütt
Akárhol légy, tartsd a szabályt,
Hogy az isten mindenütt lát.
Rosszat ne szólj, se ne gondolj:
Mindent előre megfontolj.
Csinos, szemes, szemérmes légy,
Semmi rútat ne mondj, ne tégy.
Földre ne köpj más házában,
Körmöd ne rágd bolondjában.
Orrod ne fújd illetlenül,
Ne tüsszents kellemetlenül.
Szólj keveset, de hallj sokat,
Ítéld meg a mondottakat.
A hallgatás ritkán árthat,
Míg a sok beszéd elmárthat:
Beszélj, ha felszólíttatol,
Az okos mindent meglatol.
A szót értelmesen ejtsd ki,
A nyelvszabályt ne felejtsd ki.
Ha ékes lesz a beszéded,
Mindenki megdícsér téged.
Hat ökörrel és négy lóval
Nem nyersz annyit, mint egy szóval.
Beszéd között ne bizonyozz,
Szólj igazat, ne hazudozz.
Mert levét gyakran megissza,
Aki füllent összevissza.
A társalgáshoz nem értesz,
Ha vitáddal mást megsértesz.
Kegyednek címezd a nőket,
Magázni nem illik őket.
A férfiút szólítsd önnek ,
Szépen fogadd, ha köszönnek.
Ne állj meggörbült lábakkal,
Tátott szájjal, görbe nyakkal.
Legyen, midőn másra veted,
Nyilt és bátor tekinteted.
Csak a gonoszak nem mernek
Szembe nézni az embernek.
Mindenhez emberséges légy,
Örömestebb adj, mintsem végy.
Se ne dícsérd, se ne gyalázd
Magadat, hanem megalázd.
Erényeid megdicsérnek,
Ha mások is megismernek.
VII.
Estve
Az ég sötétre van festve,
Beköszönt a csendes estve.
Annak aki jól dolgozott,
Jóízű falatot hozott;
De ki egész nap sétála,
Bizony felkopik az álla.
Ha korán akarsz felkelni,
Nem kell gyomrod megterhelni.
Ha ettél, fekünni mindjárt
Nem jó, s az egészségnek árt.
Zavartak lesznek álmaid,
Másnap bágyadtak izmaid,
Tanácsosabb tehát állnod,
Vagy ezer lépést járkálnod.
Álomtól a test erőt vesz,
A sok alvás tunyává tesz.
Hét-nyolc óra egyremásra
Mindig elég a nyugvásra.
Magasztald lefekvés előtt
Hálával a nagy teremtőt,
Hogy egy napot hagyott élned,
Többeket pedig remélned.
Kérdd: hogy virrasszon feletted,
Áldja meg e napi tetted.
Szükségedet elvégezvén,
Aztán szépen levetkezvén,
Rakd egy helyre minden ruhád,
Mondj mindennek „jó éjszakát”!
Ha követed mindezeket,
E hasznos rendeleteket,
Ezt mondják rád az emberek:
„Ez ám egyszer derék gyerek!”
A Mátra gyöngye, Gyön-
gyös, 1851-1852 [143-151.]
Zsonát
2010.11.15
0 0
31924
Papp-Váry Elemérné ; szül. Sziklay Szeréna, *Rozsnyó, 1881. ápr. 18., †Bp., 1923. nov. 15 .: költő
HITVALLÁS
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.
Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre:
Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.
E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.
Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.
Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, – ezen hittel mindent visszanyertél.
Mert a hit az Erő! Mert, aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.
Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!
Annak lába nyomán zöldül a temető,
Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.
Napsugártól fényes lesz a háza tája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.
Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzet között lenn a földön fekvő,
Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő.
Magyar legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten, amit néked címeredbe vágott.
Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Tallózás a magyar költészetben, 1921 [158-159.]
Teresa7
2010.11.14
0 0
31923
Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)
****
Mándy Gábor
Nem-szerelmes vers
Nem vagy szerelmes belém, és én sem vagyok az. Köszönöm, hogy leülsz mellém, és hogy meghallgatsz. Köszönöm, hogy beszélsz hozzám, köszönöm a mosolyod. Köszönöm, hogy időt szánsz rám. Élvezem a pillanatot. Együtt nem vagyunk magányosak, minden rendben lesz már. Mi leszünk a legboldogabb nem-szerelmes pár.
