Keresés

Kedves AnnKa!

Ritkán térsz be hozzánk, de mindig szépeket hozol, köszönöm:-)

Régen jártál erre, köszönöm, hogy benéztél, kedves Faparazsa:-)

Szép estét!

~~~

Bartalis János: Most felhők tolulnak elébe

Fáradt novemberi nap,
a falevelek lehullottak.
Ködbe borultak a mezők,
és fehér színfalak mögé húzódtak
a halvány fűzesek.

Bolyongok a nagy kertben.
Miért fáj a szívem?
Kairó ... Zöldszemű krokodilusok ...
Gauthier-vers – hol vagytok?

Úszik a hajóm,
vagy meg is feneklett már
sáros kis faluban.
Körülöttem vad köd bolyong.
Nem látok semerre.
Hol van a Magura?
Hol van a zúgó Szamos?
Hol vannak a messze tengerek?

Egyszer feljött napom az égre
és megcsillogtatta álmaim.
Most felhők tolulnak elébe,
vastag, bús, nehéz fellegek –

és el sem mennek talán soha.

Szentmártoni János, *Bp., 1975. nov. 19.: költő, szerkesztő

VALLOMÁS

Rongy-szájú nappalok

kongó ködében

sikít a metszett torkú

pillanat.

De nem fáj, nem éget,

ha rám nézel:

simogat anya-kezű

tekinteted.

Ezért kulcsrazárom benned

a titkot,

és megálmodom szemeidben

mindazt,

amit az élet kifelejtett

belőlem.

A sivatag

kupolája

[22.]

Kapecz Zsuzsa, *Bp., 1956. nov. 19.: költő, író, kritikus

SÖTÉTSZÜRKE

tó alkonyat

földre huppan

vízről az árny

s hullámzik még

mint a csónak

annyi más fény

villódzhatna

de csak a fák

lombjain át

látszik az ég

szűrött kékje

mittudomén

hova lett rég

ez a nyár is

hol az idő

szétfolyik és

tenyeremen

feljön a Hold

vagy csak várom

mesebeli

első pászta

sugara épp

rám szóródik

lebeghetnék

mindennap így

legyen legyen

hát akármi

Tükrös [5-6.]

Király László, *Sóvárad, 1943. nov. 19.: költő, író, műfordító

SZERELMES VERS

a vízben

a fában

a földben

a megadóan fekvő fűben

a levegőben

a zörgő csigahéjakban

mikor megszállt az élet utáni béke

a felszálló reggeli harmatban mely meghal

csak azért hogy följuthasson az égbe

és a fagyasztó szélben amikor

csontig ölelnek magukhoz az esték

és a feloldó melegben is

a megnyugvásban

kötésben

oldásban

szomorúságban

ahogy megrohan az álom mitikus madaraival

és jönnek a görcsoldó hajnalok

mindenütt ahol egyetlen mozdulat is él

minden percben míg valahol

él egy ének

a vízben

a fában

a földben

s mindenben ami velem megtörténhet

Éjféli esők [28-29.]

Lator László, *Tiszasásvár (Csehszlovákia), ma: Ukrajna, 1927. nov. 19.: költő, esszéíró, műfordító

JÓSÁG

Egyszerűen és átlátszóan

lebegünk a világ dolgai fölött,

mint a súlytalan madarak,

mint a levegő, mint a semmi.

Nem akarunk semmit, de éjszaka

vágyaink lila lánggal égnek,

s reggelre megszületnek bennünk

a föld, a nap és az állatok.

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,

a lassú folyók és a messze

hegyek hullámzó éneke,

határtalan alázat.

A földért és a fákért és az égért,

az állatokért és az emberekért vagyunk,

a kemény falakon áthatolnak

remegő sugaraink.

Megértésünkben felolvadnak a kövek,

az utak összefutnak,

szemeinkből a földre

a jóság szüntelen zuhogása árad.

Érezzük ereink lüktetését,

időtlenek, határtalanok vagyunk,

s magunkba oldjuk

az újuló és porladó világot.

Sötéten, fényben, 1947 [14-15.]

Takács Imre, *Rábasömjén, 1926. aug. 31., †Székesfehérvár, 2000. nov. 19.: költő, író

BÚCSÚ A SZÜLŐFÖLDTŐL

Koszorúzza fejem a ködbebújt ég,

hangya-szúrós borzongás befátyoloz.

Bekulcsolom didergő térdeimet,

testemből a melegség így is kifogy.

Alattam az útszéli kavicskupac,

benövi a győvőtin, tejfű, muhar;

a harmatos úton egy biciklis jön,

bicereg a sörivó csendes-duhaj.

Előttem egy felnövő kicsi akác

s a fekete mező a párák alatt.

Távol egy-egy villanyfény – úgy tűnik most:

a világnak ottan már vége szakad,

a sömjéni határból áll csak a Föld,

s én vagyok e mindenség legközepe;

messziről a traktor is visszafordul,

mert ott már a semmibe zuhanna le.

Elszigetelt világ a hazai táj,

messzire csak vibráló fénnyel üzen.

Ha távoli vidékek küldik a fényt,

a sötétség számláját fizetni kell.

A föld – terem, azt, amit vetnek belé,

lélegzik üres tarló hangtalanul,

féli már a szántást a tövises gaz,

most az idő keserves őszbe borul.

Én újólag itthagyom ezt a tájat,

búcsúzkodni jöttem ki éj idején.