Zsonát
2010.11.14
0 0
31921
Török Elemér , *Lelesz, 1930. nov. 14 .: költő, újságíró
KÖSZÖNET MINDENÉRT NEKED
Anyanyelvem,
te édes mostoha,
pipacsok
piros sikolya,
őszi égen
darvak sírása,
világ árvája,
mezei pacsirták
énekétől zengőbb,
kristálytiszta
örökvíz
halk csobogása,
hajlékony,
fehér nyírfácska,
esti harangszó
a bodrogközi
puszták felett,
szirom-zúzmarás
kökénybokrok
csöndje,
zsenge füvön
harmat gyöngye
unokáim arcáról
világgá küldött
mosoly,
nevezhetnélek
napnak is,
sorsom
jó csillagának,
égi bölcsőt
ringató
ős csillaganyának,
felnevelő
dajkám voltál,
emberré
te formáltál,
jegenyetartást adtál,
benned visszhangzik
gyermekkoromból
a Tice-parti
nádasok zizegése,
tücskök
éji cirregése,
zúghatnak körötted
vad szelek,
én már attól se
féltelek,
anyanyelvem,
te édes-keserű,
szépen zengő
arany hegedű,
anyánk ajkán
drága ének:
köszönet
mindenért néked!
Koszorú [150.]
Zsonát
2010.11.14
0 0
31920
Gazdag Erzsi ; Sebesi Erzsébet, *Bp., 1912. nov. 14 ., †Szombathely, 1987. febr. 9.: költő, ifjúsági író
KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ
Szavak, csukódó
mécsvirágok
hajnalban nyitó
tulipánok.
Szavak, didergők,
édesek
számban szöjétek
fészketek.
Szavak mindenség
csokrai,
élet-szerelem
bokrai,
pirosak, vérrel
lüktetők
a pusztulásnak
tőrt vetők
méregzöld, hideg
fű-szavak
és hűtelen és
hű szavak,
igéző, mágikus
jelek
bódító hangú
ütemek
s ti dallamnélküli
fakók
szegények szájából
valók
szavak, szavak
szeressetek!
Hadd vívjak,
játsszak veletek!
Koszorú [67.]
Zsonát
2010.11.14
0 0
31919
Áprily Lajos ; családi neve: Jékely János Lajos, *Brassó, 1887. nov. 14 ., †Bp., 1967. aug. 6.: költő, műfordító
KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Megnőtt a csend, (1957) [334.]
Zsonát
2010.11.14
0 0
31918
Kovács Vilmos , *Gát, 1927. jún. 5., †Bp., 1977. nov. 13 .: költő, író, műfordító
A VÁROS ELALSZIK
A nap fáradt.
Alszik, hánykolódik nyugtalanul.
Szaggatott lehelete
megcsapja az útszéli fákat.
Felszisszennek a levelek,
s a vénebbje a porba hull.
A város belenyújtózkodik az estébe.
Zsibongó kőtestében
félbemaradt munka láza ég,
s meg-megvonaglik, mint mikor
pihenni térő gyárban
a kikapcsolt gépeket rázza még
megszakadt izmokkal az áram.
Az utcákon tarka lampionokat
gyújtott a kirakat.
Neon vibrál a bezárt boltokon,
mint barázdás homlokon
a kidagadt,
lüktető erek,
ha a sokára csukódó szemek
párás tükrében gond remeg.
Az utca még lélegzik, mozog, él.
Házak csituló zsongásával illan a szél.
Vörösen lobban egy transzparens tüze,
s idegesen mozdul rajta a szám,
hogy a hófehér
szavak értelmét összefűzze.
Az utca már pihenni akar.
Véknyuló füstjeleikkel a kémények
elfogyasztott vacsorák
engesztelő hírét küldik az égnek.
Bágyadt ablakszemek magyaráznak
valamit egymásnak,
s éjfélre talán összebékélnek
a szemközt álló házak.
Testamentum [58-59.]
Zsonát
2010.11.14
0 0
31917
Karinthy Gábor , *Bp. 1914. dec. 17., †Bp., 1974. nov. 13 .: költő, műfordító
VADGESZTENYEFÁK
Némelyik már hervadozgat, mint egy őszülő király,
fürtje közt a méltóságos szomorúság muzsikál,
mint hatalmas angyal, száll a gazdag hegyről már a nyár,
arany angyal, végsőt lobban szárnya nemsokára már.
Bólogatnak ablakon túl künn a vadgesztenyefák,
hallgatag királyok, vállas alkonyati mese-fák,
koszorújuk zörren s nincsen koszorújukban virág
hosszú sorban állnak, mint végtelen litániák.
Égnek áhít hajnalórán minden vadgesztenyefa!
Ágaik közt csupa nedves illat szállong és ima.
Mily öröm vad orrlikadnak ezt a szagot innia!
Ott reszket a lombok közt a harmatos Harmónia!
Most kinézek: ablakon túl már az alkonyat zenél
és az utca halhatatlan szökkenéssel égig ér
bólogat a gesztenyefa, fújja-fújja őszi szél
(bölcs királyok: nemsokára mindahány aludni tér).
Én, fájdalomherceg, 1937 [94.]
Zsonát
2010.11.14
0 0
31916
Sajó Sándor ; Heringer, *Ipolyság, 1868. nov. 13 ., †Bp., 1933. febr. 1.: költő, drámaíró
EGER
Kétoldalt halmok, síkra lankadón;
Kékfátylas Bükk fönt észak távolán;
A völgy ölén a liceum s a dóm:
Kövekbe szépült hit és tudomány.