Eldönteni magamban ma sem tudom:

a sötétség jobb vagy a vásári fény…

Kellene a színtiszta világosság

és a puha sötétség – megpihenni.

Elindulok a rozzant biciklivel,

nincs az uton ilyenkor senki, senki.

Ijesztő magányosság csapdája ez!

Sejlik a nagyobb világ – a gondolat.

Mint a védő anyaság, hozza velem

kendőjét az alacsony égboltozat.

Tükre a csillagoknak [28-29.]

Czédli József, *Újkígyós, 1923. nov. 19.: költő

KETTŐSSÉG

Mint ember! – a Térben éppúgy fénylek

s kerengek, ahogyan fönn a csillagok.

S akár ha, olvadok s akár égek,

teljes voltomban a Mindenség vagyok.

Hiszen ha Anyag, itt már nem érzek,

mivel a ma élő holnap meghalok;

s mint a többi holtak nem is vélek,

én olyanképpen is Térben maradok.

Ám két énem van: e Földhöz kötött...,

és van egy másik, amelyik szabad!

kit nem ver béklyóba az Anyag!

ki fönn járkál a csillagok között!

miközben az utcán fogja a kezem

...nehogy hiába várjon – a kedvesem.

Hévíz, 1999/5. [25.]

Káldi János, *Kám, 1922. jan. 18., †Szombathely, 1991. nov. 19.: költő, könyvtáros, főiskolai oktató

VISSZAPILLANTÁS

Huszonöt évig őrlődtem a gond kövei közt,

az utak elszöktek előlem hűtlenül,

magamra-hagyva.

Nem bíztam a filozófusokban, de magam

akartam tudni köves titkait a világnak:

miért bánat a bánat

és miért hull el oly sokszor az értelem

és az akarat a harcban.

Darabokra törtem magamban a világot

s legyőzni így akartam.

   Ám, akár a szél imádkozva elfut az erdőn

a tömény, mély avarban,

csak annyit értem el:

megmozgattam a világ dolgait,

de titkukat meg nem fejthettem,

csak egy törvényre döbbentem rá:

az ember

idő és táj fortyogó mélyéből kitörve

keresi, mi a dolgok oka, miértje, örve,

s önmagába visszahull.

A hosszú esők ideje, 1947. [7-8.]

Szabó Magda, *Debrecen, 1917. okt. 5., †?, 2007. nov. 19.: író

SZONETT

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,

és felrettentik lombjukon a csöndet,

a síró felhők halkan rádköszönnek,

fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,

a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,

minden vízen feszülnek a vitorlák,

torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,

álmos virágok kelyhüket kitátják,

az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,

az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,

lábadhoz ejti arcát s szendereg.

Szilfán halat, (1940-1944) [19.]

Vörösmarty Mihály, *Pusztanyék, 1800. dec. 1., †Pest, 1855. nov. 19.: költő, drámaíró

A MERENGŐHÖZ

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Vörösmarty Mihály összes költeményei,

1843. február vége - március eleje [424-426.]

Lindák Mihály, *Ózd, 1949. nov. 18., †?, 2004. júl. 15.: író, költő

SZAVAK

Sárgán

Zsongó

Alkonyi

Varázs

Angyali

Kegyelem

Szerelem

Zivatar

Ajkadon

Vágy

Alakban

Követ

Sivárság

Zavartság

Alkalmi

Vigasság

Amit

Kaphatok

Szabó Jenő, *Kolozsvár, 1867. ápr. 17., †Kézdivásárhely, 1934. nov. 18.: ref. lelkész, költő, író

A HÁROMSZÉKI SÍKON

Kikelet, kikelet, bontsd ki csoda-szárnyad!

Múljanak el gyorsan lelkemről az árnyak;

Verőfényes égre szálljon a dal újra,

Halovány orcámat hajnali szél fújja.

Itt állok a rónán, teleki határon;

Szárnyra kelő lelkem száll a napsugáron.

Szálló napsugáron odaröppen vágyva

Az Isten kertjére: millió virágra.

Mintha ittfelejtett tündérpalást volna,

Káprázatos színben pompázik a róna,

S ajkamon csodálat halk sóhaja támad

Bűvös muzsikáján szálló pacsirtának.

Egy-két százados szil áll amott kevélyen,

Ezüst szalag csillan alattuk a mélyben;

Ott rohan a folyó tágas medret ásva,

Mint az ifjúságnak széles csapongása.

S mint egy óriás szív verése, szilajon

Zakatol távolban a depsői malom;

Érezze a vándor, aki erre téved,

Hogy ezen a képen mint lüktet az élet!

Elnézem a tájat. Áloműző lelkem

Tovaring a szellőn áhítattal telten;

Vissza se tér talán, mind tovább lebegve

Rászáll csendesen a távoli hegyekre.

Ott a messzeségben vén havasnak orma,

Idenéz sóvárgó, bús pillantást szórva;

Mogorva redőin megszürkült fejének

Pihennek a régen meghalt ezer évek.

És hogy hangot adjon nehéz bánatának,

Fölötte hirtelen tompa moraj támad,

Aztán belevonja magát sűrű ködbe,

S sebes zivatarban megered a könnye.

Óh, ifjúság! Mintha a te képed volna

Ez a szép, virágos, e ragyogó róna!

Mi is úgy nézünk rád hanyatló idővel,

Mint ott az a vén szirt: behavazott fővel!