Mint anyakotló kis csibéire,
Apró házakra sok torony vigyáz;
Harangszó leng a tájon messzire,
Egy minaretről néma ősi gyász.
Mint zöld repkény az omló várfalon,
A mult porából uj élet fakad:
Uj szőlőtőkék a hegyoldalon,
Uj háztetők a régi vár alatt.
Szűk görbe utcák megkopott kövén
Dicsértessékes palócnép tapos;
A nagy piacon, bronzszobor tövén,
Friss málna, édes, gomba, illatos.
Amott a vár: ringatja kebelén
Dobó hírét s az alvó Gárdonyit;
Alján a város, mint ifjult remény,
Napfényben fürdik s szépet álmodik…
Gyertyaláng [8.]
Zsonát
2010.11.12
0 0
31915
Jancsik Pál , *Brassó, 1936. nov. 12 .: költő, műfordító
AHOL AZ ÉG KÉKJE A LEGMÉLYEBB
Brassó egyetlen városhoz sem hasonlít,
amelyet valaha láttam.
Széchenyi Napló jából
…azok számára, akik elhagyták
gyermekkoruk és kamaszkoruk városát,
az mitikus várossá válik.
Mircea Eliade
Ahol az ég kékje a legmélyebb,
ahol a fenyők színe a legüdébb,
vadgalambok nyakának zöldje a legcsillogóbb,
s el nem felejtheted csipkebogyók pirosának tüzét,
ahonnan olyan régen elkerültél,
ahol mindig tárt karral vár a vár,
a házak, az utcák, az egész város,
ahova mégsem mehetsz te haza már,
de ahol mégis otthon vagy örökre,
jövőbe vágyó örök fiatal,
tizennyolc éved lobog a szelekbe,
tizennyolc év maga a diadal –
emlékek városát viszed magaddal,
vágyaid, reményeid, hitedet,
mindig megújulni, zengő ifjúságod
évek kaptatóin holtig cipeled.
101 vers Brassóról [86-87.]
Zsonát
2010.11.12
0 0
31914
Bocatius, Johannes ; Johann Bock, *Vetschau (Németország), 1569. dec. 25., †Magyarbród (Morvaország), 1621. nov. 12 .: politikus, humanista költő, történetíró, tanár, Kassa polgármestere
ÓDA MAGYARORSZÁG TERMÉKENYSÉGÉRŐL (részlet)
A nemes, kegyes, felettébb művelt és jóindulatú nagyságos
Horváth, másképpen Stansith Gergely úrnak, Gradetz bárójának
Pannon hazánknak földje, csodálatos,
dús táj, javakkal boldog öled tele,
s mindazt, mit ember megkivánhat,
jó anyaként megadod te bőven.
Lent dús a mélyed, gazdag aranyvidék,
aranyrögökkel, s fut sok ezüst folyód,
mind telve rákkal, s fém, ahány van,
nyújtod elénk tele, bő kezekkel.
Csodás dolog: nem tartja vonásait
egy fém se hosszan meg, s az erős vasat
a víz s a természet hatalma
elnyeli, és Venus érce: réz lesz.
Pannon hazánknak földje, csodálatos,
a drága Ceres tégedet úgy szeret,
hogy néki szállást csak te nyújtasz,
s szüntelen itt lakik égi Ceres.
Szegényt vad éhség itt sose kényszerít
hitvány kenyéren tengeni nincstelen,
s az asztalok négy sarka nyögve
roskad a dús falatok sulyától.
S vessél te tönkölyt bár a kövér ugar
mélyére, búzát látsz, ha aratsz, ökör
hosszan sosem nyög, mert ekéjét
félreteszik: tele mind a csűrök.
S mint zengjelek most téged, atyánk, dicső
Bacchus, ki máshol, más helyen így sosem
vígadsz, s ki jó tréfáknak oly nagy
mestere vagy s a vidám ivásnak?
Bacchust övének véli a krétai,
s éppúgy a hiszpán, s vélük a római
vitáz s a germán, ám hiába:
itt lakik ő, a magyar hazában!
S hadd szóljak arról, mily hadimén viszi
repülve gyorsan harcba a büszke hőst,
s míg Mars terén küzd ez, csatázik
ott lova is. S mire térjek eztán?
Csudálhatod, mily nagyra növekszik itt,
nem sűrü polyván hízva, a bősz barom,
s nem bent az udvarban tanyázik,
ám odakint, a szelíd mezőkön.
Hallal Tiszánk itt sok recsegő kocsit
tölt meg s Dunánk is, mennyit aligha tud
megsütni ember, s itt a Száva
s Dráva – az új Thetis – ontva áldást.
Zöld ciprusággal díszes atyánk, beszélj,
Silvanus, esdek, tartsz-e lakóhelyet,
mit így szeretsz, s mit ennyi lombbal
szórsz tele gazdagon? Üdv, te áldó!
Ismert virágot látogat itt a méh,
gyűjtvén az édes mézet iparkodón,
s ölén szokott rejtekhelyeknek
sok faja él a nemes vadaknak.
Inség sosincs itt. Hozza gyümölcseit
minden fa bőven, s ád csoda illatot.
Új Tmolus itt ez, s nem kinált még
szebb javakat soha táj a földnek.
S mily férfiak, mily emberek élnek itt?
Igaz csatákban hulltak idők során,
ám lágy Minervát is becsülték
tagjaiként, ime, két seregnek.
………………………………………….
Pannon hazánknak földje, csodálatos,
üdv néked! Isten nagy kegye megnövelt,
bár, jaj, pogány lator bitorló
dúlja csodás, gyönyörű vidéked.
Elűzi Isten nagy keze majd a gaz
pogányt, ne ártson néked a szörnyeteg
török, s a hun majd gazdagulva
lel pihenőt e szelíd mezőkön.
Muraközy Gyula fordítá-
sa. (1597 előtt) [511-514.]
Zsonát
2010.11.11
0 0
31913
Miklós László , *Kolozsvár, 1937. nov. 11 .: költő, tanár, újságíró
ESTE
Lassan lefele kúsznak az erdei árnyak
a kora tavaszi szélben szikkadó földek
felé kúsznak az erdei árnyak
világos sötéttel zöld zölddel tölgy búzával keveredik
Falu a faluvéggel
egyetlen testté összerándul
Leereszkedik a magasság
tartja görnyedten a torony
a szúette harangláb
Indulok
Szembe velem nem jön senki
Indulok
hogy odataláljak az emberekhez
mielőtt a csend torlasza leroskadna
mielőtt ég a földdel végképp összefolyna
Az utat jól ismerem
Néhány percig a reggel [16.]
Zsonát
2010.11.11
0 0
31912
Pálos Rozita ; Pawelcze Rozália, *Bakonyszombathely, 1926. nov. 11 ., †Tatabánya, 1985. szept. 11.: költő
MA ESTE
ma este oly tiszta a kis Bakonyér
megmosom benne álmaimat
mennyei lassan járnak a felhők
a vén vízimalom őrli a múltat
holtak hordják hátukon a lejárt időt
esőszagu szélre vágynak a fűzfák
nem látod őket
mélyen vagy bennem
mélyebben mint fecske szárnyában
az ösztön és az emlékezés
melyeket tengernyi távol se mos ki
s fészkére visszatalál
vizum nélkül
lépheted át szerelmem határát
csak annyit mondj
,,messzebbről jövök önmagamnál”
Verses országjárás [49.]
Zsonát
2010.11.11
0 0
31911
Katona József , *Kecskemét, 1791. nov. 11 ., †Kecskemét, 1830. ápr. 16.: drámaíró
TŐRBEESÉSEM
Visszagondolás
A záporeső
megszűnt; s a leső
liget jelel
néma jellel
egy szírti boltozatot;
De bájjal telve
kezem emelve
egyhelyt álltam,
és csodáltam
a piros alkonyatot.
A szép Természet
felett tenyészett
balzsam szellő-
ártól tellő
mellem elnehezüle:
A nap – lankadó
dörg közt – haladó
halmos pára
bíborára
már feküdni készüle.
Némult a nappali
zaj; s az esthajnali
fényt lebbentő
pont’ serkentő
dallára várt a berek,
Hogy lasssú fúvalmok
közt a zöld halmok
visszhangitól
mint locspitol
a réteknek friss erek.
Csak a falevél
s a kunyhó fedél
ama tájon
a lapályon
hullatá még a nedvét
S a magát rázó
napban szikrázó
térünk földe
locskos zölde
mutogatta végkedvét.
Igy álltam én itt
szivem szirénit
mind mind jobban
gyújtván; jobban
tartva levett kalapom;
S az imádságom
hallván, egy ágon
két szerelmes
madár kell’mes
énekét, mohon kapom.
Lassún reszkete
flótám szellete
a levegő
közt lebegő
táncin a szúnyogoknak,
S a majd felzendűlt
prücskök közt csend ült
óriási
elnyúlási
alatt az árnyékoknak.
És ime! akkor
csalák e gyakor
andalgások
viszhangzások –
akkor csalák őt elé;
Midőn az ajtó
nyílván, sohajtó
sarkán, verő
szivem merő
olvadásig tüzelé.
Az est hallgatott,
a fuvallat ott
megállt: tőllem
ész, mellőlem
a világ elreppene;
S még csak egy orkán
visító torkán
se volt büszke
úgy egy üszke
hogy megsemmisítene.
Kis küszöbében
megállt, s szemében
mosolyogva
majd ott fogva
pirúlt el a fényt adott;
S a láthatáron
alól, ziháron
mordúlt még el
a zaj, s ezzel
én, s a nap lelankadott.