Versekben tündöklő Erdély, 1. köt. 1893 [435-436.]

Lévay József, *Sajószentpéter, 1825. nov. 18., †Miskolc, 1918. júl. 4.: költő

ALFÖLD

Üdvözöllek, alföld tenger-sík határa!

Örül a szívem, hogy látlak valahára,

Hogy sátromat én is felüthettem nálad,

S lelkem, gondolatom rajtad szállva szállhat.

Vágyva nézek szélyel végtelen rónádon,

Messze látok, de a végit mégse látom;

Ahol vége volna, ott az ég kezdődik,

S veled szerelmesen összeölelkőzik.

Itt-amott fehérlik egy-két falu tornya,

Fáradt utas szívét maga felé vonja,

Némelyik csak itt van, olyan közel látszik,

De míg tövéhez érsz, mehetsz még odáig.

S messze, hol az ember már semmit se várna,

Valami setétlik magasan – a Mátra,

Csak úgy rémlik elő a távoli ködből,

Mint halovány emlék rég elmúlt időkből.

Óriási tükör délibábos pusztád,

Melyben a nagy Isten szokta nézni arcát;

Rólad, hogy teremtett alkotó kezével,

Hegyet s völgyet elfútt, úgy teríte szélyel.

Rámád köröskörül a menny boltozatja,

Bájos képedet az hűn karolva tartja,

S tévedező szemem bárhova tekintsen,

Egész mivoltodban semmi cifra sincsen.

Egyszerű vagy nagyon, s mégis oly igen szép,

Hogy rajtad a vándor bűvölten tekint szét,

S ha pusztádon a szem nem találna tárgyat,

Költesz a lélekben emléket és vágyat.

Rajtad a képzelet száll, teremt merészen,

Új világot alkot, új életre készen

S nem sejti mezején e szabad világnak,

Hogy ott a síkon túl sziklabércek állnak.

S nem csupán szép vagy te, szép alföldi róna,

Mit érne szépséged, ha magában volna!

Jó is vagy szerfölött, úgy hogy barátságod’

Nem könnyen felejti, aki egyszer látott.

Mondod a Tiszának néha víg szeszéllyel:

,,Nosza fiam! pillants a két parton szélyel!”

Nem kell kétszer szólnod, a szót kapva kapja

S jobbra, balra széled, s nyargal szőke habja.

Téreit befutja a termő mezőnek,

Hol a tiszta búza tölt kalászi nőnek,

És hogy a gazdának ne legyen rá gondja,

Letakarít mindent, s a termést behordja.

Egész tengerré lesz a nagy jószívűséged,

Meglágyítod vele a kemény vidéket;

Magadhoz szorítasz minden útonjárót,

S hiába kergeti a Szikrát, a Rárót.

Bánatát elűzni, hogyha nem is várja,

Fejedelmi zenekar áll szolgálatára,

Érzékeny nótát zeng mindenütt fülébe

A nyári levegő röpke szúnyog-népe.

Mikor pedig a nap elfárad az égen,

És lángszekerével nyugalomra mégyen,

Fölkeresi az éj a sík pusztaságot,

S terít rá bűbájos fekete palástot.

Megváltozik minden, egy új világ ébred,

Tündérek világa, titkos álomélet...

Szépségeit félig a valóság adja,

Félig a képzelet élénk rajzolatja.

Egy-egy kósza madár suhan el fölöttem,

Szárnyütése hallik fenn az őszi ködben;

Majd a rét, a nádas őslakóit hallom

Szólni, zúgni, búgni ezerféle hangon.

A kolomp, a csengő néha csendül egyet,

A gulyás, a juhász távol messze fektet...

Pásztortűz világít itt-ott a sötétben,

Már csak alig pislog, mert van alvófélben.

S vékony felhőiből a hold is kipillant,

Megpendül kezében az ezüstszarvú lant,

Bátran zengedez, mert tudja, hogy e tájon,

Nincs holmi poéta, aki rácsudáljon.

És a lélek csendes ábrándokba mélyed,

Midőn így hallgatja a pusztát, az éjet.

Szent megilletődést hinteget reája

E zsibongó élet szent harmóniája.

És merengvén, látja (vagy csak látni véli),

Mint lebegnek vígan a vidék tündéri,

Hogy’ fürödnek a tó ragyogó vizében,

Midőn közel s távol senki sincs már ébren.

Fürge szellő repdes, víg, csapongó szárnyas,

S kérve suttog hozzá a busongó nádas,

Üzenetét küldi bércek fenyveséhez,

Távol rokonához, hív szerelmeséhez.

Üzeni, hogy búsúl, hogy eped utána,

Hogy e pusztaságon nincs egy jó barátja.

S a szellő fogadja könnyű esküszóval,

Hogy menten ott terem a szerelmi szóval.

Ah! pedig a csalfa csak mosolyog rajta,

S mindenütt illatban fürdik szomjas ajka,

Mámoros lesz végre, és szemét lezárja

S várhat a válaszra a szerelmes árva. –

Szép is vagy, jó is vagy, kedves pusztaságom!

De tőled én mégis más vidékre vágyom,

Oda, hol vidámabb az égbolt felettem,

Oda, hol friss a lég, oda, hol születtem.

Hol árnyékos erdők, szellős hegyek várnak,

S barátságosb képe vagyon a világnak;

Hova kezed nyújtod, mintegy ölelésre,

Honnan alig látlak, s nem vagy messze mégse.

Innen üdvözöllek, innen énekellek,

S azt sem igen bánom, ha nem igen kellek;

Azért csak itt hagyom e köszöntést nálad,

Tudom, hogy elbírja széles, erős vállad.

A magyar romantika [335-337.]

Zrínyi Miklós, gr., *Ozalj, 1620. máj. 1., †Csáktornya, 1664. nov. 18.: hadvezér, költő, író

AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR...

Az idő szárnyon jár,

Soha semmit nem vár,

És foly, mint erős folyás;

Visszá soha sem tér,

Mindent a földre vér,

Mindeneken hatalmas;

Ő gazdagot, szegént

Öszveront egy szerint,

Nincs néki ellenállás.

Csak egy van, időtül

S az ő erejétül

Aki békével marad;

Nem fél kaszájától,

Nem sebes szárnyától,

Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hírnév,

Mely dicsősségre rév,

Az mindenkor megmarad.

Nem irom pennával,

Fekete téntával,

De szablyám élivel,

Ellenség vérivel,

Az én örök hiremet.

*

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

Magyar versek könyve, (1650-1651) [128-129.]

Tóth Endre, *Debrecen, 1914. nov. 17.: költő

ASSZONYOK, GYÖNGE NŐK

Honnan veszitek az erőt,

                 törékeny, gyönge nők,

                 fáradhatatlan asszonyok?

Honnan veszitek az erőt,

                 honnan a türelmet,

                 hogy nem csüggeszt el

                 se rossz férj, se gyermek

                 s a vége-nincsen sok dolog?

Honnan veszitek az erőt,

                 ti szorgos, fürge nők?

                 Rohantok hajnalban, korán,

                 vár a munka száz csarnoka:

                 a föld, a gyár, az iroda,

                 a műhely, vagy az iskola,

                 hol áldott kezetek nyomán

                 átalakul a nyersanyag

                 s a sziklából is víz fakad.

Honnan veszitek az erőt,

                 asszonyok, gyönge nők?

                 Mennyit dolgoztok, hogy az otthon

                 tisztán és derűsen ragyogjon

                 s benne a férj, a család

                 jól érezhesse magát.

Asszonyok, gyönge nők,

                 mikor észre sem veszitek,

                 – otthon, az utcán, a munkában,

                 vagy mikor megálltok sóváran

                 egy pazar kirakat előtt, –

                 hányszor elnézlek titeket

                 és olyankor gondolatban

                 minden férfi nevében

                 meghajlok előttetek.

Aranyasszony [54.]

Forbáth Imre; Fuchs, *Böhönye, 1898. nov. 17., †Teplice, 1967. máj. 16.: költő, orvos

TAVASZ

Még hószagú az erdő,

s a fák csontvázain a tél árnyéka csüng,

krákogva és lassan még szárnyalnak sötét madarak,

de már a langyos koratavaszi szél megcsiklandozta a földeket

s szemérmetlenül kalandoz a természet szoknyája alatt;

barna, rothadt falevelek s hullott gallyak között bizsergés, nyüzsgés –

szemtelen kis zöldségek kidugják ujjukat a föld alól,

ügyefogyott rügyecskék reszketve s fázékonyan kérdezik: szabad-e már?

meleget s világosságot kérni a világban, mely hideg volt eddig s nagyon sötét –

teli vad árnyékkal,

kövekkel, tüskékkel s faggyal a sebhelyes öreg föld,

de már korallvörösen ég-csillog a bolond tavaszi nap,

s élni jó!

A csodaváró

[248.]

Pakocs Károly; Pakots, *Nagykároly, 1892. nov. 17., †Popesti-Leordeni (Románia), 1966. okt. 23.: költő, író, kat. pap

A BÚZA HIMNUSZA

Áldott a föld, amelybe eltemetnek,

ó búzaszem, az őszi magvetők.

Áldott a vas, mely lágyra veti ágyad.

Áldott az ég, mely szoptató anyádnak

szent emlejébe küld tejül esőt.

Áldott a Nap, mely balzsamos kezével

kioldja pólyád és kalászba bont.

Áldott a szél, mely dajkamód simítja

meg homlokod és vígan elmeséli,

hogy fut előled messzire a gond.

Áldott a fürj, mely benned pitypalattyol;

a kis pacsirta, mely dalolva száll

föléd: hogy hálád égre énekelje.

Áldott a kar, mely hajlott soraidban

rendeket kaszál.

Áldott a munka, mellyel megszereznek,

Áldott az asszonykéz, mely kidagaszt.

Áldott a tűz, mely kisüt kenyérnek;

s a morzsa, mely a dolgozó karokra

izmokat ragaszt.

Áldott a szív, mely reggelen elosztja,

ami a tegnap estről megmaradt.

Áldott az Úr, ki gyarló szavaimra

leszáll beléd, hogy nekünk szárnyat adjon

s lehessünk angyalok a nap alatt.

Dicsőség Annak, aki megteremtett;

és az Egyszülöttnek, ki levette rólad

a keserű íznek ős halálos átkát;

és a Léleknek, ki az önző embert

pünkösdi tűzzel meghevíti jónak,

ínséges évben kenyeret adónak, – ámen.

Isten kezében [284-285.]

Makai Emil; Fischer, *Makó, 1870. nov. 17., †Bp., 1901. aug. 6.: költő, újságíró

SZERELMES ÉJSZAKÁK

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]

Vachott Sándor, vachottfalvi és turóczi, *Gyöngyös, 1818. nov. 17., †Buda, 1861. ápr. 9.: költő, jogász

BALATON VIDÉKÉN

Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!