A magyar költészet antológiája, 286-288. (1818 előtt)
AnnKa
2010.11.11
0 0
31910
Szervusztok Kedveschek, szép, jó napot kívánok.:)
***
Mezey Katalin
Befogadni vagy kivetni
Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.
Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam
most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.
A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,
de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:
Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.
Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell ?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.
Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.
Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;
tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.
..
Zsonát
2010.11.10
0 0
31909
Békési Gyula ; 1936-ig Stevanyik, *Újfehértó, 1924. nov. 10 ., †?, 2003. febr. 15.: költő
BÚCSÚZTATÓ
Csendben elúszó ökörnyál-fonálon
villódzik el, az ég magába issza
köd-alakját; nem térhet soha vissza,
mert egyszeri, csak épp ezen a nyáron
létezhetett; a rejtő lomb-kulissza
térközein virágzott el a titka.
Hosszan kíséri, s mennyi, mennyi álom
processziója át a kék világon!
s hiába már: a Végtelen kinyitja
hűs ajtaját, hogy messzi, messzi szálljon,
más tájakon, hol más végzet zuhogja
vad záporát az elvont lét-zugokra;
hol más a nyár, hol győzni a halálon
csak annyi, mint kilépni itt az útra.
Hazatalálni, 1962 [64.]
Zsonát
2010.11.10
0 0
31908
Lányi Sarolta , *Székesfehérvár, 1891. jún. 6., †Bp., 1975. nov. 10 .: költő, műfordító
NOVEMBER
Szép lesz, már látom, ez a mai nap.
Az utca is hangos, boldog, vidám,
a tél is jókedvű, mert süt a nap
s minden szépen, derülten néz ma rám.
A zöld fenyőkön hó mosolyg fehéren
és oszlopos ház, túl a zöld fenyőkön,
gyereksereg a napsütötte téren…
Megállok itt, és vígan nézelődöm.
De hív a ház és bent a házban könyvek.
A betűk csarnokába járulok.
A halkszavú őr elémtesz egy könyvet
és én mohóan beleájulok.
Az órák szállnak, s én olvasok egyre,
elbódítanak a bűvös szók, a versek,
ködfüggöny hull száguldozó szememre…
A szomszédaim már mind hazamentek.
Én is megyek már. De olyan szép az utca!
Véletlenül boldog vagyok nagyon.
A téli nap aranyjával befutja
arcom, hajam. Szemembe tűz, – hagyom.
A napsugárnak táguljon szemem ki,
csiklandozzon a vidám hideg,
ne fájjon énnekem ma semmi, senki…
És én se fájjak senkinek.
*
De jött az est, az esti koncert.
Lábujjhegyen bementem egy sarokba,
hová be nem lát se szem, se csillár,
sötétbe ültem. A szivem vadul vert,
mert tudtam, jön felém a drága kín.
És elindul az est zenéje. Ím
jön felém és rámzúdul a hangsereg.
A hangszerek félelmetes, sikoltozó csodák,
borzasztanak… Mozdulni sem merek.
Sivító kín fut tagjaimon át,
mert ezüsthangjai a fuvoláknak
ezüstszuronyok – véresre szurkálnak,
dobol, dobol a bánat szivemen
és hegedűhúr minden idegem.
E fájó, síró hangszeren
vad nótába kap hirtelen
a vak zenész: a szerelem.
Énekszó, 1910 [14-15.]
Zsonát
2010.11.10
0 0
31907
Falu Tamás ; 1898-ig Markbreiter Lajos, 1910-ig Balassa Lajos, *Kiskunfélegyháza, 1881. nov. 10 ., †Ócsa, 1977. júl. 13.: író, költő
AJTÓ
Hízelgő repkény futja be végig,
Csipkés levelek búsan becézik,
Kapufélfáján lágy mohák nőnek,
Behunyt szemére zöld szemfedőnek.
Hogy kulcsa hol van, senki se kérdi,
Neki mindenki szó nélkül tér ki.
Küszöbét a fű gyepesre nőtte,
Még az árnyék sem áll meg előtte.
Szigorún áll az omlatag falba’,
Fél, hogy valaki visszajön rajta.
Zárja bezárult, ruhája rozsda,
Még az emlék is általugorja.
Kilincse néma, kilincse hideg,
A szívét tárni nincsen már kinek.
Ha csókot dob rá az alkonyóra,
A szél még azt is letörli róla.
Vidéki állomások, 1911. márc. 31. [14-15.]
Zsonát
2010.11.09
0 0
31906
Baktai Faragó József , *Baktalórántháza, 1942. nov. 9 ., †?, 2010.: költő, író, katona
VÁRTALAK
Nyár volt,
kalászokat érlelő alkonyat.
Vártalak kamaszkori szerelemmel.
Kertemre kitártam félszárnyú ablakom,
s hallgattam a tücskök himnuszát.
Égigérő jegenyéim fölött,
katonásan kúszott a hold,
s megjelentek az éj arcán,
lángoló sebként a csillagok.
Kapum kitárva, tátongott az éjszakára.
Téged várt itt minden:
a fák, a bokrok, a füvek,
virágaim gyönyörű költeménye.
Hallottam lépteid dobogását,
közeledtél az utcai lámpák
fénysátra alatt.
Szívem táltos csikóként rugdosott,
hatmincéves bordáim között.
Kitárt karjaimba futottál,
hajad kévéje
Jeszenyinszőkén lobogott.
Elkísérnek a csillagok [99.]
Zsonát
2010.11.09
0 0
31905
Csanád Béla , *Akasztó, 1926. nov. 9 ., †Bp., 1996. nov. 25.: költő, pap, tanár
HAJNALI LÁNGOK
Dr. Várkonyi Imrének
1.
Szárnyal az éj, tovasurran ezüstszínű dús puha szárnnyal,
foszladozó felhők alján lobogó tüzek égnek,
hajnali borzongás szalad át a mezőkön, a harmat
illatosan tovaillan az elsuhanó szelek útján.
Hullámos tetejű vizeken lebeg által a hangom,
nincs visszhang, csak a szél fütyürészi a reggeli fákon
régi szokott dalait, s valahol már zeng a pacsirta,
hangja fehér kristály, úgy cseng a derűs egek alján.
Távol a földrelapult házak most bújnak a fényre,
karcsú fehér füstcsík remegőn a magasba igyekszik,
kondul a messzi harang, szava zúgva betölti a tájat.
Hajnali öt. Mosoly és kacagás. Most indul az élet!
2.
Nézzétek lobogó hajamat, mint úszik a szélben!
S karjaimat, melyek égve feszülnek a vér ütemétől!
Lábaim a rohanó vizeket megelőzni szeretnék,
képzeletem felhők ködein tovaűzve sietett,
s mint a vándorokat soha nem látott hegyek orma,
úgy hívogat kacagó arcával a fényteli kék ég.
Érzitek a levegőben az illatok enyhe futását?
Hallja-e még fületek suhanó szellőkben az éter
hűs lihegését és hófedte mezők zokogását?
Látja-e még gyorsan vakuló szemetek, hogy a földön
él az öröm, s tüzelő sugaraktól izzik a testünk?
Érzi-e feldobogó szívetek, hogy a nagy nyomorúság
szétfoszlik, ha a Tűz átégeti mélyen a vérünk?
3.
Lendül a föld feketén, sebesen, vele lendülök én is.
Szárnyalok a magasokba! Szemem tágulj ki egészen,
s nézd, hogyan érez a lomha világ a rögökre borulva,
s nézd, hogyan élnek a szentek, a jók, a menyekbe igyekvők!
Szállj tüzelő zene, ellebegő dalom! Ó, igaz éhség,
szívd ereidbe a messzi borát, zengő erejét is,
s szép színeit szárnyadra vetítse a hajnali kékség!
Szállj, ne keresd többé sem az éjt, sem a lanka homályát!
Megcsal a sűrű sötét. Szemeim csak a fényre repesnek!
Ó, ködöket taposó hatalom, szép tiszta Igazság,
hozd el a lángodat a hullámzó tengeren élő
gyöngekarú embernek, a bölcs utakat te mutasd meg,
s századokat tipró butaság hulljon le a porba
ősi magas trónjáról, amely csupa vétek, erőszak!
4.
Élni! Kiáltom a szélbe, a fák ütemével a nyárba,
űzöm a hangomat a suhanó párák tömegébe.
Élni! Dalolva bezengem a rétet, a bársonyos utat,
mondja velem minden riadó völgy és hegyek orma!
Ó, tudjátok-e, mily nagy mélység rejlik e szóban,
mely zümmögve, sikoltva, kiáltva kiárad a hajnali szélbe?
Élni! Csak ezt mondom, ha a nap dübörögve keletről
jő és hirdeti, hogy mit lát, ki a csillagokon jár.
Élet! A lelkünket meg nem fojthatja a múlás,
csak lihegő testünket ölelheti át a halál majd,
s azt sem örökre szorítja magához a földnek a mélye.
Ó, mily boldog, ezerszeresen boldog, kit az angyal
egy lobogó reggel tisztán visz az Úrhoz a mennybe!
Élet! A szentek örökké élnek a mennyben. Örökké!
5.
Istenem, a párázó tengerek és a virágos
dombok, a nagy hegyek is csak Rólad zengenek egyre.
Minden szent nevedet dicséri a mennyben, a földön,
s Rólad zendül az ének a porban s égi körökben.
Ó, a tiéd a hajnalok is, melyek égve dalolnak,
hangok a dús levegőben, a színek, a fények, az illat
s minden, amit kutató szemeim naponta csodálnak.
Áldlak a nyárfákért, s hogy az illat a légbe kiárad,
áldlak a fényért, mely lebegő hajamat koszorúzza,
és az erőért, lendületért, mely a lábamat űzi.