Ölelve tartanak a part karjai,

S mert mondhatatlan szép ezüst öled,

El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

Megáll a vándor csöndes partodon,

S bár hüvös ősszel lásson tégedet:

Fürödni benned élénk vágya jő.

Midőn a nyájas este szétborong,

Leszáll a holdnak szellemrésze rád,

Leszáll a fényes csillagtáboré,

És fenn az égen csak testök marad.

Lágy habjaidnak búskomoly zaja

Felkölti a sziv mély sejtéseit.

Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!

Közel hegyekről rád zöldellenek

Végetlenül a jókedv bokrai,

Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

De homlokodra tőn, óh Badacson,

Az alkotó kéz sziklakoronát,

Hogy légy királyné a hegyek között.

Hadd nézzek én szét bérceid fokán.

Előttem áll, mint összedőlt remény,

Miként kirablott fészek, Szigliget.

Az őszi nap bágyadt sugáriban

Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,

S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.

Költőd regéi, gyönyörü vidék,

Örök zománcot vontanak reád.

Az utazóra, látván váraid,

Eltünt időknek levegője száll.

Víg Badacson még, víg és népes is:

Szüretjein ki lenne szomorú?

Régen keserge a szép Rózsa itt,

A vén diófa már kiszáradott,

Melynek tövében ült. És a rigók

Csak vigalomnak hallják hangjait.

Még összegyülnek a termő hegyen,

Szomszéd megyékből hölgyek és fiak.

Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,

Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;

De nincs komor bú arcaik felett.

Szemök vidám, mint a szőlő szeme,

Élénk daloktól zengnek ajkaik,

S az éjszakákat táncban lejtik el:

Im zeng az este víg zenéje már!

Jertek barátim, minket hí e hang!

Örüljük át a holdvilágos éjt.

S midőn a hajnal első fénye kél,

Fogjunk kezünkbe habzó poharat,

S éltessük e táj őszült dalnokát!

Emlékeim, Füred, 1842 [84-85.]

Medgyes Lajos, nyárádszentimrei, *Sárosmagyarberkesz, 1817. nov. 17., †Dés, 1894. márc. 9.: költő, publicista, ref. lelkész, egyházi író

AZ IDŐK JELE

Forr a világ, nagy napok jőnek,

Mint villámtelt fölleg ha jő.

Oszlopai a vén időnek

A rázkódástól összedőlnek,

Uj fénylőbb korszak áll elő.

A zsarnokok hiába vágynak

Elnyomni a közszellemet.

A nap, ha már egyszer föltámad,

Fényárját az éji homálynak

Kioltani többé nem lehet.

Átfolyta már a vér a földet

Napkelettől enyészetig;

Miktől milliók porba döltek,

Az ágyuk végkép elmenydörgtek,

A számadás következik!

Fejök büszkén emelik égre

Mindenfelől a nemzetek;

A cél, mért küzdtek, el van érve,

Kezet fogtak szent szövetségre

Nagyok, megdönthetetlenek.

Munka, müveltség, szűzerényben

Versenyre szállnak szabadon,

Mézgyűjtő méhek seregében

A heréknek helye nem lészen,

Vész a rest, él a szorgalom.

Létfáján az emberiségnek

Lemetszik a töviseket,

Az űzérek háttérbe lépnek,

Nem lesz nyoma vad üldözésnek,

Áthat mindent a szeretet.

Mely zárva volt, megnyilt a pálya,

Önkény s ármány pusztulni fog.

A testvérszivek Miatyánkja

Az ég kupját keresztül járja

S alá néznek az angyalok.

Magyar költők 19. század. 1. [köt.]  538-539. (1872. április 18.)

Csokonai Vitéz Mihály, *Debrecen, 1773. nov. 17., †Debrecen, 1805. jan. 28.: költő, író

AZ ŐSZ

Már a víg szüretnek örűl minden ember,

   Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,

Októbert ekképpen bíztatja előre,

   Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.

Setétűl a gohér a piros vesszőkön,

   Barna színt vér vissza a többi szöllőkön;

Amellyeknek általvilágló kristályja

   Nézőjét már édes nektárral kínálja.

Rajtok királyságot mutogatni akar

   A veres bársonyba kevélykedő bakar.

A sárgálló almák s a piros körtvélyek

   Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.

Elterűltek fájok alatt a berkenyék,

   A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.

Megterhelte az ősz a fáknak ágait,

   Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait.

Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,

   Néha egy kis hideg és dér is jár velek.

Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,

   A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,

   Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is.

Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl

   A szüretelőknek víg tábora örűl,

Mellybe hordogatja a megért szöllőket,

   Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.

Kellemes zúgással omlanak cseppjei,

   Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.

A sajtó örvendő lármával csikorog,

   Oldalán a piros nektár zúgva csorog.

A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,

   Neki-nekimennek a teli zsajtárnak.

Az ideit szűri, issza a tavalyit,

   Jövő esztendőre tartja majd a mait.

Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,

   Mert markában teli kulacsokat kongat.

Tántorgó lábával s reszkető karjával

   Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhónn lefelé foly a must,

   Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.

Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,

   Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.

Mérgébe tajtékját túrja a szájára,

   Kiüti fenekét, s elfut utóljára.

Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett

   Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.

Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva

   Venia a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,

   Hideg szele a fák ágait megcsapja,

Meghalva elhullnak a sárga levelek,

   Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza

   A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.

Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,

   Fázékony Auster havat is hány széjjel.