Áldlak az életemért, s hogy a lelkem a mennybe mehet majd,
s nem hagyod el soha gyönge fiad, ha viharba került is.
Istenem, adj ragyogó szemeket, lobogást a szívembe,
s majd ha osonnak az árnyak, az est puha szárnya terül szét,
csillagaid remegő sugarában a győzelem égjen!
Kenyér és bor, 1946 [16-18.]
Zsonát
2010.11.09
0 0
31904
Radnóti Miklós ; Glatter, *Bp., 1909. máj. 5., †Abda, 1944. nov. 9 .: költő, műfordító
RAZGLEDNICÁK
(1)
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt [210.]
(2)
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6. [210.]
(3)
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24. [211.]
(4)
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31. [211.]
Radnóti Miklós összes versei, 1944 [210-211.]
Zsonát
2010.11.09
0 0
31903
Fenyő László ; Friedmann, *Bp., 1902. nov. 9 ., †Rohonc, 1945. márc. 26.: költő
NÉNIKÉK, HÁZMESTER
Ez itt a ház, ahol születtem,
a Nagykörúton, Budapesten,
ez a harmadik emelet,
a szoba-konyha, bemegyek
s kutatom a falat, be árva,
még sehol semmi jel, se tábla,
mely örökítse híremet.
És íme jönnek nénikéim
e jó lányok, be megtöppedtek
s szemközt a nem vérségi lányok:
belőlük is nénikék lettek,
én láttam őket fiatalnak,
ők láttak engemet gyereknek
s most fürkésszük: szeretetünk
egymáson hajdan mit szerettek.
Jó nénikék, szigoru nénik, árvák,
örök józanok, örök álmodók,
akik hallomásból ismeritek csak
a boldogok-ízlelte jót,
ti, a valóság aranypénze közt
a vágy filléreit kuporgatók:
hadd küldöm most, meleget osztani,
szemem felétek, mint egy tiszta szót.
Ti kedvesek, ti bájjal hervadottak,
kik ott álltatok a teknő körűl már:
első fürdővizemet fodrozó
és testecském dajkáló szemmel:
mikor még csak görcs voltam, nem is ember,
majd láttatok, mint Nagyapó kedvencét
az udvaron, a rácsba kapaszkodva:
első tanúló-lépteim totyogva,
és eltűrtétek kis szeszélyeim,
jó lányok, kik felett zsarnok lehettem –
goromba sors... élet... azóta én is
eltűrtem egy-két zsarnokot felettem.
Fogadjátok ezt a kékszínben úszó
emlékezést, mint egy szelíd bucsút,
gyerekkorom, te ragadó levélke,
fádról leváltál, a szél messzefútt,
lágy idők, amiket szerettem –
nénikék, vajha öregségetekben
emlék lehetnék,
az az emlék, amelyre ráhajolva
vén szívetek felmelegednék.
Megyek... fordúl lábam a lépcsőn:
Kilencvennyolc! – emlékezem,
minden lépcsőről egy felhessent
emlék ül homlokomra s jön velem
és ahogy a kapuba érek:
ki az a szent, kékszemü szent,
szalmakalapban a szelíd keresztyén,
akinek némán is a szája
mintha csöndes jóestvét kivánna?
Házmesterünk – megismerem,
a hajdani ablakzúzó borissza,
kinek, ha hangja feldördült, remegve
menekültünk anyánkhoz, gyerekek,
ki labdáinkat elkobozta sorra,
mintha nem is a ház őre, gonosz csősz
és az udvar nem puszta kő, gyep volna.
Házmesterünk. – Mondd, vívsz-e még csatákat
a vicénével? úgye, sohatöbbé?
Ez hát a sorsa a duhaj erőknek?
Ilyen némák és szelídek leszünk? –
s míg nézem az öreget, kék szeméből
apám szelíd szeme borong elő,
ahogy egyszer, emlékszem, péntekeste,
anyámra nézett, a lányokra és
utoljára rám, míg munkába fáradt
keze megszegte a fonott-kalácsot.
Budapesti negyed; 63., 1931 [237-
239.] (Nyugat, 1931. 7. szám)
Zsonát
2010.11.09
0 0
31902
Mécs László ; Martoncsik László József, *Hernádszentistván, 1895. jan. 17., †Pannonhalma, 1978. nov. 9 .: költő, premontrei szerzetes
A GYERMEK JÁTSZANI AKART
A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.
A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott s várt egy keveset,
az anya arca nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott s várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.
Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.
Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.
Üzenet, 1930 [28-29.]
Zsonát
2010.11.09
0 0
31901
Gyulai Pál , *Kolozsvár, 1826. jan. 25., †Bp., 1909. nov. 9 .: irodalomtörténész, költő, író, kritikus
ESTVE
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
Majd föltetszik a telő hold,
Fényes lesz az egész mennybolt.