A borongós égnek sűrű felhőzése

   Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.

Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el

   Az új boronn vídám beszélgetésünkkel.

Versek, 1789 [19-20.]

Kondor Ilona, *Szombathely, 1939. nov. 16.: költő

JÁTÉK ÉS ÉLET

Csillag hasad

s a fény szikrái között

örök lábnyom kísér.

Tűz a nap.

S a hold vizeinél

halk csobbanás,

felhő szakad.

Mint rojtos sál,

időtlen gombolyag kísér.

Cicák játszanak.

Míg a nap.

Míg feljő a nap

alszanak.

Vidám vagányok

futnak át a téren,

mely csupán mértani idom.

Játék és élet

öröm, fájdalom.

Visszavonhatatlan

torzulás arcodon.

Kezed felhők nyomába jár.

Míg eljő a nap

és szikraeső lesz a csend,

fény az áhítat.

És a nyugalom lesz

szíves melege.

Ki is törhetne ide be?

Hisz mindenkié élete.

Mennyei dallam száll

a mindenség szívébe.

S ide jut be

az árva vándor,

hogy elszálljon messzire.

Szólj, ha találkozol vele.

Szólj, ha él.

Szeretni kellene.

Szólj, ha simítja a kiscicát.

S a gombolyag fogy, pörög.

Elszállni látszik, mint a labda

a kert fái fölött.

S lábadat égeti a föld.

Új napok peregnek [25-26.]

Gyurkovics Tibor, *Bp., 1931. dec. 18., †Bp., 2008. nov. 16.: író, költő, pszichológus

ÖRÖKKÉ

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,

a fák végén a lomb vagy a diólevél,

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,

a lebegő ködök a levegőbe fúrva

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,

a billenő hegyen a tér sziklája áll,

mint mértani idom, amelybe zárva él egy

madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják

a szívemet, szegezz a fák közé oda,

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

„Visszanéztem félutambul, … ’’ [116-117.]

Lovász Pál, *Bácsföldvár, 1896. máj. 28., †Pécs, 1975. nov. 16.: költő

FINTOR, MOSOLY

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

Arckép [109.]

Gáspár Jenő; lemhényi és polyáni literati, *Szentlélek, 1894. nov. 16., †Bp., 1964. dec. 17.: költő, író, szerkesztő

PIANO

Sohsem égtem máglyatüzekkel

Pirosan, rőten, mint a vész,

Apró pásztortűz álmok ormán,

Szívem a vágyaktól nehéz.

Aranytrombita sohsem kellett

Harsogni azt el, hogy mi fáj,

De álmodó ablakok alján,

Voltam szerelmes lágy gitár…

Nem kellett sohsem harsogó szín,

Bíbor és bársonytakaró,

Elég egy emlék puha selyme,

Ha jön a fagy, ha jön a hó…

Ököllel nem vívtam csatákat,

Könyököm munkában töröm,

Nálam a szivem tépésében

Kopik el mindenik köröm…

S virággá válik minden vércsepp,

Ahogy az úton ballagok,

Addig míg halkan, észrevétlen

A végső cseppel meghalok…

Az élet ritmusa [26.]

Farcádi Sándor; Sándor Áron, *Farcád, 1889. dec. 23., †Bp., 1952. nov. 16.: költő

HUN HEGYEK FÖLÖTT

Ott álltam fenn a Hargitán,

Kis népem mondás szent hegyén:

Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:

Székely falucskák csillogtak felém.

Közöttük, mintha gyöngyfüzérré

Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,

Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,

S a gyors Küküllő-pár szaladt.

Vetésidő volt épp: tavasz suhant

Végig a mély völgyek felett,

S hol elhaladt, virágmezők

Tarkázták lenn a zöld gyepet.

Moccant a bérc is: jól látszott, amint

Itt-ott a barna oldalak

Hupás hátán barázdáló tinók:

Fehér pontocskák mozganak.

És bércet, völgyet, magvetőt

S mindent, mi lenn van, él, örül,

– Mintha a szellőtől is óvták volna –

hegyóriások láncoltak körül.

Kéktestű vén hegyóriások,

Melyeknek dárdás, hófehér fején

A napsugaras délverőben

Ragyogva szikrázott a fény.

Lelkem megfogta ennyi szépség,

Szívem föltelt gyönyörrel, és

Hitem magasba ívelt, mint egy

Örömtől ittas szárnyverés.

S már nem féltettem kis hazámat

– Megtorpan itt minden vihar! –

S e rögszegő népem, ki ím

A sziklából is életet csikar.

S míg csordult lelkem áldva szállott

Népem s csodás szép földjén szerteszét:

Magamban megcsókoltam érte, hogy

Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!

Hazahív a hűség, 306-307.

Sárosy Gyula (Lajos), pókai, *Borossebes, 1816. febr. 12., †Pest, 1861. nov. 16.: költő

ÉLETRENDSZABÁLYOK

Gyermekek számára

I.

Reggel

Jókor kelj, öltözzél, mosdjál,

Az istenhez fohászkodjál,

Megmosd a szád, füled, szemed,

Frissebb lesz egész tetemed.

Rövidre nyirasd hajadat,

Be ne lepje homlokodat.

Zsíros vagy olajos kézzel

Ne kend, inkább mosd meg vízzel.

Nyakkendőd, mellényed légyen,

Mert anélkül járni szégyen.

Nagyra ne neveld körmödet,

Ne hagyogasd el kendődet;

Tisztítsd meg portól ruhádat,

Fényesítsd meg a csizmádat.

Reggelihez akkor nyúlhatsz,

Ha már többet nem tanulhatsz.

Iskolába ne vigy enni,

Üres hassal kell ott lenni;

Mert aki az ételt költi:

A hasát s nem fejét tölti.

Hogyha kimégy onnan hazul,

Magadat ne viseld lazul.

Könyvedet tedd a zsebedbe,

De leckéd jusson eszedbe.

Szépen menj ki az utcára,

Mindenki szeme láttára.

II.

Az utcán

Menj az utcán folyvást, szépen

Rendet tartván mindenképen.

Nyakad ne görbítsd előre,

Ne szaladgálj nyakra-főre.

Ne kiabálj, ne andalogj,

Ne hajgálj és oldalogj.

Ne ácsorogj a csapszéknél,

Piacon vagy mészárszéknél.

Ne firkálj házak falára,

Se kerítés oldalára.

Az utcán ruhád le ne vesd,

Kezed, lábad ne hányd, ne vesd.

Legyen földi vagy vidéki,

Derék ember előtt térj ki.

A nevelt gyermek így köszönt:

,,Köszöntöm” vagy ,,üdvözlöm önt”.

Ne előzd meg, ha megy elől.

Ha sietsz is, menj balfelől.

Ha megszólít, állj meg mindjárt,

Míg szavát elvégzi, megvárd.

Felelj szépen, nézz szemébe,

Bele ne vágj beszédébe.

Szólj okosan, ne ümgetve,

Se suttogva, se hebegve.

Ha távozol, egyet bókolsz,

Férfinak kezet nem csókolsz.

Templom előtt estve, nappal,

Menj mindig levett kalappal.

Kofacivakodást látva,

Nem állsz meg ottan szájtátva.

Ne töltsd az időt hiába –

De siess a tanodába.

III.

A tanodában

A jó gyermek szívből örül,

Ha jár a tanoda körül;

De a rossz ameddig csak lát,

Kerülgeti az iskolát.

A tanoda, értsétek meg:

Templom a jámbor gyermeknek;

Műhely serénynek, munkásnak,

Fenyítőház a durcásnak.

Itt szokták azt megtanulni,

Hogy kell egymást felülmúlni

Az igazban, szépben, jóban,

A magyar és német szóban;

Nem elég tudni magyarul:

Az okos több nyelvet tanul.

A németnek, ha van eszed,

Minden időn hasznát veszed.

Ha tehát a gyermek lába

Belépett az iskolába:

Foglalja el helyét nyomban,

Üljön ott mint egy templomban.

Istennek áldását kérje,

Hogy szorgalmát s célját érje.

Figyelmezzen a leckére,

Az oktatók intésére.

Ide s tova ne forogjon,

Ne dünnyögjön, ne morogjon.

Pajtásának hagyjon békét,

Ne foglalja el más székét.

Bele ne vágjon vaktába

Az oktatónak szavába.

Ne szóljon kérdezetlenül,

Az idétlen szó rosszat szül.

Jól gondolkozzék a felett:

Kérdésre mi a felelet?

Ne tanuljon önkárára,

Csacska papagáj módjára.

Bár sok tudományhoz fértünk,

Az marad meg, amit értünk.

Gyermek! az idő oly drága,

Mint amily nagy gyorsasága.

Hogyha el hagyod repülni:

Vissza sosem fog kerülni.

Arra intsen minden óra,

Hogy használd az időt jóra.

Társalogj a bölcs könyvekkel,

Magadnál jobb gyermekekkel.

Jól vigyázván mindenedre,

Társolyodra és könyvedre.

Jókor jelenj meg minden nap,

A későn járó csontot kap.

Tanítódat tiszteld, szeresd,

Megbosszantását ne keresd.

Ha megdorgált, ha megintett,

Vagy rád komolyan tekintett:

Nem kell azért dúlnod-fúlnod,

Hanem inkább megjavulnod.

Ha ez mind kitelik tőled,

Derék ember lesz belőled.

IV.

A templomban

Templom az istennek háza,

Mely a bűnöst megalázza,

S az istenhez fölemeli,

S reményét hitté érleli.

Itt nyílik meg örömtele

Az ember súlyos kebele;

Ez a vallás kincses verme,

A mennyország előterme;

Szent benne minden kődarab,

Hitvezér a bölcs s jámbor pap.

Ő tanít kegyesen élni,

Ő istent szeretni, félni.

Ő az istennek szolgája,

Égig hat buzgó imája.

Ne kerüld hát a templomot,

Vesd le lelkedről a lomot;

Örömedet keresd abban,

Hogy ájtatos légy gyakrabban.

Mikor tehát templomban vagy,

Minden pajkossággal felhagyj;

Ülj, állj, figyelmezz csendesen,

Mondj imát buzgón, kegyesen.

Ha fel kell állni, talpra kelj

S az éneklőkkel énekelj.

Hajolj meg a szószék előtt,

Az ráz meg vesét, agyvelőt.

Buzgalmában ne zavarj mást,

Ne háborgasd a szertartást.

Szerény legyen öltözeted,

Ne jártasd szét tekinteted;

De ügyelj a szent atyára,

Minden legkisebb szavára.

Hasznos lesz, ami rád ragad;

Az ige üdvösséget ad.