Elnyugodt a föld lármája
És a menny hármoniája
Megzendűl, a lélek hallja,
Meg nem szűnik hallani,
S lassan, lágyan elringatják
Édes álom karjai.
A magyar romantika [339.]
faparazsa
2010.11.09
0 0
31900
Standovár Ágota:Kereszt
"Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!"- A királyok könyve 19. -
Ma nyeljed el a hangot, add a két kezed
Ma hívd párbajra sorsod, köpd a könnyeket
Ma dacolj a jövőddel, csapd be a kaput
Ma pörgesd a kereket, és időd visszafut
Ma legyél gyerek újra, rettegd a halált
Ma fogd a szoknya szélét, öleld a babát
Ma hidd, hogy biztonsággal emel fel a kar
Ma tudd, hogy nem kell félned, rosszat nem akar
Ma hagyd, hogy elringasson az elsuttogott szó
Ma vigasztaljon a fény, ki elment, annak jó
Ma fogadd be a mesét, van egy más világ
Ma ne tagadd meg hited, Isten figyel rád
Ma ne gondoljál másra, csak arra, hogy szeretsz
Ma bízzál a fiúban, érezz, beléd fájdult a kereszt
Zsonát
2010.11.08
0 0
31899
Kiss József , *Mezőcsát, 1843. nov. 8 ., †Bp., 1921. dec. 31.: költő, szerkesztő
NÁPOLYI EMLÉK
Leáldozóban volt a nap. Enyészve
Foszlott a köd a nyugvó tengeren.
S a fátylát lebbentő messzeségbe
Áhítattal merült tekintetem.
Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:
Ragyogott Nápoly tündér ege rám;
S lelkemben lágyan, lábujjhegyen lépve,
Bevonult a béke harcok után.
Elsüllyedésig megrakodva gályám,
Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör,
S jöttem üdülni a csodák hazáján,
Hol élni kéj és meghalni gyönyör!
Magamba szívni a balzsamos léget,
Fürödni fényben, látni kék habot,
És megtagadni mind a bölcseséget,
A melyre otthon tanítottatok! –
A Posilipón ért utól az alkony
Kidőlt-bedőlt osteria tövén
S egy ottfelejtett mohos gránit-talpon
Csakhamar víg tanyát ütöttem én.
Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben
Egy vén anyó chianti bort hozott,
S jött az osztrigás – idegenre lesve –
S bizalmasan mellém kuporodott.
Héjas csemegéit rögtönzött torra
Fejteni kezdé és csettengetett:
Rá-rákacsintott bikavér-boromra,
S szóba keverni tett kísérletet.
Nem értém bár, de szava – merő dallam –
Elhalva is még cseng-bong felém,
A míg szememmel végig sikamlottam
Santa Lucia árbócerdején.
S minél alább merült a láthatáron:
A húnyó nappal mélyebb lett a csend;
Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;
S enyhébb, nyugalmasabb szívembe’ lent.
Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe
– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;
Miként ha lelkem minden köteléke
Lefoszlott volna egy varázsra ott.
Ó olyan egy voltam e pillanatban
A természettel, mely itt hű barát:
Szint’ érzém, hogy szíve bennem dobban,
S az én szívem belé enyészik át!
Mosolyogva nyúltam a kristálykehelyhe’
S színig megtöltém: Evan, Évoé!
A trónjavesztett régi istenekre!
Kik visszavágyhatnak e táj felé.
S amint ajkamhoz emelném a kelyhet,
– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –
Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,
Megdöbbentő, szokatlan temetés!
Lebbentyűs fehér álarcot viseltek
A minisztránsok és halottvivők,
Egy csöngetett, egy vitte a keresztet
S a többi szökdelt a halott előtt.
A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel
S a füstölőt lóbázta álmosan;
Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,
Mely zavarná a holtat álmiban.
Szép ifjú halott volt, a kit temettek,
Bíbor nyugágyon vitték szabadon;
Férfias arca fordítva keletnek,
Úgy csüggött a kék mennyboltozaton.
Kezei egymásba kulcsolva lágyan,
Ujjai közt egy üde rózsaszál:
Ily nyájas színben soha még nem láttam –
Ah, arra Délre szép csak a halál!...
S mikor hozzám elértek, fölemeltem
Magasra a veszteglő serleget:
„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!
Ki utamat itt véletlen szeged.
Ha számomra is egyszer üt az óra
És fáradt testem megpihenni vágy:
Így szállítsanak engem is nyugovóra
Parti árnyból az alkonypírba át.
Ne kísérjen se zokogás, se ének,
Se sokaság, mely holnap megtagad;
Az örök semmibe úgy sincs kíséret,
Oda minden lény egyedül szakad.
Csak ha úgy akarná a jó szerencse,
Legyen közelbe – ezt kívánom én –
Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,
Mint most e pillanatban az enyém.
Valami elzüllött poéta-lélek,
Ki megszerette a hegy lángborát,
Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,
S ürítse értem búcsúpoharát!”
Az ár ellen, 1890 [55-58.]
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!