Midőn pedig véget vetnek

Az isteni tiszteletnek,

És isten megirgalmaza:

Nyugodt szívvel indulj haza.

V.

Az asztalnál

Asztal előtt, asztal után,

Kezdd s végezd az evést imán;

Tégy széket magad számára,

Ne várj más szolgálatára.

Hagyj fel ott a sok beszéddel:

Mert torkodra forr az étel.

Ne válogass az ételben,

Egész végig maradj helyben.

Ne végy tányérodra sokat,

Ne hajgáld szét a csontokat;

Mohón ne egyél, hogy megfúlj –

Mindenhez tiszta kézzel nyúlj.

Ne nézz az evők szájába,

Ne nyúlkálj más tányérába;

Igaz mondás: a sok megárt,

Kevés méregből sem tesz kárt.

Mérték evésben, ivásban

Legyen hát nálad szokásban.

Mert aki nem tart mértéket,

Élte hamarább ér véget.

Ha kínálnak, várj sorára,

Maradj bár legutoljára.

Ujjad ne szopd, fogad ne vájd,

Ha köhögsz, takard el a szád.

Másoknak étvágya vesz el,

Hogyha csámcsogsz, mikor eszel.

Inni sem illik szürcsölve,

Sem ülni felkönyökölve.

A módos magaviselet

Fő kellék az asztal felett.

Ha felkelsz, székedet tedd el;

Vágj csinos bókot fejeddel,

Annak, ki veled étkezett. –

Szülőidnek csókolj kezet.

VI.

Egyebütt

Akárhol légy, tartsd a szabályt,

Hogy az isten mindenütt lát.

Rosszat ne szólj, se ne gondolj:

Mindent előre megfontolj.

Csinos, szemes, szemérmes légy,

Semmi rútat ne mondj, ne tégy.

Földre ne köpj más házában,

Körmöd ne rágd bolondjában.

Orrod ne fújd illetlenül,

Ne tüsszents kellemetlenül.

Szólj keveset, de hallj sokat,

Ítéld meg a mondottakat.

A hallgatás ritkán árthat,

Míg a sok beszéd elmárthat:

Beszélj, ha felszólíttatol,

Az okos mindent meglatol.

A szót értelmesen ejtsd ki,

A nyelvszabályt ne felejtsd ki.

Ha ékes lesz a beszéded,

Mindenki megdícsér téged.

Hat ökörrel és négy lóval

Nem nyersz annyit, mint egy szóval.

Beszéd között ne bizonyozz,

Szólj igazat, ne hazudozz.

Mert levét gyakran megissza,

Aki füllent összevissza.

A társalgáshoz nem értesz,

Ha vitáddal mást megsértesz.

Kegyednek címezd a nőket,

Magázni nem illik őket.

A férfiút szólítsd önnek,

Szépen fogadd, ha köszönnek.

Ne állj meggörbült lábakkal,

Tátott szájjal, görbe nyakkal.

Legyen, midőn másra veted,

Nyilt és bátor tekinteted.

Csak a gonoszak nem mernek

Szembe nézni az embernek.

Mindenhez emberséges légy,

Örömestebb adj, mintsem végy.

Se ne dícsérd, se ne gyalázd

Magadat, hanem megalázd.

Erényeid megdicsérnek,

Ha mások is megismernek.

VII.

Estve

Az ég sötétre van festve,

Beköszönt a csendes estve.

Annak aki jól dolgozott,

Jóízű falatot hozott;

De ki egész nap sétála,

Bizony felkopik az álla.

Ha korán akarsz felkelni,

Nem kell gyomrod megterhelni.

Ha ettél, fekünni mindjárt

Nem jó, s az egészségnek árt.

Zavartak lesznek álmaid,

Másnap bágyadtak izmaid,

Tanácsosabb tehát állnod,

Vagy ezer lépést járkálnod.

Álomtól a test erőt vesz,

A sok alvás tunyává tesz.

Hét-nyolc óra egyremásra

Mindig elég a nyugvásra.

Magasztald lefekvés előtt

Hálával a nagy teremtőt,

Hogy egy napot hagyott élned,

Többeket pedig remélned.

Kérdd: hogy virrasszon feletted,

Áldja meg e napi tetted.

Szükségedet elvégezvén,

Aztán szépen levetkezvén,

Rakd egy helyre minden ruhád,

Mondj mindennek „jó éjszakát”!

Ha követed mindezeket,

E hasznos rendeleteket,

Ezt mondják rád az emberek:

„Ez ám egyszer derék gyerek!”

A Mátra gyöngye, Gyön-

gyös, 1851-1852 [143-151.]

Papp-Váry Elemérné; szül. Sziklay Szeréna, *Rozsnyó, 1881. ápr. 18., †Bp., 1923. nov. 15.: költő

HITVALLÁS

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,

Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,

Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,

Ezzel porba zúzod minden ellenséged,

Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,

Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,

Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted,

Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,

Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,

Magyar, – ezen hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az Erő! Mert, aki hisz, győzött,

Mert az minden halál és kárhozat fölött

Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,

Annak vas a szíve minden vésszel szemben,

Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul az eltiport mező,

Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a háza tája,

Mézes a kenyere, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,

Minden nemzet között lenn a földön fekvő,

Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő.

Magyar legyen hited és lészen országod,

Minden nemzetek közt az első, az áldott,

Isten, amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,

Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában!

Tallózás a magyar költészetben, 1921 [158-159.]